Quo Vadis: A Narrative of the Time of Nero

by Henryk Sienkiewicz

Aligned by: HTLAL collection


English

Hungarian

Translation: Jeremiah CurtinSource: mek.oszk.hu
Translation: István Mészáros
QUO VADIS: A NARRATIVE OF THE TIME OF NEROQUO VADIS
by Henryk SienkiewiczHENRYK SIENKIEWICZ
Chapter IELSŐ FEJEZET
PETRONIUS woke only about midday, and as usual greatly wearied. The evening before he had been at one of Nero's feasts, which was prolonged till late at night. For some time his health had been failing. He said himself that he woke up benumbed, as it were, and without power of collecting his thoughts. But the morning bath and careful kneading of the body by trained slaves hastened gradually the course of his slothful blood, roused him, quickened him, restored his strength, so that he issued from the elæothesium, that is, the last division of the bath, as if he had risen from the dead, with eyes gleaming from wit and gladness, rejuvenated, filled with life, exquisite, so unapproachable that Otho himself could not compare with him, and was really that which he had been called,--arbiter elegantiarum.Petronius1 délfelé ébredt fel, s mint rendesen, most is nagyon fáradt volt. Az előző napon Nerónál volt lakomán, amely a késő éjszakába nyúlt. Egy idő óta egészsége kezdett megromlani. Ő maga mondta, hogy reggelenként szinte dermedten ébred, a gondolatait nem bírja összeszedni. De a reggeli fürdő s a hozzáértő rabszolgák által végzett gondos masszázs fokozatosan felfrissítette lomha vérének keringését, őt magát felébresztette, magához térítette, s annyira visszaadta erejét, hogy az elaeothesiumból, vagyis a fürdő utolsó terméből már szellemileg felüdülve és vidáman csillogó szemmel, teljes életkedvvel, megifjodva, elegánsan, mintegy újjászületve távozott, s oly utolérhetetlen volt, hogy maga Otho sem vetekedhetett vele, egyszóval valóban az volt, aminek nevezték: arbiter elegantiarum.
He visited the public baths rarely, only when some rhetor happened there who roused admiration and who was spoken of in the city, or when in the ephebias there were combats of exceptional interest. Moreover, he had in his own "insula" private baths which Celer, the famous contemporary of Severus, had extended for him, reconstructed and arranged with such uncommon taste that Nero himself acknowledged their excellence over those of the Emperor, though the imperial baths were more extensive and finished with incomparably greater luxury.Nyilvános fürdőbe ritkán járt: legfeljebb ha valami csodálatra méltó rhetor akadt, akiről a városban beszéltek, vagy ha az ephebiák2 alkalmával nem mindennapi viadalok folytak. Egyébként insulájában3 saját fürdője volt, amelyet Severus híres társa, Celer bővített ki, épített át, s oly rendkívüli ízléssel rendezett be, hogy az Nero véleménye szerint is felülmúlta a császári fürdőket, noha azok tágasabbak, és sokkal pompásabban vannak berendezve.
After that feast, at which he was bored by the jesting of Vatinius with Nero, Lucan, and Seneca, he took part in a diatribe as to whether woman has a soul. Rising late, he used, as was his custom, the baths. Two enormous balneatores laid him on a cypress table covered with snow-white Egyptian byssus, and with hands dipped in perfumed olive oil began to rub his shapely body; and he waited with closed eyes till the heat of the laconicum and the heat of their hands passed through him and expelled weariness.Ama lakoma után tehát - amelyen Vatinius szószátyárkodásába beleunva, Neróval, Luca­nusszal és Senecával azon vitázott, hogy a nőnek van-e lelke - korán kelt fel, s rendes szokása szerint megfürdött. Két óriás balneator4 éppen most helyezte egy hófehér egyiptomi gyolccsal leterített ciprusfa mensára, s illatos olajba mártogatott tenyerükkel kezdték formás testét kenegetni - ő pedig behunyt szemmel várta, hogy a laconicum5 meg a balneatorok kezének melege átáradjon testébe, s kiszorítsa belőle a fáradtságot.
But after a certain time he spoke, and opened his eyes; he inquired about the weather, and then about gems which the jeweller Idomeneus had promised to send him for examination that day. It appeared that the weather was beautiful, with a light breeze from the Alban hills, and that the gems had not been brought. Petronius closed his eyes again, and had given command to bear him to the tepidarium, when from behind the curtain the nomenclator looked in, announcing that young Marcus Vinicius, recently returned from Asia Minor, had come to visit him.De egy idő múlva megszólalt, s szemét kinyitva az idő felől érdeklődött, s megkérdezte, hogy Idomeneus ékszerész - ígérete szerint - elküldte-e ama gemmákat megtekintés végett... Kiderült, hogy az idő szép, az albai hegyek felől könnyű szellő fújdogál, a gemmák viszont nem érkeztek meg. Petronius ismét behunyta szemét, s megparancsolta, hogy vigyék át a tepidariumba,6 amikor a függöny mögül előbukkant a nomenclator,7 s jelentette, hogy az ifjú Marcus Vinicius, aki nemrég érkezett meg Kis-Ázsiából, jött látogatására.
Petronius ordered to admit the guest to the tepidarium, to which he was borne himself. Vinicius was the son of his oldest sister, who years before had married Marcus Vinicius, a man of consular dignity from the time of Tiberius. The young man was serving then under Corbulo against the Parthians, and at the close of the war had returned to the city. Petronius had for him a certain weakness bordering on attachment, for Marcus was beautiful and athletic, a young man who knew how to preserve a certain aesthetic measure in his profligacy; this, Petronius prized above everything.Petronius a tepidariumba vezettette vendégét, s magát is odavitette. Vinicius fia volt Petronius nénjének, aki évekkel azelőtt Marcus Vinicius, Tiberius korabeli consulhoz ment férjhez. Az ifjú jelenleg Corbulo vezérlete alatt részt vett a parthusok elleni háborúban, s ennek befejeztével visszatért a városba. Petroniusnak gyöngéje volt ez az ifjú, ragaszkodott hozzá, mert Marcus atlétatermetű, csinos férfiú volt, s ugyanakkor bizonyos esztétikus mértéket tudott tartani a romlottságban, amit Petronius mindennél többre becsült.
"A greeting to Petronius," said the young man, entering the tepidarium with a springy step. "May all the gods grant thee success, but especially Asklepios and Kypris, for under their double protection nothing evil can meet one."- Üdv Petroniusnak! - köszöntötte a fiatalember, amint rugalmas léptekkel a tepidariumba lépett. - Az istenek áldjanak meg hajlandóságukkal, de különösen Aesculapius8 és Cypris,9 mert az ő kettejük oltalma alatt semmi baj nem érhet.
"I greet thee in Rome, and may thy rest be sweet after war," replied Petronius, extending his hand from between the folds of soft karbas stuff in which he was wrapped. "What's to be heard in Armenia; or since thou wert in Asia, didst thou not stumble into Bithynia?"- Üdvözöllek Rómában, s kellemes pihenést kívánok a háború után - felelte Petronius, kezét kinyújtva a testét burkoló puha gyolcslepedőből. - Mi újság Armeniában, s Ázsiában járván nem fordultál-e meg Bithyniában is?
Petronius on a time had been proconsul in Bithynia, and, what is more, he had governed with energy and justice. This was a marvellous contrast in the character of a man noted for effeminacy and love of luxury; hence he was fond of mentioning those times, as they were a proof of what he had been, and of what he might have become had it pleased him.Petronius valamikor Bithynia kormányzója volt, sőt mi több, rugalmasan és igazságosan kor­mányozta e tartományt. Különös ellentétben volt ez jellemével, mert nőiességéről és gyönyör­hajhászásáról volt nevezetes. Szeretett is visszaemlékezni amaz időkre, mert megmutatták, mi válhatott volna belőle, ha akarta volna.
"I happened to visit Heraklea," answered Vinicius. "Corbulo sent me there with an order to assemble reinforcements."- Sikerült Heracleába is eljutnom - felelte Vinicius -, Corbulo küldött oda segélycsapatokért.
"Ah, Heraklea! I knew at Heraklea a certain maiden from Colchis, for whom I would have given all the divorced women of this city, not excluding Poppæa. But these are old stories. Tell me now, rather, what is to be heard from the Parthian boundary. It is true that they weary me every Vologeses of them, and Tiridates and Tigranes,--those barbarians who, as young Arulenus insists, walk on all fours at home, and pretend to be human only when in our presence. But now people in Rome speak much of them, if only for the reason that it is dangerous to speak of aught else."- Ah, Heraclea! Ismertem ott egy kolchisi leányt, akiért odaadtam volna minden itteni elvált asszonyt, Poppaeával együtt. De ez már mind a múlté. Inkább arról beszélj, mi hír a parthu­sok­ról? Igaz ugyan, hogy unok már minden Vologesust, Tiridatest, Tigranest, és azt az egész barbár világot, amely, miként az ifjú Arulanus mondja, odahaza még négykézláb jár, csak velünk szemben játssza az embert. De mostanában sokat beszélnek róluk Rómában, már csak azért is, mert másról beszélni veszélyes volna.
"The war is going badly, and but for Corbulo might be turned to defeat."- Ez a háború rosszul halad, s ha Corbulo nem volna, könnyen vereséggel végződhetnék.
"Corbulo! by Bacchus! a real god of war, a genuine Mars, a great leader, at the same time quick-tempered, honest, and dull. I love him, even for this,--that Nero is afraid of him."- Corbulo! Bacchusra! Igazi hadi istenség, valóságos Mars: nagy hadvezér, s ugyanakkor lobbanékony, becsületes és ostoba. Szeretem őt, már csak azért is, mert Nero fél tőle.
"Corbulo is not a dull man."- Corbulo nem ostoba.
"Perhaps thou art right, but for that matter it is all one. Dulness, as Pyrrho says, is in no way worse than wisdom, and differs from it in nothing."- Talán igazad is van, de különben is, mindegy. Az ostobaság - mint Pyrrhon mondja - semmivel sem rosszabb a bölcsességnél, és semmiben sem különbözik tőle.
Vinicius began to talk of the war; but when Petronius closed his eyes again, the young man, seeing his uncle's tired and somewhat emaciated face, changed the conversation, and inquired with a certain interest about his health.Vinicius a háborúról kezdett beszélni, de mikor Petronius behunyta szemét, az ifjú, látván fáradt s kissé lesoványodott arcát, változtatott a beszéd tárgyán, s bizonyos aggodalommal érdeklődött bátyja egészsége iránt.
Petronius opened his eyes again.Petronius ismét kinyitotta szemét.
Health!--No. He did not feel well.Az egészsége!... Nem, nem érezte magát egészségesnek.
He had not gone so far yet, it is true, as young Sissena, who had lost sensation to such a degree that when he was brought to the bath in the morning he inquired, "Am I sitting?" But he was not well. Vinicius had just committed him to the care of Asklepios and Kypris. But he, Petronius, did not believe in Asklepios. It was not known even whose son that Asklepios was, the son of Arsinoe or Koronis; and if the mother was doubtful, what was to be said of the father? Who, in that time, could be sure who his own father was?Ott még nem tartott ugyan, ahol az ifjú Sisenna, aki annyira elvesztette érzékeit, hogy mikor reggel a fürdőbe vitték, megkérdezte: „Én ülök?”, de egészséges sem volt. Vinicius Aesculapius és Cypris oltalmába ajánlotta ugyan, de ő nem hisz Aesculapiusban. Hiszen azt sem tudni, ki fia volt az az Aesculapius, Arsinoéé avagy Koronisé, s ha már az anyja sem biztos, milyen lehet az atya? Ki kezeskedhetik ma akár a tulajdon atyjáért is!
Hereupon Petronius began to laugh; then he continued,--Petronius itt elnevette magát, aztán tovább beszélt:
"Two years ago, it is true, I sent to Epidaurus three dozen live blackbirds and a goblet of gold; but dost thou know why? I said to myself, 'Whether this helps or not, it will do me no harm.' Though people make offerings to the gods yet, I believe that all think as I do,--all, with the exception, perhaps, of mule-drivers hired at the Porta Capena by travellers. Besides Asklepios, I have had dealings with sons of Asklepios. When I was troubled a little last year in the bladder, they performed an incubation for me. I saw that they were tricksters, but I said to myself: 'What harm! The world stands on deceit, and life is an illusion. The soul is an illusion too. But one must have reason enough to distinguish pleasant from painful illusions.' I shall give command to burn in my hypocaustum, cedar-wood sprinkled with ambergris, for during life I prefer perfumes to stenches. As to Kypris, to whom thou hast also confided me, I have known her guardianship to the extent that I have twinges in my right foot. But as to the rest she is a good goddess! I suppose that thou wilt bear sooner or later white doves to her altar."- Két éve elküldtem ugyan Epidaurusba10 három tucat élő rigót meg egy bögre aranyat, de tudod, miért? Íme, azt mondtam magamban: használ, nem használ, de ártani, nem árt. Ha e világon az emberek még áldoznak is az isteneknek, azt hiszem, mind úgy gondolkoznak, mint én. Valamennyien! Kivéve talán az öszvérhajcsárokat, akik a Porta Capena körül várják, hogy az utasok igénybe vegyék szolgálataikat. Aesculapiuson kívül az aesculapianusokkal is akadt dolgom, amikor tavaly hólyagbántalmaim voltak. Helyettem magukon végezték el a gyógy­kezelést. Tudtam, hogy csalók, de megint csak azt mondom magamban: mit árthat ez nekem?! A világ csalásokon nyugszik, az élet pedig csalódás, s ugyanígy csalódás a lélek is. Csak annyi esze legyen az embernek, hogy a kellemes csalódásokat megkülönböztesse a kellemetlenektől. Én a hypocaustumomban11 ámbrával behintett cédrusfával fűttetek, mert jobban szeretem az illatokat, mint a bűzöket. Ami pedig Cyprist illeti, akinek szintén oltalmába ajánlottál, az ő oltalmát annyiban érzem, hogy a jobb lábamba nyilallani szokott. De ettől eltekintve jó istennő! Remélem, ezek után előbb vagy utóbb te is elviszed fehér galambjaidat az ő oltárára.
"True," answered Vinicius. "The arrows of the Parthians have not reached my body, but a dart of Amor has struck me--unexpectedly, a few stadia from a gate of this city."- Úgy van - felelte Vinicius. - A parthusok nyilai nem értek el, de Amoré igen... mégpedig egészen váratlanul, alig néhány stadionnyira a város kapuitól.
"By the white knees of the Graces! thou wilt tell me of this at a leisure hour."- A Charisok12 fehér térdére! - kiáltott Petronius. - Ezt elmondod, ha lesz rá kis szabad időnk.
"I have come purposely to get thy advice," answered Marcus.- Éppen azért jöttem, hogy tanácsodat kérjem - folytatta Marcus.
But at that moment the epilatores came, and occupied themselves with Petronius. Marcus, throwing aside his tunic, entered a bath of tepid water, for Petronius invited him to a plunge bath.De e pillanatban léptek be az epilatorok,13 s mindjárt kezelésbe vették Petroniust, Marcus pedig, miután Petronius meghívta fürdőjébe, tunikáját ledobva belépett a langyos vízbe.
"Ah, I have not even asked whether thy feeling is reciprocated," said Petronius, looking at the youthful body of Marcus, which was as if cut out of marble. "Had Lysippos seen thee, thou wouldst be ornamenting now the gate leading to the Palatine, as a statue of Hercules in youth."- Ah, meg sem kérdem, hogy viszonozták-e a szerelmedet - jegyezte meg Petronius, az ifjú szoborszerű testét szemlélve. - Ha Lysippus látott volna, most te díszítenéd a Palatinus kapuját az ifjú Hercules szobraként.
The young man smiled with satisfaction, and began to sink in the bath, splashing warm water abundantly on the mosaic which represented Hera at the moment when she was imploring Sleep to lull Zeus to rest. Petronius looked at him with the satisfied eye of an artist.Az ifjú elégedetten mosolygott, s lassan belemerült a vízbe, közben bőven loccsantva ki a meleg vizet a mozaikra, mely Hérát ábrázolta, amint az Álmot kéri, hogy altassa el Zeust. Petronius közben műértő szemmel, elégedetten legeltette rajta tekintetét.
When Vinicius had finished and yielded himself in turn to the epilatores, a lector came in with a bronze tube at his breast and rolls of paper in the tube.De mikor éppen befejezte, s átengedte magát az epilátoroknak, belépett a lector, hasán bronzdobozzal s a dobozban papyrustekercsekkel.
"Dost wish to listen?" asked Petronius.- Akarod hallgatni? - kérdezte Petronius.
"If it is thy creation, gladly!" answered the young tribune; "if not, I prefer conversation. Poets seize people at present on every street corner."- Ha a te műved, szívesen! - felelte Vinicius. - De ha nem, szívesebben beszélgetek. Manapság a költők minden utcasarkon fogdossák az embereket.
"Of course they do. Thou wilt not pass any basilica, bath, library, or book-shop without seeing a poet gesticulating like a monkey. Agrippa, on coming here from the East, mistook them for madmen. And it is just such a time now. Cæsar writes verses; hence all follow in his steps. Only it is not permitted to write better verses than Cæsar, and for that reason I fear a little for Lucan. But I write prose, with which, however, I do not honor myself or others. What the lector has to read are codicilli of that poor Fabricius Veiento."- Hogyne! Nem mehetsz el egy bazilika, egy fürdő, könyvtár vagy könyvesbolt előtt, hogy ne látnál egy-egy majom módjára hadonászó költőt. Agrippa, mikor keletről hazajött, azt hitte, hogy megszállottak. De hát most ilyen időket élünk. Caesar verseket ír, tehát mindenki őt utánozza. Csak éppen jobb verseket nem szabad írni Caesarnál, s éppen ezért féltem egy kicsit Lucanust... Én azonban prózában írok, s azt sem kínálgatom sem magamnak, sem másnak. A lector a szegény Fabricius Veiento Codicillusait olvasta volna fel.
"Why 'poor'?"- Miért „szegény”?
"Because it has been communicated to him that he must dwell in Odyssa and not return to his domestic hearth till he receives a new command. That Odyssey will be easier for him than for Ulysses, since his wife is no Penelope. I need not tell thee, for that matter, that he acted stupidly. But here no one takes things otherwise than superficially. His is rather a wretched and dull little book, which people have begun to read passionately only when the author is banished. Now one hears on every side, 'Scandala! scandala!' and it may be that Veiento invented some things; but I, who know the city, know our patres and our women, assure thee that it is all paler than reality. Meanwhile every man is searching in the book,--for himself with alarm, for his acquaintances with delight. At the book-shop of Avirnus a hundred copyists are writing at dictation, and its success is assured."- Mert tudtára adták, hogy játssza el Odysseus szerepét, s újabb rendelkezésig ne térjen vissza házi tűzhelyéhez. Az ő Odysseiája annyiban lesz könnyebb, mint Odysseusé volt, mert az ő felesége nem Penelope. Mondanom sem kell, hogy ezt nagyon botorul tették. De itt senki sem nézi másképpen a dolgokat, mint odafent. A könyv elég silány és unalmas, s csak akkor kezdték lázasan olvasni, mikor a szerzőt száműzték. Most már mindenfelé hangzik a „Scandala! Scandala!”, s lehetséges, hogy egyik-másik dolgot Veiento maga találta ki, de én, aki ismerem atyáinkat és hölgyeinket, biztosítalak, hogy a könyvben minden sokkal halványabb, mint a valóságban. Természetesen jelenleg a könyvben mindenki magát keresi szorongva, ismerőseit pedig kéjelegve. Avirnus könyvesboltjában száz scriba másolja a könyvet, diktandó után. S a siker biztos.
"Are not thy affairs in it?"- A te viselt dolgaidról nincs benne szó?
"They are; but the author is mistaken, for I am at once worse and less flat than he represents me. Seest thou we have lost long since the feeling of what is worthy or unworthy,--and to me even it seems that in real truth there is no difference between them, though Seneca, Musonius, and Trasca pretend that they see it. To me it is all one! By Hercules, I say what I think! I have preserved loftiness, however, because I know what is deformed and what is beautiful; but our poet, Bronzebeard, for example, the charioteer, the singer, the actor, does not understand this."- Van, de a szerző elvétette a dolgot, mert én egyrészt rosszabb vagyok, másrészt nem vagyok olyan lapos, mint amilyennek ő bemutatott. Látod, mi már régóta nem tudjuk, mi a különbség a méltó és a méltatlan dolog között, de a magam részéről úgy vélem, a valóságban nincs is különbség a kettő között, ámbár Seneca, Musonius és Thrasea úgy tesznek, mintha ezt a különbséget látnák. Nekem ez egészen mindegy! Herculesre, azt mondom, amit gondolok! De megőriztem azt a felsőbbségemet, hogy tudom, mi a rút és mi a szép, amit például a mi rőt szakállú poétánk, a kocsis, énekes, táncos és histrio14 nem tud.
"I am sorry, however, for Fabricius! He is a good companion."- Sajnálom Fabriciust! Jó cimbora volt.
"Vanity ruined the man. Every one suspected him, no one knew certainly; but he could not contain himself, and told the secret on all sides in confidence. Hast heard the history of Rufinus?"- Önimádata volt a veszte. Mindenki gyanúsította, de senki sem tudott biztosat, ő azonban nem bírta ki, s szigorú titoktartás mellett mindenfelé kotyogott. Hallottad Rufinus történetét?
"No."- Nem.
"Then come to the frigidarium to cool; there I will tell thee."- Akkor hát menjünk át a frigidariumba,15 ott majd lehűlünk, s közben elmondom.
They passed to the frigidarium, in the middle of which played a fountain of bright rose-color, emitting the odor of violets. There they sat in niches which were covered with velvet, and began to cool themselves. Silence reigned for a time. Vinicius looked awhile thoughtfully at a bronze faun which, bending over the arm of a nymph, was seeking her lips eagerly with his lips.Átmentek a frigidariumba, melynek közepén egy szökőkút világos rózsaszínűre festett vize csobogott, s árasztott ibolyaillatot. Ott leültek a selyemmel párnázott falmélyedésekbe, s hűtőzni kezdtek. Egy darabig hallgattak. Vinicius kis ideig elgondolkozva szemlélte a bronzfaunt, aki a karjában hátrahajló nimfa száját kereste mohó ajkaival, aztán így szólt:
"He is right," said the young man. "That is what is best in life."- Ennek van igaza. Íme, a legjobb dolog az életben.
"More or less! But besides this thou lovest war, for which I have no liking, since under tents one's finger-nails break and cease to be rosy. For that matter, every man has his preferences. Bronzebeard loves song, especially his own; and old Scaurus his Corinthian vase, which stands near his bed at night, and which he kisses when he cannot sleep. He has kissed the edge off already. Tell me, dost thou not write verses?"- Körülbelül! De te ezenfelül a háborút is szereted, én pedig utálom, mert a sátorban az ember körme meghasadozik, s elveszíti rózsás színét. Egyébként pedig az ízlések különbözőek. A Rőtszakállú szereti az éneket, különösen a saját magáét, a vén Scaurus pedig a korinthusi vázáját, amely éjjel ott áll az ágya mellett, s ha nem tud aludni, azt csókolgatja. A széleit már egészen elkoptatta csókjaival. Mondd csak, te nem szoktál verset írni?
"No; I have never composed a single hexameter."- Nem. Sosem tákoltam össze egyetlen épkézláb hexametert.
"And dost thou not play on the lute and sing?"- S lanton sem játszol, s nem is énekelsz?
"No."- Nem.
"And dost thou drive a chariot?"- Nem is hajtasz?
"I tried once in Antioch, but unsuccessfully."- Annak idején versenyeztem Antiochiában, de sikertelenül.
"Then I am at rest concerning thee. And to what party in the hippodrome dost thou belong?"- Akkor nyugodt vagyok felőled. S a hippodromban melyik párthoz tartozol?
"To the Greens."- A zöldekhez.
"Now I am perfectly at rest, especially since thou hast a large property indeed, though thou art not so rich as Pallas or Seneca. For seest thou, with us at present it is well to write verses, to sing to a lute, to declaim, and to compete in the Circus; but better, and especially safer, not to write verses, not to play, not to sing, and not to compete in the Circus. Best of all, is it to know how to admire when Bronzebeard admires. Thou art a comely young man; hence Poppæa may fall in love with thee. This is thy only peril. But no, she is too experienced; she cares for something else. She has had enough of love with her two husbands; with the third she has other views. Dost thou know that that stupid Otho loves her yet to distraction? He walks on the cliffs of Spain, and sighs; he has so lost his former habits, and so ceased to care for his person, that three hours each day suffice him to dress his hair. Who could have expected this of Otho?"- Akkor meg már teljesen nyugodt vagyok, különösen azért, mert noha nagy vagyonod van, nem vagy olyan gazdag, mint Pallas vagy Seneca. Mert látod, manapság nálunk jó, ha valaki verseket ír, lantkísérettel énekel, versenyez a cirkuszban, de még jobb, különösen pedig veszélytelenebb, ha nem ír verseket, nem játszik lanton, nem énekel, és nem versenyez a cirkuszban. De a legjobb mindezt megcsodálni, ha a Rőtszakállú míveli. Csinos fiú vagy, így hát legfeljebb az a veszély fenyeget, hogy Poppaea beléd szeret. De ő sokkal tapasztaltabb, semhogy ezt megtehetné. A szerelemből elég volt neki az első két férje oldalán, a harmadiktól egészen mást vár. Tudod, hogy az az ostoba Otho a mai napig őrülten szerelmes bele? ... Most Hispánia sziklabércein mászkál és sóhajtozik, s annyira elhagyta régi szokásait, annyira nem törődik önmagával, hogy a fésülködésre most már elég neki napi három óra. Ki hitte volna ezt, különösen Othóról?
"I understand him," answered Vinicius; "but in his place I should have done something else."- Én megértem őt - felelte Vinicius. - De az ő helyében én mást tennék.
"What, namely?"- Mégpedig?
"I should have enrolled faithful legions of mountaineers of that country. They are good soldiers,--those Iberians."- Hűséges légiókat szerveznék az ottani hegyi lakókból. Az ibériaiak derék katonák.
"Vinicius! Vinicius! I almost wish to tell thee that thou wouldst not have been capable of that. And knowest why? Such things are done, but they are not mentioned even conditionally. As to me, in his place, I should have laughed at Poppæa, laughed at Bronzebeard, and formed for myself legions, not of Iberian men, however, but Iberian women. And what is more, I should have written epigrams which I should not have read to any one,--not like that poor Rufinus."- Vinicius! Vinicius! Szinte azt merném állítani, hogy nem bírnád megtenni. S tudod, miért? Mert az ilyesmit megcsinálhatja az ember, de nem beszélhet róla még feltételesen sem. Az ő helyében én kinevetném Poppaeát, kinevetném a Rőtszakállút is, és légiókat szerveznék magamnak, de nem férfiakból, hanem nőkből. Legfeljebb még epigrammákat írnék, de azokat sem olvasnám fel senkinek, mint ahogy az a szegény Rufinus tette.
"Thou wert to tell me his history."- Azt mondtad, elmeséled a történetét.
"I will tell it in the unctorium."- Elmesélem majd az unctuariumban.16
But in the unctorium the attention of Vinicius was turned to other objects; namely, to wonderful slave women who were waiting for the bathers. Two of them, Africans, resembling noble statues of ebony, began to anoint their bodies with delicate perfumes from Arabia; others, Phrygians, skilled in hairdressing, held in their hands, which were bending and flexible as serpents, combs and mirrors of polished steel; two Grecian maidens from Kos, who were simply like deities, waited as vestiplicæ, till the moment should come to put statuesque folds in the togas of the lords.De az unctuariumban Vinicius figyelmét más kötötte le, mégpedig a gyönyörű rabszolganők, akik a fürdőzőkre vártak. Ketten közülük, két szerecsen nő, mint két pompás ébenfa szobor, Arábia finom illataival kente be mindkettőjük testét, a fésülésben kiválóan jártas frígiai leá­nyok kígyóhajlékonyságú, puha kezükben csiszolt acéltükröt és fésűt tartottak, két vestiplica17 pedig, két kosbeli18 görög leány, valóságos istennők, várták a pillanatot, hogy uraik tógáit szoborszerű redőkbe szedjék.
"By the cloud-scattering Zeus!" said Marcus Vinicius, "what a choice thou hast!"- Iuppiter Tonans!19 - kiáltotta Marcus Vinicius. - Micsoda választék!
"I prefer choice to numbers," answered Petronius. "My whole 'familia' in Rome does not exceed four hundred, and I judge that for personal attendance only upstarts need a greater number of people."- Jobb szeretem a választékot, mint a tömeget - felelte Petronius. - Itt Rómában az egész famíliám20 nem több, mint négyszáz fő, s úgy vélem, személyes szolgálatukra legfeljebb az újonnan felkapaszkodottaknak van szükségük többre.
"More beautiful bodies even Bronzebeard does not possess," said Vinicius, distending his nostrils.- Szebb testű leányai még a Rőtszakállúnak sincsenek - jegyezte meg Vinicius táguló orrcimpákkal.
"Thou art my relative," answered Petronius, with a certain friendly indifference, "and I am neither so misanthropic as Barsus nor such a pedant as Aulus Plautius."Mire Petronius hanyag barátsággal vetette oda: - Rokonom vagy, s én sem olyan elnyűhetetlen nem vagyok, mint Bassus, sem olyan pedáns, mint Aulus Plautius.
When Vinicius heard this last name, he forgot the maidens from Kos for a moment, and, raising his head vivaciously, inquired,--De Vinicius, ez utóbbi nevet hallván, egy pillanatra elfeledkezett a kosbeli leányokról, s fejét élénken felkapva kérdezte:
"Whence did Aulus Plautius come to thy mind? Dost thou know that after I had disjointed my arm outside the city, I passed a number of days in his house? It happened that Plautius came up at the moment when the accident happened, and, seeing that I was suffering greatly, he took me to his house; there a slave of his, the physician Merion, restored me to health. I wished to speak with thee touching this very matter."- Hogy jutott eszedbe Aulus Plautius? Tudod-e, hogy mikor a város előtt kificamítottam a kezemet, tíz-egynéhány napot töltöttem házában? Úgy történt, hogy Plautius éppen akkor hajtatott arra, mikor a baleset történt, s látva, mennyire szenvedek, elvitt magához, ahol rabszolgája, Merion orvos, visszaadta egészségemet. Éppen erről akartam veled beszélni!
"Why? Is it because thou hast fallen in love with Pomponia perchance? In that case I pity thee; she is not young, and she is virtuous! I cannot imagine a worse combination. Brr!"- Miért? Csak nem szerettél bele véletlenül Pomponiába? Ha igen, akkor sajnállak, nem fiatal már, és nagyon erényes! Rosszabbat el sem tudok képzelni, mint e kettőt együtt! Brr!
"Not with Pomponia--eheu!" answered Vinicius.- Nem Pomponiába, eheu!21 - felelte Vinicius.
"With whom, then?"- Hát kibe?
"If I knew myself with whom? But I do not know to a certainty her name even,--Lygia or Callina? They call her Lygia in the house, for she comes of the Lygian nation; but she has her own barbarian name, Callina. It is a wonderful house,--that of those Plautiuses. There are many people in it; but it is quiet there as in the groves of Subiacum. For a number of days I did not know that a divinity dwelt in the house. Once about daybreak I saw her bathing in the garden fountain; and I swear to thee by that foam from which Aphrodite rose, that the rays of the dawn passed right through her body. I thought that when the sun rose she would vanish before me in the light, as the twilight of morning does. Since then, I have seen her twice; and since then, too, I know not what rest is, I know not what other desires are, I have no wish to know what the city can give me. I want neither women, nor gold, nor Corinthian bronze, nor amber, nor pearls, nor wine, nor feasts; I want only Lygia. I am yearning for her, in sincerity I tell thee, Petronius, as that Dream who is imaged on the Mosaic of thy tepidarium yearned for Paisythea,--whole days and night do I yearn."- Ha én azt tudnám, hogy kibe? De még azt sem tudom biztosan, mi a neve: Lygia-e vagy Kallina? Otthon Lygiának hívják, mert a lygiusok nemzetségéből származik, de a barbár neve Kallina. Furcsa ház az a Plautiuse. Csak úgy rajzik benne a nép, s mégis olyan csend van, akár a subiacumi ligetekben. Tíz-egynéhány napig nem tudtam, hogy egy istenség lakik ott, míg egyszer hajnalban megpillantottam, amint a kerti szökőkútnál mosdott S esküszöm ama habra, amelyből Aphrodité megszületett, hogy a hajnali nap sugarai teljesen áthatoltak testén. Azt hittem, ha felkel a nap, feloldódik a fényben, mint a hajnalpír. Azóta még kétszer láttam, s azóta nem tudom, mi a nyugalom. Nem ismerek más vágyat, nem érdekel, mit nyújthat nekem a város, nem kellenek a nők, nem kell arany, nem kell a korinthusi réz, sem a borostyán, nem kell a gyöngykő, sem a bor, sem a lakomák, csak Lygia kell. Őszintén beszélek, Petronius, vágyódom utána, amint az Álom amott a tepidariumod mozaikján Paisitheia22 után, vágyódom naphosszat, és vágyódom éjszakákon át.
"If she is a slave, then purchase her."- Ha rabszolganő, vedd meg.
"She is not a slave."- Nem rabszolganő.
"What is she? A freed woman of Plautius?"- Akkor hát micsoda? Plautius szabadosa?
"Never having been a slave, she could not be a freed woman."- Mivel sosem volt rabszolga, szabados sem lehet.
"Who is she?"- Vagyis?
"I know not,--a king's daughter, or something of that sort."- Nem tudom: királyleány, vagy valami hasonló.
"Thou dost rouse my curiosity, Vinicius."- Kíváncsivá teszel, Vinicius.
"But if thou wish to listen, I will satisfy thy curiosity straightway. Her story is not a long one. Thou art acquainted, perhaps personally, with Vannius, king of the Suevi, who, expelled from his country, spent a long time here in Rome, and became even famous for his skilful play with dice, and his good driving of chariots. Drusus put him on the throne again. Vannius, who was really a strong man, ruled well at first, and warred with success; afterward, however, he began to skin not only his neighbors, but his own Suevi, too much. Thereupon Vangio and Sido, two sister's sons of his, and the sons of Vibilius, king of the Hermunduri, determined to force him to Rome again--to try his luck there at dice."- Ha meg akarsz hallgatni, nyomban kielégítem kíváncsiságodat. A história nem is nagyon hosszú. Talán személyesen is ismerted Vanniust, a suevus királyt, aki hazájából száműzetvén, sokáig itt élt Rómában, sőt szerencsés kockajátékával és jó versenyhajtásával hírnévre is szert tett. Drusus Caesar ismét visszaszerezte neki trónját. Vannius valóban ügyes ember volt, s eleinte jól kormányzott, és szerencsés háborúkat is viselt, később azonban túlságosan kezdte nyúzni nemcsak szomszédait, hanem saját népét is. Ekkor két unokaöccse: Vangio és Sido, Vibiliusnak, a hermundurusok királyának fiai, elhatározták, hogy rábírják, menjen ismét Rómába, s próbáljon szerencsét a kockajátékkal...
"I remember; that is of recent Claudian times."- Emlékszem, ez nemrég, Claudius idejében történt.
"Yes! War broke out. Vannius summoned to his aid the Yazygi; his dear nephews called in the Lygians, who, hearing of the riches of Vannius, and enticed by the hope of booty, came in such numbers that Cæsar himself, Claudius, began to fear for the safety of the boundary. Claudius did not wish to interfere in a war among barbarians, but he wrote to Atelius Hister, who commanded the legions of the Danube, to turn a watchful eye on the course of the war, and not permit them to disturb our peace. Hister required, then, of the Lygians a promise not to cross the boundary; to this they not only agreed, but gave hostages, among whom were the wife and daughter of their leader. It is known to thee that barbarians take their wives and children to war with them. My Lygia is the daughter of that leader."- Úgy van. Kitört hát a háború. Vannius a jazigokat, kedves unokaöccsei pedig a lygiusokat hívták segítségül, akik hallván Vannius nagy gazdagságáról, a zsákmány reményétől csábítva, akkora tömeggel álltak ki, hogy maga Claudius császár is féltette a birodalom határait. Claudius nem akart beavatkozni a barbárok háborújába, mindazonáltal írt Atelius Histernek, a dunai légiók parancsnokának, hogy szorgosan figyelje a háború lefolyását, s ne engedje megzavarni békénket. Hister azt követelte a lygiusoktól, ígérjék meg, hogy határunkat át nem lépik, amit azok nemcsak megtettek, de még kezeseket is adtak, s azok között volt vezérük felesége és leánya is... Hiszen tudod, hogy a barbárok a háborúba magukkal viszik feleségeiket és gyermekeiket is... Nos, az én Lygiám ama vezér leánya.
"Whence dost thou know all this?"- Honnan tudod mindezt?
"Aulus Plautius told it himself. The Lygians did not cross the boundary, indeed; but barbarians come and go like a tempest. So did the Lygians vanish with their wild-ox horns on their heads. They killed Vannius's Suevi and Yazygi; but their own king fell. They disappeared with their booty then, and the hostages remained in Hister's hands. The mother died soon after, and Hister, not knowing what to do with the daughter, sent her to Pomponius, the governor of all Germany. He, at the close of the war with the Catti, returned to Rome, where Claudius, as is known to thee, permitted him to have a triumph. The maiden on that occasion walked after the car of the conqueror; but, at the end of the solemnity,--since hostages cannot be considered captives, and since Pomponius did not know what to do with her definitely--he gave her to his sister Pomponia Græcina, the wife of Plautius. In that house where all--beginning with the masters and ending with the poultry in the hen-house--are virtuous, that maiden grew up as virtuous, alas! as Græcina herself, and so beautiful that even Poppæa, if near her, would seem like an autumn fig near an apple of the Hesperides."- Maga Aulus Plautius mondta. A lygiusok akkor valóban nem lépték át határainkat, de a barbárok úgy jönnek, s úgy is távoznak, akár a vihar. Így tűntek el a lygiusok is, fejükön a bivalyszarvakkal. Megverték Vannius suevusait és jazigjait, de királyuk elesett, ők a zsákmánnyal visszavonultak, a kezesek pedig Hister kezében maradtak. Az anya rövidesen meghalt, Hister pedig, nem tudván, mitévő legyen a leánnyal, elküldte őt Pomponiusnak, aki akkor egész Germánia kormányzója volt... Ő a kelta háború befejezése után hazatért, s amint tudod, Claudius engedélyével diadalmenetben vonult be Rómába. A leány akkor a triumphator szekere után haladt a diadalmenetben, de mivel a túsz nem tekinthető rabszolgának, az ünnepély után Pomponius sem tudta, mit csináljon vele, így hát odaadta húgának, Pomponia Graecinának, aki Plautius felesége. Abban a házban serdült hajadonná, ahol az uraktól kezdve a tyúkólban tanyázó baromfiig mindenki erényes, de sajnos, ő is erényes, mint maga Graecina, s gyönyörű, hogy mellette még Poppaea is csak olyan, akár az őszi füge a hesperidák23 almája mellett.
"And what?"- Hát aztán?
"And I repeat to thee that from the moment when I saw how the sun-rays at that fountain passed through her body, I fell in love to distraction."- Mondom, mióta ott a szökőkútnál megláttam, hogy a napsugarak hogyan járják át egész testét, fülig beleszerettem.
"She is as transparent as a lamprey eel, then, or a youthful sardine?"- Olyan átlátszó tehát, mint egy szentjánosbogár vagy egy fiatal szardínia?
"Jest not, Petronius; but if the freedom with which I speak of my desire misleads thee, know this,--that bright garments frequently cover deep wounds. I must tell thee, too, that, while returning from Asia, I slept one night in the temple of Mopsus to have a prophetic dream. Well, Mopsus appeared in a dream to me, and declared that, through love, a great change in my life would take place."- Ne tréfálj, Petronius, s ha netán megtéveszt, hogy vágyaimról ilyen fesztelenül beszélek, ne feledd, hogy a tarka ruha gyakran fájó sebeket takar. Azt is meg kell mondanom, hogy Ázsiá­ból visszatérve egy éjszakát Mopsus24 szentélyében töltöttem, hogy jóslatszerű álmot lássak. Nos, álmomban maga Mopsus jelent meg, s megmondta, hogy szerelmem nagy átalakulást visz végbe életemben.
"Pliny declares, as I hear, that he does not believe in the gods, but he believes in dreams; and perhaps he is right. My jests do not prevent me from thinking at times that in truth there is only one deity, eternal, creative, all-powerful, Venus Genetrix. She brings souls together; she unites bodies and things. Eros called the world out of chaos. Whether he did well is another question; but, since he did so, we should recognize his might, though we are free not to bless it."- Hallottam, mikor Plinius azt mondta, hogy az istenekben nem hisz, de az álmokban igen, s lehet, hogy igaza is van. Én csak tréfálok, de néha magam is azt hiszem, hogy valójában csakis egy örökkévaló, mindenható és teremtő istenség van: Venus Genetrix.25 Ő fogja össze a lelkeket, a testeket és a tárgyakat. Eros emelte ki a világot a káoszból. Hogy jól tette-e, az más kérdés, de ha már így van, el kell ismernünk hatalmát, anélkül hogy dicsőítenünk kellene.
"Alas! Petronius, it is easier to find philosophy in the world than wise counsel."- Ah, Petronius! Könnyebb filozofálni, mint jó tanácsot adni.
"Tell me, what is thy wish specially?"- Mondd hát meg, mit akarsz tulajdonképpen?
"I wish to have Lygia. I wish that these arms of mine, which now embrace only air, might embrace Lygia and press her to my bosom. I wish to breathe with her breath. Were she a slave, I would give Aulus for her one hundred maidens with feet whitened with lime as a sign that they were exhibited on sale for the first time. I wish to have her in my house till my head is as white as the top of Soracte in winter."- Lygiát. Azt akarom, hogy ez a két karom, mely most a puszta levegőt öleli, őt ölelje és szorít­sa keblemhez. Lélegzetét akarom magamba szívni. Ha rabszolga volna, adnék érte Aulus­nak száz leányt, kiknek lábán még ott a mész, annak jeléül, hogy első ízben vitték őket vásárra. Azt akarom, hogy a házamban legyen mindaddig, amíg fejem fehér lesz, mint a Soracte csúcsa télen.
"She is not a slave, but she belongs to the 'family' of Plautius; and since she is a deserted maiden, she may be considered an 'alumna.' Plautius might yield her to thee if he wished."- Ő nem rabszolga, de végül is Plautius háza népéhez tartozik, s mivel elhagyott gyermek, bátran alumnának26 lehet tekinteni, s ha Plautius akarná, neked adhatná őt.
"Then it seems that thou knowest not Pomponia Græcina. Both have become as much attached to her as if she were their own daughter."- Úgy látszik, nem ismered Pomponia Graecinát. Egyébként mind a ketten annyira ragasz­kodnak hozzá, mintha édesgyermekük volna.
"Pomponia I know,--a real cypress. If she were not the wife of Aulus, she might be engaged as a mourner. Since the death of Julius she has not thrown aside dark robes; and in general she looks as if, while still alive, she were walking on the asphodel meadow. She is, moreover, a 'one-man woman'; hence, among our ladies of four and five divorces, she is straightway a phoenix. But! hast thou heard that in Upper Egypt the phoenix has just been hatched out, as 'tis said?--an event which happens not oftener than once in five centuries."- Pomponiát ismerem, valóságos ciprusfa,27 s ha nem volna Aulus felesége, bátran fel lehetne fogadni siratóasszonynak. Júlia halála óta le nem szakad róla a fekete stóla, mintha már életében az asphodelos-réteken járna. Emellett pedig univira,28 tehát a mi négy- és ötszörösen elvált asszonyaink között egyúttal főnix is... De... hallottad-e, hogy állítólag az idén Felső-Egyiptomban valóban kikelt egy főnixmadár, ami legfeljebb ötszáz évenként egyszer esik meg?
"Petronius! Petronius! Let us talk of the phoenix some other time."- Kedves Petroniusom, a főnixről beszéljünk máskor.
"What shall I tell thee, my Marcus? I know Aulus Plautius, who, though he blames my mode of life, has for me a certain weakness, and even respects me, perhaps, more than others, for he knows that I have never been an informer like Domitius Afer, Tigellinus, and a whole rabble of Ahenobarbus's intimates. Without pretending to be a stoic, I have been offended more than once at acts of Nero, which Seneca and Burrus looked at through their fingers. If it is thy thought that I might do something for thee with Aulus, I am at thy command."- De hát mit mondhatnék én neked, Marcusom? Ismerem Aulus Plautiust, s tudom, hogy noha elítéli életmódomat, mégis bizonyos rokonszenvet érez irántam, sőt talán jobban is tisztel, mint másokat, mert tudja, hogy nem vagyok besúgó, mint például Domitius Afer, Tigellinus és a Rőtszakállú cimboráinak egész gyülevésze. Emellett, bár nem adtam a sztoikust, mégis nemegyszer rosszalltam Nero egyes cselekedeteit, amelyeket Seneca és Burrus elnéztek. Ha úgy véled, hogy Aulusnál kieszközölhetek számodra valamit, szívesen rendelkezésedre állok.
"I judge that thou hast the power. Thou hast influence over him; and, besides, thy mind possesses inexhaustible resources. If thou wert to survey the position and speak with Plautius."- Azt hiszem, sokat tehetsz. Nagy befolyásod van rá, s emellett kimeríthetetlen vagy az ötletekben. Ha megvizsgálnád a helyzetet, s beszélnél Plautiusszal...
"Thou hast too great an idea of my influence and wit; but if that is the only question, I will talk with Plautius as soon as they return to the city."- Túlbecsülöd befolyásomat és elmémet, de ha csak ennyi kell, amint beköltöznek a városba, beszélek vele.
"They returned two days since."- Már két nappal ezelőtt beköltöztek.
"In that case let us go to the triclinium, where a meal is now ready, and when we have refreshed ourselves, let us give command to bear us to Plautius."- Akkor hát átmegyünk a tricliniumba,29 ahol reggeli vár ránk, s ha erőt gyűjtöttünk, elvitetjük magunkat Plautiushoz.
"Thou hast ever been kind to me," answered Vinicius, with vivacity; "but now I shall give command to rear thy statue among my lares,--just such a beauty as this one,--and I will place offerings before it."- Mindig szerettelek - lelkendezett Vinicius. - De most babéraim között elhelyezem szobrodat, olyan szépet, mint ez itt, s áldozatokat fogok előtte bemutatni.
Then he turned toward the statues which ornamented one entire wall of the perfumed chamber, and pointing to the one which represented Petronius as Hermes with a staff in his hand, he added,--Azzal az illatos szoba egyik falát teljesen elfoglaló szoborgyűjtemény felé fordult, s ujjával az egyik szoborra mutatott, mely Petroniust ábrázolta Hermes alakjában, kezében az aranypál­cá­val.Aztán még hozzátette:
"By the light of Helios! if the 'godlike' Alexander resembled thee, I do not wonder at Helen."- Helios30 világosságára! Ha az „isteni” Alexander31 hasonlított hozzád, akkor nem csodálko­zom Helenán.
And in that exclamation there was as much sincerity as flattery; for Petronius, though older and less athletic, was more beautiful than even Vinicius. The women of Rome admired not only his pliant mind and his taste, which gained for him the title Arbiter elegantiæ, but also his body. This admiration was evident even on the faces of those maidens from Kos who were arranging the folds of his toga; and one of whom, whose name was Eunice, loving him in secret, looked him in the eyes with submission and rapture.S ebben a kitörésben legalább annyi volt az őszinteség, amennyi a hízelgés, mert Petronius, noha idősebb volt, s nem is olyan atlétai alak, mégis szebb férfi volt Viniciusnál. A római nők nemcsak rugalmas szellemét és ízlését csodálták, amely megszerezte számára az elegancia nagymestere címet, hanem testét is. Ez a csodálat sugárzott ama két kosbeli leány arcáról is, akik most tógája redőit rendezgették, s akiknek egyike, Euniké, ki titokban szerelmes volt bele, alázattal és elragadtatással nézett a szemébe.
But he did not even notice this; and, smiling at Vinicius, he quoted in answer an expression of Seneca about woman,--De ő, mintha észre sem vette volna, mosolyogva nézett Viniciusra, s feleletül Senecának a nőkről mondott szavait idézte:
Animal impudens, etc.- Animál impudens...32 etc...
And then, placing an arm on the shoulders of his nephew, he conducted him to the triclinium.Azután vendége vállát átölelve, átvezette a tricliniumba.
In the unctorium the two Grecian maidens, the Phrygians, and the two Ethiopians began to put away the vessels with perfumes. But at that moment, and beyond the curtain of the frigidarium, appeared the heads of the balneatores, and a low "Psst!" was heard. At that call one of the Grecians, the Phrygians, and the Ethiopians sprang up quickly, and vanished in a twinkle behind the curtain. In the baths began a moment of license which the inspector did not prevent, for he took frequent part in such frolics himself. Petronius suspected that they took place; but, as a prudent man, and one who did not like to punish, he looked at them through his fingers.Az unctuariumban két görög leány: a frígiaiak és két szerecsen nő hozzálátott az illatszereket tartalmazó epilichniumok eltakarításához, de e pillanatban a frigidarium félrevont függönye mögül kibukkant a két balneator feje, s egy halk „pszt” hallatszott, mire az egyik görög leány, a két frígiai és a két etiópiai nő hirtelen odaszökkent, s eltűnt a függöny mögött. A fürdőben megkezdődött a léháskodás és paráználkodás, amit a felügyelő nem kifogásolt, hiszen ő maga is gyakran részt vett az efféle mulatságokban. Petronius is sejtett valamit a dologról, de mint megértő lélek, aki nem szeretett büntetni, úgy tett, mintha nem tudna róla.
In the unctorium only Eunice remained. She listened for a short time to the voices and laughter which retreated in the direction of the laconicum. At last she took the stool inlaid with amber and ivory, on which Petronius had been sitting a short time before, and put it carefully at his statue.Csak Euniké maradt az unctuariumban. Egy ideig még hallgatta a laconicum felé távolodó lépések és kacagás zaját, végül felemelte a borostyánkővel és elefántcsonttal kirakott széket, amelyen az imént Petronius ült, s óvatosan a férfi szobra elé tolta.
The unctorium was full of sunlight and the hues which came from the many-colored marbles with which the wall was faced.Az unctuarium ragyogott a napfénytől és a falak szivárványszínű márványburkolatáról visszaverődő színektől.
Eunice stood on the stool, and, finding herself at the level of the statue, cast her arms suddenly around its neck; then, throwing back her golden hair, and pressing her rosy body to the white marble, she pressed her lips with ecstasy to the cold lips of Petronius.Euniké felállt a székre, s mikor a szoborral egy magasságba került, karját hirtelen annak nyaka köré fonta, aztán aranyszőke haját hátravetve s rózsaszínű testével a fehér márványhoz simulva, hevesen odanyomta száját Petronius hideg ajkához.
Chapter IIMÁSODIK FEJEZET
After a refreshment, which was called the morning meal and to which the two friends sat down at an hour when common mortals were already long past their midday prandium, Petronius proposed a light doze. According to him, it was too early for visits yet. "There are, it is true," said he, "people who begin to visit their acquaintances about sunrise, thinking that custom an old Roman one, but I look on this as barbarous. The afternoon hours are most proper,--not earlier, however, than that one when the sun passes to the side of Jove's temple on the Capitol and begins to look slantwise on the Forum. In autumn it is still hot, and people are glad to sleep after eating. At the same time it is pleasant to hear the noise of the fountain in the atrium, and, after the obligatory thousand steps, to doze in the red light which filters in through the purple half-drawn velarium."A reggelinek nevezett étkezés után, melyhez a két jó barát akkor ült le, amikor a közönséges halandók már régen túl voltak a déli prandiumon,33 Petronius rövid szundítást javasolt. Sze­rinte a látogatáshoz még korai volt az idő. Vannak ugyan, akik már napfelkeltekor elkezdik ismerőseik látogatását, mondván, hogy ez ősi római szokás, ő azonban ezt barbár szokásnak tartja. A délutáni órák a legalkalmasabbak, de nem korábban, mint mikor a nap a capitoliumi Iuppiter-templom felé hajlik, s kezd rézsútos sugarakat vetni a Forumra.34 Ősszel még rendszerint nagyon meleg van, s az emberek étkezés után szívesen alszanak egyet De közben igen kellemes az atrium35 szökőkútjának csobogását hallgatni, s a kötelező ezerlépésnyi séta után szundítani egyet a félig összevont bíborszínű velariumon36 átszűrődő vörös fényben.
Vinicius recognized the justice of these words; and the two men began to walk, speaking in a careless manner of what was to be heard on the Palatine and in the city, and philosophizing a little upon life. Petronius withdrew then to the cubiculum, but did not sleep long. In half an hour he came out, and, having given command to bring verbena, he inhaled the perfume and rubbed his hands and temples with it.Vinicius igazat adott neki, s elindultak sétálni, közben hanyagul beszélgettek, hogy mi újság a Palatinuson meg a városban, majd egy kicsit filozofáltak is az életről. Ezután Petronius elvonult a cubiculumba,37 de nem sokáig aludt. Fél óra múlva kijött, s verbénaolajat hozatott, azt szagolgatta, majd bedörzsölte vele kezét és halántékát.
"Thou wilt not believe," said he, "how it enlivens and freshens one. Now I am ready."- Nem is hiszed - jegyezte meg -, mennyire felüdít és kijózanít. Most már készen vagyok.
The litter was waiting long since; hence they took their places, and Petronius gave command to bear them to the Vicus Patricius, to the house of Aulus. Petronius's "insula" lay on the southern slope of the Palatine, near the so-called Carinæ; their nearest way, therefore, was below the Forum; but since Petronius wished to step in on the way to see the jeweller Idomeneus, he gave the direction to carry them along the Vicus Apollinis and the Forum in the direction of the Vicus Sceleratus, on the corner of which were many tabernæ of every kind.A gyaloghintó már régen kint várt, beültek hát, s elvitették magukat a Vicus38 Patriciusra, Aulus házához. Petronius insulája a Palatinus déli lejtőjén, az úgynevezett Carinae közelében épült, útjuk tehát a Forum felé vezetett volna, de mivel Petronius egyúttal Idomeneus ötvöshöz is be akart nézni, úgy intézkedett, hogy a Vicus Apollinison és a Forumon át vigyék őket a Vicus Sceleratus felé, amelynek sarka tele volt tabernákkal.
Gigantic Africans bore the litter and moved on, preceded by slaves called pedisequii. Petronius, after some time, raised to his nostrils in silence his palm odorous with verbena, and seemed to be meditating on something.Az óriási szerecsenek felkapták a gyaloghintót, s elindultak, maguk előtt engedve a pedisequi­nek nevezett rabszolgákat.39 Petronius egy ideig hallgatagon emelgette orrához verbénaillatú kezét, mintha valamin gondolkoznék, kis idő múlva pedig megszólalt:
"It occurs to me," said he after a while, "that if thy forest goddess is not a slave she might leave the house of Plautius, and transfer herself to thine. Thou wouldst surround her with love and cover her with wealth, as I do my adored Chrysothemis, of whom, speaking between us, I have quite as nearly enough as she has of me."- Most villant eszembe, hogyha a te erdei istennőd nem rabszolga, akkor otthagyhatná Plautiusék házát, s átköltözködhetnék hozzád. Ott körülvennéd szerelmeddel, s elárasztanád gazdagsággal, mint én az én imádott Chrysothemisemet, akit, köztünk maradjon, legalább annyira unok, mint ő engem.
Marcus shook his head.Marcus a fejét rázta.
"No?" inquired Petronius. "In the worst event, the case would be left with Cæsar, and thou mayst be certain that, thanks even to my influence, our Bronzebeard would be on thy side."- Nem? - kérdezte Petronius. - A dolog legrosszabb esetben eljutna a Caesarig, s bizonyos lehetsz afelől, hogy a Rőtszakállú, már rám való tekintettel is, a te pártodra állna.
"Thou knowest not Lygia," replied Vinicius.- Nem ismered Lygiát! - felelte Vinicius.
"Then permit me to ask if thou know her otherwise than by sight? Hast spoken with her? hast confessed thy love to her?"- Engedd hát meg a kérdést, te ismered őt másként is, mint látásból? Beszéltél vele? Szerelmet vallottal neki?
"I saw her first at the fountain; since then I have met her twice. Remember that during my stay in the house of Aulus, I dwelt in a separate villa, intended for guests, and, having a disjointed arm, I could not sit at the common table. Only on the eve of the day for which I announced my departure did I meet Lygia at supper, but I could not say a word to her. I had to listen to Aulus and his account of victories gained by him in Britain, and then of the fall of small states in Italy, which Licinius Stolo strove to prevent. In general I do not know whether Aulus will be able to speak of aught else, and do not think that we shall escape this history unless it be thy wish to hear about the effeminacy of these days. They have pheasants in their preserves, but they do not eat them, setting out from the principle that every pheasant eaten brings nearer the end of Roman power. I met her a second time at the garden cistern, with a freshly plucked reed in her hand, the top of which she dipped in the water and sprinkled the irises growing around. Look at my knees. By the shield of Hercules, I tell thee that they did not tremble when clouds of Parthians advanced on our maniples with howls, but they trembled before the cistern. And, confused as a youth who still wears a bulla on his neck, I merely begged pity with my eyes, not being able to utter a word for a long time."- Láttam őt először a szökőkút mellett, azután még kétszer. Ne feledd, hogy amíg Auluséknál voltam, a vendégeknek fenntartott oldalsó villában laktam, s mivel kezem ki volt ficamodva, nem étkezhettem velük együtt. Csak bejelentett elutazásom előestéjén, az estebédnél találkoz­tam vele, s egy szót sem szólhattam hozzá. Hallgatnom kellett Aulus elbeszélését Britanniá­ban aratott győzelmeiről, majd az itáliai kisbirtokok hanyatlásáról, amit még Licinius Stolo igyekezett megakadályozni. Nem hiszem, hogy Aulus egyébről is tud beszélni, s ne hidd, hogy ez elől kibújhatunk, hacsak korunk elpuhultságáról nem akarsz hallani. Tyúkóljaikban fácánokat tartanak, de nem esznek belőlük, mert az az elvük, hogy minden megevett fácán közelebb hozza Róma hatalmának bukását. Másodszor a kerti ciszterna mellett láttam egy frissen kitépett nádszállal a kezében, amint annak kalászát a vízbe mártogatva öntözte a körös-körül nyíló íriszeket. Tekints térdemre. Hercules pajzsára mondom, nem reszketett, mikor a parthusok üvöltve, felleg módjára rohantak csapatainkra, de ott, ama ciszterna mellett, annál jobban reszketett. Zavarban voltam, mint egy gyerek, aki a bullát40 még a nyakában hordja, és sokáig egyetlen szót sem bírtam kimondani, csak a szemem koldult kegyelmet.
Petronius looked at him, as if with a certain envy.Petronius szinte irigyen tekintett rá.
"Happy man," said he, "though the world and life were the worst possible, one thing in them will remain eternally good,--youth!"- Boldog ember! - sóhajtott. - Ha a világ és az élet a lehető legrosszabb volna is, egy örökké jó marad benne: a fiatalság!
After a while he inquired:Kis idő múlva pedig megkérdezte:
"And hast thou not spoken to her?"- S nem is szóltál hozzá?
"When I had recovered somewhat, I told her that I was returning from Asia, that I had disjointed my arm near the city, and had suffered severely, but at the moment of leaving that hospitable house I saw that suffering in it was more to be wished for than delight in another place, that sickness there was better than health somewhere else. Confused too on her part, she listened to my words with bent head while drawing something with the reed on the saffron-colored sand. Afterward she raised her eyes, then looked down at the marks drawn already; once more she looked at me, as if to ask about something, and then fled on a sudden like a hamadryad before a dull faun."- De igen. Mikor kissé összeszedtem magam, megmondtam, hogy Ázsiából tértem haza, s itt a város közelében kificamítottam a kezem, és sokat szenvedtem, de most, hogy el kell hagynom ezt a vendégszerető házat, látom, hogy itt a szenvedés többet ér, mint másutt a gyönyör, s a betegség többet, mint másutt az egészség. Ő is lehajtott fejjel, zavartan hallgatta szavaimat, s közben egy nádszállal rajzolt valamit a sárga homokba. Azután feltekintett, még egyszer ránézett az odarajzolt jelekre, majd mintha valamit kérdezni akart volna, újból reám... s hirtelen elrohant, mint a hamadriasok41 a félkegyelmű faun elől.
"She must have beautiful eyes."- Bizonyára nagyon szép szeme van.
"As the sea--and I was drowned in them, as in the sea. Believe me that the archipelago is less blue. After a while a little son of Plautius ran up with a question. But I did not understand what he wanted."- Akár a tenger, s én bele is merültem, mint a tengerbe. Hidd el, hogy az archipelagus sincs ilyen kék. Kis idő múlva odaszaladt a kis Plautus, s kérdezett valamit, de nem értettem, mit akar.
"O Athene!" exclaimed Petronius, "remove from the eyes of this youth the bandage with which Eros has bound them; if not, he will break his head against the columns of Venus's temple.- Ó, Athéné! - kiáltott fel Petronius. - Vedd le ez ifjú szeméről a kendőt, melyet Eros kötött oda, mert különben fejét széjjelzúzza Venus szentélyének oszlopán.
"O thou spring bud on the tree of life," said he, turning to Vinicius, "thou first green shoot of the vine! Instead of taking thee to the Plautiuses, I ought to give command to bear thee to the house of Gelocius, where there is a school for youths unacquainted with life."Aztán Viniciushoz fordult: - Ó, te tavaszi rügyecske az élet faján, te első hajtása a szőlőskertnek! Plautiusék helyett inkább Gelotiushoz, az életről még mit sem sejtő fiúcskák iskolájába kellene hogy elvigyelek.
"What dost thou wish in particular?"- Mit akarsz tulajdonképpen?
"But what did she write on the sand? Was it not the name of Amor, or a heart pierced with his dart, or something of such sort, that one might know from it that the satyrs had whispered to the ear of that nymph various secrets of life? How couldst thou help looking on those marks?"- Mit rajzolt a homokba az a leányka? Nem Amor nevét vagy nyilával átlőtt szívet, vagy netán olyasvalamit, amiből megtudhattad volna, hogy a szatírok már suttogtak egyet-mást az élet titkairól e nimfa fülecskéjébe? Hogyan is nem nézted meg azokat a jeleket!
"It is longer since I have put on the toga than seems to thee," said Vinicius, "and before little Aulus ran up, I looked carefully at those marks, for I know that frequently maidens in Greece and in Rome draw on the sand a confession which their lips will not utter. But guess what she drew!"- Régebben felöltöttem én a tógát, mintsem gondolnád - felelte Vinicius -, s még mielőtt a kis Aulus odajött volna, jól megnéztem a jeleket. Hiszen tudom, hogy a leányok Görögországban meg Rómában is gyakran írják a homokba vallomásaikat, amelyeket ajkuk nem akar elmondani... De találd ki, mit rajzolt?
"If it is other than I supposed, I shall not guess."- Ha nem azt, amit gondoltam, akkor nem találom ki.
"A fish."- Egy halat.
"What dost thou say?"- Micsodát?
"I say, a fish. What did that mean,--that cold blood is flowing in her veins? So far I do not know; but thou, who hast called me a spring bud on the tree of life, wilt be able to understand the sign certainly."- Mondom: egy halat. Nem tudom, azt akarta-e ez jelenteni, hogy ereiben eddigelé hideg vér kering. De hiszen te, aki engem az élet fáján kiütköző tavaszi rügyecskének neveztél, bizo­nyára jobban értesz az ilyesmihez.
"Carissime! ask such a thing of Pliny. He knows fish. If old Apicius were alive, he could tell thee something, for in the course of his life he ate more fish than could find place at one time in the bay of Naples."- Carissime! Az ilyesmit Pliniustól kérdezd meg, ő igen ért a halakhoz. Ha az öreg Apicius élne, talán ő is tudna erről mondani valamit, mert több halat megevett életében, mint amennyi a neapolisi öbölben egyszerre elfér.
Further conversation was interrupted, since they were borne into crowded streets where the noise of people hindered them.A beszélgetésnek itt vége szakadt, mert forgalmas utcákba értek, ahol azt már zavarta volna az emberi lárma.
From the Vicus Apollinis they turned to the Boarium, and then entered the Forum Romanum, where on clear days, before sunset, crowds of idle people assembled to stroll among the columns, to tell and hear news, to see noted people borne past in litters, and finally to look in at the jewellery-shops, the book-shops, the arches where coin was changed, shops for silk, bronze, and all other articles with which the buildings covering that part of the market placed opposite the Capitol were filled.A Vicus Apollinison áthaladva befordultak a Forum Romanumra, ahol derűs napokon napnyugta előtt tömegesen gyűlt össze a semmittevő lakosság, hogy az oszlop­sorok­ban sétálgatva adják tovább híreiket, s meghallgassák másokét, hogy lássák a gyaloghintókon vitt előkelőségeket, s végül hogy be-benézzenek az ötvösműhelyekbe, könyvesboltokba, a pénzváltó üzletekbe, a kelmekereskedésekbe, a bronzműves műhelyekbe és mindenféle egyéb boltba, amelyekkel tele voltak a Forum Capitolium felőli oldalának házai.
One-half of the Forum, immediately under the rock of the Capitol, was buried already in shade; but the columns of the temples, placed higher, seemed golden in the sunshine and the blue. Those lying lower cast lengthened shadows on marble slabs. The place was so filled with columns everywhere that the eye was lost in them as in a forest.A Forum fele, mely közvetlenül a várat környező lombok alatt terült el, már teljes árnyékban volt, ellenben a fentebb épült szentélyek oszlopai aranyos fényben csillogtak az ég alkotta kék háttér előtt. A mélyebben sorakozó oszlopok hosszú árnyakat vetettek a márványlapokra, de minden annyira tele volt velük, hogy az ember szeme eltévedt közöttük, akár az erdőben.
Those buildings and columns seemed huddled together. They towered some above others, they stretched toward the right and the left, they climbed toward the height, and they clung to the wall of the Capitol, or some of them clung to others, like greater and smaller, thicker and thinner, white or gold colored tree-trunks, now blooming under architraves, flowers of the acanthus, now surrounded with Ionic corners, now finished with a simple Doric quadrangle. Above that forest gleamed colored triglyphs; from tympans stood forth the sculptured forms of gods; from the summits winged golden quadrigæ seemed ready to fly away through space into the blue dome, fixed serenely above that crowded place of temples. Through the middle of the market and along the edges of it flowed a river of people; crowds passed under the arches of the basilica of Julius Cæsar; crowds were sitting on the steps of Castor and Pollux, or walking around the temple of Vesta, resembling on that great marble background many-colored swarms of butterflies or beetles. Down immense steps, from the side of the temple on the Capitol dedicated to Jupiter Optimus Maximus, came new waves; at the rostra people listened to chance orators; in one place and another rose the shouts of hawkers selling fruit, wine, or water mixed with fig-juice; of tricksters; of venders of marvellous medicines; of soothsayers; of discoverers of hidden treasures; of interpreters of dreams. Here and there, in the tumult of conversations and cries, were mingled sounds of the Egyptian sistra, of the sambuké, or of Grecian flutes. Here and there the sick, the pious, or the afflicted were bearing offerings to the temples. In the midst of the people, on the stone flags, gathered flocks of doves, eager for the grain given them, and like movable many-colored and dark spots, now rising for a moment with a loud sound of wings, now dropping down again to places left vacant by people. From time to time the crowds opened before litters in which were visible the affected faces of women, or the heads of senators and knights, with features, as it were, rigid and exhausted from living. The many-tongued population repeated aloud their names, with the addition of some term of praise or ridicule. Among the unordered groups pushed from time to time, advancing with measured tread, parties of soldiers, or watchers, preserving order on the streets. Around about, the Greek language was heard as often as Latin.Mintha ezek az épü­le­tek és oszlopok alig fértek volna el egymás mellett. Egyik a másik fölé tornyosult, jobbra-balra sorjáztak, felkapaszkodtak magaslatokra, hol a várfalhoz, hol egyik a másikhoz simult, mint megannyi kisebb-nagyobb, vastagabb és vékonyabb, aranyos és fehér fatörzs, melyek hol akanthus-virágdíszben42 pompáztak az architravok alatt, hol ión kosszarvakba csavarodtak össze, hol pedig egyszerű dór négyszögekben végződtek. E fölött az erdő fölött színes triglifek43 ragyogtak, a háromszögű oromzatokról kőbe vésett istenképek domborodtak ki, a csúcsokon a szárnyas arany quadrigák44 mintha éppen a kéklő levegőbe készülnének felrepül­ni, amely olyan nyugodtan lebeg e szentélyekkel zsúfolt város fölött. A Forum közepén meg a szélein emberfolyam hömpölygött: tömegek sétáltak Julius Caesar bazilikájának ívei alatt, tömegek üldögéltek Castor és Pollux45 lépcsőjén, sétálgattak Vesta temploma körül, s olyanok voltak e márvány alkotta tágas háttér előtt, mint a tarkabarka pillangók vagy bogarak rajai. Fentről, a Iovi Optimo Maximo46 feliratú templom felől, az óriási lépcsőn újabb ember­hullámok ömlöttek lefelé; a rostra47 mellett alkalmi szónokokat, itt-ott árusokat hallgattak, amint gyümölcsöt, bort vagy fügelével kevert vizet kínálgattak, csalókat, akik csoda hatású orvosságaikat árulták, jósokat meg varázslókat, akik elrejtett kincsek nyomára vezettek, végül álomfejtőket, akik tudományukat kínálgatták. Néhol a beszélgetés és kiáltozás zajába bele­keveredett a sistrumok, az egyiptomi sambucák vagy a görög fuvolák hangja. Másutt betegek, kegyes emberek vagy gondokba merült lelkek áldozatot vittek a szentélyekbe. Az emberek között a kőlapokon galambcsapatok verődtek össze, mint megannyi tarka vagy sötét mozgó folt, s mohón kapkodtak az áldozati magvak után, hol hangos szárnycsattogással röppentek a magasba, hol ismét lecsaptak a tömegtől szabadon hagyott helyekre. Időnként a tömeg utat nyitott egy-egy gyaloghintónak, amelyekből előkelő hölgyek, senatorok vagy lova­gok arca tekintett ki, mintegy az élet örömeitől elnyűtt, megdermedt vonásokkal. A különböző nyelvű lakosság hangosan ismételte el neveiket, hozzáadva csúfneveiket és mindenféle gúnyos meg­jegyzéseket vagy dicséreteket is. A rendetlen csoportok között néha ütemes léptekkel haladó katonaosztagok vagy az utcai rend fölött őrködő vigilek48 nyomakodtak át. A görög nyelv mindenfelé éppen olyan sűrűn hallatszott, mint a latin.
Vinicius, who had not been in the city for a long time, looked with a certain curiosity on that swarm of people and on that Forum Romanum, which both dominated the sea of the world and was flooded by it, so that Petronius, who divined the thoughts of his companion, called it "the nest of the Quirites--without the Quirites." In truth, the local element was well-nigh lost in that crowd, composed of all races and nations. There appeared Ethiopians, gigantic light-haired people from the distant north, Britons, Gauls, Germans, sloping-eyed dwellers of Lericum; people from the Euphrates and from the Indus, with beards dyed brick color; Syrians from the banks of the Orontes, with black and mild eyes; dwellers in the deserts of Arabia, dried up as a bone; Jews, with their flat breasts; Egyptians, with the eternal, indifferent smile on their faces; Numidians and Africans; Greeks from Hellas, who equally with the Romans commanded the city, but commanded through science, art, wisdom, and deceit; Greeks from the islands, from Asia Minor, from Egypt, from Italy, from Narbonic Gaul. In the throng of slaves, with pierced ears, were not lacking also freemen,--an idle population, which Cæsar amused, supported, even clothed,--and free visitors, whom the ease of life and the prospects of fortune enticed to the gigantic city; there was no lack of venal persons. There were priests of Serapis, with palm branches in their hands; priests of Isis, to whose altar more offerings were brought than to the temple of the Capitoline Jove; priests of Cybele, bearing in their hands golden ears of rice; and priests of nomad divinities; and dancers of the East with bright head-dresses, and dealers in amulets, and snake-tamers, and Chaldean seers; and, finally, people without any occupation whatever, who applied for grain every week at the storehouses on the Tiber, who fought for lottery-tickets to the Circus, who spent their nights in rickety houses of districts beyond the Tiber, and sunny and warm days under covered porticos, and in foul eating-houses of the Subura, on the Milvian bridge, or before the "insulæ" of the great, where from time to time remnants from the tables of slaves were thrown out to them.Vinicius régen nem volt már a városban, most hát bizonyos kíváncsisággal nézte ezt a rajzó tömeget, meg ezt a Forum Romanumot, amely a világ hullámai fölött uralkodott, de ugyan­akkor úgy elárasztották a világ hullámai, hogy Petronius, mintegy társa gondolatát kitalálva, megjegyezte: a quirisek49 fészke - quirisek nélkül. S valóban, a helybeli elem szinte elveszett ebben a mindenféle és -fajta népségből álló tömegben. Voltak ott aethiopsok, óriási szőke embe­rek a távoli északról, britannok, gallok és germánok, Sercium50 ferde szemű lakói, az Euphrates és Indus partvidékéről való emberek, téglaszínre festett szakállal, Orontes-parti fekete szemű, szelíd tekintetű szíriaiak, az arab sivatagok csonttá aszalódott lakói, horpadt mellű zsidók, egyiptomiak, az örökös közömbös mosollyal az arcukon, aztán numidák, afrikaiak meg hellasi görögök, akik bölcsességük, művészetük, értelmük és csalárdságuk révén a rómaiakkal egyformán uralkodtak a városon. Voltak itt a szigetekről származó meg kis-ázsiai görögök, egyiptomi meg itáliai görögök, sőt Gallia Narbonensisből valók is. Az átfúrt fülű rabszolgák tömegéből nem hiányzott a naplopó szabad lakosság sem, amelyet a császár szórakoztatott, táplált, sőt ruházott is, s voltak szabad jövevények is, akiket a könnyű élet és Fortuna istenasszony csalt ebbe az óriási városba, nem hiányoztak az árusok meg Serapis papjai sem, pálmaágakkal a kezükben. Isis papjai, kinek oltárára több áldozatot hordtak, mint a capitoliumi Iuppiterére, Cybele51 papjai, kezükben az aranyló rizskalászokkal, meg még számos istenség vándorpapjai, keleti táncosnők; rikító mitrákkal, amulettárusok, kígyóbűvölők meg káldeai mágusok, végül minden foglalkozás nélküli emberek, akik minden héten jelentkeztek a Tiberis-parti magtárakban gabonáért, verekedtek a cirkuszokban a lutrijegyekért, éjszakáikat a Tiberis túlsó partján, a folytonosan düledező viskókban, a derűs meleg napokat pedig a cryptoporticusokban,52 Suburra53 szennyes kifőzéseiben, Milvius hídján vagy a gazdag emberek insulái előtt töltötték, ahol időnként odalöktek nekik valamit a rabszolgák asztaláról megmaradt hulladékokból.
Petronius was well known to those crowds. Vinicius's ears were struck continually by "Hic est!" (Here he is). They loved him for his munificence; and his peculiar popularity increased from the time when they learned that he had spoken before Cæsar in opposition to the sentence of death issued against the whole "familia," that is, against all the slaves of the prefect Pedanius Secundus, without distinction of sex or age, because one of them had killed that monster in a moment of despair. Petronius repeated in public, it is true, that it was all one to him, and that he had spoken to Cæsar only privately, as the arbiter elegantiarum whose æsthetic taste was offended by a barbarous slaughter befitting Scythians and not Romans. Nevertheless, people who were indignant because of the slaughter loved Petronius from that moment forth.Petroniust jól ismerte ez a tömeg. Vinicius fülét minduntalan megütötte a megjegyzés: „Hic est!” - „Ez ő!” Szerették őt bőkezűségéért, de népszerűsége különösen azóta növekedett meg, amióta kitudódott, hogy a császár előtt szót emelt az ellen, hogy Pedanius Secundus prafectus egész rabszolga-famíliáját, vagyis korra és nemre való tekintet nélkül valamennyi rabszolgáját halálra ítélték azért, mert egyikük egy kétségbeesett pillanatában megölte ezt a szörnyeteget. Petronius gyakran és nyíltan megmondta ugyan, hogy neki ez a dolog közömbös volt, s ő csak mint magánember, mint arbiter elegantiarum beszélt a császárral, mert esztétikai érzékét sér­tette az a barbár mészárlás, amely legfeljebb szkítákhoz méltó, de rómaiakhoz nem. Mind­azon­által a nép, amelyet felháborított e mészárlás, azóta megszerette Petroniust.
But he did not care for their love. He remembered that that crowd of people had loved also Britannicus, poisoned by Nero; and Agrippina, killed at his command; and Octavia, smothered in hot steam at the Pandataria, after her veins had been opened previously; and Rubelius Plautus, who had been banished; and Thrasea, to whom any morning might bring a death sentence. The love of the mob might be considered rather of ill omen; and the sceptical Petronius was superstitious also. He had a twofold contempt for the multitude,--as an aristocrat and an æsthetic person. Men with the odor of roast beans, which they carried in their bosoms, and who besides were eternally hoarse and sweating from playing mora on the street-corners and peristyles, did not in his eyes deserve the term "human." Hence he gave no answer whatever to the applause, or the kisses sent from lips here and there to him.De ő nem sokat törődött ezzel. Hiszen tudta, hogy ez a nép szerette Britannicust is, akit Nero megmérgezett, és Agrippinát, akit meggyilkoltatott, és Octaviát, akit Pandataria szigetén fojtatott meg, miután ereit forró gőzben felvágták, szerette Rubelius Plautust, akit száműztek, meg Thraseát is, akinek bármely nap meghozhatta a halálos ítéletét. A nép szeretete inkább rossz előjelnek számíthatott, s a szkeptikus Petronius egyúttal babonás is volt. A tömeget kétszeresen is megvetette, először mint arisztokrata, másodszor mint esztéta. Az olyan ember, aki állandóan a zsebében hordott főtt babtól bűzlik, s emellett folyton rekedt és izzadt az utcasarkokon és a peristyliumokon54 folyó mora-játéktól, szinte nem érdemli meg az ember nevet.
He was relating to Marcus the case of Pedanius, reviling meanwhile the fickleness of that rabble which, next morning after the terrible butchery, applauded Nero on his way to the temple of Jupiter Stator. But he gave command to halt before the book-shop of Avirnus, and, descending from the litter, purchased an ornamented manuscript, which he gave to Vinicius.Nem is viszonozta hát sem a tapsokat, sem az itt-ott feléje dobott csókokat, hanem Pedanius históriáját mesélte el Marcusnak, s közben gúnyolta az utcai csőcselék csélcsapságát, amely ama fenyegető felháborodás után már másnap megtapsolta a Iuppiter Stator szentélyébe hajtató Nerót. De Avirnus könyvesboltja előtt megállíttatta a gyaloghintót, kiszállt, egy díszes kéziratot vásárolt, s átadta Viniciusnak.
"Here is a gift for thee," said he.- Ezt neked vettem ajándékba - mondta.
"Thanks!" answered Vinicius. Then, looking at the title, he inquired, "'Satyricon'? Is this something new? Whose is it?"- Köszönöm - felelte Vinicius, majd a kézirat címére pillantva megkérdezte: - A Satyricon?55 Ez valami új dolog. Ki írta?
"Mine. But I do not wish to go in the road of Rufinus, whose history I was to tell thee, nor of Fabricius Veiento; hence no one knows of this, and do thou mention it to no man."- Én. De én nem akarok Rufinus nyomdokaiba lépni, akinek a históriájával még adósod vagyok, sem Fabricius Veientóéba, így hát senki sem tud róla, s te se szólj senkinek.
"Thou hast said that thou art no writer of verses," said Vinicius, looking at the middle of the manuscript; "but here I see prose thickly interwoven with them."- S még azt mondtad, nem írsz verseket - jegyezte meg Vinicius, a kéziratba pillantva -, pedig úgy látom, ez a próza sűrűn át van szőve versekkel.
"When thou art reading, turn attention to Trimalchion's feast. As to verses, they have disgusted me, since Nero is writing an epic. Vitelius, when he wishes to relieve himself, uses ivory fingers to thrust down his throat; others serve themselves with flamingo feathers steeped in olive oil or in a decoction of wild thyme. I read Nero's poetry, and the result is immediate. Straightway I am able to praise it, if not with a clear conscience, at least with a clear stomach."- Ha olvasod, figyeld meg Trimalchio lakomáját. Ami a verseket illeti, megundorodtam tőlük, amióta Nero hőskölteményt ír. Látod, Vitellius, ha könnyíteni akar a gyomrán, elefántcsont pálcikával segít magán, úgyhogy azt a torkába nyomja, mások olajba vagy kakukkfűpárlatba mártott flamingótollat használnak, én viszont elolvasom Nero költeményeit, s a hatás azonnal jelentkezik. Azután már dicsérhetem is, ha nem is tiszta lelkiismerettel, de legalább tiszta gyomorral.
When he had said this, he stopped the litter again before the shop of Idomeneus the goldsmith, and, having settled the affair of the gems, gave command to bear the litter directly to Aulus's mansion.Azzal a gyaloghintót ismét megállíttatta Idomeneus ötvösműhelye előtt, s a gemmák ügyét elintézve, most már egyenesen Aulus házához vitette magukat.
"On the road I will tell thee the story of Rufinus," said he, "as proof of what vanity in an author may be."- Útközben elmondom neked Rufinus történetét, annak bizonyítékául, hogy mit jelent a szerzői önimádat - mondta.
But before he had begun, they turned in to the Vicus Patricius, and soon found themselves before the dwelling of Aulus. A young and sturdy "janitor" opened the door leading to the ostium, over which a magpie confined in a cage greeted them noisily with the word, "Salve!"De mielőtt még elkezdhette volna, máris befordultak a Vicus Patriciusra, s csakhamar Aulus lakása előtt voltak. Egy tagbaszakadt fiatal ianitor nyitotta ki előttük az ostiumba vezető ajtót, amely fölött egy kalitkába zárt szarka köszöntötte őket hangos „Salve!” kiáltással.
On the way from the second antechamber, called the ostium, to the atrium itself, Vinicius said,--Míg a második előszobából, az úgynevezett ostiumból a tulajdonképpeni atriumba mentek, Vinicius így szólt:
"Hast noticed that thee doorkeepers are without chains?"- Észrevetted, hogy itt az ajtónálló nem visel láncot?
"This is a wonderful house," answered Petronius, in an undertone. "Of course it is known to thee that Pomponia Græcina is suspected of entertaining that Eastern superstition which consists in honoring a certain Chrestos. It seems that Crispinilla rendered her this service,--she who cannot forgive Pomponia because one husband has sufficed her for a lifetime. A one-man Woman! To-day, in Rome, it is easier to get a half-plate of fresh mushrooms from Noricum than to find such. They tried her before a domestic court--"- Furcsa egy ház ez - felelte Petronius suttogva. - Bizonyára tudod, Pomponia Graecinát azzal gyanúsították, hogy ama keleti babona hívője, amelynek alapja valami Chrestos tisztelete. Alighanem Crispinilla árulta be, aki nem bírja megbocsátani Pomponiának, hogy egy férj elég neki egy egész életre. Univira!... Pedig Rómában manapság könnyebb egy tál noricumi rizikét kapni. Házi bíróság ítélt fölötte...
"To thy judgment this is a wonderful house. Later on I will tell thee what I heard and saw in it."- Igazad van, különös egy ház. Későbben majd elmondom, mit láttam és hallottam itt.
Meanwhile they had entered the atrium. The slave appointed to it, called atriensis, sent a nomenclator to announce the guests; and Petronius, who, imagining that eternal sadness reigned in this severe house, had never been in it, looked around with astonishment, and as it were with a feeling of disappointment, for the atrium produced rather an impression of cheerfulness. A sheaf of bright light falling from above through a large opening broke into a thousand sparks on a fountain in a quadrangular little basin, called the impluvium, which was in the middle to receive rain falling through the opening during bad weather; this was surrounded by anemones and lilies. In that house a special love for lilies was evident, for there were whole clumps of them, both white and red; and, finally, sapphire irises, whose delicate leaves were as if silvered from the spray of the fountain. Among the moist mosses, in which lily-pots were hidden, and among the bunches of lilies were little bronze statues representing children and water-birds. In one corner a bronze fawn, as if wishing to drink, was inclining its greenish head, grizzled, too, by dampness. The floor of the atrium was of mosaic; the walls, faced partly with red marble and partly with wood, on which were painted fish, birds, and griffins, attracted the eye by the play of colors. From the door to the side chamber they were ornamented with tortoise-shell or even ivory; at the walls between the doors were statues of Aulus's ancestors. Everywhere calm plenty was evident, remote from excess, but noble and self-trusting.Közben az atriumba értek. Az atriumra felügyelő rabszolga, az úgynevezett atriensis, elküldte a nomenclatort, hogy jelentse be a vendégeket, ugyanakkor pedig a szolganép széket tolt eléjük és zsámolyokat a lábuk alá. Petronius mindig úgy képzelte, hogy ebben a házban örökös szomorúság uralkodik, s ezért sosem járt ide, most hát bizonyos álmélkodással nézett körül, s némi csalódást is érzett, mert az atrium hangulata inkább vidám volt. Felülről, egy tágas nyíláson át, fényes sugárkéve hatolt be, amely a szökőkút vizében ezer szikrára zúzódott szét. Az impluviumnak nevezett négyszögletes halastavat - közepén a szökőkúttal -, melynek az volt a feladata, hogy az esős időben a felső nyíláson át behulló esőt felfogja, kökörcsin és liliom övezte. A liliomot nagyon szerethették e házban, mert egész bokorszám volt itt, fehér meg vörös liliom meg kék írisz, s finom szirmaikat ezüstösre festette a porrá zúzott vízpermet. A liliomok cserepeit rejtő nedves moha és a sűrű levelek között gyermekeket és vízi mada­rakat ábrázoló bronzszobrocskák látszottak. Az egyik szegletben egy ugyancsak bronzból öntött szarvasünő a nedvességtől zölddé patinásodott fejét a víz fölé nyújtotta, mintha inni akarna. Az atriumnak mozaikpadlója volt; a falak egy részét vörös márványlapok borították, többi részére fák, halak, madarak és griffek voltak festve, s ezerféle színjátékukkal csiklan­dozták a szemet. Az oldalszobákba nyíló ajtók kereteit teknőc, sőt elefántcsont díszítette; az ajtók közötti falak mentén Aulus őseinek szobrai sorakoztak. Mindenütt a nyugodt jómód látszott, mely távol van minden fényűzéstől, de annál nemesebb és magabízóbb.
Petronius, who lived with incomparably greater show and elegance, could find nothing which offended his taste; and had just turned to Vinicius with that remark, when a slave, the velarius, pushed aside the curtain separating the atrium from the tablinum, and in the depth of the building appeared Aulus Plautius approaching hurriedly.Petronius lakása sokkal tekintélyesebb és előkelőbb volt, de azért itt sem talált semmit, ami ízlését sértette volna, s éppen közölni akarta ezt Viniciusszal, amikor a velarius rabszolga félretolta az atrium és tablinum közötti függönyt, s azon túl megpillantották a gyorsan közeledő Aulus Plautiust.
He was a man nearing the evening of life, with a head whitened by hoar frost, but fresh, with an energetic face, a trifle too short, but still somewhat eagle-like. This time there was expressed on it a certain astonishment, and even alarm, because of the unexpected arrival of Nero's friend, companion, and suggester.Már élete alkonya felé haladó, deres fejű, de azért erőteljes férfiú volt, arca erélyes, kissé rövid, de valamelyest mégis sasfejhez hasonlított. Ezúttal azonban bizonyos csodálkozás, sőt nyugtalanság tükröződött róla amiatt, hogy ilyen váratlanul Nero barátját, társát és bizalmasát látja itt.
Petronius was too much a man of the world and too quick not to notice this; hence, after the first greetings, he announced with all the eloquence and ease at his command that he had come to give thanks for the care which his sister's son had found in that house, and that gratitude alone was the cause of the visit, to which, moreover, he was emboldened by his old acquaintance with Aulus.De Petronius sokkal inkább világfi és éles eszű férfiú volt, semhogy az ilyesmit észre ne vegye, így aztán az első üdvözlések után minden ékesszólását és fesztelenségét latba vetve elmondta, hogy a gondos ápolást jött megköszönni, amelyben húga fiának e házban része volt, s hogy csakis a hála indította e látogatásra, amelyre egyébként Aulusszal való régi ismeretsége jogosítja fel.
Aulus assured him that he was a welcome guest; and as to gratitude, he declared that he had that feeling himself, though surely Petronius did not divine the cause of it.Aulus a maga részéről biztosította, hogy igen kedves vendége a házának, ami azonban a hálát illeti, azzal inkább ő, Aulus, tartozik, ámbár Petronius bizonnyal nem is sejti ennek okát.
In fact, Petronius did not divine it. In vain did he raise his hazel eyes, endeavoring to remember the least service rendered to Aulus or to any one. He recalled none, unless it might be that which he intended to show Vinicius. Some such thing, it is true, might have happened involuntarily, but only involuntarily.Petronius valóban nem sejtette. Hiába vetette fel dióbarna szemét, s törte a fejét, hogy eszébe jusson a legcsekélyebb szolgálat is, amelyet Aulusnak vagy bárkinek tett. Nem jutott eszébe semmi, legfeljebb az, amit Viniciusnak készült tenni. Akaratán kívül adódhatott ugyan valami hasonló dolog, de csak akaratán kívül.
"I have great love and esteem for Vespasian, whose life thou didst save," said Aulus, "when he had the misfortune to doze while listening to Nero's verses."- Nagyon szeretem és becsülöm Vespasianust - felelte Aulus -, akinek életét megmentetted, mikor egyszer megesett vele az a szerencsétlenség, hogy Caesar verseinek hallgatása közben elszundított.
"He was fortunate," replied Petronius, "for he did not hear them; but I will not deny that the matter might have ended with misfortune. Bronzebeard wished absolutely to send a centurion to him with the friendly advice to open his veins."- Az a szerencse esett meg vele - felelte Petronius -, hogy nem hallotta azokat a verseket, azt azonban nem tagadom, hogy a dolog szerencsétlenséggel is végződhetett volna. A Rőtszakállú mindenáron el akart küldeni hozzá egy centuriót azzal a baráti üzenettel, hogy vágja fel ereit.
"But thou, Petronius, laughed him out of it."- De te, Petronius, kinevetted őt.
"That is true, or rather it is not true. I told Nero that if Orpheus put wild beasts to sleep with song, his triumph was equal, since he had put Vespasian to sleep. Ahenobarbus may be blamed on condition that to a small criticism a great flattery be added. Our gracious Augusta, Poppæa, understands this to perfection."- Úgy van, vagyis ellenkezőleg, azt mondtam, hogyha Orpheus énekével el tudta altatni a vad­állatokat, az ő diadala legalább olyan nagy, ha Vespasianust sikerült elaltatnia. A Rőtszakállút lehet korholni, csak az a fontos, hogy egy kis adag korholásban nagy adag hízelgés legyen. Poppaea, a mi szerelmetes Augustánk ezt nagyon jól érti.
"Alas! such are the times," answered Aulus. "I lack two front teeth, knocked out by a stone from the hand of a Briton, I speak with a hiss; still my happiest days were passed in Britain."- Sajnos, ilyen időket élünk - felelte Aulus. - Két fogam hiányzik elöl, egy britanniai ember ütötte ki kővel, s emiatt most sípolva beszélek, de azért életem legkedvesebb pillanatait mégis Britanniában töltöttem...
"Because they were days of victory," added Vinicius.- Mert azok a győzelem pillanatai voltak - vetette közbe Vinicius.
But Petronius, alarmed lest the old general might begin a narrative of his former wars, changed the conversation.De Petronius, attól tartva, hogy az öreg hadvezér most majd elkezd régi háborúiról beszélni, gyorsan változtatott a témán.
"See," said he, "in the neighborhood of Præneste country people found a dead wolf whelp with two heads; and during a storm about that time lightning struck off an angle of the temple of Luna,--a thing unparalleled, because of the late autumn. A certain Cotta, too, who had told this, added, while telling it, that the priests of that temple prophesied the fall of the city or, at least, the ruin of a great house,--ruin to be averted only by uncommon sacrifices."Elmondta, hogy Praeneste közelében a parasztok egy döglött farkaskölyköt találtak, melynek két feje volt, a legutóbbi vihar alkalmával pedig a villám lerombolta Luna56 szentélyének szegletét, ami a kései őszi időre való tekintettel rendkívüli jelenség. Egy bizonyos Gotta, aki ezt elmondta neki, még hozzátette, hogy ama szentély papjai ebből a város vagy legalábbis egy hatalmas épület romlását jósolják, amit csak rendkívüli áldozatokkal lehet elhárítani.
Aulus, when he had heard the narrative, expressed the opinion that such signs should not be neglected; that the gods might be angered by an over-measure of wickedness. In this there was nothing wonderful; and in such an event expiatory sacrifices were perfectly in order.Aulus, a történetet meghallgatva, kijelentette, hogy az ilyen jelenségeket semmiképpen sem szabad alábecsülni. Hogy az istenek haragudhatnak azért a rengeteg gonoszságért, melyeknek mértéke már túlmegy minden határon, abban nincs semmi különös - ilyen körülmények között pedig a könyörgő áldozatok teljesen helyénvalóak.
"Thy house, Plautius, is not too large," answered Petronius, "though a great man lives in it. Mine is indeed too large for such a wretched owner, though equally small. But if it is a question of the ruin of something as great, for example, as the domus transitoria, would it be worth while for us to bring offerings to avert that ruin?"Petronius azonban így felelt: - A te házad nem nagy, bár nagy ember lakik benne; az enyém viszont silány tulajdonosához képest túlságosan is nagy, bár valójában kicsiny. Ha pedig valami akkora épület romlásáról van szó, mint például a Domus Transitoria,57 akkor vajon érdemes-e áldozatokat hoznunk azért, hogy e romlást elkerüljük?
Plautius did not answer that question,--a carefulness which touched even Petronius somewhat, for, with all his inability to feel the difference between good and evil, he had never been an informer; and it was possible to talk with him in perfect safety. He changed the conversation again, therefore, and began to praise Plautius's dwelling and the good taste which reigned in the house.Plautius nem felelt e kérdésre, s óvatossága kissé sértette is Petroniust, mert noha valóban nem tudott különbséget tenni a rossz és jó között, sohasem volt besúgó, úgyhogy mindig teljes biztonsággal lehetett vele beszélni. Most hát ismét változtatott a beszéd tárgyán, s dicsérte Plautius lakását és az itt uralkodó jó ízlést.
"It is an ancient seat," said Plautius, "in which nothing has been changed since I inherited it."- Régi hajlék ez - magyarázta Plautius -, s én, mióta örököltem, semmit sem változtattam rajta.
After the curtain was pushed aside which divided the atrium from the tablinum, the house was open from end to end, so that through the tablinum and the following peristyle and the hall lying beyond it which was called the oecus, the glance extended to the garden, which seemed from a distance like a bright image set in a dark frame. Joyous, childlike laughter came from it to the atrium.Miután az atriumot a tablinumtól elválasztó függönyt félretolták, a ház egész hosszában nyitva volt, úgyhogy a tablinumon58 és a következő peristyliumon, valamint az azon túl levő oecus59 nevű termen keresztül ki lehetett látni a kertbe, amely sötét keretbe foglalt világos képnek látszott a távolból. Vidám gyermeki kacagás hallatszott be onnan az atriumba.
"Oh, general!" said Petronius, "permit us to listen from near by to that glad laughter which is of a kind heard so rarely in these days."- Ah, vezér - szólt Petronius -, engedd meg, hadd hallhassuk közelebbről ezt a manapság olyan ritka őszinte kacagást.
"Willingly," answered Plautius, rising; "that is my little Aulus and Lygia, playing ball. But as to laughter, I think, Petronius, that our whole life is spent in it."- Nagyon szívesen - egyezett bele Plautius felállva. - Az én kis Aulusom labdázik ott Lygiá­val. De ami a nevetést illeti, úgy vélem, Petronius, neked egész életed csupa nevetésből áll.
"Life deserves laughter, hence people laugh at it," answered Petronius, "but laughter here has another sound."- Az élet nevetséges, tehát nevetek - viszonzá Petronius -, ez a nevetés azonban egészen más.
"Petronius does not laugh for days in succession," said Vinicius; "but then he laughs entire nights."- Petronius egyébként nem naphosszat nevet, hanem inkább éjszakahosszat - tette hozzá Vinicius.
Thus conversing, they passed through the length of the house and reached the garden, where Lygia and little Aulus were playing with balls, which slaves, appointed to that game exclusively and called spheristæ, picked up and placed in their hands. Petronius cast a quick passing glance at Lygia; little Aulus, seeing Vinicius, ran to greet him; but the young tribune, going forward, bent his head before the beautiful maiden, who stood with a ball in her hand, her hair blown apart a little. She was somewhat out of breath, and flushed.Így beszélgetve mentek végig a házon, s kijutottak a kertbe, ahol Lygia a kis Aulusszal labdá­zott, s a labdákat külön e célra beosztott a sphaeristaenek60 nevezett rabszolgák szedték fel, s adták kezükbe. Petronius lopva gyors pillantást vetett Lygiára, a kis Aulus, Viniciust meg­pillantva, odafutott, hogy üdvözölje, az pedig elhaladtában fejet hajtott a gyönyörű leány előtt, aki labdával a kezében, kissé zilált hajjal, kissé lihegve és kipirultan állt előtte.
In the garden triclinium, shaded by ivy, grapes, and woodbine, sat Pomponia Græcina; hence they went to salute her. She was known to Petronius, though he did not visit Plautius, for he had seen her at the house of Antistia, the daughter of Rubelius Plautus, and besides at the house of Seneca and Polion. He could not resist a certain admiration with which he was filled by her face, pensive but mild, by the dignity of her bearing, by her movements, by her words. Pomponia disturbed his understanding of women to such a degree that that man, corrupted to the marrow of his bones, and self-confident as no one in Rome, not only felt for her a kind of esteem, but even lost his previous self-confidence. And now, thanking her for her care of Vinicius, he thrust in, as it were involuntarily, "domina," which never occurred to him when speaking, for example, to Calvia Crispinilla, Scribonia, Veleria, Solina, and other women of high society. After he had greeted her and returned thanks, he began to complain that he saw her so rarely, that it was not possible to meet her either in the Circus or the Amphitheatre; to which she answered calmly, laying her hand on the hand of her husband:De a repkénnyel, vadszőlővel és jerikói lonccal befuttatott kerti tricliniumban ült Pomponia Graecina, odamentek hát, hogy köszöntsék. Petronius e házba nem volt ugyan bejáratos, de Pomponiát ismerte már, mert gyakran találkozott vele Antistiánál, Rubelius Plautus leányánál, azután Senecáék házánál és Polliónál is. Nem is tudott elnyomni némi csodálkozást, amelyet az asszony szomorú, de derűs arca, alakjának, mozdulatainak és szavainak nemes volta keltett benne. Pomponia annyira megzavarta a nőkről alkotott véleményét, hogy ez a lelke mélyéig léha s magabiztos férfiú, akihez fogható nem is akadt Rómában, nemcsak bizonyos tiszteletet érzett iránta, hanem már-már önbizalmát is elvesztette vele szemben. Íme most is, mikor megköszönte Vinicius istápolását; szinte önkéntelenül is elejtett egy-egy „domina” szót, ami soha eszébe nem jutott, ha például Calvia Crispinillával, Scriboniával, Valeriával, Solinával vagy más nagyvilági hölgyekkel beszélt. Az üdvözlés után mindjárt fel is panaszolta, hogy Pomponiát olyan ritkán lehet látni, sem a cirkuszban, sem az amphiteatrumban nem lehet találkozni vele, mire az asszony, kezét férje kezére helyezve, nyugodtan felelte:
"We are growing old, and love our domestic quiet more and more, both of us."- Öregszünk, s mindketten egyre jobban szeretjük a házi csendet.
Petronius wished to oppose; but Aulus Plautius added in his hissing voice,--Petronius éppen ellenkezni akart, de Aulus Plautius már hozzá is tette sípoló hangján:
"And we feel stranger and stranger among people who give Greek names to our Roman divinities."- S egyre inkább idegeneknek érezzük magunkat az olyan emberek között, akik római isteneiket is görög nevekkel illetik.
"The gods have become for some time mere figures of rhetoric," replied Petronius, carelessly. "But since Greek rhetoricians taught us, it is easier for me even to say Hera than Juno."- Az istenek bizonyos idő óta inkább csak retorikai alakokká lettek - jegyezte meg Petronius hanyagul -, mivel pedig a retorikát a görögöktől tanultuk, nekem magamnak is könnyebb kimondanom például Hérát, mint Iunót.
He turned his eyes then to Pomponia, as if to signify that in presence of her no other divinity could come to his mind: and then he began to contradict what she had said touching old age.Azzal Pomponiára nézett, mintegy annak a jeléül, hogy az ő jelenlétében más istenség eszébe sem juthatott volna, azután cáfolni igyekezett azt, amit az asszony az öregedésről mondott:
"People grow old quickly, it is true; but there are some who live another life entirely, and there are faces moreover which Saturn seems to forget."- Igaz, hogy az emberek hamar öregszenek, de csak az olyanok, akik egészen másféle életet élnek, de ettől függetlenül vannak arcok, amelyekről Saturnus mintha megfeledkezett volna.
Petronius said this with a certain sincerity even, for Pomponia Græcina, though descending from the midday of life, had preserved an uncommon freshness of face; and since she had a small head and delicate features, she produced at times, despite her dark robes, despite her solemnity and sadness, the impression of a woman quite young.Petronius e szavaiból bizonyos őszinteség csendült, mert noha Pomponia Graecina már túl volt élete delelőjén, megőrizte arcbőre szokatlan üdeségét, s mivel arca és feje kicsiny volt, sötét ruhája, komolysága és szomorúsága ellenére is egészen fiatal nőnek látszott.
Meanwhile little Aulus, who had become uncommonly friendly with Vinicius during his former stay in the house, approached the young man and entreated him to play ball. Lygia herself entered the triclinium after the little boy. Under the climbing ivy, with the light quivering on her face, she seemed to Petronius more beautiful than at the first glance, and really like some nymph. As he had not spoken to her thus far, he rose, inclined his head, and, instead of the usual expressions of greeting, quoted the words with which Ulysses greeted Nausikaa,--Közben a kis Aulus, aki Vinicius ittléte alkalmával igen megbarátkozott vele, most hozzá­lépett, s kérlelni kezdte, hogy labdázzék velük. A fiúcska után Lygia is belépett a tricliniumba. Most, hogy a repkényfüggöny alatt, arcán a remegő fényfoltokkal megállt, Petronius még szebbnek látta, mint az első pillanatban, valóban olyannak, mint egy nimfa. S mivel eddig nem szólt hozzá., most felemelkedett helyéről, fejet hajtott a leány előtt, s megszokott üdvözlő szavak helyett Odysseus szavait idézte, amelyekkel Nausikaát köszöntötte:
I supplicate thee, O queen, whether thou art some goddess or a mortal!Úrnőm esdekelek; ki vagy? isten? földi halandó?
If thou art one of the daughters of men who dwell on earth, thrice blessed are thy father and thy lady mother, and thrice blessed thy brethren."Hogyha te istennő vagy, a tágterű égbe lakók közt - Zeusz atya gyermeke! Artemisz az, kihez én a leginkább tartalak íme hasonlónak, termetre s alakra; és ha halandó vagy, ki a földön tartja lakását, boldog apád háromszor, anyád is boldog, az úrnő, és testvéreid is háromszor...61
The exquisite politeness of this man of the world pleased even Pomponia. As to Lygia, she listened, confused and flushed, without boldness to raise her eyes. But a wayward smile began to quiver at the corners of her lips, and on her face a struggle was evident between the timidity of a maiden and the wish to answer; but clearly the wish was victorious, for, looking quickly at Petronius, she answered him all at once with the words of that same Nausikaa, quoting them at one breath, and a little like a lesson learned,--Még Pomponiának is tetszett a világfi előkelő udvariassága. Ami Lygiát illeti, ő lángba borult arccal, zavartan hallgatta, s nem mert felpillantani. De szája szegleteiben lassanként csintalan mosoly kezdett bujkálni, arcán meglátszott, hogy a leányos szemérem viaskodik benne a válaszadás vágyával - s nyilván ez utóbbi győzedelmeskedett, mert hirtelen Petroniusra nézett, s ama Nausikaa szavaival felelt, egy lélegzetvételre idézve azokat, kissé úgy, mintha leckét mondana fel:
"Stranger, thou seemest no evil man nor foolish."Jó idegen, nem vagy hitvány te, sem esztelen ember.
Then she turned and ran out as a frightened bird runs.Aztán sarkon fordult, és elfutott, mint ahogy elrebben a megriasztott madár.
This time the turn for astonishment came to Petronius, for he had not expected to hear verses of Homer from the lips of a maiden of whose barbarian extraction he had heard previously from Vinicius. Hence he looked with an inquiring glance at Pomponia; but she could not give him an answer, for she was looking at that moment, with a smile, at the pride reflected on the face of her husband.Most aztán Petroniuson volt az álmélkodás sora, nem hitte volna ugyanis, hogy homéroszi verset halljon egy leánykától, kinek barbár származásáról már Viniciustól értesült. Kérdő tekintetet vetett hát Pomponiára, de az asszony nem felelhetett meg neki, mert e pillanatban mosolyogva nézte, milyen büszkeség tükröződik az öreg Aulus arcán.
He was not able to conceal that pride. First, he had become attached to Lygia as to his own daughter; and second, in spite of his old Roman prejudices, which commanded him to thunder against Greek and the spread of the language, he considered it as the summit of social polish. He himself had never been able to learn it well; over this he suffered in secret. He was glad, therefore, that an answer was given in the language and poetry of Homer to this exquisite man both of fashion and letters, who was ready to consider Plautius's house as barbarian.Az pedig nem bírta leplezni örömét. Mindenekelőtt úgy megszerette Lygiát, mintha tulajdon gyermeke lett volna, azután pedig ősrómai előítélete ellenére, amely azt parancsolta, hogy a görög nyelv és annak terjesztése ellen mennydörögjön, azt mégis a társaságbeli csiszoltság csúcspontjának tekintette. Ő maga ugyan sosem tudta tökéletesen elsajátítani, amit titokban eléggé fájlalt is, annál jobban örült tehát, hogy ennek az előkelő úrnak és egyúttal irodal­márnak, aki hajlandó lett volna az ő házát barbár háznak tekinteni, íme, most Homérosz nyelvén és versével válaszoltak.
"We have in the house a pedagogue, a Greek," said he, turning to Petronius, "who teaches our boy, and the maiden overhears the lessons. She is a wagtail yet, but a dear one, to which we have both grown attached."- Van a háznál egy görög pedagógus - szólt Petroniushoz fordulva -, aki fiunkat tanítja, s a leány is végighallgatja a leckéket. Kis pintyőke ez még, de kedves jószág, s mi mindketten megszerettük.
Petronius looked through the branches of woodbine into the garden, and at the three persons who were playing there. Vinicius had thrown aside his toga, and, wearing only his tunic, was striking the ball, which Lygia, standing opposite, with raised arms was trying to catch. The maiden did not make a great impression on Petronius at the first glance; she seemed to him too slender. But from the moment when he saw her more nearly in the triclinium he thought to himself that Aurora might look like her; and as a judge he understood that in her there was something uncommon. He considered everything and estimated everything; hence her face, rosy and clear, her fresh lips, as if set for a kiss, her eyes blue as the azure of the sea, the alabaster whiteness of her forehead, the wealth of her dark hair, with the reflection of amber or Corinthian bronze gleaming in its folds, her slender neck, the divine slope of her shoulders, the whole posture, flexible, slender, young with the youth of May and of freshly opened flowers. The artist was roused in him, and the worshipper of beauty, who felt that beneath a statue of that maiden one might write "Spring." All at once he remembered Chrysothemis, and pure laughter seized him. Chrysothemis seemed to him, with golden powder on her hair and darkened brows, to be fabulously faded,--something in the nature of a yellowed rose-tree shedding its leaves. But still Rome envied him that Chrysothemis. Then he recalled Poppæa; and that most famous Poppæa also seemed to him soulless, a waxen mask. In that maiden with Tanagrian outlines there was not only spring, but a radiant soul, which shone through her rosy body as a flame through a lamp.Petronius most a borostyán és lonc szövevényén át nézte a kertet és a három játszadozó alakot. Vinicius ledobta tógáját, s csak tunikában ütögette magasra a labdát, amelyet a szemben álló Lygia magasra emelt kezével igyekezett elkapni. A leány az első látásra nem keltett nagy hatást Petroniusban. Túlságosan soványnak találta. De mikor a tricliniumban közelebbről megnézte, elképzelte, hogy talán a hajnal lehetett ilyen - és mint szakértő megértette, hogy van benne valami rendkívüli. Mindent észrevett, és mindent felbecsült: vagyis rózsaszínű, áttetsző arcát, üde ajkait, melyek mintha csókra simulnának össze, a tenger azúr színében kéklő szemét, alabástromfehér homlokát, sűrű, sötét fürtjeit, melyeknek csigái hajlataikban a boros­tyán­kő vagy a korinthusi réz színében játszanak, könnyed nyakát és „isteni” hajlású vállait, karcsú, hajlékony alakját; melynek fiatalsága olyan, mint a május meg a frissen kipattant virág üdesége. Felébredt benne a művész és a szépség tisztelője, s mindjárt megérezte, hogy e leány szobra alá bátran oda lehetne írni: „Tavasz.” Egyszerre Chrysothemis jutott eszébe, s elfogta a sivár nevetés, mert szeretőjét most - haján az aranyporral és feketére kendőzött szemöldökével együtt is - olyan fonnyadtnak látta, mint egy szirmait hullató, megsárgult rózsa. S lám, ezt a Chrysothemist egész Róma irigyelte tőle. Ezután Poppaeára gondolt - s ezt a híres, nevezetes Poppaeát is lélektelen viaszmaszknak látta. E leány tanagraszerű idomaiban nemcsak a tavasz illatozott, hanem ott volt a sugárzó Psyche62 is, aki úgy átvilágított rózsaszínű testén, mint a sugár a lámpán.
"Vinicius is right," thought he, "and my Chrysothemis is old, old!--as Troy!"„Viniciusnak igaza van - gondolta magában -, az én Chrysothemisem pedig öreg, öreg... mint Trója!”
Then he turned to Pomponia Græcina, and, pointing to the garden, said,--Ezután Pomponia Graecinához fordult, s a kert felé mutatva így szólt:
"I understand now, domina, why thou and thy husband prefer this house to the Circus and to feasts on the Palatine."- Most már megértem, domina, hogy ilyen két gyermekkel kedvesebb nektek házatok, mint a palatinusi lakomák meg a cirkusz.
"Yes," answered she, turning her eyes in the direction of little Aulus and Lygia.- Úgy van - felelte az asszony, tekintetét a kis Aulus és Lygia felé fordítva.
But the old general began to relate the history of the maiden, and what he had heard years before from Atelius Hister about the Lygian people who lived in the gloom of the North.Az öreg hadvezér pedig elbeszélte Lygia történetét meg az észak homályában élő lygiusok históriáját, úgy, ahogy évekkel előbb Atelius Histertől hallotta.
The three outside had finished playing ball, and for some time had been walking along the sand of the garden, appearing against the dark background of myrtles and cypresses like three white statues. Lygia held little Aulus by the hand. After they had walked a while they sat on a bench near the fish-pond, which occupied the middle of the garden. After a time Aulus sprang up to frighten the fish in the transparent water, but Vinicius continued the conversation begun during the walk.Amazok a labdajátékot befejezve, egy ideig a kert homokos útjain sétáltak, s mint három fehér szobor ütöttek el a mirtuszok és ciprusok alkotta sötét háttértől. Lygia kézen fogva vezette a kis Aulust. Némi séta után leültek a kert közepén a piscina63 mellett álló padra. De kis idő múlva Aulus felugrott, hogy megriogassa a halakat az áttetsző vízben. Vinicius pedig folytatta a séta alatt megkezdett beszélgetését:
"Yes," said he, in a low, quivering voice, scarcely audible; "barely had I cast aside the pretexta, when I was sent to the legions in Asia. I had not become acquainted with the city, nor with life, nor with love. I know a small bit of Anacreon by heart, and Horace; but I cannot like Petronius quote verses, when reason is dumb from admiration and unable to find its own words. While a youth I went to school to Musonius, who told me that happiness consists in wishing what the gods wish, and therefore depends on our will. I think, however, that it is something else,--something greater and more precious, which depends not on the will, for love only can give it. The gods themselves seek that happiness; hence I too, O Lygia, who have not known love thus far, follow in their footsteps. I also seek her who would give me happiness--"- Úgy van - mondta remegő, mély hangon -, alig nőttem ki a praetextából,64 azonnal elküldtek az ázsiai légióhoz. Nem ismerhettem meg a várost, sem az életet, sem a szerelmet. Betéve megtanultam néhány anakreoni verset meg egy kevés Horatiust, de nem tudnék úgy verseket szavalni, mint Petronius, amikor értelmem megnémul a bámulattól, és saját szavamat nem lelem. Mint ifjú, Musonius iskolájába jártam, aki arra tanított, hogy a boldogság alapja az, hogy az ember azt akarja, amit az istenek: vagyis a boldogság a mi akaratunktól függ. Én azonban azt hiszem, hogy van valami nagyobb, drágább, valami más boldogság is, ami nem tőlünk függ, mert azt csak a szerelem adhatja meg. Ezt keresik maguk az istenek is, tehát én is, Lygia, aki eddig nem kóstoltam szerelmet, az istenek nyomdokain járva keresem, aki megajándékozna ezzel a boldogsággal.
He was silent--and for a time there was nothing to be heard save the light plash of the water into which little Aulus was throwing pebbles to frighten the fish; but after a while Vinicius began again in a voice still softer and lower,--Elhallgatott, s egy ideig csak a víz halk csobogása hallatszott, amint a kis Aulus kavicsokat dobált bele, hogy a halakat megriassza. Kis idő múlva azonban Vinicius ismét megszólalt, még csendesebben, még lágyabban:
"But thou knowest of Vespasian's son Titus? They say that he had scarcely ceased to be a youth when he so loved Berenice that grief almost drew the life out of him. So could I too love, O Lygia! Riches, glory, power are mere smoke, vanity! The rich man will find a richer than himself; the greater glory of another will eclipse a man who is famous; a strong man will be conquered by a stronger. But can Cæsar himself, can any god even, experience greater delight or be happier than a simple mortal at the moment when at his breast there is breathing another dear breast, or when he kisses beloved lips? Hence love makes us equal to the gods, O Lygia."- Hiszen ismered Titust, Vespasianus fiát? Azt beszélik róla, hogy alig serdült ifjúvá, annyira megszerette Berenicét, hogy az utána való epekedés szinte az életét is kiszívta belőle... Én is tudnék így szeretni, Lygia!... Gazdagság, hírnév, hatalom: meddő füst! Hiábavalóság! A gazdag ember talál magánál gazdagabbat, a hírnevet elhomályosítja mások nagyobb híre, a hatalmasat legyőzi a még hatalmasabb... De vajon maga Caesar vagy bármelyik isten érezhet-e nagyobb gyönyörűséget, vagy lehet-e boldogabb, mikor az imádott ajkat csókolja... A szere­lem tehát az istenekkel tesz bennünket egyenlőkké, ó, Lygia!...
And she listened with alarm, with astonishment, and at the same time as if she were listening to the sound of a Grecian flute or a cithara. It seemed to her at moments that Vinicius was singing a kind of wonderful song, which was instilling itself into her ears, moving the blood in her, and penetrating her heart with a faintness, a fear, and a kind of uncomprehended delight. It seemed to her also that he was telling something which was in her before, but of which she could not give account to herself. She felt that he was rousing in her something which had been sleeping hitherto, and that in that moment a hazy dream was changing into a form more and more definite, more pleasing, more beautiful.A leány pedig hallgatta nyugtalanul s egyúttal csodálkozva, mintha görög fuvolát vagy citerát hallgatott volna. Néha úgy érezte, hogy Vinicius valami furcsa dalt énekel, amely beszivárog fülébe, megmozgatja vérét, szívét az aléltság, valami félelem, de egyúttal valami érthetetlen öröm is környékezi... Azt is érezte, hogy az ifjú olyasmit mond neki, ami már előbb is megvolt benne, csak eddig nem tudott róla magának számot adni. Érezte, hogy Vinicius valamit felébreszt, ami eddig szendergett benne, s hogy e pillanatban a ködös álom egyre világosabb, egyre kedvesebb, egyre gyönyörűbb alakot ölt.
Meanwhile the sun had passed the Tiber long since, and had sunk low over the Janiculum. On the motionless cypresses ruddy light was falling, and the whole atmosphere was filled with it. Lygia raised on Vinicius her blue eyes as if roused from sleep; and he, bending over her with a prayer quivering in his eyes, seemed on a sudden, in the reflections of evening, more beautiful than all men, than all Greek and Roman gods whose statues she had seen on the façades of temples. And with his fingers he clasped her arm lightly just above the wrist and asked,--Közben a nap már régen átsiklott a Tiberis fölött, s közvetlenül a Ianiculum magaslata fölött függött. Vörös fény hullott a mozdulatlan ciprusokra, s áthatotta az egész levegőt. Lygia mintegy álomból ébredő kék szemét Viniciusra emelte, s amint az ifjú az alkonyati fényben, a szemében remegő könyörgéssel föléje hajolt, most egyszerre szebbnek látta minden más em­bernél és minden görög és római istennél, akiknek szobrai a szentélyek homlokzatait díszítik. Vinicius pedig ujjaival gyöngéden átfogta a leány kezét, csuklón fölül; s megkérdezte:
"Dost thou not divine what I say to thee, Lygia?"- Nem találod-e ki, Lygia, miért mondom ezt neked?
"No," whispered she as answer, in a voice so low that Vinicius barely heard it.- Nem! - suttogta a leány olyan halkan, hogy Vinicius alig hallotta.
But he did not believe her, and, drawing her hand toward him more vigorously, he would have drawn it to his heart, which, under the influence of desire roused by the marvellous maiden, was beating like a hammer, and would have addressed burning words to her directly had not old Aulus appeared on a path set in a frame of myrtles, who said, while approaching them,--De nem hitt neki, s egyre erősebben vonta maga felé kezét, s egészen a szívére vonta volna, mely a gyönyörű leány által felkorbácsolt érzékektől úgy vert, akár a pöröly, s egyenesen hozzá intézte volna forró szavait, ha a mirtuszokkal szegélyezett ösvényen fel nem tűnik az öreg Aulus, aki közelebb érve, így szólt:
"The sun is setting; so beware of the evening coolness, and do not trifle with Libitina."- A nap nyugovóra hajlott, óvakodjatok hát az esti hűvösségtől, és ne tréfáljatok Libitiná­val...65
"No," answered Vinicius; "I have not put on my toga yet, and I do not feel the cold."- Nem - felelte Vinicius -, eddig még fel sem vettem tógámat, s mégsem éreztem hűvösséget.
"But see, barely half the sun's shield is looking from behind the hill. That is a sweet climate of Sicily, where people gather on the square before sunset and take farewell of disappearing Phoebus with a choral song."- Pedig a nap korongjának már alig fele látszik ki a hegy mögül - felelte a vén harcos. - Bárcsak Szicília enyhe éghajlata volna ez, ahol a nép esténként összegyűlik a piactereken, hogy karban énekelve búcsúzzék a nyugovóra térő Phoebustól.
And, forgetting that a moment earlier he had warned them against Libitina, he began to tell about Sicily, where he had estates and large cultivated fields which he loved. He stated also that it had come to his mind more than once to remove to Sicily, and live out his life there in quietness. "He whose head winters have whitened has bad enough of hoar frost. Leaves are not falling from the trees yet, and the sky smiles on the city lovingly; but when the grapevines grow yellow-leaved, when snow falls on the Alban hills, and the gods visit the Campania with piercing wind, who knows but I may remove with my entire household to my quiet country-seat?"S feledve, hogy az előbb ő maga óvta őket Libitinától, mesélni kezdett Szicíliáról, ottani birtokairól és terjedelmes gazdaságáról, amelynek szerelmese volt. Elmondta, nemegyszer gondolt már rá, hogy átköltözik Szicíliába, s ott békességben éli le életét. Elég a téli zúzmarából annak, akinek fejét már belepte a dér. A fák még nem hullatják leveleiket, s a város fölött még kegyesen mosolyog az ég, de ha a szőlőskert megsárgul, s az albániai hegyekben leesik a hó, ha az istenek kegyetlen viharokkal látogatják meg Campaniát, akkor, ki tudja, egész háza népével együtt nem költözik-e át csendes falusi fészkébe.
"Wouldst thou leave Rome?" inquired Vinicius, with sudden alarm.- Volna kedved itt hagyni Rómát, Plautius? - kérdezte Vinicius, hirtelen nyugtalansággal.
"I have wished to do so this long time, for it is quieter in Sicily and safer."- A kedvem már régóta megvan - felelte Aulus -, mert ott nyugodtabb és biztonságosabb az élet.
And again he fell to praising his gardens, his herds, his house hidden in green, and the hills grown over with thyme and savory, among which were swarms of buzzing bees. But Vinicius paid no heed to that bucolic note; and from thinking only of this, that he might lose Lygia, he looked toward Petronius as if expecting salvation from him alone.S ismét magasztalni kezdte kertjeit, nyájait, lombok között rejtőző házát s a kakukkfűvel és csomborral benőtt lankákat, amelyeken a méhek rajai döngenek. De Vinicius oda sem figyelt e bukolikus áradozásra, csak arra gondolt, hogy elveszítheti Lygiát, s egyre Petronius felé nézegetett, mintha tőle remélne segítséget.
Meanwhile Petronius, sitting near Pomponia, was admiring the view of the setting sun, the garden, and the people standing near the fish-pond. Their white garments on the dark background of the myrtles gleamed like gold from the evening rays. On the sky the evening light had begun to assume purple and violet hues, and to change like an opal. A strip of the sky became lily-colored. The dark silhouettes of the cypresses grew still more pronounced than during bright daylight. In the people, in the trees, in the whole garden there reigned an evening calm.Ezalatt Petronius, Pomponia mellett ülve, elgyönyörködött a lenyugvó napban, a kertben és a halastó mellett álldogáló embercsoportban. Fehér ruhájuk a mirtuszok sötét háttere előtt aranyosan ragyogott az esti fényekben. Az égen az alkonypír kezdett bíborszínűvé, majd lilává válni, s az opál minden színárnyalatában játszani. Az égbolt már egészen lila volt. A ciprusok sötét körvonalai még tisztábban látszottak, mint fényes nappal, s emberekre, fákra és az egész kertre ráborult az est békessége.
That calm struck Petronius, and it struck him especially in the people. In the faces of Pomponia, old Aulus, their son, and Lygia there was something such as he did not see in the faces which surrounded him every day, or rather every night. There was a certain light, a certain repose, a certain serenity, flowing directly from the life which all lived there. And with a species of astonishment he thought that a beauty and sweetness might exist which he, who chased after beauty and sweetness continually, had not known. He could not hide the thought in himself, and said, turning to Pomponia,--Petroniust meglepte ez a nyugalom s főleg az emberek békéje. Pomponia, az öreg Aulus, fiuk és Lygia arcában volt valami, amit sosem látott azoknak arcán, akik őt mindennap, jobban mondva minden éjjel körülvették. Volt bennük valami fény, valami megnyugvás, valami derű, s mindez egyenesen abból az életből fakadt, amelyet itt mindnyájan éltek. Kissé csodálkozva gondolt rá, hogy íme, mégis létezhet olyan szépség, olyan gyönyörűség, amelyet ő sohasem kóstolt, noha egész életében a szépséget és gyönyört hajszolta. E gondolatot nem bírván magába fojtani, Pomponiához fordulva így szólt:
"I am considering in my soul how different this world of yours is from the world which our Nero rules."- Azt mérlegelem lelkemben, hogy mennyire más a ti világotok, mint az, amelyen a mi Nerónk uralkodik.
She raised her delicate face toward the evening light, and said with simplicity,--Az asszony erre finom arcát az alkonypír felé emelve egyszerűen így felelt:
"Not Nero, but God, rules the world."- A világon nem Nero uralkodik, hanem az Isten.
A moment of silence followed. Near the triclinium were heard in the alley, the steps of the old general, Vinicius, Lygia, and little Aulus; but before they arrived, Petronius had put another question--Pillanatnyi csend állt be. A triclinium közelében az öreg hadvezér, Vinicius, Lygia és a kis Aulus léptei hallatszottak, de mielőtt még odaértek volna, Petronius megkérdezte:
"But believest thou in the gods, then, Pomponia?"- Tehát te hiszel az istenekben, Pomponia?
"I believe in God, who is one, just, and all-powerful," answered the wife of Aulus Plautius.- Hiszek az egy, igazságos és mindenható Istenben - felelte Aulus Plautius felesége.
Chapter IIIHARMADIK FEJEZET
"SHE believes in God who is one, all-powerful, and just," said Petronius, when he found himself again in the litter with Vinicius. "If her God is all-powerful, He controls life and death; and if He is just, He sends death justly. Why, then, does Pomponia wear mourning for Julius? In mourning for Julius she blames her God. I must repeat this reasoning to our Bronzebeard, the monkey, since I consider that in dialectics I am the equal of Socrates. As to women, I agree that each has three or four souls, but none of them a reasoning one. Let Pomponia meditate with Seneca or Cornutus over the question of what their great Logos is. Let them summon at once the shades of Xenophanes, Parmenides, Zeno, and Plato, who are as much wearied there in Cimmerian regions as a finch in a cage. I wished to talk with her and with Plautius about something else. By the holy stomach of the Egyptian Isis! If I had told them right out directly why we came, I suppose that their virtue would have made as much noise as a bronze shield under the blow of a club. And I did not dare to tell! Wilt thou believe, Vinicius, I did not dare! Peacocks are beautiful birds, but they have too shrill a cry. I feared an outburst. But I must praise thy choice. A real 'rosy-fingered Aurora.' And knowest thou what she reminded me of too?--Spring! not our spring in Italy, where an apple-tree merely puts forth a blossom here and there, and olive groves grow gray, just as they were gray before, but the spring which I saw once in Helvetia,--young, fresh, bright green. By that pale moon, I do not wonder at thee, Marcus; but know that thou art loving Diana, because Aulus and Pomponia are ready to tear thee to pieces, as the dogs once tore Actæon."- Hisz egy mindenható és igazságos Istenben - ismételte meg Petronius, mikor Viniciusszal négyszemközt ismét a gyaloghintóban ült. - Ha az ő Istene mindenható, akkor élet és halál ura, s ha igazságos, akkor igazságosan küldözgeti ránk a halált. De akkor Pomponia miért gyá­szolja Júliát? Azzal, hogy Júliát gyászolja, elítéli saját istenét. Kénytelen leszek ezt az okos­ko­dást megismételni a mi rőt szakállú majmunk előtt, úgy vélem ugyanis, hogy a dialektikában nem maradok el Socrates mögött. Ami a nőket illeti, egyetértek azzal, hogy mindegyiknek három vagy négy lelke van, de egyiknek sincs értelmes lelke. Elmélkednék Pomponia Senecá­val vagy Cornutusszal afelett, hogy micsoda is az ő nagy Logosuk... Idéznék meg együttesen Xenophanes, Parmenides, Zeno és Plato szellemét, akik úgy unatkoznak amaz alvilági tájakon, akár a csízek a kalitkában. Én egészen más dologról akartam vele és Plautiusszal beszélni. Az egyiptomi Isis szent hasára! Ha úgy egyenesen megmondtam volna nekik, miért jöttünk, azt hiszem, erényük olyat kondult volna, akár a rézpajzs, ha valaki ráüt a verővel. És nem mertem! Elhiszed, Vinicius, hogy nem mertem?! A páva gyönyörű madár, de borzal­ma­san rikácsol. Megijedtem a lármától. Választásodat azonban meg kell dicsérnem. Valóságos „rózsaujjú hajnal”... És tudod, mit juttatott még eszembe? A tavaszt! De nem ám a mi itáliai tavaszunkat, ahol alig egy-két almafa borul virágba, s az olajfaligetek éppen olyan szürkék maradnak, mint voltak, hanem azt, amelyiket valamikor Helvetiában láttam, azt a fiatal, friss, világoszöld tavaszt... Ama sápadt Selenére,66 nem csodállak, Marcusom, de tudd meg, hogy Dianát szereted, és hogy Aulus meg Pomponia képesek volnának téged darabokra tépni, ahogy annak idején Actaeont széjjeltépték a kutyák.
Vinicius was silent a time without raising his head; then he began to speak with a voice broken by passion,--Vinicius lecsüggesztett fejjel hallgatott egy darabig, majd a vágytól szaggatott hangon szólt:
"I desired her before, but now I desire her still more. When I caught her arm, flame embraced me. I must have her. Were I Zeus, I would surround her with a cloud, as he surrounded Io, or I would fall on her in rain, as he fell on Danaë; I would kiss her lips till it pained! I would hear her scream in my arms. I would kill Aulus and Pomponia, and bear her home in my arms. I will not sleep to-night. I will give command to flog one of my slaves, and listen to his groans--"- Kívántam őt már azelőtt is, de most még jobban kívánom. Mikor kezét megfogtam, mintha tűz áradt volna át rajtam... Magamévá kell őt tennem. Ha Zeus volnék, felhő képében ölelném őt át, mint ahogy Zeus ölelte át Iót, vagy esőként hullanék le reá, mint ahogy ő tette Danaéval. Addig szeretném csókolni a száját, amíg belém fájdulna! Szeretném, ha karjaim között sikol­ta­na. Szeretném megölni Aulust és Pomponiát, őt pedig elragadni, és karomon hazavinni. Ma nem fogok aludni. Megkorbácsoltatom valamelyik rabszolgámat, s hallgatni fogom jajga­tását...
"Calm thyself," said Petronius. "Thou hast the longing of a carpenter from the Subura."- Csillapodj - intette Petronius. - Olyan kedvteléseid vannak, akár a suburrai ácsoknak.
"All one to me what thou sayst. I must have her. I have turned to thee for aid; but if thou wilt not find it, I shall find it myself. Aulus considers Lygia as a daughter; why should I look on her as a slave? And since there is no other way, let her ornament the door of my house, let her anoint it with wolf's fat, and let her sit at my hearth as wife."- Mindegy. Meg kell őt szereznem. Hozzád fordultam tanácsért, de ha te nem tudsz rajtam segíteni, majd segítek magamon... Aulus a leányának tekinti Lygiát, miért nézném hát én rabszolgának? Ha nincs más mód, fonja be házam ajtaját, kenje meg farkaszsírral, aztán mint feleségem üljön házi tűzhelyem mellé.
"Calm thyself, mad descendant of consuls. We do not lead in barbarians bound behind our cars, to make wives of their daughters. Beware of extremes. Exhaust simple, honorable methods, and give thyself and me time for meditation. Chrysothemis seemed to me too a daughter of Jove, and still I did not marry her, just as Nero did not marry Acte, though they called her a daughter of King Attalus. Calm thyself! Think that if she wishes to leave Aulus for thee, he will have no right to detain her. Know also that thou art not burning alone, for Eros has roused in her the flame too. I saw that, and it is well to believe me. Have patience. There is a way to do everything, but to-day I have thought too much already, and it tires me. But I promise that to-morrow I will think of thy love, and unless Petronius is not Petronius, he will discover some method."- Csillapodj, ó, consulok tébolyult ivadéka! Nem azért hajtjuk pórázon a barbárokat szeke­reink után, hogy leányaikat feleségül vegyük. Óvakodj a szélsőségektől. Merítsd ki az egy­sze­rű, becsületes módokat, de magadnak is, nekem is hagyj időt a gondolkozásra. Én is Iuppiter leányának tartottam Chrysothemist, s mégsem vettem feleségül, mint ahogy Nero sem vette feleségül Aktét, hiába fogták rá, hogy Attalos király leánya... Csillapodj... Gondold meg, ha Lygia el akarja hagyni Aulusékat teérted, nem tarthatják őt vissza, de tudd meg azt is, hogy nemcsak te égsz, mert Eros őbenne is tüzet gyújtott... Én láttam, s nekem hinned kell... légy türelemmel. Mindennek megvan a módja, de ma már a kelleténél többet gondolkoztam, s ez fáraszt. Azt azonban megígérem, hogy holnap ismét gondolkozom szerelmeden, s Petronius nem volna Petronius, ha valamiféle módot ki nem találna.
They were both silent again. "I thank thee," said Vinicius at last. "May Fortune be bountiful to thee."Ismét mindketten elhallgattak - végül kis idő múlva Vinicius most már nyugodtabban szólt: - Köszönöm, s kívánom, hogy Fortuna legyen hozzád bőkezű.
"Be patient."- Légy türelemmel.
"Whither hast thou given command to bear us?"- Hova vitetsz bennünket?
"To Chrysothemis."- Chrysothemishez...
"Thou art happy in possessing her whom thou lovest."- Boldog vagy, hogy tied, akit szeretsz.
"I? Dost thou know what amuses me yet in Chrysothemis? This, that she is false to me with my freedman Theokles, and thinks that I do not notice it. Once I loved her, but now she amuses me with her lying and stupidity. Come with me to her. Should she begin to flirt with thee, and write letters on the table with her fingers steeped in wine, know that I shall not be jealous."- Én? Tudod, mi az, ami Chrysothemisben még szórakoztat? Az, hogy megcsal a tulajdon felszabadított rabszolgámmal, a lantos Theoklesszel, s azt hiszi, hogy nem tudom. Valamikor szerettem, de most szórakoztatnak hazudozásai és ostobasága. Gyere velem hozzá. Ha kacérkodni kezd veled, s borba mártott ujjával betűket ír az asztalra, gondolj rá, hogy nem vagyok féltékeny.
And he gave command to bear them both to Chrysothemis.S Chrysothemishez vitették magukat.
But in the entrance Petronius put his hand on Vinicius's shoulder, and said,--De az előtérben Petronius, kezét Vinicius vállára téve, így szólt:
"Wait; it seems to me that I have discovered a plan."- Várj csak, azt hiszem, megtaláltam a módját.
"May all the gods reward thee!"- Jutalmazzanak meg az istenek...
"I have it! I judge that this plan is infallible. Knowest what, Marcus?"- Igen. Azt hiszem, ez a mód csalhatatlan. Tudod mit, Marcusom?
"I listen to thee, my wisdom."- Hallgatlak, Athéném...
"Well, in a few days the divine Lygia will partake of Demeter's grain in thy house."- Nos, az isteni Lygia néhány nap múlva házadban fogja élvezni Demeter magvát, a nász­lakomát.
"Thou art greater than Cæsar!" exclaimed Vinicius with enthusiasm.- Nagyobb vagy Caesarnál! - kiáltotta Vinicius lelkesen.
Chapter IVNEGYEDIK FEJEZET
IN fact, Petronius kept his promise.S Petronius meg is tartotta ígéretét.
He slept all the day following his visit to Chrysothemis, it is true; but in the evening he gave command to bear him to the Palatine, where he had a confidential conversation with Nero; in consequence of this, on the third day a centurion, at the head of some tens of pretorian soldiers, appeared before the house of Plautius.A Chrysothemisnél történt látogatás utáni napon az egész nappalt átaludta ugyan, de este elvitette magát a Palatinusra, ahol bizalmas beszélgetése volt Neróval, s ennek tulajdonítható, hogy harmadnap Plautius háza előtt megjelent egy centurio tíz-egynéhány praetorianus katonával.67
The period was uncertain and terrible. Messengers of this kind were more frequently heralds of death. So when the centurion struck the hammer at Aulus's door, and when the guard of the atrium announced that there were soldiers in the anteroom, terror rose through the whole house. The family surrounded the old general at once, for no one doubted that danger hung over him above all. Pomponia, embracing his neck with her arms, clung to him with all her strength, and her blue lips moved quickly while uttering some whispered phrase. Lygia, with a face pale as linen, kissed his hand; little Aulus clung to his toga. From the corridor, from chambers in the lower story intended for servant-women and attendants, from the bath, from the arches of lower dwellings, from the whole house, crowds of slaves began to hurry out, and the cries of "Heu! heu, me miserum!" were heard. The women broke into great weeping; some scratched their cheeks, or covered their heads with kerchiefs.Bizonytalan és rettenetes idők jártak. Az ilyenfajta küldöttek rendszerint egyúttal a halál hírnökei is voltak. Így hát mikor a centurio a kalapáccsal megkoppantotta Aulus házának ajtaját, s az atrium felügyelője jelentette, hogy az előcsarnokban katonák vannak, az egész házban nagy rémület támadt. A család azonnal körülvette az öreg hadvezért, mert abban senki sem kételkedett, hogy mindenekelőtt őt fenyegeti veszedelem, Pomponia átölelte férje nyakát, s teljes erejéből hozzásimult, elkékülő ajkai pedig gyorsan mozogva, halkan mormoltak vala­mit. Lygia halálsápadt arccal csókolgatta Plautius kezét, a kis Aulus pedig tógájába kapasz­kodott - a folyosókról, a szolgálóleányok emeleti szobáiból, a cselédházból és a fürdőből, a bolthajtásos lakásokból, az egész házból tömegesen tódultak oda a rabszolgák és rabszolga­nők. „Heu, heu, me miserium!”68 - kiáltások hangzottak, a nők hangos sírásra fakadtak, némelyek máris arcukat karmolták, s fejükre kendőt borítottak.
Only the old general himself, accustomed for years to look death straight in the eye, remained calm, and his short eagle face became as rigid as if chiselled from stone. After a while, when he had silenced the uproar, and commanded the attendants to disappear, he said,--Csak a vén hadvezér maradt nyugodt, hiszen évek hosszú során át megszokta, hogy szembe­nézzen a halállal, csak kurta sasarca keményedett meg, mintha kőbe vésték volna. Kis idő múlva a kiabálást elcsendesítette, s a cselédséget széjjeloszlatta, majd így szólt:
"Let me go, Pomponia. If my end has come, we shall have time to take leave."- Eressz, Pomponia. Ha ez életem végét jelenti, lesz időnk elbúcsúzni.
And he pushed her aside gently; but she said,--S gyengéden félretolta, az asszony pedig megszólalt:
"God grant thy fate and mine to be one, O Aulus!"- Adná Isten, Aulusom, hogy sorsunk közös legyen!
Then, failing on her knees, she began to pray with that force which fear for some dear one alone can give.Aztán térdre rogyott, s olyan erős hittel kezdett imádkozni, amilyent csakis egy drága lény féltése adhat.
Aulus passed out to the atrium, where the centurion was waiting for him. It was old Caius Hasta, his former subordinate and companion in British wars.Aulus átment az atriumba, ahol a centurio várta. Az öreg Gaius Hasta volt, Aulus hajdani alantasa s a brit háborúkban bajtársa.
"I greet thee, general," said he. "I bring a command, and the greeting of Cæsar; here are the tablets and the signet to show that I come in his name."- Üdv neked, vezér - köszöntötte. - Parancsot és üdvözletet hozok Caesartól, s íme a táblácskák meg a pecsét, annak jeléül, hogy az ő nevében járok.
"I am thankful to Cæsar for the greeting, and I shall obey the command," answered Aulus. "Be welcome, Hasta, and say what command thou hast brought."- Hálás vagyok Caesarnak üdvözléséért, parancsát pedig teljesíteni fogom - felelte Aulus. - Köszöntelek, Hasta, s mondd meg, mily utasítással jössz.
"Aulus Plautius," began Hasta, "Cæsar has learned that in thy house is dwelling the daughter of the king of the Lygians, whom that king during the life of the divine Claudius gave into the hands of the Romans as a pledge that the boundaries of the empire would never be violated by the Lygians. The divine Nero is grateful to thee, O general, because thou hast given her hospitality in thy house for so many years; but, not wishing to burden thee longer, and considering also that the maiden as a hostage should be under the guardianship of Cæsar and the senate, he commands thee to give her into my hands."- Aulus Plautius - kezdte Hasta -, Caesar megtudta, hogy házadban lakik a lygiusok királyának leánya, kit ama király még az isteni Claudius életében adott át a rómaiaknak, annak biztosítékául, hogy a lygiusok soha meg nem sértik a birodalom határait. Az isteni Nero hálás neked, ó, vezér, hogy ennyi éven át vendégszerető hajlékot adtál a leánynak házadban, de nem kíván tovább terhelni, ugyanakkor azonban arra is figyelemmel lévén, hogy a leány mint túsz Caesar meg a senatus oltalma alá tartozik, megparancsolja, hogy add ki őt kezembe.
Aulus was too much a soldier and too much a veteran to permit himself regret in view of an order, or vain words, or complaint. A slight wrinkle of sudden anger and pain, however, appeared on his forehead. Before that frown legions in Britain had trembled on a time, and even at that moment fear was evident on the face of Hasta. But in view of the order, Aulus Plautius felt defenceless. He looked for some time at the tablets and the signet; then raising his eyes to the old centurion, he said calmly,--Aulus sokkal inkább katona és edzett férfiú volt, semhogy egy paranccsal szemben fájdalmá­nak adott volna kifejezést, vagy haszontalan panaszkodásra vesztegette volna a szót. Homlo­kán azonban mégis megjelent egy redő, a hirtelen harag és fájdalom kifejezője. E redő láttára hajdanában reszkettek a britanniai légiók, s Hasta arcára még most is kiült a rémület. Most azonban Aulus Plautius e paranccsal szemben tehetetlennek érezte magát. Kis ideig nézte a táblákat meg a pecsétet, majd tekintetét az öreg centurióra emelve, már nyugodtabban mondta:
"Wait, Hasta, in the atrium till the hostage is delivered to thee."- Várj az atriumban, Hasta, míg a túszt megkapod.
After these words he passed to the other end of the house, to the hall called oecus, where Pomponia Græcina, Lygia, and little Aulus were waiting for him in fear and alarm.S e szavak után átment a ház másik végébe az oecus nevű terembe, ahol Pomponia Graecina, Lygia és a kis Aulus már türelmetlenül és aggódva várták.
"Death threatens no one, nor banishment to distant islands," said he; "still Cæsar's messenger is a herald of misfortune. It is a question of thee, Lygia."- Senkit sem fenyeget sem halál, sem a távoli szigetekre való száműzetés - közölte -, a Caesar küldötte mégis nagy szerencsétlenség hírnöke. Rólad van szó, Lygia.
"Of Lygia?" exclaimed Pomponia, with astonishment.- Lygiáról? - kiáltotta Pomponia csodálkozva.
"Yes," answered Aulus.- Úgy van - felelte Aulus.
And turning to the maiden, he began:S a leányhoz fordulva, így folytatta:
"Lygia, thou wert reared in our house as our own child; I and Pomponia love thee as our daughter. But know this, that thou art not our daughter. Thou art a hostage, given by thy people to Rome, and guardianship over thee belongs to Cæsar. Now Cæsar takes thee from our house."- Lygia, mint édesgyermekünket neveltünk házunknál, s Pomponia is, én is úgy meg­sze­rettünk, mintha saját leányunk lettél volna. De te tudod, hogy nem vagy a mi leányunk. Te túsz vagy, akit nemzeted adott át Rómának, s Caesar oltalma alá tartozol. Íme, Caesar most elvisz tőlünk.
The general spoke calmly, but with a certain strange, unusual voice. Lygia listened to his words, blinking, as if not understanding what the question was. Pomponia's cheeks became pallid. In the doors leading from the corridor to the oecus, terrified faces of slaves began to show themselves a second time.A hadvezér nyugodtan, de szokatlan, furcsa hangon beszélt. Lygia szemhunyorgatva hallgatta, s mintha nem értette volna, miről van szó. Pomponia arca elsápadt, s a folyosóról az oecusba nyíló ajtóban rémült arccal megint megjelentek a rabszolganők.
"The will of Cæsar must be accomplished," said Aulus.- Caesar akaratát teljesíteni kell - jelentette ki Aulus.
"Aulus!" exclaimed Pomponia, embracing the maiden with her arms, as if wishing to defend her, "it would be better for her to die."- Aulus! - kiáltotta Pomponia a leányt átölelve, mintha védelmezni akarná. - Jobb volna neki meghalnia.
Lygia, nestling up to her breast, repeated, "Mother, mother!" unable in her sobbing to find other words.Lygia pedig, Pomponia keblére simulva, ismételgette: „Anyám! Anyám!”, mert a zokogástól más szó nem jött ki a torkán.
On Aulus's face anger and pain were reflected again.Aulus arcán megint harag és fájdalom tükröződött.
"If I were alone in the world," said he, gloomily, "I would not surrender her alive, and my relatives might give offerings this day to 'Jupiter Liberator.' But I have not the right to kill thee and our child, who may live to happier times. I will go to Cæsar this day, and implore him to change his command. Whether he will hear me, I know not. Meanwhile, farewell, Lygia, and know that I and Pomponia ever bless the day in which thou didst take thy seat at our hearth."- Ha egyedül állnék a világon - mondta komoran -, élve ki nem adnám őt kezemből, s rokonaim már ma vihetnének értünk áldozatot Iuppiter Liberatornak... De ahhoz nincs jogom, hogy elveszítselek téged és gyermekünket, aki még boldogabb időket érhet... Még ma elmegyek Caesarhoz könyörögni, hogy változtassa meg parancsát. Meghallgat-e, nem tudom. Addig is járj egészséggel, Lygia, s el ne felejtsd, hogy Pomponia is, én is áldottuk a napot, melyen házi tűzhelyünkhöz kerültél.
Thus speaking, he placed his hand on her head; but though he strove to preserve his calmness, when Lygia turned to him eyes filled with tears, and seizing his hand pressed it to her lips, his voice was filled with deep fatherly sorrow.Azzal kezét a leány fejére tette, de akárhogy is igyekezett nyugalmat erőltetni magára, mikor Lygia feléje fordította könnyben úszó szemét, aztán megragadta kezét, és ajkához szorította, az öreg hadvezér hangjában megrezdült a mélységes atyai fájdalom.
"Farewell, our joy, and the light of our eyes," said he.- Ég veled, szívünk öröme és szemünk fényessége! - mondta.
And he went to the atrium quickly, so as not to let himself be conquered by emotion unworthy of a Roman and a general.Azzal gyorsan kiment az atriumba, hogy a római férfiúhoz és hadvezérhez méltatlan meg­indult­ság erőt ne vehessen rajta.
Meanwhile Pomponia, when she had conducted Lygia to the cubiculum, began to comfort, console, and encourage her, uttering words meanwhile which sounded strangely in that house, where near them in an adjoining chamber the lararium remained yet, and where the hearth was on which Aulus Plautius, faithful to ancient usage, made offerings to the household divinities. Now the hour of trial had come. On a time Virginius had pierced the bosom of his own daughter to save her from the hands of Appius; still earlier Lucretia had redeemed her shame with her life. The house of Cæsar is a den of infamy, of evil, of crime. But we, Lygia, know why we have not the right to raise hands on ourselves! Yes! The law under which we both live is another, a greater, a holier, but it gives permission to defend oneself from evil and shame even should it happen to pay for that defence with life and torment. Whoso goes forth pure from the dwelling of corruption has the greater merit thereby. The earth is that dwelling; but fortunately life is one twinkle of the eye, and resurrection is only from the grave; beyond that not Nero, but Mercy bears rule, and there instead of pain is delight, there instead of tears is rejoicing.Közben Pomponia átvezette Lygiát a cubiculumba, s olyan szavakkal próbálta őt megnyug­tatni, vigasztalni és lelkét megerősíteni, amelyek igen különösen hangzottak ebben a házban, ahol a szomszédos helyiségben még ott volt a lararium,69 melyen az ősök hitéhez hűséges Aulus Plautius buzgón áldozott a házi isteneknek. Íme, itt a megpróbáltatás ideje. Hajdanában Virginius átdöfte tulajdon leánya szívét, hogy megszabadítsa őt Appius kezéből; még régebben Lucretia önként, életével váltotta meg gyalázatát. Caesar háza a gyalázat, a gonosz­ság és a bűn barlangja. „De mi, Lygia, tudjuk, miért nincs jogunk kezünket magunk ellen emelni!”... Úgy van! Az a törvény, amely alatt mindketten élnek, egészen más, nagyobb és szentebb, s mégis megengedi, hogy védekezzenek a gyalázat meg a gonoszság ellen még akkor is, ha e védekezésért életükkel vagy kínszenvedéssel kellene fizetniük. Aki a romlottság hajlékából is tisztán kerül ki, annál nagyobb az érdeme. A föld is ilyen hajlék, de szerencsére az élet csak egy szempillantás, s feltámadni csak a sírból lehet, amelyen túl már nem Nero uralkodik, hanem az irgalom - s a fájdalom helyett öröm, a könnyek helyett vidámság van.
Next she began to speak of herself. Yes! she was calm; but in her breast there was no lack of painful wounds. For example, Aulus was a cataract on her eye; the fountain of light had not flowed to him yet. Neither was it permitted her to rear her son in Truth. When she thought, therefore, that it might be thus to the end of her life, and that for them a moment of separation might come which would be a hundred times more grievous and terrible than that temporary one over which they were both suffering then, she could not so much as understand how she might be happy even in heaven without them. And she had wept many nights through already, she had passed many nights in prayer, imploring grace and mercy. But she offered her suffering to God, and waited and trusted. And now, when a new blow struck her, when the tyrant's command took from her a dear one,--the one whom Aulus had called the light of their eyes,--she trusted yet, believing that there was a power greater than Nero's and a mercy mightier than his anger.Aztán magáról kezdett beszélni. Igen! Ő nyugodt, de azért az ő szívében is vannak fájó sebek. Íme, Aulusnak szemén még ott a hályog, még mindig nem áradt reá a világosság forrása. A fiát sem szabad az Igazságban nevelnie. Ha tehát arra gondol, hogy ez így lehet élete végéig, s elérkezik a pillanat, mikor el kell válnia tőlük, az a válás pedig százszorta nagyobb és félelmetesebb, mint az, amely miatt most bánkódnak - fel sem tudja fogni, hogyan lehetne még az égben is boldog nélkülük. S hány éjszakát végigsírt, hányat végigimádkozott már, irgalmat és kegyelmet koldulva. De ő fájdalmát Istennek ajánlja, és vár... és bízik. S most, mikor újabb csapás éri, mikor e szörnyeteg parancsa elszakítja tőle ezt a drága lényt, akit Aulus szemük fényének nevezett, még mindig bízik, mert hiszi, hogy van hatalom, mely Nerónál erősebb, és van irgalom, mely az ő gonoszságánál hatalmasabb.
And she pressed the maiden's head to her bosom still more firmly. Lygia dropped to her knees after a while, and, covering her eyes in the folds of Pomponia's peplus, she remained thus a long time in silence; but when she stood up again, some calmness was evident on her face.S még forróbban szorította kebléhez a leány fejecskéjét, az pedig lesiklott lábához, s szemét Pomponia peplumának70 redőibe rejtve, hosszú ideig így maradt szótlanul. Mikor végül fel­emel­kedett, arcán már némi nyugalom látszott.
"I grieve for thee, mother, and for father and for my brother; but I know that resistance is useless, and would destroy all of us. I promise thee that in the house of Cæsar I will never forget thy words."- Sajnállak, anyám, sajnálom atyámat és öcsémet is, de tudom, hogy az ellenállás mit sem használna, sőt mindnyájatokat elvesztene. De azt megígérem, hogy szavaidat sosem felejtem el Caesar házában.
Once more she threw her arms around Pomponia's neck; then both went out to the oecus, and she took farewell of little Aulus, of the old Greek their teacher, of the dressing-maid who had been her nurse, and of all the slaves.Még egyszer Pomponia nyaka köré fonta karját, s aztán, mikor mind a ketten átmentek az oecusba, mindjárt búcsúzni kezdett a kis Plautiustól; az öreg görögtől, aki tanítójuk volt, majd komornájától, aki valamikor dajkálta, s végül minden rabszolgától.
One of these, a tall and broad-shouldered Lygian, called Ursus in the house, who with other servants had in his time gone with Lygia's mother and her to the camp of the Romans, fell now at her feet, and then bent down to the knees of Pomponia, saying,--Az egyik rabszolga, egy tagbaszakadt lygius, akit odahaza Ursusnak neveztek, s aki annak idején Lygia anyjával és vele, valamint a többi cselédséggel került a rómaiak táborába, most Lygia lába elé vetette magát, majd Pomponia térdéhez hajolva könyörgött:
"O domina! permit me to go with my lady, to serve her and watch over her in the house of Cæsar."- Ó, domina! Engedjétek meg, hadd menjek el úrnőmmel, hogy szolgáljak neki, s őrizője legyek Caesar házánál.
"Thou art not our servant, but Lygia's," answered Pomponia; "but if they admit thee through Cæsar's doors, in what way wilt thou be able to watch over her?"- Nem a mi rabszolgánk vagy, hanem Lygiáé - felelte Pomponia Graecina -, de beengednek-e Caesar ajtajáig? S mi módon tudsz majd őrködni fölötte?
"I know not, domina; I know only that iron breaks in my hands just as wood does."- Nem tudom, domina, csak annyit tudok, hogy a vas úgy morzsolódik kezemben, akár a fa...
When Aulus, who came up at that moment, had heard what the question was, not only did he not oppose the wishes of Ursus, but he declared that he had not even the right to detain him. They were sending away Lygia as a hostage whom Cæsar had claimed, and they were obliged in the same way to send her retinue, which passed with her to the control of Cæsar. Here he whispered to Pomponia that under the form of an escort she could add as many slaves as she thought proper, for the centurion could not refuse to receive them.Aulus éppen akkor ért oda, s mikor megtudta, miről van szó, nemhogy ellenezte Ursus kíván­sá­gát, hanem kijelentette, hogy nincs is joguk őt visszatartani. Lygiát mint túszt küldik el, mert Caesar követeli - kötelesek tehát vele együtt elküldeni egész kíséretét is, mely szintén Caesar oltalma alá kerül. S odasúgta Pomponiának, hogy kíséret címén annyi rabszolganőt küldhet Lygiával, amennyit jónak lát, mert a centurio nem tagadhatja meg azok átvételét.
There was a certain comfort for Lygia in this. Pomponia also was glad that she could surround her with servants of her own choice. Therefore, besides Ursus, she appointed to her the old tire-woman, two maidens from Cyprus well skilled in hair-dressing, and two German maidens for the bath. Her choice fell exclusively on adherents of the new faith; Ursus, too, had professed it for a number of years. Pomponia could count on the faithfulness of those servants, and at the same time consoled herself with the thought that soon grains of truth would be in Cæsar's house.Lygia számára volt ebben valami vigasztaló, s Pomponia szintén örült, hogy a maga válasz­totta cselédséggel láthatja el Lygiát. S Ursuson kívül valóban elküldte vele öreg komornáját, a fésüléshez jól értő két cyprusi leányt és két germán fürdető nőt. Választása csupa olyan emberre esett, akik már az új tanok követői voltak, mivel pedig már Ursus is néhány év óta ezt követte, Pomponia számíthatott e cselédség hűségére, s ugyanakkor annak is örült, hogy az igazság magvai immár elhintetnek Caesar házában.
She wrote a few words also, committing care over Lygia to Nero's freedwoman, Acte. Pomponia had not seen her, it is true, at meetings of confessors of the new faith; but she had heard from them that Acte had never refused them a service, and that she read the letters of Paul of Tarsus eagerly. It was known to her also that the young freedwoman lived in melancholy, that she was a person different from all other women of Nero's house, and that in general she was the good spirit of the palace.Néhány szót is írt, amelyekkel Lygiát Aktéra, Nero felszabadított rabszolganője oltalmára bízta. Pomponia nem találkozott ugyan vele soha az új tanok híveinek összejövetelein, de azoktól hallotta, hogy Akté sosem tagadja meg tőlük szolgálatait, s hogy buzgó olvasója a tarsusi Pál leveleinek. Egyébként azt is tudta, hogy Nero fiatal szabadosnője örökös szomo­rúságban él, s hogy egészen más lény, mint Nero háza népének többi tagja, s hogy általában ő a palota jó szelleme.
Hasta engaged to deliver the letter himself to Acte. Considering it natural that the daughter of a king should have a retinue of her own servants, he did not raise the least difficulty in taking them to the palace, but wondered rather that there should be so few. He begged haste, however, fearing lest he might be suspected of want of zeal in carrying out orders.Hasta vállalta, hogy személyesen adja át a levelet Akténak. Természetesnek tartotta azt is, hogy egy király leánya nem lehet kíséret nélkül, nem okozott tehát nehézséget azok átvételé­nél, sőt azon csodálkozott, hogy ilyen kevesen vannak. Csak az indulást sürgette, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy a parancsot nem teljesítette elég buzgón. Elérkezett a válás órája. Pomponia és Lygia szeme ismét megtelt könnyel; Aulus még egyszer a leány fejére tette kezét, s kis idő múlva a katonák elvitték Lygiát Caesar házába, miközben a kis Aulus, testvére védelmében, kiáltozva kísérte őket, s apró öklével fenyegette a centuriót...
The moment of parting came. The eyes of Pomponia and Lygia were filled with fresh tears; Aulus placed his hand on her head again, and after a while the soldiers, followed by the cry of little Aulus, who in defence of his sister threatened the centurion with his small fists, conducted Lygia to Cæsar's house.De az öreg hadvezér elkészíttette gyaloghintaját, közben pedig Pomponiával az oecusszal szomszédos pinakothekába71 bezárkózva így szólt feleségéhez:
The old general gave command to prepare his litter at once; meanwhile, shutting himself up with Pomponia in the pinacotheca adjoining the oecus, he said to her,--"Listen to me, Pomponia. I will go to Cæsar, though I judge that my visit will be useless; and though Seneca's word means nothing with Nero now, I will go also to Seneca. To-day Sophonius, Tigellinus, Petronius, or Vatinius have more influence. As to Cæsar, perhaps he has never even heard of the Lygian people; and if he has demanded the delivery of Lygia, the hostage, he has done so because some one persuaded him to it,--it is easy to guess who could do that."- Hallgass meg, Pomponia. Elmegyek Caesarhoz, bár tudom, hogy hiába, s noha azt is tudom, hogy már Seneca szava sem számít semmit nála, mégis elmegyek Senecához is. Ma többet jelent Sophronius, Tigellinus, Petronius vagy Vatinius... Ami Caesart illeti, lehet, hogy ő sosem hallott a lygius nemzetről, s ha Lygiát mint túszt mégis kikövetelte, ez csak azért van, mert valaki rábeszélte, s hogy ki, azt nem nehéz kitalálni.
She raised her eyes to him quickly.Az asszony hirtelen ráemelte tekintetét:
"Is it Petronius?"- Petronius?
"It is."- Úgy van.
A moment of silence followed; then the general continued,--Pillanatnyi csend állt be, aztán a hadvezér így folytatta:
"See what it is to admit over the threshold any of those people without conscience or honor. Cursed be the moment in which Vinicius entered our house, for he brought Petronius. Woe to Lygia, since those men are not seeking a hostage, but a concubine."- Íme, mire vezet, ha az ember beenged a házába egy ilyen tisztességtelen és lelkiismeretlen embert. Átkozott legyen a pillanat, mikor Vinicius átlépte házunk küszöbét! Ő hozta ide Petroniust. Jaj Lygiának, mert nem a túsz, hanem az ágyas kell nekik.
And his speech became more hissing than usual, because of helpless rage and of sorrow for his adopted daughter. He struggled with himself some time, and only his clenched fists showed how severe was the struggle within him.S beszéde a haragtól, a tehetetlen dühtől és a nevelt leánya miatti fájdalomtól most még sípolóbb volt, mint máskor. Egy ideig még tusakodott önmagával, s csak összeszorított ökle mutatta, hogy ez a harc milyen nehéz.
"I have revered the gods so far," said he; "but at this moment I think that not they are over the world, but one mad, malicious monster named Nero."- Eddig tiszteltem az isteneket - mondta -, de e pillanatban már úgy vélem, nincsenek istenek a világ felett, csak egy van, egy gonosz, örült szörnyeteg, s a neve Nero.
"Aulus," said Pomponia. "Nero is only a handful of rotten dust before God."- Aulus! - kiáltotta Pomponia. - Nero csak egy marék hitvány por az Istenhez képest.
But Aulus began to walk with long steps over the mosaic of the pinacotheca. In his life there had been great deeds, but no great misfortunes; hence he was unused to them. The old soldier had grown more attached to Lygia than he himself had been aware of, and now he could not be reconciled to the thought that he had lost her. Besides, he felt humiliated. A hand was weighing on him which he despised, and at the same time he felt that before its power his power was as nothing.A férfi hosszú léptekkel rótta a pinakotheka mozaikpadlóját. Életében voltak nagy cseleke­detek, de hiányoztak a nagy szerencsétlenségek, tehát nem volt hozzájuk szokva. Az öreg katona jobban ragaszkodott Lygiához, mintsem hitte volna, s most nem tudott beletörődni a gondolatba, hogy elvesztette. Ezenfelül megalázottnak érezte magát. Ránehezedett egy kéz, amelyet megvetett, de ugyanakkor érezte, hogy az ő ereje semmi amazéhoz képest.
But when at last he stifled in himself the anger which disturbed his thoughts, he said,--De mikor végre elnyomta haragját, amely gondolatait megzavarta, így szólt:
"I judge that Petronius has not taken her from us for Cæsar, since he would not offend Poppæa. Therefore he took her either for himself or Vinicius. Today I will discover this."- Feltételezem, hogy Petronius nem Caesar számára vette el őt tőlünk, mert nem akarhatja magá­ra vonni Poppaea haragját. Így hát vagy önmaga, vagy Vinicius számára... Ezt még ma megtudom.
And after a while the litter bore him in the direction of the Palatine. Pomponia, when left alone, went to little Aulus, who did not cease crying for his sister, or threatening Cæsar.S kis idő múlva a gyaloghintó már vitte is a Palatinus felé, Pomponia pedig, magára marad­ván, a kis Aulushoz sietett, aki egyre sírt testvére után, s egyre Caesart fenyegette.
Chapter VÖTÖDIK FEJEZET
AULUS had judged rightly that he would not be admitted to Nero's presence. They told him that Cæsar was occupied in singing with the lute-player, Terpnos, and that in general he did not receive those whom he himself had not summoned. In other words, that Aulus must not attempt in future to see him.Aulus helyesen vélekedett, mikor sejtette, hogy nem juthat be Nero színe elé. Azt a választ kapta, hogy Caesar Terpnos lantjátékos kíséretével énekel, s egyáltalán nem fogad olyanokat, akiket ő maga nem hívatott. Más szavakkal ez azt jelentette, hogy Aulus a jövőben se próbál­kozzék hozzá bejutni. Ezzel szemben Seneca, bár lázas beteg volt, illő tisztelettel fogadta az öreg harcost, de mikor végighallgatta dolgát, kesernyésen elmosolyodva így szólt:
Seneca, though ill with a fever, received the old general with due honor; but when he had heard what the question was, he laughed bitterly, and said,--"I can render thee only one service, noble Plautius, not to show Cæsar at any time that my heart feels thy pain, or that I should like to aid thee; for should Cæsar have the least suspicion on this head, know that he would not give thee back Lygia, though for no other reason than to spite me."- Csak egy jó tanácsot adhatok neked, nemes Plautiusom, soha el ne áruld Caesarnak, hogy szívem átérzi fájdalmadat, s szeretnék rajtad segíteni. Ha ugyanis Nero csak a legcsekélyebb gyanút fogná is ebben a tekintetben, tudd meg, soha többé vissza nem adná neked Lygiát, ha semmi más oka nem volna is erre, mint az, hogy ellenemre tegyen.
He did not advise him, either, to go to Tigellinus or Vatinius or Vitelius. It might be possible to do something with them through money; perhaps, also, they would like to do evil to Petronius, whose influence they were trying to undermine, but most likely they would disclose before Nero how dear Lygia was to Plautius, and then Nero would all the more resolve not to yield her to him. Here the old sage began to speak with a biting irony, which he turned against himself:Azt is a lelkére kötötte, hogy se Tigellinushoz, se Vatiniushoz, se Vitelliushoz el ne menjen. Pénzzel talán el lehetne érni valamit náluk, az is lehet, Petroniusnak szívesen borsot törnének az orra alá, mert az ő befolyását szeretnék aláásni, de valószínűleg elárulnak Caesarnak, hogy milyen drága Lygia Plautiuséknak, s akkor Nero annál kevésbé adná őt vissza. Azzal a vén bölcs önmagát illető maró gúnnyal folytatta:
"Thou hast been silent, Plautius, thou hast been silent for whole years, and Cæsar does not like those who are silent. How couldst thou help being carried away by his beauty, his virtue, his singing, his declamation, his chariot-driving, and his verses? Why didst thou not glorify the death of Britannicus, and repeat panegyrics in honor of the mother-slayer, and not offer congratulations after the stifling of Octavia? Thou art lacking in foresight, Aulus, which we who live happily at the court possess in proper measure."- Te hallgattál, Plautiusom, évek hosszú során át hallgattál, s Caesar nem szereti azokat, akik hallgatnak! Hogyan tehetted meg, hogy nem lelkesedtél szépségéért, erényeiért, énekéért, szavalataiért, kocsihajtó művészetéért és verseiért? Hogyan tehetted meg, hogy nem magasztaltad Britannicus halálát, nem mondtál dicsérő szónoklatot az anyagyilkos tiszteletére, s nem fejezted ki jókívánságaidat Octavia megfojtásáért? Nincs meg benned, Aulusom, az a körültekintés, amellyel mi, akik boldogan élünk itt az udvar árnyékában, megfelelő mennyi­ség­ben rendelkezünk.
Thus speaking, he raised a goblet which he carried at his belt, took water from a fountain at the impluvium, freshened his burning lips, and continued,--Azzal leakasztotta az övén viselt csuprot, vizet merített az impluvium szökőkútjából, felfrissítette tikkadt ajkait, aztán tovább beszélt:
"Ah, Nero has a grateful heart. He loves thee because thou hast served Rome and glorified its name at the ends of the earth; he loves me because I was his master in youth. Therefore, seest thou, I know that this water is not poisoned, and I drink it in peace. Wine in my own house would be less reliable. If thou art thirsty, drink boldly of this water. The aqueducts bring it from beyond the Alban hills, and any one wishing to poison it would have to poison every fountain in Rome. As thou seest, it is possible yet to be safe in this world and to have a quiet old age. I am sick, it is true, but rather in soul than in body."- Ah, Nerónak hálás szíve van. Szeret téged, mert Rómát szolgáltad, s az ő hírét terjesztetted a világ szélein, s szeret engem is, mert ifjúkorában én voltam a mestere. Látod, ezért tudom, hogy ez a víz nincs megmérgezve, s nyugodtan megihatom. A bor az én házamnál már kevésbé volna biztos, azért, ha szomjas vagy, igyál nyugodtan ebből a vízből. A távoli albai hegyekből jön vízvezetéken, s ha meg akarnák mérgezni, meg kellene mérgezniük Róma minden szökőkútját. Amint látod, lehet még az ember biztonságban is ezen a világon, s lehet nyugodalmas vénsége. Igaz, hogy beteg vagyok, de inkább a lelkem beteg, mint a testem.
This was true. Seneca lacked the strength of soul which Cornutus possessed, for example, or Thrasea; hence his life was a series of concessions to crime. He felt this himself; he understood that an adherent of the principles of Zeno, of Citium, should go by another road, and he suffered more from that cause than from the fear of death itself.S ez igaz is volt. Senecának nem volt meg az a lelkiereje, ami Cornutusnak és Thraseának, élete tehát nem volt egyéb, mint a gazság számára tett engedmények sorozata. Tudta, érezte ő, hogy aki a kitioni Zeno elveit vallja, annak más úton kellett volna haladnia, s ez jobban gyötörte, mint maga a halálfélelem.
But the general interrupted these reflections full of grief.De a hadvezér most megszakította e keserű elmélkedés fonalát.
"Noble Annæus," said he, "I know how Cæsar rewarded thee for the care with which thou didst surround his years of youth. But the author of the removal of Lygia is Petronius. Indicate to me a method against him, indicate the influences to which he yields, and use besides with him all the eloquence with which friendship for me of long standing can inspire thee."- Nemes Annaeusom - mondta -, tudom, miként fizetett meg neked Caesar azért, hogy ifjú éveiben védőszárnyaid alá vetted. De a gyermek elrablásában Petronius a tettes. Mutass hát nekünk módot vele szemben, mondd meg, ki lehet rá befolyással, s végül magad is vesd latba vele szemben minden ékesszólásod, amennyi csak régi barátságunktól telik.
"Petronius and I," answered Seneca, "are men of two opposite camps; I know of no method against him, he yields to no man's influence. Perhaps with all his corruption he is worthier than those scoundrels with whom Nero surrounds himself at present. But to show him that he has done an evil deed is to lose time simply. Petronius has lost long since that faculty which distinguishes good from evil. Show him that his act is ugly, he will be ashamed of it. When I see him, I will say, 'Thy act is worthy of a freedman.' If that will not help thee, nothing can."- Petronius meg én - felelte Seneca - két ellentétes táborba tartozunk. Nem tudom, milyen módon lehetne nála valamit elérni, és senki befolyása alatt nem áll. Könnyen lehet, hogy minden romlottsága ellenére még mindig többet ér, mint azok a latrok, akikkel ma Nero körülveszi magát. De ha arról akarnád meggyőzni, hogy gonosz dolgot cselekedett, az csak haszontalan időpocsékolás volna. Petronius régen elvesztette azt az érzékét, amely a jót a rossztól megkülönbözteti. Bizonyítsd be neki, hogy eljárása rút, s akkor elszégyelli magát. Ha találkozom vele, megmondom neki: „Ez a cselekedet legfeljebb egy szabadoshoz volna méltó.” Ha ez nem használ, akkor semmi sem használ.
"Thanks for that, even," answered the general.- Köszönöm ezt is - felelte a hadvezér.
Then he gave command to carry him to the house of Vinicius, whom he found at sword practice with his domestic trainer. Aulus was borne away by terrible anger at sight of the young man occupied calmly with fencing during the attack on Lygia; and barely had the curtain dropped behind the trainer when this anger burst forth in a torrent of bitter reproaches and injuries. But Vinicius, when he learned that Lygia had been carried away, grew so terribly pale that Aulus could not for even an instant suspect him of sharing in the deed. The young man's forehead was covered with sweat; the blood, which had rushed to his heart for a moment, returned to his face in a burning wave; his eyes began to shoot sparks, his mouth to hurl disconnected questions. Jealousy and rage tossed him in turn, like a tempest. It seemed to him that Lygia, once she had crossed the threshold of Cæsar's house, was lost to him absolutely. When Aulus pronounced the name of Petronius, suspicion flew like a lightning flash through the young soldier's mind, that Petronius had made sport of him, and either wanted to win new favor from Nero by the gift of Lygia, or keep her for himself. That any one who had seen Lygia would not desire her at once, did not find a place in his head.Aztán Viniciushoz vitette magát, aki éppen a vívást gyakorolta házi lanistájával. Aulust vad düh fogta el a látványra, hogy az ifjú milyen nyugodtan végzi vívógyakorlatát, ugyanakkor, mikor a Lygia elleni merényletet elkövették, s alig hullott le a függöny a lanista mögött, haragja keserű szemrehányásokban és szidalmakban tört ki. De Vinicius, megtudván, hogy Lygiát elrabolták, olyan ijesztően elsápadt, hogy Aulus egy pillanatig sem gyanúsíthatta a merényletben való részességgel. Az ifjú homlokát belepte a verejték; vére az első pillanatban szívére szaladt, majd ismét forró hullámként szökött arcába, szeme szikrát szórt, szájából zűrzavaros kérdések törtek fel. A féltékenység és a düh felváltva tépte, mint a vihar. Úgy érezte, hogyha Lygia átlépte Caesar küszöbét, akkor az ő számára egyszer s mindenkorra elveszett, mikor pedig Aulus Petronius nevét említette, az ifjú katona agyán szikraként cikázott át a gyanú, hogy Petronius csúfot űzött belőle, s vagy Caesar új kegyeit akarta kiérde­melni azzal, hogy Lygiát neki ajándékozta, vagy saját magának kívánta őt megtartani. Mert az, hogy valaki, aki Lygiát meglátja, azonnal meg ne kívánja, meg sem fért volna a fejében.
Impetuousness, inherited in his family, carried him away like a wild horse, and took from him presence of mind.A családjában örökletes lobbanékonyság most elragadta, mint a megbokrosodott csikó, s szinte eszméletétől is megfosztotta.
"General," said he, with a broken voice, "return home and wait for me. Know that if Petronius were my own father, I would avenge on him the wrong done to Lygia. Return home and wait for me. Neither Petronius nor Cæsar will have her."- Térj haza, vezérem - mondta szaggatottan -, s várj rám... Tudd meg, ha Petronius atyám volna is, megbosszulnám rajta Lygia sérelmét. Térj haza, és várj meg. Nem lesz ő Petroniusé, sem Caesaré.
Then he went with clinched fists to the waxed masks standing clothed in the atrium, and burst out,--Ezután összeszorított öklét az atrium szekrényében sorakozó viaszmaszkokra emelve kirobbant:
"By those mortal masks! I would rather kill her and myself."- E halotti maszkokra! Előbb megölöm őt is, magamat is!
When he had said this, he sent another "Wait for me" after Aulus, then ran forth like a madman from the atrium, and flew to Petronius's house, thrusting pedestrians aside on the way.Azzal felugrott, Aulusnak még egyszer odavetette: „Várj rám!” - s mint egy őrült rohant ki az atriumból, egyenesen Petroniushoz, útközben széjjeltaszigálva maga előtt a járókelőket.
Aulus returned home with a certain encouragement. He judged that if Petronius had persuaded Cæsar to take Lygia to give her to Vinicius, Vinicius would bring her to their house. Finally, the thought was no little consolation to him, that should Lygia not be rescued she would be avenged and protected by death from disgrace. He believed that Vinicius would do everything that he had promised. He had seen his rage, and he knew the excitability innate in the whole family. He himself, though he loved Lygia as her own father, would rather kill her than give her to Cæsar; and had he not regarded his son, the last descendant of his stock, he would doubtless have done so. Aulus was a soldier; he had hardly heard of the Stoics, but in character he was not far from their ideas,--death was more acceptable to his pride than disgrace.Aulus pedig némi reménnyel tért haza. Úgy vélekedett, hogyha Petronius azért vette rá Caesart Lygia elrablására, hogy a leányt aztán átadja Viniciusnak, akkor az ifjú ismét visszahozza hozzájuk. Végül nem csekély megnyugvására szolgált, hogy ha Lygiát nem is lehet meg­men­teni, legalább megbosszulják, s halála megóvja a gyalázattól. Hitte, hogy Vinicius mindent megtesz, amit megígért. Látta veszett dühét, s ismerte egész nemzetségének lobbanékony­ságát. Ő maga, bár úgy szerette Lygiát, mintha édesapja lett volna, inkább megölte volna őt, hogysem átengedje Caesarnak, s ha nem lett volna tekintettel fiára, családjuk utolsó sarjára, valóban meg is tette volna. Aulus katona volt, s a sztoikusokról csak éppen hogy hallott vala­mit, de jelleme nem volt valami messze tőlük, s felfogásához, büszkeségéhez bizonyára közelebb állt a halál, mint a gyalázat.
When he returned home, he pacified Pomponia, gave her the consolation that he had, and both began to await news from Vinicius. At moments when the steps of some of the slaves were heard in the atrium, they thought that perhaps Vinicius was bringing their beloved child to them, and they were ready in the depth of their souls to bless both. Time passed, however, and no news came. Only in the evening was the hammer heard on the gate.Hazaérve megnyugtatta Pomponiát, beleoltotta saját reménységét, s mindketten várták a Viniciustól érkező híreket. Néha, mikor az atriumban valamelyik rabszolga léptei koppantak, azt hitték, talán Vinicius hozza már vissza szeretett gyermeküket, s készek lettek volna lelkük mélyéből megáldani mindkettőjüket. De az idő múlt, hír pedig nem érkezett. Csak estenden koppant a kalapács a kapun.
After a while a slave entered and handed Aulus a letter. The old general, though he liked to show command over himself, took it with a somewhat trembling hand, and began to read as hastily as if it were a question of his whole house.Kis idő múlva belépett egy rabszolga, s levelet adott át Aulusnak. A vén hadvezér szerette kimu­tatni, hogy uralkodik magán, a levelet mégis kissé remegő kézzel vette át, s olyan mohón olvasta, mintha mindnyájuk sorsa függött volna tőle.
All at once his face darkened, as if a shadow from a passing cloud had fallen on it.Arca egyszerre elborult, mintha egy elsuhanó felhő árnyéka esett volna rá.
"Read," said he, turning to Pomponia.- Olvasd - mondta, Pomponiához fordulva.
Pomponia took the letter and read as follows:--Pomponia átvette a levelet, s a következőket olvasta:
"Marcus Vinicius to Aulus Plautius greeting. What has happened, has happened by the will of Cæsar, before which incline your heads, as I and Petronius incline ours."„Marcus Vinicius üdvözletét küldi Aulus Plautiusnak. Ami történt, az Caesar akaratából történt, ez előtt pedig hajtsatok fejet, miként Petronius és én is fejet hajtunk.”
A long silence followed.Aztán hosszú csend következett.
Chapter VIHATODIK FEJEZET
PETRONIUS was at home. The doorkeeper did not dare to stop Vinicius, who burst into the atrium like a storm, and, learning that the master of the house was in the library, he rushed into the library with the same impetus. Finding Petronius writing, he snatched the reed from his hand, broke it, trampled the reed on the floor, then fixed his fingers into his shoulder, and, approaching his face to that of his uncle, asked, with a hoarse voice,--Petronius otthon volt. Az ajtónálló nem merte feltartóztatni Viniciust, aki viharként tört be az atriumba, s megtudván, hogy a ház urát a bibliothekában kell keresnie, ugyanazzal a lendülettel rohant a könyvtárba. Petroniust ott találta, éppen írt. Vinicius kikapta a nádvesszőt kezéből, és összetörve a földre dobta, aztán ujjait nagybátyja karjába mélyesztve, egyre közelebb hajolt arcához, s rekedtes hangon kérdezte:
"What hast thou done with her? Where is she?"- Hol van ő? Mit tettél vele?
Suddenly an amazing thing happened. That slender and effeminate Petronius seized the hand of the youthful athlete, which was grasping his shoulder, then seized the other, and, holding them both in his one hand with the grip of an iron vice, he said,--De egyszerre csodálatos dolog történt. Íme, a karcsú, elnőiesedett Petronius megragadta a fiatal atléta kezét, melynek ujjai karjába mélyedtek, majd a másikat is elkapta, s mind a kettőt fél kezében tartva, vaskapocsként szorította össze, majd így szólt:
"I am incapable only in the morning; in the evening I regain my former strength. Try to escape. A weaver must have taught thee gymnastics, and a blacksmith thy manners."- Én csak reggelenként vagyok ügyefogyott, estefelé visszanyerem régi rugalmasságomat. Próbáld meg kiszabadítani magad. Úgy látszik, tornára valami takács, illemre pedig kovács tanított.
On his face not even anger was evident, but in his eyes there was a certain pale reflection of energy and daring. After a while he let the hands of Vinicius drop. Vinicius stood before him shamefaced and enraged.Arcán még harag sem látszott, csak a szemében villant meg az erély és bátorság bágyadt lángocskája. Kis idő múlva eleresztette Vinicius kezét. Az ifjú megalázva, megszégyenülten, dühösen állt előtte.
"Thou hast a steel hand," said he; "but if thou hast betrayed me, I swear, by all the infernal gods, that I will thrust a knife into thy body, though thou be in the chambers of Cæsar."- Acélkezed van - sziszegte -, de az alvilág minden istenére esküszöm, ha elárultál, torkodba mártom késemet, akár Caesar házában is.
"Let us talk calmly," said Petronius. "Steel is stronger, as thou seest, than iron; hence, though out of one of thy arms two as large as mine might be made, I have no need to fear thee. On the contrary, I grieve over thy rudeness, and if the ingratitude of men could astonish me yet, I should be astonished at thy ingratitude."- Beszélgessünk nyugodtan - felelte Petronius. - Amint látod, az acél erősebb a vasnál, s noha a te fél karodból kitelnék az én két karom, nem kell tőled félnem. Ellenben fájlalom ezt az otrombaságot, s ha az emberi hálátlanságon még csodálkozni tudnék, a tieden csodálkoznék.
"Where is Lygia?"- Hol van Lygia?
"In a brothel,--that is, in the house of Cæsar."- A bordélyházban, vagyis Caesar palotájában.
"Petronius!"- Petronius!
"Calm thyself, and be seated. I asked Cæsar for two things, which he promised me,--first, to take Lygia from the house of Aulus, and second to give her to thee. Hast thou not a knife there under the folds of thy toga? Perhaps thou wilt stab me! But I advise thee to wait a couple of days, for thou wouldst be taken to prison, and meanwhile Lygia would be wearied in thy house."- Csillapodj, és ülj le. Két dolgot kértem Caesartól, s ő meg is ígérte: hogy hozassa el Lygiát Aulusék házából, s hogy adja át neked. Nincs véletlenül valami kés tógád redői között? Csak rajta, döfd belém. De azt ajánlom, várj néhány napig, mert téged börtönbe zárnának, s Lygia nagyon unná magát a házadban.
Silence followed. Vinicius looked for some time with astonished eyes on Petronius; then he said,--Csend lett. Vinicius egy darabig álmélkodva nézett Petroniusra, aztán megszólalt:
"Pardon me; I love her, and love is disturbing my faculties."- Bocsáss meg. Szeretem Lygiát, s ez megzavarja érzékeimet.
"Look at me, Marcus. The day before yesterday I spoke to Cæsar as follows: 'My sister's son, Vinicius, has so fallen in love with a lean little girl who is being reared with the Auluses that his house is turned into a steambath from sighs. Neither thou, O Cæsar, nor I--we who know, each of us, what true beauty is--would give a thousand sesterces for her; but that lad has ever been as dull as a tripod, and now he has lost all the wit that was in him.'"- Csodálj meg, Marcusom. Tegnapelőtt így szóltam Caesarhoz: „Unokaöcsém úgy beleszere­tett egy vérszegény leánykába, aki Aulusnál nevelkedik, hogy háza már valóságos gőzfürdő a sóhajoktól. Te, Caesar, mondtam, meg én, akik tudjuk, mi az igazi szépség, ezer sestertiust sem adnánk érte, de a fiú mindig is bolond volt, akár egy bográcsláb, most azonban végképp megbolondult.”
"Petronius!"- Petronius!
"If thou understand not that I said this to insure Lygia's safety, I am ready to believe that I told the truth. I persuaded Bronzebeard that a man of his æsthetic nature could not consider such a girl beautiful; and Nero, who so far has not dared to look otherwise than through my eyes, will not find in her beauty, and, not finding it, will not desire her. It was necessary to insure ourselves against the monkey and take him on a rope. Not he, but Poppæa, will value Lygia now; and Poppæa will strive, of course, to send the girl out of the palace at the earliest. I said further to Bronzebeard, in passing: 'Take Lygia and give her to Vinicius! Thou hast the right to do so, for she is a hostage; and if thou take her, thou wilt inflict pain on Aulus.' He agreed; he had not the least reason not to agree, all the more since I gave him a chance to annoy decent people. They will make thee official guardian of the hostage, and give into thy hands that Lygian treasure; thou, as a friend of the valiant Lygians, and also a faithful servant of Cæsar, wilt not waste any of the treasure, but wilt strive to increase it. Cæsar, to preserve appearances, will keep her a few days in his house, and then send her to thy insula. Lucky man!"- Ha nem hiszed, hogy ezt azért mondtam, mert Lygiát akartam biztosítani, akkor kész vagyok elhinni, hogy igazat mondtam. Elhitettem a Rőtszakállúval, hogy egy olyan esztéta, mint ő, nem láthat szépséget abban a lányban, s Nero, aki mind ez ideig csak az én szememmel mer nézni, nem is fogja őt szépnek látni, márpedig ha nem látja annak, akkor meg sem kívánja. Szükséges volt pórázra fognunk a majmot, s így biztosítanunk magunkat ellene. Most aztán nem ő fogja megismerni Lygia valódi szépségét, hanem Poppaea, s igyekezni fog őt minél hamarább eltávolítani a palotából. Én pedig csak úgy mellesleg vetettem oda a Rőtszakállú­nak: „Hozasd el Lygiát, s add oda Viniciusnak! Jogod van hozzá, mert a leány túsz. S ha ezt megteszed, egyúttal Aulusnak is borsot törsz az orra alá.” És beleegyezett. Nem is volt semmi oka arra, hogy bele ne egyezzék, hiszen alkalmat adtam neki, hogy tisztességes embereknek bosszúságot okozzon. Téged tesznek meg a túsz hivatalos őrévé, a kezedbe adják ezt a lygius kincset, te pedig mint a harcias lygiusok szövetségese s ugyanakkor Caesar hűséges szolgája, nemcsak el nem fecséreled ezt a kincset, hanem gondoskodol róla, hogy meg is szaporodjék. Caesar a külszín megóvása végett néhány napig a palotában tartja, aztán átküldi insuládba, te szerencsefi!
"Is this true? Does nothing threaten her there in Cæsar's house?"- Igaz lehet ez? S nem fenyegeti semmi Caesar házában?
"If she had to live there permanently, Poppæa would talk about her to Locusta, but for a few days there is no danger. Ten thousand people live in it. Nero will not see her, perhaps, all the more since he left everything to me, to the degree that just now the centurion was here with information that he had conducted the maiden to the palace and committed her to Acte. She is a good soul, that Acte; hence I gave command to deliver Lygia to her. Clearly Pomponia Græcina is of that opinion too, for she wrote to Acte. To-morrow there is a feast at Nero's. I have requested a place for thee at the side of Lygia."- Ha végleg oda kellene költöznie, Poppaea beszélne róla egy-két szót Locustával, de néhány napig semmi sem fenyegeti. Caesar palotájában tízezer ember él. Nero esetleg meg sem látja, annyival is kevésbé, mert mindent teljesen rám bízott, olyannyira, hogy az imént volt itt a centurio, s jelentette, hogy a leányt átkísérte a palotába, s átadta Akténak. Jó lélek ez az Akté, azért adattam át neki Lygiát. Pomponia Graecinának nyilván szintén ez a véleménye, mert levelet írt neki. Holnap lakoma van Nerónál, már biztosítottam a helyedet Lygia mellett.
"Pardon me, Caius, my hastiness. I judged that thou hadst given command to take her for thyself or for Cæsar."- Gaiusom, bocsásd meg hevességemet - kérte Vinicius. Azt hittem, a magad vagy Caesar számára raboltattad el őt.
"I can forgive thy hastiness; but it is more difficult to forgive rude gestures, vulgar shouts, and a voice reminding one of players at mora. I do not like that style, Marcus, and do thou guard against it. Know that Tigellinus is Cæsar's pander; but know also that if I wanted the girl for myself now, looking thee straight in the eyes, I would say, 'Vinicius! I take Lygia from thee and I will keep her till I am tired of her."- Hevességedet megbocsáthatom, de pórias viselkedésedet, otromba ordítozásodat és a mora­játékosokra emlékeztető hangodat már nehéz volna megbocsátanom. Ezt nem szeretem. Marcusom, ettől óvakodj. Tudd meg, hogy Caesar kerítője Tigellinus, s tudd meg azt is, hogy ha a leányt magamnak akartam volna megszerezni, akkor most egyenesen a szemedbe monda­nám: „Elveszem tőled Lygiát, Vinicius, s mindaddig magamnál tartom, amíg meg nem unom.”
Thus speaking, he began to look with his hazel eyes straight into the eyes of Vinicius with a cold and insolent stare. The young man lost himself completely.Azzal dióbarna szemének hűvös, vakmerő tekintetét egyenesen Vinicius szemébe fúrta, mitől az ifjú most már végleg megzavarodott.
"The fault is mine," said he. "Thou art kind and worthy. I thank thee from my whole soul. Permit me only to put one more question: Why didst thou not have Lygia sent directly to my house?"- Én vagyok a hibás - ismerte be. - Te jó és nemes lelkű vagy, egész lelkemből köszönöm. Csak még egy kérdést engedj meg. Miért nem küldötted Lygiát egyenesen az én házamba?
"Because Cæsar wishes to preserve appearances. People in Rome will talk about this,--that we removed Lygia as a hostage. While they are talking, she will remain in Cæsar's palace. Afterward she will be removed quietly to thy house, and that will be the end. Bronzebeard is a cowardly cur. He knows that his power is unlimited, and still he tries to give specious appearances to every act. Hast thou recovered to the degree of being able to philosophize a little? More than once have I thought, Why does crime, even when as powerful as Cæsar, and assured of being beyond punishment, strive always for the appearances of truth, justice, and virtue? Why does it take the trouble? I consider that to murder a brother, a mother, a wife, is a thing worthy of some petty Asiatic king, not a Roman Cæsar; but if that position were mine, I should not write justifying letters to the Senate. But Nero writes. Nero is looking for appearances, for Nero is a coward. But Tiberius was not a coward; still he justified every step he took. Why is this? What a marvellous, involuntary homage paid to virtue by evil! And knowest thou what strikes me? This, that it is done because transgression is ugly and virtue is beautiful. Therefore a man of genuine æsthetic feeling is also a virtuous man. Hence I am virtuous. To-day I must pour out a little wine to the shades of Protagoras, Prodicus, and Gorgias. It seems that sophists too can be of service. Listen, for I am speaking yet. I took Lygia from Aulus to give her to thee. Well. But Lysippus would have made wonderful groups of her and thee. Ye are both beautiful; therefore my act is beautiful, and being beautiful it cannot be bad. Marcus, here sitting before thee is virtue incarnate in Caius Petronius! If Aristides were living, it would be his duty to come to me and offer a hundred minæ for a short treatise on virtue."- Mert Caesar szereti megőrizni a látszatot. Rómában beszélni fognak a dologról, mivel pedig Lygiát mint túszt vittük el, így hát mindaddig Caesar palotájában marad, amíg a szóbeszéd tart. Aztán csendben elküldik őt hozzád, s az egész dolognak vége lesz. A Rőtszakállú egy gyáva kutya. Tudja, hogy korlátlan hatalma van, s mégis minden apró bakugrásának megfelelő külszínt igyekszik adni. Lecsillapodtál már annyira, hogy egy kicsit elfilozofálgassunk? Magam is nemegyszer elgondolkoztam, miért van az, hogy a gaztett, ha olyan hatalmas is, mint Caesar, s teljesen bizonyos abban, hogy büntetlen marad, mint ő, mégis mindig igyekszik a jogosság, az igazságosság és az erényesség színezetét biztosítani magának?... Mire való ez a fáradozás? A testvér-, anya- és feleséggyilkosság szerintem méltó lehet egy ázsiai kiskirály­hoz, de a római Caesarhoz nem; ha azonban velem esnék meg az ilyesmi, én ugyan nem írnék mentegetőző levelet a senatusnak... Nero pedig ír, Nero keresi a látszatot, mert Nero gyáva. Tiberius azonban nem volt gyáva, s mégis minden gonosztettére igyekezett magyarázatot találni. Miért van ez így? Micsoda furcsa, ösztönös hódolata ez a gaztettnek az erény előtt? S tudod, mit gondolok? Azt, hogy ez azért van, mert a gaztett rút, az erény pedig szép. Ergo az igazi esztéta egyúttal erényes ember is. Ergo én erényes ember vagyok. Ma áldoznom kell némi borocskát Protagoras, Prodikos és Gorgias szellemének. Kiderül, hogy a szofistának is vehetjük valami hasznát. Figyelj, mert még tovább beszélek. Elvettem Lygiát Auluséktól, hogy neked adjam. Rendben van. De Lysippus pompás szoborcsoportot faragna belőletek. Mind a ketten szépek vagytok, így tehát az én cselekedetem is szép, ha pedig szép, nem lehet rossz. Ide nézz, Marcusom, íme, előtted ül a Petroniusban testet öltött erény! Ha Aristides élne, ide kellene jönnie, s száz minát kellene nekem felajánlania, hogy tartsak neki egy rövid előadást az erényről.
But Vinicius, as a man more concerned with reality than with treatises on virtue, replied,--De Viniciust a valóság jobban érdekelte, mint az erényről szóló előadás, tehát így szólt:
"To-morrow I shall see Lygia, and then have her in my house daily, always, and till death."- Holnap meglátom Lygiát, azután ott lesz a házamban mindennap, folyton, mindhalálig.
"Thou wilt have Lygia, and I shall have Aulus on my head. He will summon the vengeance of all the infernal gods against me. And if the beast would take at least a preliminary lesson in good declamation! He will blame me, however, as my former doorkeeper blamed my clients but him I sent to prison in the country."- Neked ott lesz Lygia, nekem meg Aulus a nyakamon. Rám hozza minden föld alatti isten bosszú­ját. De legalább előbb leckét venne az a vadállat a rendes szavalásból... Ő azonban szidni fog, mint az ajtónállóm a klienseimet, akit különben ezért falura küldtem ergastu­lum­ba.72
"Aulus has been at my house. I promised to give him news of Lygia."- Aulus nálam járt, megígértem neki, hogy hírt küldök Lygiáról.
"Write to him that the will of the 'divine' Cæsar is the highest law, and that thy first son will bear the name Aulus. It is necessary that the old man should have some consolation. I am ready to pray Bronzebeard to invite him to-morrow to the feast. Let him see thee in the triclinium next to Lygia."- Írd meg neki, hogy az „isteni” Caesar akarata a legfőbb törvény, s hogy első fiadat Aulusnak fogják hívni. Kell az öregnek valami mézesmadzag. Én képes vagyok megkérni a Rőt­szakállút, hogy hívja meg a holnapi lakomára. Hadd látna téged a tricliniumban Lygia mellett.
"Do not do that. I am sorry for them, especially for Pomponia."- Ne tedd - kérte Vinicius. - Én mégiscsak sajnálom őket, különösen Pomponiát.
And he sat down to write that letter which took from the old general the remnant of his hope.S leült, hogy megírja ama levelet, mely végső reményétől is megfosztotta az öreg hadvezért.
Chapter VIIHETEDIK FEJEZET
ONCE the highest heads in Rome inclined before Acte, the former favorite of Nero. But even at that period she showed no desire to interfere in public questions, and if on any occasion she used her influence over the young ruler, it was only to implore mercy for some one. Quiet and unassuming, she won the gratitude of many, and made no one her enemy. Even Octavia was unable to hate her. To those who envied her she seemed exceedingly harmless. It was known that she continued to love Nero with a sad and pained love, which lived not in hope, but only in memories of the time in which that Nero was not only younger and loving, but better. It was known that she could not tear her thoughts and soul from those memories, but expected nothing; since there was no real fear that Nero would return to her, she was looked upon as a person wholly inoffensive, and hence was left in peace. Poppæa considered her merely as a quiet servant, so harmless that she did not even try to drive her from the palace.Akté, Nero korábbi szeretője előtt valamikor Róma legbüszkébb fejei is meghajoltak. De ő akkor sem kívánt a közügyekbe avatkozni, s ha olykor kihasználta is a fiatal uralkodóra gya­ko­rolt befolyását, azt legfeljebb azért tette, hogy valaki számára kegyelmet eszközöljön ki. Csendes és alázatos volt, s ezzel sokak háláját kiérdemelte, viszont senkit sem tett ellensé­gé­vé. Még Octavia sem tudta őt gyűlölni. Az irigyek semmiképpen sem tekintették veszedel­mesnek. Tudták róla, hogy Nerót még mindig szomorú, fájdalmas szerelemmel szereti, amely már nem a reményből, hanem csupán ama pillanatok emlékéből él, amikor Nero még nemcsak fiatalabb és szerelmesebb, hanem jobb is volt. Tudták, hogy lelke és gondolatai ezektől az emlékektől nem bírnak elszakadni, de már nem vár semmit, s mivel valóban nem kellett attól tartania, hogy Caesar visszatérhet hozzá., teljesen védtelen teremtést láttak benne, s éppen ezért békében is hagyták. Poppaea csak szótlan s annyira ártalmatlan szolgálójának tekintette, hogy nem is kívánta a palotából való eltávolítását.
But since Cæsar had loved her once and dropped her without offence in a quiet and to some extent friendly manner, a certain respect was retained for her. Nero, when he had freed her, let her live in the palace, and gave her special apartments with a few servants. And as in their time Pallas and Narcissus, though freedmen of Claudius, not only sat at feasts with Claudius, but also held places of honor as powerful ministers, so she too was invited at times to Cæsar's table. This was done perhaps because her beautiful form was a real ornament to a feast. Cæsar for that matter had long since ceased to count with any appearances in his choice of company. At his table the most varied medley of people of every position and calling found places. Among them were senators, but mainly those who were content to be jesters as well. There were patricians, old and young, eager for luxury, excess, and enjoyment. There were women with great names, who did not hesitate to put on a yellow wig of an evening and seek adventures on dark streets for amusement's sake. There were also high officials, and priests who at full goblets were willing to jeer at their own gods. At the side of these was a rabble of every sort: singers, mimes, musicians, dancers of both sexes; poets who, while declaiming, were thinking of the sesterces which might fall to them for praise of Cæsar's verses; hungry philosophers following the dishes with eager eyes; finally, noted charioteers, tricksters, miracle-wrights, tale-tellers, jesters, and the most varied adventurers brought through fashion or folly to a few days' notoriety. Among these were not lacking even men who covered with long hair their ears pierced in sign of slavery.Mivel azonban Caesar valamikor szerette, s minden harag nélkül, nyugodtan, sőt mondhatni, barátságosan szakított vele, bizonyos mértékig tekintettel is voltak rá. Nero felszabadította, lakást adott neki a palotában külön cubiculummal s a cselédségből egy maroknyi embert is, szolgálatára. S mivel annak idején Pallas és Narcissus, noha Claudius szabadosai voltak, nemcsak Claudius asztalánál ültek, hanem mint hatalmas miniszterek, előkelő helyeket foglal­tak el, így hát Aktét is meghívták néha Caesar asztalához. Talán azért is tették ezt, mert szép­sé­ge valóságos díszére vált a lakomának. Egyébként Caesar társasága megválogatásában már régóta nem volt semmire tekintettel. Asztalánál a mindenféle rendű és hivatású legkülönbö­zőbb emberek gyülevésze foglalt helyet. Akadtak közöttük senatorok is, de főként olyanok, akik hajlandók voltak egyszersmind az udvari bolondok szerepét is játszani. Akadtak gyö­nyör­hajhászó, fényűzésre és tivornyákra vágyó öreg és ifjú patríciusok. Voltak nagy neveket viselő hölgyek, akik azonban nem átallották esténként kifakult parókát felrakni, és sötét utcákban keresni szórakoztató kalandokat. Voltak magas rangú hivatalnokok és papok is, akik azonban a telt kupák mellett szívesen űztek gúnyt saját isteneikből, mellettük pedig minden fajtájú énekesek, színészek, zenészek, táncosok, táncosnők és költők légiói; közöttük olyanok is, akik, míg verseiket szavalták, arra gondoltak, hány sestertiust kaphatnak Caesar verseinek dicséretéért, éhenkórász filozófusok, akik mohó tekintettel kísérték a feltálalt ételeket, voltak híres kocsihajtók, ezermesterek, művészek, varázslók, mesemondók, tréfacsinálók, végül osto­ba­ságból vagy divatból egy napra kitűnőségekké avatott csavargók, akadtak közöttük olyanok is, akik hosszú hajukkal takarták el fülüket, mert az rabszolgaságuk jeléül át volt fúrva.
The most noted sat directly at the tables; the lesser served to amuse in time of eating, and waited for the moment in which the servants would permit them to rush at the remnants of food and drink. Guests of this sort were furnished by Tigellinus, Vatinius, and Vitelius; for these guests they were forced more than once to find clothing befitting the chambers of Cæsar, who, however, liked their society, through feeling most free in it. The luxury of the court gilded everything, and covered all things with glitter. High and low, the descendants of great families, and the needy from the pavements of the city, great artists, and vile scrapings of talent, thronged to the palace to sate their dazzled eyes with a splendor almost surpassing human estimate, and to approach the giver of every favor, wealth, and property,--whose single glance might abase, it is true, but might also exalt beyond measure.Az előkelőbbek egyenesen asztalhoz ültek, a kevésbé előkelőek étkezés közben szórakoztatták a vendégeket, várva a pillanatot, mikor a cselédség megengedi, hogy a maradék ételekre és ita­lokra vessék magukat. Az ilyenfajta vendégeket Tigellinus, Vatinius és Vitellius szolgál­tat­ták, de gyakran a caesari termekhez méltó ruházattal is el kellett őket látniuk. Caesar egyébként szerette az efféle társaságot, mert ilyen emberek között érezte magát a legfesztelenebbül. Az udvar fényűzése megaranyozott mindent, és mindent fénnyel árasztott el. Dicső nemzetségek nagy és apró ivadékai s a város utcáin összeszedett csőcselék, nagyszerű művészek és a tehetség silány vakarcsai tódultak a palotába, hogy szemüket jóllakassák a már-már minden emberi képzeletet felülmúló pompával, s hogy közel férkőzhessenek a minden kegy, gazdagság és javak adományozójához, akinek egyetlen szeszélye lealázhatta ugyan az embert, de ugyanúgy mérhetetlen magasra is emelhette.
That day Lygia too had to take part in such a feast. Fear, uncertainty, and a dazed feeling, not to be wondered at after the sudden change, were struggling in her with a wish to resist. She feared Nero; she feared the people and the palace whose uproar deprived her of presence of mind; she feared the feasts of whose shamelessness she had heard from Aulus, Pomponia Græcina, and their friends. Though young, she was not without knowledge, for knowledge of evil in those times reached even children's ears early. She knew, therefore, that ruin was threatening her in the palace. Pomponia, moreover, had warned her of this at the moment of parting. But having a youthful spirit, unacquainted with corruption, and confessing a lofty faith, implanted in her by her foster mother, she had promised to defend herself against that ruin; she had promised her mother, herself and also that Divine Teacher in whom she not only believed, but whom she had come to love with her half-childlike heart for the sweetness of his doctrine, the bitterness of his death, and the glory of his resurrection.Ezen a napon Lygiának is részt kellett venni egy ilyen lakomán. A félelem, a bizonytalanság és a hirtelen sorsforduló miatt érzett érthető kábulat harcra kelt benne az ellenállás vágyával. Félt Caesartól, félt az emberektől, félt a palotától, melynek lármája megzavarta, félt a lako­máktól, melyeknek gyalázatáról eleget hallott Aulustól, Pomponia Graecinától és barátaiktól. Fiatal leány létére nem volt egészen felvilágosulatlan, mert amaz időkben a gonosz dolgok tudata korán bejutott a gyermekek fülébe is. Tudta tehát, hogy e palotában végveszély fenye­geti, amelytől Pomponia is óva intette, mikor elváltak egymástól. Mivel azonban ifjú lelkülete volt, melyet még romlottság nem érintett, s mivel a nevelőanyja által beleoltott magasztos tanokat vallotta, megígérte, hogy védekezni fog e végveszély ellen, megígérte anyjának, önmagának meg amaz Isteni Tanítómesternek is, akiben nemcsak hitt, de akit drága tanaiért, kínhaláláért és dicsőséges feltámadásáért félig még gyermeki szívével meg is szeretett.
She was confident too that now neither Aulus nor Pomponia would be answerable for her actions; she was thinking therefore whether it would not be better to resist and not go to the feast. On the one hand fear and alarm spoke audibly in her soul; on the other the wish rose in her to show courage in suffering, in exposure to torture and death.Abban is biztos volt, hogy most már sem Aulus, sem Pomponia Graecina nem lesz felelős az ő cselekedeteiért, azt latolgatta tehát, nem volna-e jobb ellenállni, és nem menni a lakomára. Egyrészt a félelem és a nyugtalanság erősen remegtette szívét, másrészt azonban feltámadt benne a vágy, hogy bizonyságot tegyen bátorságáról, kitartásáról, meg arról, hogy a kínszen­vedést és a halált is hajlandó vállalni.
The Divine Teacher had commanded to act thus. He had given the example himself. Pomponia had told her that the most earnest among the adherents desire with all their souls such a test, and pray for it. And Lygia, when still in the house of Aulus, had been mastered at moments by a similar desire. She had seen herself as a martyr, with wounds on her feet and hands, white as snow, beautiful with a beauty not of earth, and borne by equally white angels into the azure sky; and her imagination admired such a vision. There was in it much childish brooding, but there was in it also something of delight in herself, which Pomponia had reprimanded. But now, when opposition to Cæsar's will might draw after it some terrible punishment, and the martyrdom scene of imagination become a reality, there was added to the beautiful visions and to the delight a kind of curiosity mingled with dread, as to how they would punish her, and what kind of torments they would provide.Hiszen az Isteni Tanítómester így parancsolta. Hiszen ő maga adott erre példát. Hiszen Pomponia elmondta neki, hogy a hittestvérek közül a buzgóbbak egész lelkükkel vágynak az ilyen megpróbáltatás után, s ezért imádkoznak. Míg otthon volt, Aulusék házában, néha őt is elfogta ez a vágy. Látta magát mint vértanút, kezén és lábán sebekkel, hófehéren, földöntúli szépségben, amint éppen olyan fehér angyalok viszik a kék ég felé. Képzelete ilyen látomá­sok­ban gyönyörködött. Volt ebben sok gyermekes ábránd, de volt némi hiúság is, amiért Pom­ponia mindig korholta. Most pedig mikor a Caesar parancsa elleni ellenszegülés rettenetes büntetéssel járhatott, s az ábrándképekben látott kínszenvedés valósággá válhatott, e szép látomásokhoz és vágyakhoz hozzájárult valami félelemmel vegyes kíváncsiság is, hogy milyen büntetést kaphat, s milyen kínzásokat találnak ki számára.
And her soul, half childish yet, was hesitating on two sides. But Acte, hearing of these hesitations, looked at her with astonishment as if the maiden were talking in a fever. To oppose Cæsar's will, expose oneself from the first moment to his anger? To act thus one would need to be a child that knows not what it says. From Lygia's own words it appears that she is, properly speaking, not really a hostage, but a maiden forgotten by her own people. No law of nations protects her; and even if it did, Cæsar is powerful enough to trample on it in a moment of anger. It has pleased Cæsar to take her, and he will dispose of her. Thenceforth she is at his will, above which there is not another on earth.S félig még gyermeteg lelke így ingadozott a két lehetőség között. De mikor Akté tudomást szerzett erről az ingadozásról, olyan csodálkozva nézett rá, mintha a leány lázas állapotban beszélne így. Szembeszállni a Caesar akaratával? Mindjárt az első pillanattól kezdve magára vonni Nero haragját? Ezt legfeljebb csak gyermek teheti meg, aki nem tudja, mit beszél. Íme, Lygia saját szavaiból kiderül, hogy ő nem is túsz, hanem egy leány, akiről nemzete megfeled­kezett. Nem védi a népjog semmiféle törvénye, de még ha védené is, Caesar elég hatalmas ahhoz, hogy haragja pillanatában összetapossa. Tetszett Caesarnak, hogy őt elhozassa, s attól a pillanattól kezdve ő rendelkezik vele. Ettől kezdve Lygia Caesar akaratától függ, amely fölött nincs semmi a világon:
"So it is," continued Acte. "I too have read the letters of Paul of Tarsus, and I know that above the earth is God, and the Son of God, who rose from the dead; but on the earth there is only Cæsar. Think of this, Lygia. I know too that thy doctrine does not permit thee to be what I was, and that to you as to the Stoics,--of whom Epictetus has told me,--when it comes to a choice between shame and death, it is permitted to choose only death. But canst thou say that death awaits thee and not shame too? Hast thou heard of the daughter of Sejanus, a young maiden, who at command of Tiberius had to pass through shame before her death, so as to respect a law which prohibits the punishment of virgins with death? Lygia, Lygia, do not irritate Cæsar. If the decisive moment comes when thou must choose between disgrace and death, thou wilt act as thy faith commands; but seek not destruction thyself, and do not irritate for a trivial cause an earthly and at the same time a cruel divinity."- Úgy van - mondta tovább -, én is olvastam a tarsusi Pál leveleit, én is tudom, hogy a föld fölött van az Isten és az Ő Fia, aki feltámadt a halálból, de a földön csak Caesar van. Ezt el ne felejtsd, Lygia. Azt is tudom, a te vallásod nem engedi meg, hogy az légy, ami én voltam, s ti éppen úgy, mint a sztoikusok is, akikről Epictetus beszélt nekem, ha a gyalázat és a halál között kell választanotok, csak a halált választhatjátok. De vajon tudhatod-e, hogy a halál vár rád s nem a gyalázat? Avagy nem hallottál Seianus leányáról, aki kisleány volt még, mikor Tiberius parancsára halála előtt kénytelen volt a gyalázaton is átesni, csak azért, hogy meg ne sértsék a törvényt, amely tiltja, hogy szüzek halálra ítéltessenek? Lygia, Lygia, ne ingereld Caesart! Ha elérkezik a döntő pillanat, ha választanod kell a gyalázat és a halál között, akkor tedd, amit igazságod parancsol, de magad ne keresd vesztedet, s hitvány okokból ne ingereld ezt a kegyetlen földi istent.
Acte spoke with great compassion, and even with enthusiasm; and being a little short-sighted, she pushed her sweet face up to Lygia's as if wishing to see surely the effect of her words.Akté nagy szánalommal, sőt felindulva beszélt, s mivel kicsi kora óta rövidlátó volt, bájos arcát közelebb hajtotta Lygiához, mintha látni akarná, milyen hatást keltenek szavai.
But Lygia threw her arms around Acte's neck with childish trustfulness and said,--Lygia pedig karját gyermeki bizalommal Akté nyaka köré fonva felelte:
"Thou art kind, Acte."- Nagyon jó vagy, Akté.
Acte, pleased by the praise and confidence, pressed her to her heart; and then disengaging herself from the arms of the maiden, answered,--Az pedig e bizalomtól és dicsérettől megindultan szorította keblére a leányt, majd kibonta­kozott karjaiból, s így szólt:
"My happiness has passed and my joy is gone, but I am not wicked."- Az én boldogságom és örömöm a múlté, de rossz nem vagyok.
Then she began to walk with quick steps through the room and to speak to herself, as if in despair.Azzal gyorsan megindult a szobában fel s alá, s mintegy kétségbeesve mondta önmagának:
"No! And he was not wicked. He thought himself good at that time, and he wished to be good. I know that best. All his change came later, when he ceased to love. Others made him what he is--yes, others--and Poppæa."- Nem! Ő sem volt rossz, ő maga is azt hitte akkor, hogy jó, és jó akart lenni. Ezt én tudom a legjobban. Ez mind későbben történt, mikor már nem szeretett... Mások tették őt ilyenné, amilyen most... mások... meg Poppaea!
Here her eyelids filled with tears. Lygia followed her for some time with her blue eyes, and asked at last,--S szeme megtelt könnyel. Lygia kék szeme egy ideig követte őt, majd így szólt:
"Art thou sorry for him, Acte?"- Sajnálod őt, Akté?
"I am sorry for him!" answered the Grecian, with a low voice.- Sajnálom! - felelte a görög leány tompán.
And again she began to walk, her hands clinched as if in pain, and her face without hope.S ismét járkálni kezdett, öklét fájdalmasan összeszorította, s arca tanácstalanságot árult el.
"Dost thou love him yet, Acte?" asked Lygia, timidly.Lygia pedig bátortalanul faggatta tovább: - Hát még mindig szereted, Akté?
"I love him."- Szeretem...
And after a while she added,--S kis idő múlva hozzátette:
"No one loves him but me."- Senki sem szereti őt, csak én...
Silence followed, during which Acte strove to recover her calmness, disturbed by memories; and when at length her face resumed its usual look of calm sorrow, she said,--Csend lett, mely alatt Akté igyekezett visszanyerni az emlékei által megzavart nyugalmát, s mikor arcára ismét visszatért a csendes szomorúság megszokott kifejezése, megint megszólalt:
"Let us speak of thee, Lygia. Do not even think of opposing Cæsar; that would be madness. And be calm. I know this house well, and I judge that on Cæsar's part nothing threatens thee. If Nero had given command to take thee away for himself, he would not have brought thee to the Palatine. Here Poppæa rules; and Nero, since she bore him a daughter, is more than ever under her influence. No, Nero gave command, it is true, that thou shouldst be at the feast, but he has not seen thee yet; he has not inquired about thee, hence he does not care about thee. Maybe he took thee from Aulus and Pomponia only through anger at them. Petronius wrote me to have care of thee; and since Pomponia too wrote, as thou knowest, maybe they had an understanding. Maybe he did that at her request. If this be true, if he at the request of Pomponia will occupy himself with thee, nothing threatens thee; and who knows if Nero may not send thee back to Aulus at his persuasion? I know not whether Nero loves him over much, but I know that rarely has he the courage to be of an opinion opposite to his."- Beszéljünk rólad, Lygia. Eszedbe ne jusson Caesarral ellenkezni, őrültség volna. Nyugodj meg végre. Jól ismerem ezt a házat, s úgy vélem, Caesar részéről semmi sem fenyeget. Ha Nero önmaga számára raboltatott volna el, akkor nem hoztak volna ide a Palatinusra. Itt Poppaea uralkodik, s mióta leánygyermeket szült, Nero még inkább hatalma alatt áll... Nem. Nero megparancsolta ugyan, hogy légy jelen a lakomán, de eddig még nem is látott, nem is érdeklődött felőled, tehát nem törődik veled. Lehet, hogy csak azért ragadott el Aulustól és Pomponiától, mert haragszik rájuk... Petronius írt nekem, hogy vegyelek oltalmamba, s mivel, amint tudod, Pomponia is írt, valószínű, hogy ebben megegyeztek egymással. Petronius talán éppenséggel Pomponia kérésére írt. Ha ez így van, s ha Pomponia kérésére Petronius is pártfogásba vesz, akkor igazán semmi sem fenyeget, s ki tudja, hogy Nero, az ő tanácsára, nem küld-e vissza Aulusékhoz? Nem tudom, Nero nagyon szereti-e őt, de az bizonyos, hogy ritkán mer más véleményen lenni, mint ő.
"Ah, Acte!" answered Lygia; "Petronius was with us before they took me, and my mother was convinced that Nero demanded my surrender at his instigation."- Ah, Akté! - felelte Lygia. - Petronius nálunk járt, mielőtt elvittek volna, s anyám meg volt győződve róla, hogy Nero az ő rábeszélésére követelt ki engem.
"That would be bad," said Acte.- Az nagyon rossz volna - jegyezte meg Akté.
But she stopped for a while, and then said,--De rövid gondolkodás után így folytatta:
"Perhaps Petronius only said, in Nero's presence at some supper, that he saw a hostage of the Lygians at Aulus's, and Nero, who is jealous of his own power, demanded thee only because hostages belong to Cæsar. But he does not like Aulus and Pomponia. No! it does not seem to me that if Petronius wished to take thee from Aulus he would use such a method. I do not know whether Petronius is better than others of Cæsar's court, but he is different. Maybe too thou wilt find some one else who would be willing to intercede for thee. Hast thou not seen at Aulus's some one who is near Cæsar?"- De az is lehet, hogy Petronius csak éppen elszólta magát Nero előtt egy vacsorán, mondván, hogy Auluséknál látott egy lygius túszt, a hatalmára féltékeny Nero pedig kikövetelt, mert a kezesek Caesar fennhatósága alá tartoznak. Ő különben sem szereti sem Aulust, sem Pomponiát... Nem! Én nem hiszem, hogy ha Petronius el akart volna venni Aulustól, ehhez a fogáshoz folyamodott volna. Nem tudom, Petronius jobb-e azoknál, akik Caesart körülveszik, de egészen más... Végül esetleg rajta kívül is találsz valakit, aki szót emelne érted Caesarnál. Auluséknál nem ismerkedtél meg valakivel, aki közel áll Caesarhoz?
"I have seen Vespasian and Titus."- Többször láttam ott Vespasianust és Titust.
"Cæsar does not like them."- Azokat Caesar nem szereti.
"And Seneca."- Meg Senecát.
"If Seneca advised something, that would be enough to make Nero act otherwise."- Ha Seneca bármit tanácsol is, az elég ahhoz, hogy Nero egészen mást cselekedjék.
The bright face of Lygia was covered with a blush.Lygia fehér arcát fokozatosan belepte a pír.
"And Vinicius-"- Meg Viniciust...
"I do not know him."- Őt nem ismerem.
"He is a relative of Petronius, and returned not long since from Armenia."- Petronius rokona, s nemrégen tért vissza Armeniából.
"Dost thou think that Nero likes him?"- Azt hiszed, Nero szereti?
"All like Vinicius."- Viniciust mindenki szereti.
"And would he intercede for thee?"- S ő kész volna szót emelni érted?
"He would."- Igen.
Acte smiled tenderly, and said,Akté gyöngéden elmosolyodott, s így szólt:
"Then thou wilt see him surely at the feast. Thou must be there, first, because thou must,--only such a child as thou could think otherwise. Second, if thou wish to return to the house of Aulus, thou wilt find means of beseeching Petronius and Vinicius to gain for thee by their influence the right to return. If they were here, both would tell thee as I do, that it would be madness and ruin to try resistance. Cæsar might not notice thy absence, it is true; but if he noticed it and thought that thou hadst the daring to oppose his will, here would be no salvation for thee. Go, Lygia! Dost thou hear the noise in the palace? The sun is near setting; guests will begin to arrive soon."- Akkor bizonnyal találkozol vele a lakomán. Ott kell lenned először is azért, mert kell... Csak egy ilyen gyerek gondolkozhatott másképpen. Aztán meg, ha vissza akarsz kerülni Aulusék­hoz, megkérheted Petroniust meg Viniciust, járjanak közbe, hogy visszatérhess. Ha itt volná­nak, ők is azt mondanák neked, amit én, hogy végzetes őrültség volna az ellenszegülést megkísérelni. Lehet, hogy Caesar észre sem venné távollétedet, de ha észrevenné, s rájönne, hogy elég vakmerő voltál szembeszállni akaratával, akkor már nem volna mentség számodra. Gyere, Lygia... Hallod ezt a lármát a házban? A nap lemenőben van, s a vendégek csakhamar gyülekezni kezdenek.
"Thou art right," answered Lygia, "and I will follow thy advice."- Igazad van, Akté - felelte Lygia -, megfogadom tanácsodat.
How much desire to see Vinicius and Petronius there was in this resolve, how much of woman's curiosity there was to see such a feast once in life, and to see at it Cæsar, the court, the renowned Poppæa and other beauties, and all that unheard-of splendor, of which wonders were narrated in Rome, Lygia could not give account to herself of a certainty. But Acte was right, and Lygia felt this distinctly. There was need to go; therefore, when necessity and simple reason supported the hidden temptation, she ceased to hesitate.Hogy ebben az elhatározásban milyen szerepet játszott a vágy, hogy találkozzék Viniciusszal és Petroniusszal, mennyi volt benne a női kíváncsiság, hogy egyszer az életben láthasson egy ilyen lakomát, s a lakomán Caesart, az udvart, a híres Poppaeát, és más szépségeket, meg azt az egész hallatlan pompát, amelyről Rómában csodákat meséltek, azt Lygia maga sem tudta. De Akténak mindenesetre igaza volt, s ezt a leány nagyon jól érezte. Ott kell lennie a lakomán. Mikor tehát a kényszerűség és a józan ész legyőzte a rejtett kísértést, már nem is habozott többé.
Acte conducted her to her own unctorium to anoint and dress her; and though there was no lack of slave women in Cæsar's house, and Acte had enough of them for her personal service, still, through sympathy for the maiden whose beauty and innocence had caught her heart, she resolved to dress her herself. It became clear at once that in the young Grecian, in spite of her sadness and her perusal of the letters of Paul of Tarsus, there was yet much of the ancient Hellenic spirit, to which physical beauty spoke with more eloquence than aught else on earth. When she had undressed Lygia, she could not restrain an exclamation of wonder at sight of her form, at once slender and full, created, as it were, from pearl and roses; and stepping back a few paces, she looked with delight on that matchless, spring-like form.Ekkor Akté saját unctuariumába vezette, hogy megkenje és felöltöztesse, s noha Caesar házá­nál nem volt hiány rabszolganőkben, s Akténak saját szolgálatára is volt elég személyzete, szánta ezt a leányt, mert ártatlansága és szépsége megragadta a szívét, elhatározta hát, hogy ő maga öltözteti fel. Csakhamar ki is derült, hogy e fiatal görög nőben minden szomorúsága mellett is, noha annyit olvasgatta a tarsusi Pál leveleit, sok megmaradt a régi hellén lélek tulajdonságaiból, amelynek a testi szépség többet jelent, mint minden más a világon. Mezítelenre vetkőztette Lygiát, s mikor megpillantotta légies, de egyúttal telt idomait, melye­ket mintha gyöngyházból és rózsákból alkottak volna, nem bírta elnyomni a csodálat sikolyát, s néhány lépést hátrálva, elragadtatással szemlélte ezt az utolérhetetlen tavaszi jelenséget.
"Lygia," exclaimed she at last, "thou art a hundred times more beautiful than Poppæa!"- Lygia! - szólalt meg végre. - Te százszorta szebb vagy, mint Poppaea!
But, reared in the strict house of Pomponia, where modesty was observed, even when women were by themselves, the maiden, wonderful as a wonderful dream, harmonious as a work of Praxiteles or as a song, stood alarmed, blushing from modesty, with knees pressed together, with her hands on her bosom, and downcast eyes. At last, raising her arms with sudden movement, she removed the pins which held her hair, and in one moment, with one shake of her head, she covered herself with it as with a mantle.De Lygia Pomponia szigorú házában nevelkedett, ahol a szerénységet még akkor is meg­őriz­ték, mikor a nők egymás között voltak, most hát úgy állt ott csodálatosan, mint egy gyönyörű álom, harmonikusan, mint egy praxitelesi szobormű, vagy mint egy dal, de zavartan lesütött szemmel, arcán a szemérem pírjával, két térdét összeszorította, s keblét két kezével takarta el. Végül kezét hirtelen mozdulattal felemelve, kirántotta hajából a fürtjeit összeszorító hajtűt, s fejének egyetlen mozdulatával egy pillanat alatt úgy betakarózott hajával, mint egy palásttal.
Acte, approaching her and touching her dark tresses, said,--Akté pedig közelebb lépve, s sötét fürtjeit megérintve így szólt:
"Oh, what hair thou hast! I will not sprinkle golden powder on it; it gleams of itself in one place and another with gold, where it waves. I will add, perhaps, barely a sprinkle here and there; but lightly, lightly, as if a sun ray had freshened it. Wonderful must thy Lygian country be where such maidens are born!- Ó, micsoda hajad van!... Nem hintem be aranyporral, mert a csavarulatoknál úgyis arany­szín­ben játszik... Csak talán itt-ott adok neki valami kis aranyos fényt, de csak csínján, csín­ján, mintha egyetlen sugár érte volna... Gyönyörű ország lehet a lygiusok hazája, ahol ilyen leányok teremnek.
"I do not remember it," answered Lygia; "but Ursus has told me that with us it is forests, forests, and forests."- Én nem emlékszem rá - felelte Lygia -, csak Ursus mesélte, hogy csupa erdő, erdő és erdő.
"But flowers bloom in those forests," said Acte, dipping her hand in a vase filled with verbena, and moistening Lygia's hair with it.- S az erdőben virágok nyílnak - tette hozzá Akté, ujját a verbénaolajjal telt tálba mártva, s megnedvesítve vele Lygia haját.
When she had finished this work, Acte anointed her body lightly with odoriferous oils from Arabia, and then dressed her in a soft gold-colored tunic without sleeves, over which was to be put a snow-white peplus. But since she had to dress Lygia's hair first, she put on her meanwhile a kind of roomy dress called synthesis, and, seating her in an armchair, gave her for a time into the hands of slave women, so as to stand at a distance herself and follow the hairdressing. Two other slave women put on Lygia's feet white sandals, embroidered with purple, fastening them to her alabaster ankles with golden lacings drawn crosswise. When at last the hair-dressing was finished, they put a peplus on her in very beautiful, light folds; then Acte fastened pearls to her neck, and touching her hair at the folds with gold dust, gave command to the women to dress her, following Lygia with delighted eyes meanwhile.E munka végeztével gyöngéden megkente egész testét arábiai illatos olajokkal, majd ráadta az aranyos színű, ujjatlan, lágy tunikát, s arra került aztán a hófehér peplum. De mivel előbb még meg kellett fésülni, egyelőre csak a synthesis nevű bő köpenybe burkolta, s egy székre leültet­ve, kis időre a rabszolganők kezére bízta, hogy ő maga a távolból ügyeljen a fésülésre. Két rabszolganő egyszerre húzta fel Lygia lábacskáira a bíborral hímzett fehér sarukat, s keresztbe haladó aranyszalaggal kötötték meg az alabástrom bokákon. Mikor végre a fésüléssel elké­szültek, ráadták a peplumot, s gyönyörű, lágy redőkbe szedték, majd Akté nyakába kapcsolta a gyöngyöt, s a haj csigáit megérintette az aranyos porral. Aztán parancsot adott, hogy öltöz­tessék fel, s közben elragadtatva legeltette szemét Lygián.
But she was ready soon; and when the first litters began to appear before the main gate, both entered the side portico from which were visible the chief entrance, the interior galleries, and the courtyard surrounded by a colonnade of Numidian marble.De hamarosan elkészült, s alig jelentek meg az első gyaloghintók a főkapuban, mindketten beléptek az oldalsó cryptoporticusba, ahonnan látszott a főkapu, a belső karzat és a numidiai márvány oszlopsorral övezett udvar.
Gradually people passed in greater and greater numbers under the lofty arch of the entrance, over which the splendid quadrigæ of Lysias seemed to bear Apollo and Diana into space. Lygia's eyes were struck by that magnificence, of which the modest house of Aulus could not have given her the slightest idea. It was sunset; the last rays were falling on the yellow Numidian marble of the columns, which shone like gold in those gleams and changed into rose color also. Among the columns, at the side of white statues of the Danaides and others, representing gods or heroes, crowds of people flowed past,--men and women; resembling statues also, for they were draped in togas, pepluses, and robes, falling with grace and beauty toward the earth in soft folds, on which the rays of the setting sun were expiring. A gigantic Hercules, with head in the light yet, from the breast down sunk in shadow cast by the columns, looked from above on that throng. Acte showed Lygia senators in wide-bordered togas, in colored tunics, in sandals with crescents on them, and knights, and famed artists; she showed her Roman ladies, in Roman, in Grecian, in fantastic Oriental costume, with hair dressed in towers or pyramids, or dressed like that of the statues of goddesses, low on the head, and adorned with flowers. Many men and women did Acte call by name, adding to their names histories, brief and sometimes terrible, which pierced Lygia with fear, amazement, and wonder. For her this was a strange world, whose beauty intoxicated her eyes, but whose contrasts her girlish understanding could not grasp. In those twilights of the sky, in those rows of motionless columns vanishing in the distance, and in those statuesque people, there was a certain lofty repose. It seemed that in the midst of those marbles of simple lines demigods might live free of care, at peace and in happiness. Meanwhile the low voice of Acte disclosed, time after time, a new and dreadful secret of that palace and those people. See, there at a distance is the covered portico on whose columns and floor are still visible red stains from the blood with which Caligula sprinkled the white marble when he fell beneath the knife of Cassius Chærea; there his wife was slain; there his child was dashed against a stone; under that wing is the dungeon in which the younger Drusus gnawed his hands from hunger; there the elder Drusus was poisoned; there Gemellus quivered in terror, and Claudius in convulsions; there Germanicus suffered,--everywhere those walls had heard the groans and death-rattle of the dying; and those people hurrying now to the feast in togas, in colored tunics, in flowers, and in jewels, may be the condemned of to-morrow; on more than one face, perhaps, a smile conceals terror, alarm, the uncertainty of the next day; perhaps feverishness, greed, envy are gnawing at this moment into the hearts of those crowned demigods, who in appearance are free of care. Lygia's frightened thoughts could not keep pace with Acte's words; and when that wonderful world attracted her eyes with increasing force, her heart contracted within her from fear, and in her soul she struggled with an immense, inexpressible yearning for the beloved Pomponia Græcina, and the calm house of Aulus, in which love, and not crime, was the ruling power.Lassanként egyre többen léptek be a kapu magas íve alatt, amely fölött Lysias pompás quadri­gája mintha a levegőbe készült volna repülni Apollóval és Dianával. Lygiát meglepte ez a pompás kép, amelyről Aulus szerény háza még fogalmat sem adhatott neki. Éppen naplemente volt, mikor az utolsó sugarak az oszlopsor numidiai márványára hullottak, amely fénylett, mint az arany, s egyszersmind rózsaszínben is játszott. Az oszlopok között a Danaidák, vala­mint az istenek, a hősök és mások szobrai mellett az emberek, férfiak és nők tömegei tódultak befelé, maguk is mind megannyi szobor, meg a testüket takaró tóga, peplum és stóla lágyan omló redői között hunytak ki a letűnő nap utolsó sugarai. Egy óriási Hercules a magasból nézett lefelé erre a tömegre, feje még a fényben úszott, de mellétől lefelé már az oszlop vetette árnyékba merült. Akté megmutogatta Lygiának a senatorokat, széles szegélyű tógájukban, színes tunikájukban és félholddal díszített saruikban, a lovagokat, a híres művészeket meg a római hölgyeket, akik hol római, hol görög módra voltak öltözve, hol meg fantasztikus keleti jelmezeket viseltek, hajukat toronyba vagy piramisba rakták, vagy pedig - mint az istennők szobrain látni - simán lefésülték, s virágokkal díszítették. Akté számos férfit és nőt nevén is megnevezett, s neveikhez olykor rövid, de rettenetes történeteket is fűzött, melyek Lygiát félelemmel, álmélkodással és csodálkozással töltötték el. Különös világ volt ez számára, szépségét szeme mohón itta, de ellentéteit az ő kislányos értelme nem bírta felfogni. Az égen úszó alkonypírban, ebben a távolba vesző, mozdulatlan oszlopsorban, ezekben a szoborszerű emberekben volt valami nagy nyugalom; mintha ezek között az egyenes vonalú márvány­tömbök között csupa gondtalan, békés és boldog félisten élne, pedig hát Akté e palotának és ezeknek az embereknek egyre újabb szörnyű titkait leplezte le. Íme, a távolban látszik a crypto­porticus, oszlopain és padlóján még most is ott vöröslenek a vérfoltok, melyeket Caligula vére fröccsentett a fehér márványra, mikor Cassius Chaerea tőrétől összerogyott, amott gyilkolták meg feleségét, ott pedig gyermekét zúzták szét a köveken, ott, ama szárny alatt, föld alatti tömlöc van, melyben az ifjabb Drusus önkezét rágta éhségében, ott gyilkolták meg az idősebb Drusust, amott vonaglott félelmében Gemellius, ott Claudius, amott pedig Germanicus rángatózott görcseiben. Ezek a falak itt mind hallották a haldoklók nyögését és hörgését, s ezekre az emberekre, akik most tógáikban és színes tunikáikban, virággal és ékszerekkel díszítve sietnek a lakomára, holnap már talán a halálos ítélet vár. Sok arcán a mosoly talán a szív félelmét, nyugtalanságát és a bizonytalan holnap érzetét takarja; s e látszólag gondtalan, koszorús félistenek szívét talán a láz, az irigység és a kapzsiság marja. Lygia riadt gondolatai nem bírták követni Akté szavait, s míg ez a csodálatos világ egyre nagyobb erővel vonzotta tekintetét, szíve összeszorult a félelemtől, s lelkében hirtelen kimond­hatatlan vágyakozás ébredt a kedves Pomponia Graecina és Aulusék nyugodalmas háza után, ahol a szeretet volt az úr, nem pedig a bűn.
Meanwhile new waves of guests were flowing in from the Vicus Apollinis. From beyond the gates came the uproar and shouts of clients, escorting their patrons. The courtyard and the colonnades were swarming with the multitude of Cæsar's slaves, of both sexes, small boys, and pretorian soldiers, who kept guard in the palace. Here and there among dark or swarthy visages was the black face of a Numidian, in a feathered helmet, and with large gold rings in his ears. Some were bearing lutes and citharas, hand lamps of gold, silver, and bronze, and bunches of flowers, reared artificially despite the late autumn season. Louder and louder the sound of conversation was mingled with the splashing of the fountain, the rosy streams of which fell from above on the marble and were broken, as if in sobs.Eközben a Vicus Apollinis felől egyre újabb hullámokban érkeztek a vendégek. A kapu mögül zaj és a patrónusaikat elkísérő kliensek kiáltozása hallatszott. Az udvaron és az oszlop­sorokban nyüzsögtek Caesar rabszolgái, rabszolganői, fiatal legényei és a palota őrségét ellátó praetorianus katonák. Itt-ott a bronzos vagy fehér arcok közül kifeketéllett egy-egy numida arc, fölötte tollas sisak, s fülében hatalmas aranyozott karikák. Hoztak lantokat, citerákat s a kései ősz ellenére csokorszám mesterségesen kitenyésztett virágokat, arany, ezüst és réz kézilámpákat. A beszélgetés erősödő zaja összevegyült a szökőkút csobogásával, amelynek alkonypírtól rózsaszínű sugarai a magasból lehullva mintegy zokogva zúzódtak széjjel a márványlapon.
Acte had stopped her narration; but Lygia gazed at the throng, as if searching for some one. All at once her face was covered with a blush, and from among the columns came forth Vinicius with Petronius. They went to the great triclinium, beautiful, calm, like white gods, in their togas. It seemed to Lygia, when she saw those two known and friendly faces among strange people, and especially when she saw Vinicius, that a great weight had fallen from her heart. She felt less alone. That measureless yearning for Pomponia and the house of Aulus, which had broken out in her a little while before, ceased at once to be painful. The desire to see Vinicius and to talk with him drowned in her other voices. In vain did she remember all the evil which she had heard of the house of Cæsar, the words of Acte, the warnings of Pomponia; in spite of those words and warnings, she felt all at once that not only must she be at that feast, but that she wished to be there. At the thought that soon she would hear that dear and pleasant voice, which had spoken of love to her and of happiness worthy of the gods, and which was sounding like a song in her ears yet, delight seized her straightway.Akté már abbahagyta a beszédet, de Lygia még mindig merően nézett, mintha valakit keresne a tömegben. S arcát egyszerre elöntötte a pír. Az oszlopok közül hirtelen kibukkant Petronius és Vinicius, s tógáikban fehér istenekhez hasonlóan, ékesen, nyugodtan haladtak a nagy triclinium felé. Lygiának mintha nagy kő esett volna le szívéről, mikor az idegen emberek között meglátta ezt a két ismerős és baráti arcot, s különösen Viniciusét. Most már nem érezte magát annyira elhagyatottnak. Az a végtelen vágyódás, mely az imént kelt szívében Pomponia és az Aulusék háza után, most mintha már nem kínozta volna annyira. A kísértés, hogy Viniciust láthassa és beszélhessen vele, minden más hangot elnyomott benne. Hiába idézte emlékezetébe Akté szavait, Pomponia intelmeit meg azt a sok rosszat, amit a Caesar házával kapcsolatban hallott. E szavak és intelmek ellenére úgy érezte, hogy ezen a lakomán nemcsak jelen kell, de jelen is akar lenni. Egyszerre forró öröm töltötte el arra a gondolatra, hogy nem­sokára hallani fogja a kedves, szeretett hangot, amely a szerelemről és az isteni boldogságról beszélt neki, s amely még most is lágy énekként cseng fülébe.
But the next moment she feared that delight. It seemed to her that she would be false to the pure teaching in which she had been reared, false to Pomponia, and false to herself. It is one thing to go by constraint, and another to delight in such a necessity. She felt guilty, unworthy, and ruined.De egyszerre megijedt ettől az örömtől. Úgy érezte, hogy e pillanatban nemcsak azt a tiszta tant árulja el, amelyben felnevelték, hanem Pomponiát is meg önmagát is. Más dolog a kényszerűségnek engedni, és más örülni ennek a kényszerűségnek. Bűnösnek, méltatlannak és elveszettnek érezte magát.
Despair swept her away, and she wanted to weep. Had she been alone, she would have knelt down and beaten her breast, saying, "Mea culpa! mea culpa!" Acte, taking her hand at that moment, led her through the interior apartments to the grand triclinium, where the feast was to be. Darkness was in her eyes, and a roaring in her ears from internal emotion; the beating of her heart stopped her breath. As in a dream, she saw thousands of lamps gleaming on the tables and on the walls; as in a dream, she heard the shout with which the guests greeted Cæsar; as through a mist, she saw Cæsar himself. The shout deafened her, the glitter dazzled, the odors intoxicated; and, losing the remnant of her consciousness, she was barely able to recognize Acte, who seated her at the table and took a place at her side.Elfogta a kétségbeesés, s szeretett volna sírni. Ha egyedül lett volna, most térdre hullva s mellét verve ismételgette volna: „Mea culpa, mea maxima culpa!”73 Most Akté megfogta kezét, s a belső termeken át a nagy tricliniumba vezette, amelyben a lakomának kellett lefolynia, neki pedig káprázott a szeme, zúgott a füle a belső megindultságtól, s szíve dobogásától elakadt a lélegzete. Mintegy álmában pillantotta meg az asztalon és falakon lobogó ezernyi lámpát, mintegy álmában hallotta a Caesart üdvözlő kiáltást, s mintegy ködön át pillantotta meg őt magát. A kiáltás megsüketítette, a fény elvakította, az illatok elkábították, s maradék öntudatát is elvesztve, alig ismerte meg Aktét, aki elhelyezte az asztalnál, s maga mellette foglalt helyet.
But after a while a low and known voice was heard at the other side,--De kis idő múlva egy ismerős, mély hang szólalt meg a másik oldal felől:
"A greeting, most beautiful of maidens on earth and of stars in heaven. A greeting to thee, divine Callina!"- Üdv neked, földünk legszebb szüze és az ég legszebb csillaga! Üdv neked, isteni Kallina!
Lygia, having recovered somewhat, looked up; at her side was Vinicius. He was without a toga, for convenience and custom had enjoined to cast aside the toga at feasts. His body was covered with only a sleeveless scarlet tunic embroidered in silver palms. His bare arms were ornamented in Eastern fashion with two broad golden bands fastened above the elbow; below they were carefully stripped of hair. They were smooth, but too muscular,--real arms of a soldier, they were made for the sword and the shield. On his head was a garland of roses. With brows joining above the nose, with splendid eyes and a dark complexion, he was the impersonation of youth and strength, as it were. To Lygia he seemed so beautiful that though her first amazement had passed, she was barely able to answer,--Lygia kissé felocsúdva körülnézett: Viniciust látta maga mellett. Tóga nem volt rajta, mert a kényelem és a szokás úgy kívánta, hogy a lakomához vessék le a tógát. Testét csak ezüstpál­mákkal hímzett, skarlátszínű, ujjatlan tunika fedte. Mezítelen karját, keleti szokás szerint, a könyök fölött felkapcsolt két széles arany karvédő díszítette. Gondosan szőrtelenített alkarja sima volt, de nagyon is izmos, valósággal kardhoz és pajzshoz teremtett katonakar. Fejét rózsakoszorú díszítette. Orra fölött összeérő szemöldökével, gyönyörű szemével és barna arcbőrével olyan volt, mintha az ifjúság és erő öltött volna testet benne. Lygia olyan szépnek látta, hogy - noha első kábulata már elmúlt - alig bírt felelni:
"A greeting, Marcus."- Üdv neked, Marcus...
"Happy," said he, "are my eyes, which see thee; happy my ears, which hear thy voice, dearer to me than the sound of lutes or citharas. Were it commanded me to choose who was to rest here by my side at this feast, thou, Lygia, or Venus, I would choose thee, divine one!"Az ifjú pedig folytatta: - Boldog a szemem, hogy láthat, boldog a fülem, hogy hallhatja hangodat, mely kedvesebb nekem, mint a fuvola és citera hangja. Ha választanom kellene, hogy ki nyugodjék itt mellettem e lakomán, te-e, isteni Lygia, avagy Venus: én téged választanálak!
And he looked at the maiden as if he wished to sate himself with the sight of her, to burn her eyes with his eyes. His glance slipped from her face to her neck and bare arms, fondled her shapely outlines, admired her, embraced her, devoured her; but besides desire, there was gleaming in him happiness, admiration, and ecstasy beyond limit.Úgy nézett rá, mintha be akarna telni látásával, s szemével szinte perzselte. Tekintete le-lesiklott arcáról a nyakára és mezítelen karjára, gyönyörű idomait becézgette, élvezte, ölelte és felitta, de a megkívánás mellett ott sugárzott benne a boldogság, a szerelem és végtelen elragadtatás is.
"I knew that I should see thee in Cæsar's house," continued he; "but still, when I saw thee, such delight shook my whole soul, as if a happiness entirely unexpected had met me."- Tudtam, hogy meglátlak itt, Caesar házában - folytatta -, s mégis, mikor megpillantottalak, egész lelkemet olyan öröm rázta meg, mintha váratlan szerencse ért volna.
Lygia, having recovered herself and feeling that in that throng and in that house he was the only being who was near to her, began to converse with him, and ask about everything which she did not understand and which filled her with fear. Whence did he know that he would find her in Cæsar's house? Why is she there? Why did Cæsar take her from Pomponia? She is full of fear where she is, and wishes to return to Pomponia. She would die from alarm and grief were it not for the hope that Petronius and he will intercede for her before Cæsar.Lygia, mikor magához tért, s megérezte, hogy ebben a tömegben, ebben a házban ez az ifjú az egyetlen teremtés, aki közel áll hozzá, beszédbe elegyedett vele, s kikérdezte minden felől, amit eddig nem értett, s ami félelemmel töltötte el. Honnan tudta, hogy őt itt találja Caesar házában, s ő, Lygia, miért van itt? Miért vette őt el Caesar Pomponiától? Ő fél itt, s haza akar menni Pomponiához. Meghalna a vágyakozástól és nyugtalanságtól, ha nem remélné, hogy Petronius és ő, Vinicius, szót emelnek érte Caesarnál.
Vinicius explained that he learned from Aulus himself that she had been taken. Why she is there, he knows not. Cæsar gives account to no one of his orders and commands. But let her not fear. He, Vinicius, is near her and will stay near her. He would rather lose his eyes than not see her; he would rather lose his life than desert her. She is his soul, and hence he will guard her as his soul. In his house he will build to her, as to a divinity, an altar on which he will offer myrrh and aloes, and in spring saffron and apple-blossoms; and since she has a dread of Cæsar's house, he promises that she shall not stay in it.Vinicius megmagyarázta. Ő csak Aulustól tudta meg, hogy Lygiát elragadták. Hogy miért van itt, azt nem tudja. Caesar senkinek sem számol be rendeleteiről és parancsairól. De azért ne féljen, ő, Vinicius, itt van mellette, és mellette is marad, mert inkább elvesztené a szeme világát, hogysem őt ne lássa, inkább elvesztené életét, hogysem őt elhagyja. Lygia az ő lelke, tehát úgy fogja őrizni, mint a tulajdon lelkét. Házában oltárt épít neki, mint istenének, s azon fog áldozni mirhát és aloét, tavasszal pedig kökörcsint és almavirágot... Ha pedig fél Caesar házától, megígéri neki, hogy nem marad itt.
And though he spoke evasively and at times invented, truth was to be felt in his voice, because his feelings were real. Genuine pity possessed him, too, and her words went to his soul so thoroughly that when she began to thank him and assure him that Pomponia would love him for his goodness, and that she herself would be grateful to him all her life, he could not master his emotion, and it seemed to him that he would never be able in life to resist her prayer. The heart began to melt in him. Her beauty intoxicated his senses, and he desired her; but at the same time he felt that she was very dear to him, and that in truth he might do homage to her, as to a divinity; he felt also irresistible need of speaking of her beauty and of his own homage. As the noise at the feast increased, he drew nearer to her, whispered kind, sweet words flowing from the depth of his soul, words as resonant as music and intoxicating as wine.S jóllehet ravaszul beszélt, s néha füllentett is, hangjából érezni lehetett az őszinteséget, mert érzelmei őszinték voltak. Olyan őszinte részvét fogta el, s a leány szavai annyira a lelkébe hatoltak, hogy amikor Lygia hálálkodott, s biztosította, hogy Pomponia nagyon megszereti jóságáért, őpedig egész életében hálás lesz neki, nem bírt uralkodni megindultságán, s úgy érezte, hogy soha meg nem bírná tagadni Lygia kérését. Szíve már olvadozott. Szépsége elkábította érzékeit, kívánta ezt a leányt, de ugyanakkor érezte, hogy nagyon drága is neki, s hogy valóban imádni tudná, mint egy istenséget; fékezhetetlen szükségét érezte annak is, hogy beszéljen neki szépségéről, és arról, mennyire imádja, mivel pedig a lakoma zaja egyre erősödött, Vinicius közelebb húzódott hozzá, s lelke mélyéről fakadó kedves, gyöngéd szavakat suttogott neki, melyek zengtek, mint a muzsika, s bódítottak, mint a bor.
And he intoxicated her. Amid those strange people he seemed to her ever nearer, ever dearer, altogether true, and devoted with his whole soul. He pacified her; he promised to rescue her from the house of Cæsar; he promised not to desert her, and said that he would serve her. Besides, he had spoken before at Aulus's only in general about love and the happiness which it can give; but now he said directly that he loved her, and that she was dear and most precious to him. Lygia heard such words from a man's lips for the first time; and as she heard them it seemed to her that something was wakening in her as from a sleep, that some species of happiness was embracing her in which immense delight was mingled with immense alarm. Her cheeks began to burn, her heart to beat, her mouth opened as in wonder. She was seized with fear because she was listening to such things, still she did not wish for any cause on earth to lose one word. At moments she dropped her eyes; then again she raised her clear glance to Vinicius, timid and also inquiring, as if she wished to say to him, "Speak on!" The sound of the music, the odor of flowers and of Arabian perfumes, began to daze her. In Rome it was the custom to recline at banquets, but at home Lygia occupied a place between Pomponia and little Aulus. Now Vinicius was reclining near her, youthful, immense, in love, burning; and she, feeling the heat that issued from him, felt both delight and shame. A kind of sweet weakness, a kind of faintness and forgetfulness seized her; it was as if drowsiness tortured her.S el is bódította. Lygia úgy érezte, hogy a körülötte levő sok idegen között Vinicius egyre közelebb áll hozzá, egyre kedvesebb neki, egészen megbízik benne, mert az ifjú szívvel-lélekkel ragaszkodik hozzá. Megnyugtatta, megígérte, hogy kiszabadítja Caesar hazából, meg­ígérte, hogy nem hagyja el, s hogy szolgálni fogja. Meg aztán mikor Auluséknál beszélgettek, Vinicius csak általánosságban szólt neki a szerelemről meg a boldogságról, amit ő, Lygia nyújthat, most azonban egyenesen megmondta, hogy szereti, hogy ő a legkedvesebb és leg­drágább lény számára. Lygia férfiszájból most hallott először ilyen szavakat, s ahogy hallgatta, érezte, hogy valami mintegy álomból ébredezik benne, s valami boldogító érzés árasztja el, amelyben a végtelen öröm végtelen nyugtalansággal vegyül. Arca égni kezdett, szíve erősen dobogott, s ajka mintegy a csodálkozástól kinyílt. Elfogta a félelem; hogy ilyen dolgokat hallgat, de azért a világ minden kincséért sem vesztegetett volna el egyetlen szót sem. Hol le­sütötte szemét, hol ismét Viniciusra emelte ragyogó, félénk, de egyszersmind kérdő tekintetét, mintha azt akarná mondani: „Beszélj további” A zaj, a zene, a virágok és arab füstölőszerek illata ismét elkábította. Rómában szokás volt a lakomák közben feküdni az asztal mellett, de Lygiának odahaza Pomponia és a kis Aulus között volt a helye, most pedig a fiatal, erős, a szerelemtől izzó Vinicius volt mellette, ő pedig az ifjú felől áradó forróságtól szégyent és gyönyört érzett egyaránt. Valami édes erőtlenség, bágyadtság, önfeledtség töltötte el, mintha álom nehezednék rá.
But her nearness to him began to act on Vinicius also. His nostrils dilated, like those of an Eastern steed. The beating of his heart with unusual throb was evident under his scarlet tunic; his breathing grew short, and the expressions that fell from his lips were broken. For the first time, too, he was so near her. His thoughts grew disturbed; he felt a flame in his veins which he tried in vain to quench with wine. Not wine, but her marvellous face, her bare arms, her maiden breast heaving under the golden tunic, and her form hidden in the white folds of the peplus, intoxicated him more and more. Finally, he seized her arm above the wrist, as he had done once at Aulus's, and drawing her toward him whispered, with trembling lips,--Ám Viniciusra is kezdett hatni a leány közelsége. Arca elsápadt, orrcimpái kitágultak, mint egy keleti méné. Nyilván az ő szíve is hevesen dobogott skarlátszínű tunikája alatt, mert lélegzete lihegővé vált, s a szavak is akadoztak szájában. Hiszen ő is most először volt ilyen közel Lygiához. Gondolatai összezavarodtak, ereiben mintha tűz patakzott volna, amelyet hiába igyekezett borral eloltani. Nem is a bor, hanem Lygia gyönyörű arca, mezítelen karja, aranyos tunikája alatt hullámzó szűzi keble és a peplum redői között rejtőző egész alakja részegítette meg egyre jobban. Végül megfogta kezét csuklója fölött, úgy, mint már egyszer Aulusék házában is, s maga felé vonva őt, remegő ajakkal suttogta fülébe:
"I love thee, Callina,--divine one."- Szeretlek, én isteni Kallinám!
"Let me go, Marcus," said Lygia.- Marcus, eressz! - kérte Lygia.
But he continued, his eyes mist-covered,De az ifjú csak beszélt, s szemét elhomályosította a köd:
"Love me, my goddess!"- Isteni Kallinám! Szeress te is!...
But at that moment was heard the voice of Acte, who was reclining on the other side of Lygia.De e pillanatban hangzott Akté szava, aki Lygia másik oldalán feküdt:
"Cæsar is looking at you both."- Caesar néz benneteket.
Vinicius was carried away by sudden anger at Cæsar and at Acte. Her words had broken the charm of his intoxication. To the young man even a friendly voice would have seemed repulsive at such a moment, but he judged that Acte wished purposely to interrupt his conversation with Lygia.Vinicius hirtelen haragra lobbant mind Caesar, mind Akté ellen, mert e szavak szerte­foszlatták a mámor varázsát. E pillanatban még a baráti szót is tolakodónak tartotta volna, s most úgy érezte, Akté szándékosan kívánja megzavarni Lygiával való beszélgetését.
So, raising his head and looking over the shoulder of Lygia at the young freedwoman, he said with malice:Felemelte hát fejét, s Lygia vállán áthajolva a fiatal szabadosnőre nézett, s bosszúsan mondta:
"The hour has passed, Acte, when thou didst recline near Cæsar's side at banquets, and they say that blindness is threatening thee; how then canst thou see him?"- Elmúlt az az idő, amikor a lakomán Caesar oldalán feküdtél, s azt mondják, a megvakulás fenyeget, hogyan láthatod hát őt?
But she answered as if in sadness:A leány pedig szomorúan felelte:
"Still I see him. He, too, has short sight, and is looking at thee through an emerald."- Mégis látom... ő is rövidlátó, s smaragdon át néz benneteket.
Everything that Nero did roused attention, even in those nearest him; hence Vinicius was alarmed. He regained self-control, and began imperceptibly to look toward Cæsar. Lygia, who, embarrassed at the beginning of the banquet, had seen Nero as in a mist, and afterward, occupied by the presence and conversation of Vinicius, had not looked at him at all, turned to him eyes at once curious and terrified.Minden, amit Caesar tett, éberséget keltett még a legszorosabb környezetében is, Vinicius tehát nyugtalankodni kezdett, lecsillapodott, s észrevétlenül Caesar felé pillantott. Lygia a lakoma elején nagy zavarában csak mintegy ködön át látta, később pedig teljesen lekötötte Vinicius közelsége és a vele való beszélgetés, tehát egyáltalán nem is nézett Caesarra, most azonban szintén feléje fordította kíváncsi, ijedt tekintetét.
Acte spoke truly. Cæsar had bent over the table, half-closed one eye, and holding before the other a round polished emerald, which he used, was looking at them. For a moment his glance met Lygia's eyes, and the heart of the maiden was straitened with terror. When still a child on Aulus's Sicilian estate, an old Egyptian slave had told her of dragons which occupied dens in the mountains, and it seemed to her now that all at once the greenish eye of such a monster was gazing at her. She caught at Vinicius's hand as a frightened child would, and disconnected, quick impressions pressed into her head: Was not that he, the terrible, the all-powerful? She had not seen him hitherto, and she thought that he looked differently. She had imagined some kind of ghastly face, with malignity petrified in its features; now she saw a great head, fixed on a thick neck, terrible, it is true, but almost ridiculous, for from a distance it resembled the head of a child. A tunic of amethyst color, forbidden to ordinary mortals, cast a bluish tinge on his broad and short face. He had dark hair, dressed, in the fashion introduced by Otho, in four curls.Akté igazat szólt. Caesar az asztal fölé hajolt, egyik szemét behunyta, a másik elé pedig két ujjával odatartotta a csiszolt, kerek smaragdot, amelyet rendszeresen használt, s azon keresztül nézett rájuk. Tekintete egy pillanatra találkozott Lygiáéval, s a leány szíve összeszorult rémü­le­­­tében. Gyermekkorában gyakran tartózkodott Aulusék szicíliai falusi birtokán, s ott mesélt neki egy öreg egyiptomi rabszolganő a hegyi szakadékokban lakó sárkányokról. Most egyszerre úgy érezte, hogy egy ilyen sárkány zöldes szeme néz rá. Megragadta Vinicius kezét, mint a remegő gyermek, s fejében egymást kergették a zűrzavaros érzések. Tehát ez ő! Az a rettenetes, az a mindenható? Eddig még sosem látta, s egészen másnak képzelte. Ő egy ijesztő arcot képzelt el, melynek vonásaiban megkövült a gonoszság, s ehelyett egy vastag nyakon nyugvó nagy fejet látott, igaz, hogy ez is rettenetes volt, de egyszersmind nevetséges is, mert messziről valóságos gyermekfejnek látszott. Ametisztszínű tunikája, amilyent a közönséges halandóknak nem volt szabad viselniük, kékes visszfényt vetett rövid, széles arcára. Sötét haja - az Otho által meghonosított divat szerint - négy sor csigába volt rakva.
He had no beard, because he had sacrificed it recently to Jove,--for which all Rome gave him thanks, though people whispered to each other that he had sacrificed it because his beard, like that of his whole family, was red. In his forehead, projecting strongly above his brows, there remained something Olympian. In his contracted brows the consciousness of supreme power was evident; but under that forehead of a demigod was the face of a monkey, a drunkard, and a comedian,--vain, full of changing desires, swollen with fat, notwithstanding his youth; besides, it was sickly and foul. To Lygia he seemed ominous, but above all repulsive.Szakállt nem viselt, mert azt nemrégen Iuppiternek szentelte, amiért egész Róma hálálkodott neki, bár titokban azt rebesgették, hogy ezt az áldozatot azért hozta, mert - mint családja minden tagjának - neki is vörös szakálla lett volna. De szemöldöke fölé erősen kidomborodott homlokában mégis volt valami olympusi. Összevont szemöldökeiben látszott a mindenhatóság tudata, de e félisteni homlok alatt egy korhely, léha komédiás majomarca terpeszkedett, tele változó gerjedel­mek­kel, fiatal kora ellenére máris elhájasodott, s mégis beteges és rút volt. Lygia ellenségesnek, de mindenekelőtt visszataszítónak látta.
After a while he laid down the emerald and ceased to look at her. Then she saw his prominent blue eyes, blinking before the excess of light, glassy, without thought, resembling the eyes of the dead.Kis idő múlva letette a smaragdot, s már nem nézett a leányra. Lygia most láthatta kidülledt kék szemét, melyet az erős fény miatt összehunyorított. Ez a szem fénytelen, üveges volt, mint a halottaké.
"Is that the hostage with whom Vinicius is in love?" asked he, turning to Petronius.Caesar pedig Petroniushoz fordulva így szólt: - Ez az a túsz, akibe Vinicius szerelmes?
"That is she," answered Petronius.- Úgy van - felelte Petronius.
"What are her people called?"- Melyik nemzetből való?
"The Lygians."- Lygius.
"Does Vinicius think her beautiful?"- S Vinicius szépnek tartja?
"Array a rotten olive trunk in the peplus of a woman, and Vinicius will declare it beautiful. But on thy countenance, incomparable judge, I read her sentence already. Thou hast no need to pronounce it! The sentence is true: she is too dry, thin, a mere blossom on a slender stalk; and thou, O divine æsthete, esteemest the stalk in a woman. Thrice and four times art thou right! The face alone does not signify. I have learned much in thy company, but even now I have not a perfect cast of the eye. But I am ready to lay a wager with Tullius Senecio concerning his mistress, that, although at a feast, when all are reclining, it is difficult to judge the whole form, thou hast said in thy mind already, 'Too narrow in the hips.'"- Adj női peplumot egy olajfa korhadó törzsére, s Vinicius azt is szépnek fogja látni. De tekin­tetedből, ó, utolérhetetlen műértő, máris kiolvasom róla alkotott véleményedet! Felesleges is kihirdetned! Úgy van! Nagyon sovány! Csenevész, valódi pipacs vékony száron, márpedig te, isteni esztéta, a nőben csak a szárat értékeled, s háromszorosan, négyszeresen is igazad van! Az arc egymagában semmit sem jelent. Én sokat tanultam tőled, de ilyen biztos tekintetem még nincsen... S fogadni mernék Tullius Senecióval a szeretőjébe, hogy noha egy lakomán, ahol mindenki fekszik, nehéz az egész alakra következtetni, te máris megállapítottad magad­ban, hogy „a csípője a kelleténél keskenyebb”.
"Too narrow in the hips," answered Nero, blinking.- A csípője a kelleténél keskenyebb - felelte Nero, szemét összehunyorítva.
On Petronius's lips appeared a scarcely perceptible smile; but Tullius Senecio, who till that moment was occupied in conversing with Vestinius, or rather in reviling dreams, while Vestinius believed in them, turned to Petronius, and though he had not the least idea touching that of which they were talking, he said,--Petronius ajkán alig észrevehető mosoly suhant át, de Tullius Senecio, aki e pillanatban Vesti­nusszal vitázott, vagy inkább az álmokat fitymálta, amelyekben Vestinus hitt, most Petronius­hoz fordult, s noha nem is sejtette, miről van szó, kijelentette:
"Thou art mistaken! I hold with Cæsar."- Tévedsz! Én Caesarral tartok.
"Very well," answered Petronius. "I have just maintained that thou hast a glimmer of understanding, but Cæsar insists that thou art an ass pure and simple."- Helyes! - felelte Petronius. - Én azt bizonygattam, hogy egy parányi eszed azért mégis van, de Caesar kijelentette, hogy hamisítatlan szamár vagy.
"Habet!" said Cæsar, laughing, and turning down the thumb, as was done in the Circus, in sign that the gladiator had received a blow and was to be finished.- Habet!74 - vágta rá Nero nevetve, s hüvelykujját lefelé fordította, miként a cirkuszban volt szokás, annak jeléül, hogy a gladiátor megsebesült, s meg kell kapnia a kegyelemdöfést.
But Vestinius, thinking that the question was of dreams, exclaimed,--Vestinus pedig abban a hitben, hogy még mindig az álmokról folyik a vita, felkiáltott:
"But I believe in dreams, and Seneca told me on a time that he believes too."- Én pedig hiszek az álmokban, s Seneca a minap azt mondta, hogy ő is hisz.
"Last night I dreamt that I had become a vestal virgin," said Calvia Crispinilla, bending over the table.- Legutóbb éjjel azt álmodtam, hogy Vesta-szűzzé lettem - jelentette ki Calvia Crispinilla az asztalon áthajolva.
At this Nero clapped his hands, other followed, and in a moment clapping of hands was heard all around,--for Crispinilla had been divorced a number of times, and was known throughout Rome for her fabulous debauchery.Nero tapsolni kezdett, mire a többiek is követték példáját, s egy darabig folyt a hangos taps, mert Crispinilla, a többszörösen elvált asszony, Róma-szerte mesébe illő könnyű erkölcseiről volt nevezetes.
But she, not disconcerted in the least, said,--De ő egy cseppet sem esett zavarba, hanem így folytatta:
"Well! They are all old and ugly. Rubria alone has a human semblance, and so there would be two of us, though Rubria gets freckles in summer."- Hát aztán! Azok mind öregek és csúnyák. Csak az egyetlen Rubriának van emberi ábrázata, így meg ketten lettünk volna, bár nyáron neki is kibújnak a szeplői.
"But admit, purest Calvia," said Petronius, "that thou couldst become a vestal only in dreams."- Engedj meg, szűzies Calvia - szólt közbe Petronius -, de te csakis álmodban lehetnél Vesta-szűz.
"But if Cæsar commanded?"- Hátha Caesar parancsolná?
"I should believe that even the most impossible dreams might come true."- Akkor elhinném, hogy még a legfurcsább álmok is beteljesedhetnek.
"But they do come true," said Vestinius. "I understand those who do not believe in the gods, but how is it possible not to believe in dreams?"- Teljesednek is - jelentette ki Vestinus. - Én megértem azokat, akik nem hisznek az istenek­ben, de hogyan nem hihet valaki az álmokban?
"But predictions?" inquired Nero. "It was predicted once to me, that Rome would cease to exist, and that I should rule the whole Orient."- Hát a jóslatok? - kérdezte Nero. - Nekem egyszer azt jósolták, hogy Róma megszűnik létezni, s én leszek az egész Kelet uralkodója.
"Predictions and dreams are connected," said Vestinius. "Once a certain proconsul, a great disbeliever, sent a slave to the temple of Mopsus with a sealed letter which he would not let any one open; he did this to try if the god could answer the question contained in the letter. The slave slept a night in the temple to have a prophetic dream; he returned then and said: 'I saw a youth in my dreams; he was as bright as the sun, and spoke only one word, "Black."' The proconsul, when he heard this, grew pale, and turning to his guests, disbelievers like himself, said: 'Do ye know what was in the letter?'" Here Vestinius stopped, and, raising his goblet with wine, began to drink.- Jóslatok és álmok, e kettő összefügg egymással - jegyezte meg Vestinus. - Egyszer egy proconsul, nagy hitetlenkedő, lepecsételt levelet küldött Mopsus szentélyébe egy rabszolgával, de a levelet nem engedte felbontani, így akarván megvizsgálni, vajon az istenség tud-e vála­szolni a levélben foglalt kérdésekre. A rabszolga egy éjszaka a szentélyben hált, hogy jósálma legyen, aztán visszatért urához, és így szólt: „Egy ifjúról álmodtam, fényes volt, mint a nap, s csu­pán egyetlen szót mondott: »Feketét«.” A proconsul, ezt hallván, elsápadt, aztán vendé­gei­hez fordult, kik hozzá hasonló hitetlenkedők voltak, s így szólt: „Tudjátok, mi volt a levélben?” Itt Vestinus megszakította beszédét, serlegét ajkához emelte s ivott.
"What was in the letter?" asked Senecio.- Mi? - kérdezte Senecio.
"In the letter was the question: 'What is the color of the bull which I am to sacrifice: white or black?'"- A levélben azt kérdeztem: „Milyen bikát áldozzak: fehéret-e, vagy feketét?”75
But the interest roused by the narrative was interrupted by Vitelius, who, drunk when he came to the feast, burst forth on a sudden and without cause in senseless laughter.De az elbeszélés keltette érdeklődést megzavarta Vitellius, aki már ittasan jött el a lakomára, s most hirtelen, minden ok nélkül, értelmetlen kacagásban tört ki.
"What is that keg of tallow laughing at?" asked Nero.- Mit nevet ez a faggyúhordó? - kérdezte Nero.
"Laughter distinguishes men from animals," said Petronius, "and he has no other proof that he is not a wild boar."- A nevetés különbözteti meg az embereket az állatoktól, s ennek nincs egyéb bizonyítéka arra, hogy nem disznó - felelte Petronius.
Vitelius stopped half-way in his laughter, and smacking his lips, shining from fat and sauces, looked at those present with as much astonishment as if he had never seen them before; then he raised his two hands, which were like cushions, and said in a hoarse voice,--Vitellius most abbahagyta a nevetést, s a mártásoktól és zsírtól fényes ajkával nagyokat csettintve, csodálkozva bámult a jelenlevőkre, mintha sosem látta volna őket.
"The ring of a knight has fallen from my finger, and it was inherited from my father."Majd párnás kezét felemelve, rekedt hangon szólt: - Leesett az ujjamról a pecsétgyűrűm, melyet atyámtól örököltem.
"Who was a tailor," added Nero.- Aki cipész volt - tette hozzá Nero.
But Vitelius burst forth again in unexpected laughter, and began to search for his ring in the peplus of Calvia Crispinilla.De Vitellius váratlanul ismét elkacagta magát, s Calvia Crispinilla peplumában kezdett kutatni a gyűrű után.
Hereupon Vestinius fell to imitating the cries of a frightened woman. Nigidia, a friend of Calvia,--a young widow with the face of a child and the eyes of a wanton,--said aloud,--Erre Vatinius a megrémült nő kiáltozását utánozta, Nigidia pedig, egy gyermekarcú, de parázna szemű fiatal özvegy, Calvia barátnője, hangosan megjegyezte:
"He is seeking what he has not lost."- Keresi, amit el sem vesztett.
"And which will be useless to him if he finds it," finished the poet Lucan.- S amiből semmi haszna, még ha megtalálná is - fejezte be Lucanus, a költő.
The feast grew more animated. Crowds of slaves bore around successive courses; from great vases filled with snow and garlanded with ivy, smaller vessels with various kinds of wine were brought forth unceasingly. All drank freely. On the guests, roses fell from the ceiling at intervals.A lakoma hangulata kezdett emelkedni. A rabszolgák serege egyre újabb fogásokat hordott körül. A hóval töltött s borostyánnal koszorúzott hatalmas tálakból különféle borral telt kisebb keverőedényeket szedtek ki. Mindnyájan sokat ittak. A mennyezetről minduntalan rózsák hullottak az asztalra és a lakomázókra.
Petronius entreated Nero to dignify the feast with his song before the guests drank too deeply. A chorus of voices supported his words, but Nero refused at first. It was not a question of courage alone, he said, though that failed him always. The gods knew what efforts every success cost him. He did not avoid them, however, for it was needful to do something for art; and besides, if Apollo had gifted him with a certain voice, it was not proper to let divine gifts be wasted. He understood, even, that it was his duty to the State not to let them be wasted. But that day he was really hoarse. In the night he had placed leaden weights on his chest, but that had not helped in any way. He was thinking even to go to Antium, to breathe the sea air.Petronius kérlelni kezdte Nerót, hogy mielőtt a vendégek leinnák magukat, tisztelje meg a lakomát énekével. A jelenlevők egész kórusa támogatta e kérést, de Nero szabadkozott. Nem magáról a bátorságról van szó, bár az neki soha sincsen... Az istenek tudják, mibe kerül neki minden egyes szereplés... Nem akarja ő kihúzni magát, mert a művészetért is tenni kell valamit, s különben is, ha Apolló megajándékozta valamicske hanggal, az istenek ajándékát nem méltó dolog elvesztegetni. Megérti, hogy ez neki az állammal szemben is kötelessége. Ma azonban valóban rekedt. Az éjjel ólomsúlyokat rakott a mellére, de az sem használt... Sőt arra is gondolt, hogy elutazik Aniumba, egy kis tengeri levegőt szívni.
Lucan implored him in the name of art and humanity. All knew that the divine poet and singer had composed a new hymn to Venus, compared with which Lucretius's hymn was as the howl of a yearling wolf. Let that feast be a genuine feast. So kind a ruler should not cause such tortures to his subjects. "Be not cruel, O Cæsar!"De Lucanus a művészet és az emberiség nevében könyörgött. Mindenki tudja, hogy az isteni költő és énekes új himnuszt szerzett Venus tiszteletére, amelyhez képest a Lucretiusé nem egyéb egy egyéves farkaskölyök szűkölésénél. Hadd legyen ez a lakoma igazi ünnepély. Egy ilyen jóságos uralkodónak nem szabad ennyire megkínoznia alattvalóit: - Caesar, ne légy kegyetlen!
"Be not cruel!" repeated all who were sitting near.- Ne légy kegyetlen! - ismételték meg a közelebb ülők mindnyájan.
Nero spread his hands in sign that he had to yield. All faces assumed then an expression of gratitude, and all eyes were turned to him; but he gave command first to announce to Poppæa that he would sing; he informed those present that she had not come to the feast, because she did not feel in good health; but since no medicine gave her such relief as his singing, he would be sorry to deprive her of this opportunity.Nero széttárta karját, jelezvén, hogy kénytelen engedni. Erre minden arc a hála kifejezését öltötte, s minden tekintet feléje fordult. De Caesar már korábban értesítette Poppaeát, hogy énekelni fog, a jelenlevőknek viszont megmagyarázta, hogy Poppaea, rosszul érezvén magát, nem jött el a lakomára, mivel azonban semmiféle orvosság nem használ neki annyira, mint az ő éneke, nem akarta megfosztani ettől az alkalomtól.
In fact, Poppæa came soon. Hitherto she had ruled Nero as if he had been her subject, but she knew that when his vanity as a singer, a charioteer, or a poet was involved, there was danger in provoking it. She came in therefore, beautiful as a divinity, arrayed, like Nero, in robes of amethyst color, and wearing a necklace of immense pearls, stolen on a time from Massinissa; she was golden-haired, sweet, and though divorced from two husbands she had the face and the look of a virgin.S Poppaea csakhamar meg is jelent. Az asszony eddig úgy uralkodott Nerón, mint alatt­valóján, de tudta, hogy amint a Caesar énekesi, költői vagy kocsihajtói önérzetéről van szó, veszedelmes volna őt megbántani. Jött hát gyönyörűen, mint egy aranyhajú istennő, s miként Nero, ő is ametisztszínű köntöst viselt, a nyakán a valamikor Masinissától zsákmányolt óriás gyöngyökből álló nyakék, csupa báj volt, s noha már két férjétől elvált, arca és tekintete még mindig olyan, mint egy szűzé.
She was greeted with shouts, and the appellation "Divine Augusta." Lygia had never seen any one so beautiful, and she could not believe her own eyes, for she knew that Poppæa Sabina was one of the vilest women on earth. She knew from Pomponia that she had brought Cæsar to murder his mother and his wife; she knew her from accounts given by Aulus's guests and the servants; she had heard that statues to her had been thrown down at night in the city; she had heard of inscriptions, the writers of which had been condemned to severest punishment, but which still appeared on the city walls every morning. Yet at sight of the notorious Poppæa, considered by the confessors of Christ as crime and evil incarnate, it seemed to her that angels or spirits of heaven might look like her. She was unable simply to take her eyes from Poppæa; and from her lips was wrested involuntarily the question,--Hangos „Isteni Augusta!” kiáltásokkal üdvözölték. Lygia sosem látott még ilyen szépséget, s nem akart hinni tulajdon szemének, hiszen tudta, hogy Poppaea Sabina egyike a világ leggonoszabb asszonyainak. Pomponiától hallotta, hogy ő bírta rá Caesart, gyilkolja meg anyját és feleségét, ismerte őt Aulus vendégeinek és cselédségének elbeszéléseiből; hallotta, hogy szobrait a városban éjjel ledöntögették, hallott a feliratokról, amelyeknek szerzőit a legszigorúbb büntetésekkel sújtották, s amelyek mégis minden reggel újra megjelentek a város falain. S íme most, amint a hírhedt Poppaeát látta, akit Krisztus követői a gonoszság megtestesítőjének tartottak, úgy érezte, hogy az angyalok vagy a mennyei lelkek lehetnek ilyenek. Egyszerűen nem bírta róla levenni szemét, s ajkáról önkéntelenül felszakadt a kérdés:
"Ah, Marcus, can it be possible?"- Ah, Marcus, lehetséges ez?
But he, roused by wine, and as it were impatient that so many things had scattered her attention, and taken her from him and his words, said,--Az ifjú pedig, a bortól felhevülve, mintha türelmét vesztette volna, hogy szerelmese figyelmét ennyi minden leköti, s elszakítja őtőle és szavaitól, így felelt:
"Yes, she is beautiful, but thou art a hundred times more beautiful. Thou dost not know thyself, or thou wouldst be in love with thyself, as Narcissus was; she bathes in asses' milk, but Venus bathed thee in her own milk. Thou dost not know thyself, Ocelle mi! Look not at her. Turn thy eyes to me, Ocelle mi! Touch this goblet of wine with thy lips, and I will put mine on the same place."- Igen, ő szép, de te százszorta szebb vagy. Te nem ismered önmagadat, mert ha ismernéd, szerelmes volnál magadba, mint Narcissus... Ő szamártejben fürdik, de téged bizonyára Venus fürösztött meg a maga tejében. Te nem ismered magadat, ocelle mi!...76 Ne nézd őt. Fordítsd reám tekinteted, ocelle mi!... Érintsd meg ajkaddal e serleg szélét, hogy én ugyanarra a helyre tapaszthassam számat...
And he pushed up nearer and nearer, and she began to withdraw toward Acte. But at that moment silence was enjoined because Cæsar had risen. The singer Diodorus had given him a lute of the kind called delta; another singer named Terpnos, who had to accompany him in playing, approached with an instrument called the nablium. Nero, resting the delta on the table, raised his eyes; and for a moment silence reigned in the triclinium, broken only by a rustle, as roses fell from the ceiling.S egyre közelebb húzódott, Lygia pedig mind jobban hátrált Akté felé. De e pillanatban csendre intettek mindenkit, mert Caesar felállt. Diodoros énekes adta át neki a delta alakú lantot, a másik, Terpnos pedig, akinek kísérnie kellett őt, közelebb lépett nablium77 nevű hangszerével. Nero, deltáját az asztalhoz támasztva, szemét felvetette, s a tricliniumban egy időre csend lett, melyet csak a mennyezetről folyvást lehulló rózsák nesze zavart meg.
Then he began to chant, or rather to declaim, singingly and rhythmically, to the accompaniment of the two lutes, his own hymn to Venus. Neither the voice, though somewhat injured, nor the verses were bad, so that reproaches of conscience took possession of Lygia again; for the hymn, though glorifying the impure pagan Venus, seemed to her more than beautiful, and Cæsar himself, with a laurel crown on his head and uplifted eyes, nobler, much less terrible, and less repulsive than at the beginning of the feast.Aztán a két lant kísérete mellett belevágott az énekbe, jobban mondva dallamosan és ütemesen mondta Venushoz írt himnuszát. Sem a hang, bár egy kicsit fátyolos volt, sem a vers nem volt rossz, úgyhogy szegény Lygia megint lelkiismeret-furdalást érzett, mert a himnuszt, bár az a tisztátalan, pogány Venust dicsőítette, gyönyörűnek találta, s maga Caesar is, homlokán a babérkoszorúval, magasra emelt tekintettel magasztosabbnak látszott, s nem is volt olyan szörnyű, mint a lakoma elején.
The guests answered with a thunder of applause. Cries of, "Oh, heavenly voice!" were heard round about; some of the women raised their hands, and held them thus, as a sign of delight, even after the end of the hymn; others wiped their tearful eyes; the whole hall was seething as in a beehive. Poppæa, bending her golden-haired head, raised Nero's hand to her lips, and held it long in silence. Pythagoras, a young Greek of marvellous beauty,--the same to whom later the half-insane Nero commanded the flamens to marry him, with the observance of all rites,--knelt now at his feet.A lakmározók tapsviharral feleltek. „Ó, mennyei hang!” - kiáltások hallatszottak mindenütt. Néhány nő elragadtatása jeléül kezét a magasba emelte, s az ének elvégeztével is úgy maradt, mások könnyes szemüket törölgették; az egész terem rajzott, mint egy méhkas. Poppaea szőke fürtös fejecskéjét meghajtva, Nero kezét ajkához emelte, és sokáig ott tartotta szótlanul; az ifjú Pythagoras pedig, egy csodálatosan szép görög ifjú, ugyanaz, akivel később a már félőrült Nero meg is esküdött, s a flamenekkel az összes szertartások szerint meg is áldatta frigyét, most letérdelt Caesar lába elé.
But Nero looked carefully at Petronius, whose praises were desired by him always before every other, and who said,--De Nero Petroniust leste, mert az ő dicséretére vágyott leginkább, az pedig így szólt:
"If it is a question of music, Orpheus must at this moment be as yellow from envy as Lucan, who is here present; and as to the verses, I am sorry that they are not worse; if they were I might find proper words to praise them."- Ami a zenét illeti, Orpheus most éppen olyan sárga lehet az irigységtől, akár az itt jelen levő Lucanus, a vers pedig, sajnálom, hogy nem gyengébb, mint amilyen, mert akkor talán találhat­nék szavakat dicséretére.
Lucan did not take the mention of envy evil of him; on the contrary, he looked at Petronius with gratitude, and, affecting ill-humor, began to murmur,--Lucanus azonban nem haragudott meg az irigységére történt célzásért, sőt hálásan nézett Petroniusra, s rosszkedvet színlelve dörmögte:
"Cursed fate, which commanded me to live contemporary with such a poet. One might have a place in the memory of man, and on Parnassus; but now one will quench, as a candle in sunlight."- Átkozott végzet, amely arra ítélt, hogy egy ilyen nagy költő kortársa legyek. Az ember helyet kaphatott volna a nemzet emlékezetében meg a Parnasszuson, így pedig elhomályosul, mint a mécses a nap mellett.
Petronius, who had an amazing memory, began to repeat extracts from the hymn and cite single verses, exalt, and analyze the more beautiful expressions. Lucan, forgetting as it were his envy before the charm of the poetry, joined his ecstasy to Petronius's words. On Nero's face were reflected delight and fathomless vanity, not only nearing stupidity, but reaching it perfectly. He indicated to them verses which he considered the most beautiful; and finally he began to comfort Lucan, and tell him not to lose heart, for though whatever a man is born that he is, the honor which people give Jove does not exclude respect for other divinities.A kitűnő emlékezőtehetséggel megáldott Petronius részleteket idézett a himnuszból, elmon­dott egyes sorokat, s kiemelte és boncolgatta a szebb kifejezéseket. Lucanus, mintha a vers szépségeinek hatása alatt elfeledte volna saját irigységét, még megtoldotta Petronius dicsérő szavait. Nero arcáról gyönyör és feneketlen hiúság sugárzott, mely már nem is annyira határos, mint inkább azonos volt az ostobasággal. Ő maga hívta fel figyelmüket azokra a sorokra, melyeket a legszebbeknek tartott, végül vigasztalta Lucanust, mondván, ne veszítse el bátor­ságát, mert igaz ugyan, hogy mindenki azzá lesz, amivé született, de hát a Iuppiternek hozott áldozatok nem zárják ki, hogy az emberek más isteneknek is áldozzanak.
Then he rose to conduct Poppæa, who, being really in ill health, wished to withdraw. But he commanded the guests who remained to occupy their places anew, and promised to return, In fact, he returned a little later, to stupefy himself with the smoke of incense, and gaze at further spectacles which he himself, Petronius, or Tigellinus had prepared for the feast.Azzal felkelt, hogy elkísérje Poppaeát, aki valóban beteg volt, s vissza akart vonulni. Mind­azonáltal az ott maradt lakomázóknak meghagyta, hogy térjenek vissza az asztalhoz, mert ő is visszajön. S csakhamar vissza is jött, hogy felfrissüljön a tömjénezők füstjétől, s gyönyör­ködjék a további látványosságokban, amelyeket ő maga, Petronius vagy Tigellinus készített elő a mai lakomára.
Again verses were read or dialogues listened to in which extravagance took the place of wit. After that Paris, the celebrated mime, represented the adventures of Io, the daughter of Inachus. To the guests, and especially to Lygia, unaccustomed to such scenes, it seemed that they were gazing at miracles and enchantment. Paris, with motions of his hands and body, was able to express things apparently impossible in a dance. His hands dimmed the air, creating a cloud, bright, living, quivering, voluptuous, surrounding the half-fainting form of a maiden shaken by a spasm of delight. That was a picture, not a dance; an expressive picture, disclosing the secrets of love, bewitching and shameless; and when at the end of it Corybantes rushed in and began a bacchic dance with girls of Syria to the sounds of cithara, lutes, drums, and cymbals,--a dance filled with wild shouts and still wilder license,--it seemed to Lygia that living fire was burning her, and that a thunderbolt ought to strike that house, or the ceiling fall on the heads of those feasting there.Ismét verseket hallgattak, vagy párbeszédeket, amelyekben a furcsaságok helyettesítették a szellemességet. Aztán Paris, a híres színész eljátszotta Iónak, Inachos leányának kalandjait. A vendégeknek, különösen pedig Lygiának, ki ilyen látványosságokhoz nem volt szokva, olyan volt mindez, mintha varázslatos csodákat látnának. Paris értett hozzá, hogy kéz- és testmozdu­la­tokkal fejezzen ki dolgokat, amelyek tánccal látszólag kifejezhetetlenek. Kezei elhomályo­sították a levegőt azzal, hogy ragyogó, rezgő, mozgékony és kéjes felhőt vertek, mely teljesen körülölelte a gyönyör vonaglásában félájultan remegő, nőnek tetsző alakot. Nem is annyira tánc volt ez, mint kép, egészen világos kép, mely felfedte a szerelem titkait, varázslatos és szemérmeden, s mikor véget ért, beléptek a corybantok,78 s a szíriai leányokkal citera, fuvola, cimbalom és dobok kísérete mellett elkezdték a bacchusi táncot, tele vad kurjantásokkal s még vadabb érzékiséggel. Lygia úgy érezte, hogy mindjárt elégeti az eleven, tűz, s hogy a villámnak kellene bevágnia ebbe a házba, vagy a mennyezetnek a lakomázók fejére omlania.
But from the golden net fastened to the ceiling only roses fell, and the now half-drunken Vinicius said to her,--De a mennyezet alatt kifeszített aranyhálóból csak rózsák hullottak, a már félig részeg Vinicius pedig így szólt hozzá:
"I saw thee in the house of Aulus, at the fountain. It was daylight, and thou didst think that no one saw thee; but I saw thee. And I see thee thus yet, though that peplus hides thee. Cast aside the peplus, like Crispinilla. See, gods and men seek love. There is nothing in the world but love. Lay thy head on my breast and close thy eyes."- Láttalak Auluséknál a szökőkút mellett, s megszerettelek. Hajnal volt, te azt hitted, nem lát senki, de én láttalak... S máig is olyannak látlak, noha eltakar a peplum. Vesd le a peplumot, mint Crispinilla. Látod! Istenek és emberek a szerelmet keresik. A szerelmen túl nincs is semmi az életben! Hajtsd fejedet mellemre, és hunyd be a szemed.
The pulse beat oppressively in Lygia's hands and temples. A feeling seized her that she was flying into some abyss, and that Vinicius, who before had seemed so near and so trustworthy, instead of saving was drawing her toward it. And she felt sorry for him. She began again to dread the feast and him and herself. Some voice, like that of Pomponia, was calling yet in her soul, "O Lygia, save thyself!" But something told her also that it was too late; that the one whom such a flame had embraced as that which had embraced her, the one who had seen what was done at that feast and whose heart had beaten as hers had on hearing the words of Vinicius, the one through whom such a shiver had passed as had passed through her when he approached, was lost beyond recovery. She grew weak. It seemed at moments to her that she would faint, and then something terrible would happen. She knew that, under penalty of Cæsar's anger, it was not permitted any one to rise till Cæsar rose; but even were that not the case, she had not strength now to rise.A leány érezte, hogy ütőerei lázasan lüktetnek két halántékában és csuklójában. Az volt az érzé­se, hogy egy szakadékban zuhan lefelé, ez a Vinicius pedig, akit azelőtt olyan közel­álló­nak és biztosnak gondolt, ahelyett hogy mentené, még lefelé húzza. S érezte, hogy neheztel rá. Most már megint félt tőle is, e lakomától is, meg önmagától is. Egy hang, a Pomponiáéhoz hasonló, még megszólalt a szívében: „Lygia, menekülj!” - de valami azt súgta, már késő, mert aki ennyire fellángolt, aki látta mindazt, ami ezen a lakomán történt, akinek a szíve olyan lázasan dobogott, mint az övé, mikor Vinicius szavait hallgatta, s akit olyan remegés fogott el, mint öt, mikor az ifjú feléje közeledett, az már elveszett, s nincs számára semmiféle mentség. Egészen rosszul lett. Néha úgy érezte, hogy elájul, s aztán valami rettenetes dolog fog történni. Tudta, hogy Caesar haragját vívja ki maga ellen, aki el meri hagyni helyét, míg Caesar asztalt nem bont, de ha nem így lett volna is, ehhez már amúgy sem volt ereje.
Meanwhile it was far to the end of the feast yet. Slaves brought new courses, and filled the goblets unceasingly with wine; before the table, on a platform open at one side, appeared two athletes to give the guests a spectacle of wrestling.Pedig a lakoma vége még messze volt. A rabszolgák még egyre újabb fogásokat hoztak, s megtöltögették a kiürült kancsókat, a patkó alakban felállított asztalok előtt pedig két atléta jelent meg, hogy a vendégeket birkózásukkal szórakoztassák.
They began the struggle at once, and the powerful bodies, shining from olive oil, formed one mass; bones cracked in their iron arms, and from their set jaws came an ominous gritting of teeth. At moments was heard the quick, dull thump of their feet on the platform strewn with saffron; again they were motionless, silent, and it seemed to the spectators that they had before them a group chiselled out of stone. Roman eyes followed with delight the movement of tremendously exerted backs, thighs, and arms. But the struggle was not too prolonged; for Croton, a master, and the founder of a school of gladiators, did not pass in vain for the strongest man in the empire. His opponent began to breathe more and more quickly: next a rattle was heard in his throat; then his face grew blue; finally he threw blood from his mouth and fell.Csakhamar össze is kapaszkodtak. Olajtól fényes, hatalmas testük egyetlen tömeggé olvadt össze, csontjaik ropogtak vaskarjuk ölelésétől, s összeszorított állkapcsaik közül baljós fog­csikorgatás hallatszott. Időnként lábuk gyors, tompa dobbanással keresett támaszt a sáfránnyal behintett padlón, majd ismét mozdulatlanságba meredtek, elcsendesedtek, úgyhogy a nézők szinte kőből faragott szoborcsoportnak nézhették őket. A rómaiak élvezettel legeltették szemüket a pattanásig megfeszült hátgerincek, lábikrák és karok játékán. De a mérkőzés nem tartott sokáig, mert Krotont, a mesterbirkózót s egy gladiátoriskola vezetőjét nem hiába tar­tották a birodalom legerősebb emberének. Ellenfele egyre sebesebben lélegzett, majd hörgött, aztán arca elkékült, végül szájából kibuggyant a vér, és teste összecsuklott.
A thunder of applause greeted the end of the struggle, and Croton, resting his foot on the breast of his opponent, crossed his gigantic arms on his breast, and cast the eyes of a victor around the hall.Tapsvihar fogadta a mérkőzés végét, Kroton pedig, lábát ellenfele hátára téve, hatalmas karját a mellén keresztbe fonta, s diadalmas tekintettel nézett végig a termen.
Next appeared men who mimicked beasts and their voices, ball-players and buffoons. Only a few persons looked at them, however, since wine had darkened the eyes of the audience. The feast passed by degrees into a drunken revel and a dissolute orgy. The Syrian damsels, who appeared at first in the bacchic dance, mingled now with the guests. The music changed into a disordered and wild outburst of citharas, lutes, Armenian cymbals, Egyptian sistra, trumpets, and horns. As some of the guests wished to talk, they shouted at the musicians to disappear. The air, filled with the odor of flowers and the perfume of oils with which beautiful boys had sprinkled the feet of the guests during the feast, permeated with saffron and the exhalations of people, became stifling; lamps burned with a dim flame; the wreaths dropped sidewise on the heads of guests; faces grew pale and were covered with sweat.Utánuk állatokat és állathangokat utánzó komédiások, csepűrágók és bohócok léptek a terem­be, de a vendégek nem nagyon nézték őket, mert a bor már elhomályosította szemüket. A lakoma fokozatosan korhely, parázna tivornyává fajult. A szíriai leányok, akik előbb a bacchusi táncokat járták, most elvegyültek a vendégek között. A zene citerák, lantok, armeniai cimbalmok, egyiptomi sistrumok, trombiták és kürtök zűrzavaros zenebonájává vált, s ha a lakomázók beszélgetni akartak, szidták a zenészeket, s követelték, hogy takarodjanak ki. A levegőt át- meg átjárta a virág meg az illóolajok illata, amelyekkel csinos fiatal fiúk a lakoma egész tartama alatt a vendégek talpát permetezték, telítette a sáfrány meg az emberi kigőzölgés szaga, s ettől szinte fojtóvá vált. A lámpák bágyadt fényt terjesztettek, a homlokokon félre­csúsztak a koszorúk, az arcok megsápadtak, s kiült rájuk a verejték.
Vitelius rolled under the table. Nigidia, stripping herself to the waist, dropped her drunken childlike head on the breast of Lucan, who, drunk in like degree, fell to blowing the golden powder from her hair, and raising his eyes with immense delight. Vestinius, with the stubbornness of intoxication, repeated for the tenth time the answer of Mopsus to the sealed letter of the proconsul. Tullius, who reviled the gods, said, with a drawling voice broken by hiccoughs,--Vitellius az asztal alá zuhant. Nigidia, félmeztelenre vetkőzve, részeg, gyermeki fejét Lucanus mellére hajtotta, aki szintén ittasan lefújta az asszony hajáról az aranyport, s tekintetét végtelen kedvteléssel emelte a magasba. Vestinus a részeg ember makacsságával ismételte meg immár tizedszer Mopsus válaszát a proconsul lepecsételt levelére. Az isteneket gúnyoló Tullius pedig csuklástól szaggatott hangon, vontatottan mondta:
"If the spheros of Xenophanes is round, then consider, such a god might be pushed along before one with the foot, like a barrel."- Mert ha Xenophanes Sphaerosa kerek, akkor ugyebár, az ember az ilyen istent maga előtt hengergetheti, akár a hordót.
But Domitius Afer, a hardened criminal and informer, was indignant at the discourse, and through indignation spilled Falernian over his whole tunic. He had always believed in the gods. People say that Rome will perish, and there are some even who contend that it is perishing already. And surely! But if that should come, it is because the youth are without faith, and without faith there can be no virtue. People have abandoned also the strict habits of former days, and it never occurs to them that Epicureans will not stand against barbarians. As for him, he--As for him, he was sorry that he had lived to such times, and that he must seek in pleasures a refuge against griefs which, if not met, would soon kill him.De Domitius Afer, a vén lator és besúgó, annyira felbőszült ettől a beszédtől, hogy nagy felhábo­rodásában egész tunikáját végigöntötte falernusi borral. Ő mindig hitt az istenekben. Az emberek azt beszélik, hogy Róma elpusztul, sőt vannak, akik azt mondják; hogy ez a pusztulás máris megindult. S igaz is!... De ha ez bekövetkezik, az csak azért lesz, mert az ifjúság hitetlen, márpedig hit nélkül nincsen erény. A régi, szigorú erkölcsöket is elhagyták, és senki nem gondol arra, hogy az epikureusok nem fogják megvédeni az országot a barbároktól. Hiába! Ami őt illeti, nagyon sajnálja, hogy ilyen időket kellett megérnie, amikor a gyönyö­rökben kell védelmet keresnie a búsulás ellen, mert különben ez nagyon is hamar végezne vele.
When he had said this, he drew toward him a Syrian dancer, and kissed her neck and shoulders with his toothless mouth. Seeing this, the consul Memmius Regulus laughed, and, raising his bald head with wreath awry, exclaimed,--Azzal magához ölelt egy szíriai táncosnőt, s fogatlan szájával csókolgatni kezdte annak nyakát és hátát. Mikor ezt Memmius Regulus consul meglátta, elnevette magát, tar koponyáját, rajta a félrecsapott koszorúval felkapta, s így szólt:
"Who says that Rome is perishing? What folly! I, a consul, know better. Videant consules! Thirty legions are guarding our pax romana!"- Ki mondja, hogy Róma elpusztul?... Ostobaság!... Én, a consul jobban tudom... Videant consules!... Harminc légió... őrzi a mi pax Romanánkat!...79
Here he put his fists to his temples and shouted, in a voice heard throughout the triclinium,--Erre öklét halántékához emelte, s úgy kiabált, hogy az egész teremben meghallják:
"Thirty legions! thirty legions! from Britain to the Parthian boundaries!"- Harminc légió! Harminc légió! Britanniától a parthusok határáig!
But he stopped on a sudden, and, putting a finger to his forehead, said,--De egyszerre elgondolkozva bökött ujjával homlokára, s felkiáltott:
"As I live, I think there are thirty-two."- De nem is tudom, nem harminckettő-e?...
He rolled under the table, and began soon to send forth flamingo tongues, roast and chilled mushrooms, locusts in honey, fish, meat, and everything which he had eaten or drunk.S már az asztal alá is gurult, ott aztán hamarosan viszontlátta a flamingónyelveket, a pirított rizikét, fagyasztott gombát, mézes sáskát, halat, húsféléket, és mindent, amit megevett vagy megivott.
But the number of the legions guarding Roman peace did not pacify Domitius.De Domitiust nem nyugtatta meg a pax Romanát őrző légiók száma.
No, no! Rome must perish; for faith in the gods was lost, and so were strict habits! Rome must perish; and it was a pity, for still life was pleasant there. Cæsar was gracious, wine was good! Oh, what a pity!Nem, nem! Rómának el kell pusztulnia, mert elpusztult az istenekbe vetett hit és a szigorú erkölcs! Rómának el kell pusztulnia, pedig kár, mert az élet mégiscsak szép, Caesar kegyelmes, a bor jó! Ó, be nagy kár!
And hiding his head on the arm of a Syrian bacchanal, he burst into tears.S fejét a szíriai bacchánsnő lapockái közé dugva sírva fakadt:
"What is a future life! Achilles was right,--better be a slave in the world beneath the sun than a king in Cimmerian regions. And still the question whether there are any gods--since it is unbelief--is destroying the youth."- Mert mit használ az a jövendő élet?... Achillesnek igaza volt, hogy jobb a béreslegénynek ezen a napfényes világon, hogysem az uralkodónak az alvilági tájakon.80 S még az is kérdés, vannak-e egyáltalán istenek, noha a hitetlenség romlásba viszi az ifjúságot...
Lucan meanwhile had blown all the gold powder from Nigidia's hair, and she being drunk had fallen asleep. Next he took wreaths of ivy from the vase before him, put them on the sleeping woman, and when he had finished looked at those present with a delighted and inquiring glance.Lucanus közben minden aranyport lefújt Nigidia hajáról, az asszony pedig, miután leitta magát, elaludt. Ezután leszedte a borostyánt az előtte álló vázáról, s az alvó asszonyra tekerte. E műve befejezése után örvendező és kérdő tekintettel nézett végig a jelenlevőkön.
He arrayed himself in ivy too, repeating, in a voice of deep conviction,Ezután önmagát is feldíszítette a borostyánnal, s a mély meggyőződés hangján ismételgette:
"I am not a man at all, but a faun."- Én nem is vagyok ember, hanem faun.
Petronius was not drunk; but Nero, who drank little at first, out of regard for his "heavenly" voice, emptied goblet after goblet toward the end, and was drunk. He wanted even to sing more of his verses,--this time in Greek,--but he had forgotten them, and by mistake sang an ode of Anacreon. Pythagoras, Diodorus, and Terpnos accompanied him; but failing to keep time, they stopped. Nero as a judge and an æsthete was enchanted with the beauty of Pythagoras, and fell to kissing his hands in ecstasy. "Such beautiful hands I have seen only once, and whose were they?"Petronius nem volt részeg. Nero viszont, aki eleinte, hogy „mennyei” hangját kímélje, keveset ivott, a végén egyik serleget a másik után hajtotta fel, s egészen elázott. Sőt, tovább akart énekelni, ezúttal görög költeményeit, de elfelejtette, s tévedésből egy anakreoni dalt énekelt. Az éneket Pythagoras, Diodoros és Terpnos kísérték, mivel azonban egyiküknek sem ment, abbahagyták. Nero pedig mint műértő és esztéta, elragadtatva magasztalta Pythagoras szépsé­gét, s a kezét csókolgatta. Ilyen szép kezet csak valamikor régen látott... kiét is?
Then placing his palm on his moist forehead, he tried to remember. After a while terror was reflected on his face.S ujját verejtékes homlokához emelve gondolkozott. Kis idő múlva arcán a félelem kifejezése jelent meg.
Ah! His mother's--Agrippina's!Aha! Az anyjáét! Agrippináét!
And a gloomy vision seized him forthwith.S hirtelen komor látomások vették hatalmukba.
"They say," said he, "that she wanders by moonlight on the sea around Baiæ and Bauli. She merely walks,--walks as if seeking for something. When she comes near a boat, she looks at it and goes away; but the fisherman on whom she has fixed her eye dies."- Azt mondják - motyogta -, hogy holdvilágos éjszakákon a tengeren jár-kel Baiae és Baula körül... Csak jár-kel, mintha keresne valamit. S ha egy csónakhoz ér, belenéz, aztán tovább­megy, de a halász, akire ránézett, meghal.
"Not a bad theme," said Petronius.- Témának nem rossz - jegyezte meg Petronius.
But Vestinius, stretching his neck like a stork, whispered mysteriously,--Vestinus pedig, nyakát gém módjára kinyújtva, titokzatosan suttogta:
"I do not believe in the gods; but I believe in spirits--Oi!"- Az istenekben nem hiszek, de a szellemekben igen... jaj!
Nero paid no attention to their words, and continued,--Nero azonban oda sem figyelt, csak tovább beszélt:
"I celebrated the Lemuria, and have no wish to see her. This is the fifth year--I had to condemn her, for she sent assassins against me; and, had I not been quicker than she, ye would not be listening to-night to my song."- Pedig a lemures81 ünnepeit megszenteltem. Nem akartam őt látni! Már ötödik éve. El kellett, el kellett őt ítélnem, mert orgyilkost küldött rám, s ha meg nem előztem volna, ma nem hallhattátok volna énekemet.
"Thanks be to Cæsar, in the name of the city and the world!" cried Domitius Afer.- Hála neked, Caesar, e város és az egész világ nevében! - kiáltotta Domitius Afer.
"Wine! and let them strike the tympans!"- Bort! És hadd szóljanak az üstdobok!
The uproar began anew. Lucan, all in ivy, wishing to outshout him, rose and cried,--Újra kitört a zaj. Lucanus borostyánba burkoltan túl akarta harsogni a lármát, s hangosan kiáltozta:
"I am not a man, but a faun; and I dwell in the forest. Eho-o-o-oo!"- Nem vagyok ember, hanem faun, s az erdőben lakom. Echo... ooo!
Cæsar drank himself drunk at last; men were drunk, and women were drunk. Vinicius was not less drunk than others; and in addition there was roused in him, besides desire, a wish to quarrel, which happened always when he passed the measure. His dark face became paler, and his tongue stuttered when he spoke, in a voice now loud and commanding,--"Give me thy lips! To-day, to-morrow, it is all one! Enough of this!A végén leitta magát Caesar, a férfiak mind és a nők is. Vinicius is legalább olyan részeg volt, mint a többiek, s ráadásul a gyönyörvágy mellett felébredt benne a civódási vágy is, mint mindig, valahányszor túlment a mértéken. Feketés arca még sápadtabb lett, s a nyelve botladozott már, mikor hangosan, sőt parancsoló hangon mondta:
"Cæsar took thee from Aulus to give thee to me, dost understand? To-morrow, about dusk, I will send for thee, dost understand? Cæsar promised thee to me before he took thee. Thou must be mine! Give me thy lips! I will not wait for to-morrow,--give thy lips quickly."- Add a szád! Ma vagy holnap, mindegy!... Elég volt már ebből! Caesar azért vett el Aulusék­tól, hogy nekem ajándékozzon, érted?! Holnap alkonyatkor elküldök érted! Megértetted?... Caesar nekem ígért, még mielőtt elhozatott volna... Enyém leszel!... Add a szád! Nem akarok holnapig várni... gyorsan add a szád!
And he moved to embrace her; but Acte began to defend her, and she defended herself with the remnant of her strength, for she felt that she was perishing. But in vain did she struggle with both hands to remove his hairless arm; in vain, with a voice in which terror and grief were quivering, did she implore him not to be what he was, and to have pity on her. Sated with wine, his breath blew around her nearer and nearer, and his face was there near her face. He was no longer the former kind Vinicius, almost dear to her soul; he was a drunken, wicked satyr, who filled her with repulsion and terror.S átölelte, de Akté mindjárt védelmére kelt. Lygia maga is védekezett ereje maradványaival, mert úgy érezte, hogy elpusztul. De hiába erőlködött, hogy mindkét kezével lefejtse magáról az ifjú szőrtelen karjait, hiába rimánkodott panasztól és félelemtől remegő hangon, hogy ne viselkedjék így, s legyen irgalommal iránta. A borgőzös lehelet egyre közelebbről áradt arcába, s az ifjú arca közvetlenül az övé mellé simult. Ez már nem volt a lelkének kedves, régi jó Vinicius, hanem egy részeg, gonosz szatír, aki rémülettel és undorral töltötte el.
But her strength deserted her more and more. In vain did she bend and turn away her face to escape his kisses. He rose to his feet, caught her in both arms, and drawing her head to his breast, began, panting, to press her pale lips with his.De ereje egyre fogyott. Hiába hajolt hátra, s fordította el arcát, hogy elkerülje csókjait, az ifjú felállt, két karjába kapta, fejét mellére vonta, s lihegve nyomta száját Lygia elsápadó ajkaira.
But at this instant a tremendous power removed his arms from her neck with as much ease as if they had been the arms of a child, and pushed him aside, like a dried limb or a withered leaf. What had happened? Vinicius rubbed his astonished eyes, and saw before him the gigantic figure of the Lygian, called Ursus, whom he had seen at the house of Aulus.De e pillanatban valami rettenetes erő olyan könnyedén fejtette le karját a leány nyakáról, mintha gyermekkarok lettek volna, őt magát pedig úgy tolta félre, mint egy száraz gallyacskát vagy levélkét. Mi történt? Vinicius megdörzsölte csodálkozó szemét, s egy óriást látott maga mellett, az Ursus nevű lygiust, akit Aulusék házánál ismert meg.
Ursus stood calmly, but looked at Vinicius so strangely with his blue eyes that the blood stiffened in the veins of the young man; then the giant took his queen on his arm, and walked out of the triclinium with an even, quiet step.A lygius nyugodtan állt ott, de olyan furcsán nézett Viniciusra kék szemével, hogy az ifjúnak a vér megfagyott ereiben. Aztán karjára vette királykisasszonyát, s egyenletes, halk léptekkel hagyta el a tricliniumot.
Acte in that moment went after him.Akté nyomban utánuk ment.
Vinicius sat for the twinkle of an eye as if petrified; then he sprang up and ran toward the entrance crying,--Vinicius egy pillanatig megkövülten ült helyén, de aztán felugrott, s az ajtó felé rohant:
"Lygia! Lygia!"- Lygia! Lygia!
But desire, astonishment, rage, and wine cut the legs from under him. He staggered once and a second time, seized the naked arm of one of the bacchanals, and began to inquire, with blinking eyes, what had happened. She, taking a goblet of wine, gave it to him with a smile in her mist-covered eyes.De az érzéki vágy, a megdöbbenés, a vad düh meg a bor elernyesztette lábát. Egyszer-kétszer megtántorodott, majd megragadta egy bacchánsnő mezítelen karját, s hunyorgatva kérdezte: - Mi történt itt? Az pedig felkapott egy boroskancsót, s mosolygó, ködös szemmel adta át neki:
"Drink!" said she.- Igyál!- kínálta.
Vinicius drank, and fell to the floor.Vinicius kiitta, s elvágódott.
The greater number of the guests were lying under the table; others were walking with tottering tread through the triclinium, while others were sleeping on couches at the table, snoring, or giving forth the excess of wine. Meanwhile, from the golden network, roses were dropping and dropping on those drunken consuls and senators, on those drunken knights, philosophers, and poets, on those drunken dancing damsels and patrician ladies, on that society all dominant as yet but with the soul gone from it, on that society garlanded and ungirdled but perishing.A vendégek túlnyomó része már az asztal alatt hevert, mások tántorgó léptekkel járkáltak a tricliniumban, megint mások horkolva aludtak az asztal melletti kereveteken, álmukban vissza­adva a megivott bor fölöslegét. S a részeg consulokra és senatorokra, az ittas lovagokra, költőkre és filozófusokra, a részeg táncosnőkre és patríciusasszonyokra, erre az egész, még mindenható, de már lélektelen, még koszorúval ékesített és nekivadult, de már kimúló világra a mennyezet alatt kifeszített aranyhálóból hullott, egyre hullott a rózsa.
Dawn had begun out of doors.Odakint már hajnalodott.
Chapter VIIINYOLCADIK FEJEZET
No one stopped Ursus, no one inquired even what he was doing. Those guests who were not under the table had not kept their own places; hence the servants, seeing a giant carrying a guest on his arm, thought him some slave bearing out his intoxicated mistress. Moreover, Acte was with them, and her presence removed all suspicion.Ursust senki sem tartóztatta fel, még azt sem kérdezték tőle, mit csinál. Azok a vendégek, akik még nem feküdtek az asztal alatt, már nem ültek helyeiken, a cselédség tehát, látván az óriást, karján a vendég hölggyel, azt hitte, egy rabszolga viszi ki elázott úrnőjét a lakomáról. Különben is Akté is velük ment, s az ő jelenléte eloszlatott minden gyanút.
In this way they went from the triclinium to the adjoining chamber, and thence to the gallery leading to Acte's apartments.Így mentek ki a tricliniumból a szomszéd szobába, onnan pedig az Akté lakásához vezető folyosóra.
To such a degree had her strength deserted Lygia, that she hung as if dead on the arm of Ursus. But when the cool, pure breeze of morning beat around her, she opened her eyes. It was growing clearer and clearer in the open air. After they had passed along the colonnade awhile, they turned to a side portico, coming out, not in the courtyard, but the palace gardens, where the tops of the pines and cypresses were growing ruddy from the light of morning. That part of the building was empty, so that echoes of music and sounds of the feast came with decreasing distinctness. It seemed to Lygia that she had been rescued from hell, and borne into God's bright world outside. There was something, then, besides that disgusting triclinium. There was the sky, the dawn, light, and peace. Sudden weeping seized the maiden, and, taking shelter on the arm of the giant, she repeated, with sobbing,--Lygiát annyira elhagyta minden ereje, hogy teljes súlyával Ursus karjára nehezedett. De mihelyt megcsapta a tiszta, hűvös reggeli levegő, kinyitotta szemét. Kint egyre világosabb lett. Kis idő múlva az oszlopsorban haladva egy mellékporticusba fordultak be, mely nem az udvarra, hanem a palota kertjébe vezetett, ahol a píniák és ciprusok csúcsa már vöröslött a hajnalpírtól. Az épület e része üres volt s a zene hangjait és a lakmározók ordítozásait egyre homályosabban hallották. Lygia úgy érezte, mintha a pokolból ragadták volna ki, s hozták Isten ragyogó világára. Tehát mégis volt valami amaz undorító tricliniumon túl is. Az ég, a hajnalpír, a világosság és a csend. A leányon hirtelen erőt vett a sírás, s az óriás vállához simulva, zokogva ismételgette:
"Let us go home, Ursus! home, to the house of Aulus."- Haza. Ursus, haza. Aulusékhoz!...
"Let us go!" answered Ursus.- Oda megyünk! - felelte Ursus.
They found themselves now in the small atrium of Acte's apartments. Ursus placed Lygia on a marble bench at a distance from the fountain. Acte strove to pacify her; she urged her to sleep, and declared that for the moment there was no danger,--after the feast the drunken guests would sleep till evening. For a long time Lygia could not calm herself, and, pressing her temples with both hands, she repeated like a child,--Ehelyett azonban egy kis atriumba jutottak, amely Akté lakásához tartozott. Itt Ursus leültette Lygiát a szökőkút közelében álló márványpadra. Akté pedig vigasztalgatta, s igyekezett rábeszélni, hogy feküdjék le, biztosította, hogy egyelőre semmiféle veszély nem fenyegeti, mert a részeg vendégek a lakoma után estig aludni fognak. De Lygia sokáig nem bírt meg­nyugodni, s tenyerét halántékára szorítva hajtogatta, mint egy gyerek:
"Let us go home, to the house of Aulus!"- Haza, Aulusékhoz!...
Ursus was ready. At the gates stood pretorians, it is true, but he would pass them. The soldiers would not stop out-going people. The space before the arch was crowded with litters. Guests were beginning to go forth in throngs. No one would detain them. They would pass with the crowd and go home directly. For that matter, what does he care? As the queen commands, so must it be. He is there to carry out her orders.Ursus készen volt rá. Igaz, hogy a kapukban ott álltak a praetorianusok, de ő úgyis átjut. A katonák nem tartóztatják fel a távozókat. A kapu előtt nyüzsög a sok gyaloghintó. Az emberek most már csoportosan távoznak. Senki sem tartóztatja fel őket. Ők is kimennek a tömeggel együtt, s egyenesen hazatérnek. Különben is, mit neki! Amit a királykisasszony parancsol, annak meg kell lenni. Azért van ő itt.
"Yes, Ursus," said Lygia, "let us go."Lygia pedig egyre ismételgette: - Igen, Ursus, megyünk.
Acte was forced to find reason for both. They would pass out, true; no one would stop them. But it is not permitted to flee from the house of Cæsar; whoso does that offends Cæsar's majesty. They may go; but in the evening a centurion at the head of soldiers will take a death sentence to Aulus and Pomponia Græcina; they will bring Lygia to the palace again, and then there will be no rescue for her. Should Aulus and his wife receive her under their roof, death awaits them to a certainty.Akténak kellett hát okosnak lennie mindkettőjük helyett. Igen, kijutnak! Senki sem tartóztatja fel őket. De a Caesar házából nem szabad megszökni, s aki megteszi, az Caesar felségét sérti meg. Eljutnak, de este a centurio, katonái élén, már megviszi a halálos ítéletet Aulusnak meg Pomponia Graecinának, Lygiát pedig visszaviszik a palotába, s akkor már igazán nincs menekülés számára. Ha Aulusék házukba fogadják, biztos halál vár rájuk.
Lygia's arms dropped. There was no other outcome. She must choose her own ruin or that of Plautius. In going to the feast, she had hoped that Vinicius and Petronius would win her from Cæsar, and return her to Pomponia; now she knew that it was they who had brought Cæsar to remove her from the house of Aulus. There was no help. Only a miracle could save her from the abyss,--a miracle and the might of God.Lygia keze lehanyatlott. Nem volt mit tenni. Választani kellett Plautiusék vagy a saját veszte között. Mikor a lakomára ment, remélte, hogy Petronius és Vinicius kikéri őt Caesartól, és visszaadják Pomponiának, most azonban már tudta, hogy Caesar éppen az ő rábeszélésükre vette el őt Auluséktól. Nem volt hát menekvés, legfeljebb a csoda menthette meg ebből a szakadékból. Csoda és az Isten hatalma.
"Acte," said she, in despair, "didst thou hear Vinicius say that Cæsar had given me to him, and that he will send slaves here this evening to take me to his house?"- Akté - szólt kétségbeesve -, hallottad, mit mondott Vinicius, hogy Caesar neki ajándékozott, s hogy ma este rabszolgákat küld értem, s elvitet a házába?
"I did," answered Acte;- Hallottam - felelte Akté.
and, raising her arms from her side, she was silent. The despair with which Lygia spoke found in her no echo. She herself had been Nero's favorite. Her heart, though good, could not feel clearly the shame of such a relation. A former slave, she had grown too much inured to the law of slavery; and, besides, she loved Nero yet. If he returned to her, she would stretch her arms to him, as to happiness. Comprehending clearly that Lygia must become the mistress of the youthful and stately Vinicius, or expose Aulus and Pomponia to ruin, she failed to understand how the girl could hesitate.S karját széttárva, elhallgatott. Az a kétségbeesés, amellyel Lygia beszélt, nem keltett vissz­hangot benne. Hiszen ő maga is Nero szeretője volt. Jó szíve volt ugyan, de az ilyen viszony gyalázatát nem bírta érzékelni. Mint volt rabszolganő, nagyon is hozzászokott a rabság törvényeihez, s ezenfelül Nerót még most is szerette. Ha Caesar vissza akarna térni hozzá, ő boldogan nyújtaná feléje kezét. Most hát világosan megértvén, hogy Lygiának vagy a szép, fiatal Vinicius szeretőjévé kell válnia, vagy saját maga és Aulusék vesztét idézheti elő, semmiképpen sem fért a fejébe, hogyan habozhat.
"In Cæsar's house," said she, after a while, "it would not be safer for thee than in that of Vinicius."- Caesar házában sem lehetnél nagyobb biztonságban, mint Viniciusnál - mondta végre.
And it did not occur to her that, though she told the truth, her words meant, "Be resigned to fate and become the concubine of Vinicius."S eszébe jutott, hogy noha igazat mondott, szavai ezt jelentették: „Törődj bele sorsodba, s légy Vinicius ágyasa.”
As to Lygia, who felt on her lips yet his kisses, burning as coals and full of beastly desire, the blood rushed to her face with shame at the mere thought of them.De Lygia még most is ajkán érezte az ifjú állati gerjedelemtől parázsként izzó csókjait, s már a puszta visszaemlékezésre is arcába szökött a vér szégyenében.
"Never," cried she, with an outburst, "will I remain here, or at the house of Vinicius,--never!"- Soha! - kiáltotta kirobbanva. - Nem maradok sem itt, sem Viniciusnál, soha!
"But," inquired Acte, "is Vinicius hateful to thee?"Akté csodálkozott ezen a kitörésen. - Annyira gyűlölöd Viniciust? - kérdezte.
Lygia was unable to answer, for weeping seized her anew. Acte gathered the maiden to her bosom, and strove to calm her excitement. Ursus breathed heavily, and balled his giant fists; for, loving his queen with the devotion of a dog, he could not bear the sight of her tears. In his half-wild Lygian heart was the wish to return to the triclinium, choke Vinicius, and, should the need come, Cæsar himself; but he feared to sacrifice thereby his mistress, and was not certain that such an act, which to him seemed very simple, would befit a confessor of the Crucified Lamb.De Lygia nem bírt felelni, mert ismét sírva fakadt. Akté a keblére vonta, s úgy csitította. Ursus lihegve szorította össze hatalmas ökleit, mert királykisasszonyát kutyahűséggel szerette, s nem bírta nézni könnyeit. Félvad lygius szívében vágy ébredt, hogy visszamenjen a terembe, s megfojtsa Viniciust, sőt ha kell, Caesart is, de ezt nem merte felajánlani úrnőjének, nem tudván biztosan, hogy ez a cselekedet, amelyet az első pillanatban annyira egyszerűnek látott, méltó-e a Megfeszített Bárány követőjéhez.
But Acte, while caressing Lygia, asked again,Akté pedig, Lygiát magához ölelve, ismét megkérdezte:
"Is he so hateful to thee?"- Annyira gyűlölöd Viniciust?
"No," said Lygia; "it is not permitted me to hate, for I am a Christian."- Nem - felelte Lygia -, nem szabad őt gyűlölnöm, mert keresztény vagyok.
"I know, Lygia. I know also from the letters of Paul of Tarsus, that it is not permitted to defile one's self, nor to fear death more than sin; but tell me if thy teaching permits one person to cause the death of others?"- Tudom, Lygia. Tudom a tarsusi Pál leveleiből is, hogy nektek nem szabad sem gyalázatba esnetek, sem jobban félnetek a haláltól, mint a bűntől, de mondd meg nekem, a ti tanaitok megengedik, hogy öljetek?
"No."- Nem.
"Then how canst thou bring Cæsar's vengeance on the house of Aulus?"- Akkor hogyan teheted ki Aulusék házát Caesar bosszújának?
A moment of silence followed. A bottomless abyss yawned before Lygia again.Pillanatnyi csend állt be. Lygia előtt ismét feneketlen mélység nyílt meg.
"I ask," continued the young freedwoman, "for I have compassion on thee--and I have compassion on the good Pomponia and Aulus, and on their child. It is long since I began to live in this house, and I know what Cæsar's anger is. No! thou art not at liberty to flee from here. One way remains to thee: implore Vinicius to return thee to Pomponia."De a fiatal szabadosnő tovább beszélt: - Azért kérdezlek, mert sajnállak, és sajnálom a jó Pomponiát, meg Aulust, meg gyermeküket. Én régóta itt lakom ebben a házban, s tudom, milyen veszéllyel fenyeget Caesar haragja. Nem! Nem szabad innen megszöknötök. Egyetlen út marad, kikönyörögni Viniciustól, hogy adjon vissza Pomponiának.
But Lygia dropped on her knees to implore some one else. Ursus knelt down after a while, too, and both began to pray in Cæsar's house at the morning dawn.Lygia azonban térdre hullott, hogy máshoz könyörögjön. Kis idő múlva Ursus is letérdelt, s mindketten imádkoztak itt a Caesar házában a hajnalpír fényében.
Acte witnessed such a prayer for the first time, and could not take her eyes from Lygia, who, seen by her in profile, with raised hands, and face turned heavenward, seemed to implore rescue. The dawn, casting light on her dark hair and white peplus, was reflected in her eyes. Entirely in the light, she seemed herself like light. In that pale face, in those parted lips, in those raised hands and eyes, a kind of superhuman exaltation was evident. Acte understood then why Lygia could not become the concubine of any man. Before the face of Nero's former favorite was drawn aside, as it were, a corner of that veil which hides a world altogether different from that to which she was accustomed. She was astonished by prayer in that abode of crime and infamy. A moment earlier it had seemed to her that there was no rescue for Lygia; now she began to think that something uncommon would happen, that some aid would come,--aid so mighty that Cæsar himself would be powerless to resist it; that some winged army would descend from the sky to help that maiden, or that the sun would spread its rays beneath her feet and draw her up to itself. She had heard of many miracles among Christians, and she thought now that everything said of them was true, since Lygia was praying.Akté most először látott ilyen imádkozást, s nem bírta szemét levenni Lygiáról, aki tőle oldal­vást térdelt, s felemelt fejjel és kézzel nézett az égre, mintha onnan várna menedéket. A hajnal fénye megvilágította sötét haját és fehér peplumát, s szeméből is visszaverődött, úgyhogy a hajnali fényben olyan volt, mint maga a fény. Ebben az elsápadó arcban, a nyitott szájban, a felemelt karban és a magasba meredő szemben valami földöntúli elragadtatás látszott. S Akté most már megértette, miért nem lehet Lygia senkinek az ágyasa. Nero volt szeretője előtt mintha egy függöny sarka lebbent volna fel, amely egy egészen más világot takart el, mint amilyenhez ő hozzászokott. Ámulatba ejtette ez az imádság itt, a bűn és a gyalázat házában. Még az előbb azt hitte, hogy Lygia számára nincs menekvés, most pedig már kezdte hinni, hogy történhetik valami rendkívüli dolog, hogy érkezhet olyan hatalmas segítség, amelynek maga Caesar sem szegülhet ellene, hogy az égből szárnyas hadseregek ereszkednek le meg­segítésére, vagy a nap teríti ki alá sugarait, s felvonja magához. Sok csodáról hallott már, melyek a keresztények körében történtek, s most azt gondolta, hogy mindez bizonyára igaz, ha ez a lány így imádkozik.
Lygia rose at last, with a face serene with hope. Ursus rose too, and, holding to the bench, looked at his mistress, waiting for her words.Lygia pedig felállt, s arcán ragyogott a reménység. Ursus szinten felemelkedett, s a padka mellett leguggolva leste úrnője szavát.
But it grew dark in her eyes, and after a time two great tears rolled down her checks slowly.De a leány szemét ellepte a köd, s két kövér könnycsepp gördült végig arcán.
"May God bless Pomponia and Aulus," said she. "It is not permitted me to bring ruin on them; therefore I shall never see them again."- Isten áldja meg Pomponiát és Aulust - mondta. - Nem szabad veszedelmet hoznom rájuk, így hát soha többé nem látom őket.
Then turning to Ursus she said that he alone remained to her in the world; that he must be to her as a protector and a father. They could not seek refuge in the house of Aulus, for they would bring on it the anger of Cæsar. But neither could she remain in the house of Cæsar or that of Vinicius. Let Ursus take her then; let him conduct her out of the city; let him conceal her in some place where neither Vinicius nor his servants could find her. She would follow Ursus anywhere, even beyond the sea, even beyond the mountains, to the barbarians, where the Roman name was not heard, and whither the power of Cæsar did not reach. Let him take her and save her, for he alone had remained to her.Aztán Ursushoz fordult, s megmagyarázta, hogy most már egyedül ő, Ursus, marad meg neki, tehát neki kell vállalnia, hogy atyja és gyámja lesz egyaránt. Auluséknál nem kereshetnek menedéket, mert reájuk vonnák Caesar haragját. De ő, Lygia, nem maradhat sem Caesar, sem Vinicius házában. Vigye hát el őt Ursus, vigye ki a városból, s rejtse el valahová, ahol sem Vinicius, sem szolgái rá nem találhatnak. Ő, Lygia, bárhová elmegy vele, akár a tengeren vagy a hegyeken túlra is, a barbárokhoz, ahol nem ismerik a rómaiak nevét, s ahova Caesar hatalma el nem ér. Vigye hát el, s mentse meg, mert most már egyedül csak ő, Ursus, marad meg neki.
The Lygian was ready, and in sign of obedience he bent to her feet and embraced them. But on the face of Acte, who had been expecting a miracle, disappointment was evident. Had the prayer effected only that much? To flee from the house of Cæsar is to commit an offence against majesty which must be avenged; and even if Lygia succeeded in hiding, Cæsar would avenge himself on Aulus and Pomponia. If she wishes to escape, let her escape from the house of Vinicius. Then Cæsar, who does not like to occupy himself with the affairs of others, may not wish even to aid Vinicius in the pursuit; in every case it will not be a crime against majesty.A lygius készen volt erre is, s engedelmessége jeléül lehajolt, s átölelte a leány lábát. De Akté csodát várt, s így most arcán csalódottság tükröződött. Hát csak ennyit tett az az imádság? Caesar házából megszökni annyi, mint felségsértést elkövetni, ami nem maradhat bosszu­latlanul, s ha Lygia el tudna is rejtőzni, Caesar Aulusékon tölti ki bosszúját. Ha szökni akar, szökjék el Vinicius házától. Akkor Caesar, aki nem szeret mások ügyeivel foglalkozni, talán nem is segíti Viniciust az üldözésben, és semmi esetre sem lesz belőle felségsertés.
But Lygia's thoughts were just the following: Aulus would not even know where she was; Pomponia herself would not know. She would escape not from the house of Vinicius, however, but while on the way to it. When drunk, Vinicius had said that he would send his slaves for her in the evening. Beyond doubt he had told the truth, which he would not have done had he been sober. Evidently he himself, or perhaps he and Petronius, had seen Cæsar before the feast, and won from him the promise to give her on the following evening. And if they forgot that day, they would send for her on the morrow. But Ursus will save her. He will come; he will bear her out of the litter as he bore her out of the triclinium, and they will go into the world. No one could resist Ursus, not even that terrible athlete who wrestled at the feast yesterday. But as Vinicius might send a great number of slaves, Ursus would go at once to Bishop Linus for aid and counsel. The bishop will take compassion on her, will not leave her in the hands of Vinicius; he will command Christians to go with Ursus to rescue her. They will seize her and bear her away; then Ursus can take her out of the city and hide her from the power of Rome.De hiszen Lygia is így gondolkozott. Aulusék, sőt Pomponia sem fogja tudni, hol van ő. De ő nem Vinicius házától szökik meg, hanem útközben. Vinicius részegen megmondta neki, hogy estefelé elküldi érte rabszolgáit. Bizonyára igazat beszélt, amit józan állapotban nem tett volna. Talán Vinicius, esetleg Petroniusszal együtt, már a lakoma előtt találkozott Caesarral, s kieszközölték tőle az ígéretet, hogy este kiadja Lygiát. S ha ma elfeledkeznének róla, biztosan holnap küldenek érte. De Ursus majd megmenti. Eljön. Kiemeli a gyaloghintóból, mint ahogy kivitte a tricliniumból, aztán elmennek világgá. Ursusszal senki el nem bír. Vele el nem bánna az a szörnyű atléta sem, aki tegnap birkózott a tricliniumban. De mivel Vinicius esetleg igen sok rabszolgát küld, Ursus azonnal elmegy Linus püspökhöz, s tőle kér tanácsot és segít­séget. A püspök megkönyörül rajta, nem hagyja őt Vinicius kezében, s meghagyja a kereszté­nyeknek, hogy menjenek Ursusszal segítségére. Kiszabadítják és elszöktetik, aztán meg már Ursus ki tudja őt vinni a városból, és el tudja rejteni a római hatalom elől.
And her face began to flush and smile. Consolation entered her anew, as if the hope of rescue had turned to reality. She threw herself on Acte's neck suddenly, and, putting her beautiful lips to Acte's cheek, she whispered:S arcát már ellepte a pír, s el is mosolyodott. Újra feléledt benne a bizakodás, mintha a mene­külés reménye máris valósággá vált volna. Egyszerre Akté nyakába vetette magát, s gyönyörű ajkát annak arcához szorítva suttogta:
"Thou wilt not betray, Acte, wilt thou?"- Ugye, nem árulsz el bennünket, Akté?
"By the shade of my mother," answered the freedwoman, "I will not; but pray to thy God that Ursus be able to bear thee away."- Anyám árnyékára - felelte az -, nem árullak el, csak arra kérd Istenedet, hogy Ursus el tudjon venni tőlük.
The blue, childlike eyes of the giant were gleaming with happiness. He had not been able to frame any plan, though he had been breaking his poor head; but a thing like this he could do,--and whether in the day or in the night it was all one to him! He would go to the bishop, for the bishop can read in the sky what is needed and what is not. Besides, he could assemble Christians himself. Are his acquaintances few among slaves, gladiators, and free people, both in the Subura and beyond the bridges? He can collect a couple of thousand of them. He will rescue his lady, and take her outside the city, and he can go with her. They will go to the end of the world, even to that place from which they had come, where no one has heard of Rome.De az óriás gyermeki kék szeme boldogan ragyogott. Ő ugyan hiába törte szegény fejét, semmit sem bírt kisütni, de az ilyesmit, azt igen, azt meg tudja tenni. Akár nappal, akár éjjel, neki mindegy!... Elmegy a püspökhöz, mert a püspök az égből olvassa ki, mit kell és mit nem szabad tenni. De keresztényeket így is össze tudna szedni. Kevés ismerőse van talán, akár rab­szolga, akár gladiátor vagy szabad ember, akár a Suburrán, akár a hidakon túl? Összeszed­hetne ezret vagy akár kétezret is. S kiszabadítja úrnőjét, meg a városból is ki tudja vinni, s elmenni vele. Elmennek akár a világ végére, akár oda, ahova valók, ahol senki sem hallott Rómáról.
Here he began to look forward, as if to see things in the future and very distant.Azzal maga elé meredt, mintha valami régen, nagyon régen elmúlt, nagyon távoli dolgokat keresne, aztán megszólalt:
"To the forest? Ai, what a forest, what a forest!"- Az erdőbe? Hej, micsoda erdő, micsoda fenyves!...
But after a while he shook himself out of his visions.De csakhamar felocsúdott látomásaiból.
Well, he will go to the bishop at once, and in the evening will wait with something like a hundred men for the litter. And let not slaves, but even pretorians, take her from him! Better for any man not to come under his fist, even though in iron armor,--for is iron so strong? When he strikes iron earnestly, the head underneath will not survive.Igen, nyomban elmegy a püspökhöz, s estefelé már vagy száz embere fogja lesni a gyalog­hintót, még ha nem rabszolgák, hanem praetorianusok kísérnék is. Senkinek sem ajánlatos az ő ökle alá kerülnie, még ha vasvért volna is rajta... Mert a vas tán olyan erős? Ha jól odavág a vasra, a fej sem bírja ki alatta.
But Lygia raised her finger with great and also childlike seriousness.De Lygia gyermeki, nagy komolysággal emelte fel ujját:
"Ursus, do not kill," said she.- Ursus! „Ne ölj!” - figyelmeztette.
Ursus put his fist, which was like a maul, to the back of his head, and, rubbing his neck with great seriousness, began to mutter. But he must rescue "his light." She herself had said that his turn had come. He will try all he can. But if something happens in spite of him? In every case he must save her. But should anything happen, he will repent, and so entreat the Innocent Lamb that the Crucified Lamb will have mercy on him, poor fellow. He has no wish to offend the Lamb; but then his hands are so heavy.A lygius buzogányszerű kezét tarkójára tette, s dörmögve dörzsölte nyakát nagy zavarában. Hiszen el kell őt ragadnia... „az ő világosságát...” Lygia maga mondta, hogy most Ursus következik soron... No, majd vigyáz, amennyire csak tőle telik. De hátha akaratlanul is meg­esik?... Hiszen el kell őt vennie tőlük! No, ha mégis megesnék, ő úgy levezekli, úgy kikönyörgi az Ártatlan Báránykától, hogy a Megfeszített Bárányka megkönyörül szegény fején... Hiszen ő nem akarja a Báránykát megbántani, de ha olyan súlyos az ökle...
Great tenderness was expressed on his face; but wishing to hide it, he bowed and said,--S az arcáról sugárzó nagy megindultságot leplezni akarván, meghajolt, s így szólt:
"Now I will go to the holy bishop."- Én hát megyek a szent püspökhöz.
Acte put her arms around Lygia's neck, and began to weep. Once more the freedwoman understood that there was a world in which greater happiness existed, even in suffering, than in all the excesses and luxury of Cæsar's house. Once more a kind of door to the light was opened a little before her, but she felt at once that she was unworthy to pass through it.Akté pedig átölelte Lygia nyakát, és sírva fakadt. Újra megértette, hogy van egy világ, ahol még a szenvedésben is több a boldogság, mint Caesar házának minden fényűzésében és gyönyörében, megint megnyílt előtte az örök fényesség kapuja, de ugyanakkor megértette, ő nem méltó arra, hogy ezen a kapun belépjen.
Chapter IXKILENCEDIK FEJEZET
LYGIA was grieved to lose Pomponia Græcina, whom she loved with her whole soul, and she grieved for the household of Aulus; still her despair passed away. She felt a certain delight even in the thought that she was sacrificing plenty and comfort for her Truth, and was entering on an unknown and wandering existence. Perhaps there was in this a little also of childish curiosity as to what that life would be, off somewhere in remote regions, among wild beasts and barbarians. But there was still more a deep and trusting faith, that by acting thus she was doing as the Divine Master had commanded, and that henceforth He Himself would watch over her, as over an obedient and faithful child. In such a case what harm could meet her? If sufferings come, she will endure them in His name. If sudden death comes, He will take her; and some time, when Pomponia dies, they will be together for all eternity. More than once when she was in the house of Aulus, she tortured her childish head because she, a Christian, could do nothing for that Crucified, of whom Ursus spoke with such tenderness. But now the moment had come. Lygia felt almost happy, and began to speak of her happiness to Acte, who could not understand her, however. To leave everything,--to leave house, wealth, the city, gardens, temples, porticos, everything that is beautiful; leave a sunny land and people near to one--and for what purpose? To hide from the love of a young and stately knight. In Acte's head these things could not find place. At times she felt that Lygia's action was right, that there must be some immense mysterious happiness in it; but she could not give a clear account to herself of the matter, especially since an adventure was before Lygia which might have an evil ending,--an adventure in which she might lose her life simply. Acte was timid by nature, and she thought with dread of what the coming evening might bring. But she was loath to mention her fears to Lygia; meanwhile, as the day was clear and the sun looked into the atrium, she began to persuade her to take the rest needed after a night without sleep. Lygia did not refuse; and both went to the cubiculum, which was spacious and furnished with luxury because of Acte's former relations with Cæsar. There they lay down side by side, but in spite of her weariness Acte could not sleep. For a long time she had been sad and unhappy, but now she was seized by a certain uneasiness which she had never felt before. So far life had seemed to her simply grievous and deprived of a morrow; now all at once it seemed to her dishonorable.Lygia sajnálta Pomponia Graecinát, akit teljes szívéből szeretett, meg Aulusék egész házát, de kétségbeesése elmúlt. Sőt, bizonyos gyönyörűséget is érzett a gondolatra, hogy íme, igazsá­gáért föláldozza a kényelmet és jómódot, s ismeretlen, bujdosó életre adja magát. Talán volt abban valami gyermeki kíváncsiság is, hogy ugyan milyen is lesz az az élet valahol a távoli országokban, barbárok és vadállatok között, de még több volt benne a mélységes, bizakodó hit, hogy úgy viselkedik, úgy cselekszik, ahogyan az isteni Mester parancsolta, s ezentúl Ő maga fog őrködni felette, mint engedelmes, hű gyermeke fölött. Akkor pedig mi baj érheti? Ha szenvedést hoz reája, azt elviseli az Ő nevében. Ha váratlanul meg kell halnia, Ő veszi magához, s ha majd valamikor, Pomponia is meghal, együtt lesznek az örökkévalóságban. Még Anluséknál gyakran törte gyermeki fejecskéjét, hogy íme ő, keresztény létére, semmit sem tehet azért a Megfeszítettért, akiről Ursus olyan megindultan tud beszélni. De most itt a pillanat. Lygia szinte boldognak érezte magát, s boldogságáról beszélt Akténak, de az nem bírta őt megérteni. Lemondani mindenről, a házról, a gazdagságról, a városról, a kertekről, szentélyekről, porticusokról, mindenről, ami szép, lemondani erről a napfényes országról s a szívéhez közel álló emberekről - és miért? Azért, hogy elrejtőzzék egy szép, fiatal lovag szerelme elől?... E dolgok sehogyan sem fértek Akté fejébe. Néha megérezte ugyan, hogy van bennük igazság, sőt lehet bennük valami titokzatos, óriási boldogság is, de erről nem bírt magának világosan számot adni, különösen mivel Lygiára még olyan élmény várt, amely rosszul is végződhetett, sőt amelynek következtében egyenesen életét veszthette. Akté termé­sze­ténél fogva félénk volt, s remegve gondolt rá, mit hozhat az este. De aggályairól nem akart Lygiának szólni, mivel pedig közben teljesen kivilágosodott, s a nap bekandikált az atriumba, kérlelte Lygiát, hogy térjen nyugovóra, mert arra feltétlenül szüksége van az álmatlanul töltött éjszaka után. Lygia nem ellenkezett, s mindketten átmentek a tágas cubiculumba, amely Akténak Neróhoz való korábbi viszonya révén fényűzően volt berendezve. Ott lefeküdtek egymás mellé, de Akté, fáradtsága ellenére, nem bírt elaludni. Régóta szomorú és boldogtalan volt már, de most valami nyugtalanság szállta meg, amilyent eddig sohasem érzett. Eddig az életet csak nehéznek és kilátástalannak érezte, most azonban hirtelen úgy látta, hogy becstelen is.
Increasing chaos rose in her head. Again the door to light began to open and close. But in the moment when it opened, that light so dazzled her that she could see nothing distinctly. She divined, merely, that in that light there was happiness of some kind, happiness beyond measure, in presence of which every other was nothing, to such a degree that if Cæsar, for example, were to set aside Poppæa, and love her, Acte, again, it would be vanity. Suddenly the thought came to her that that Cæsar whom she loved, whom she held involuntarily as a kind of demigod, was as pitiful as any slave, and that palace, with columns of Numidian marble, no better than a heap of stones. At last, however, those feelings which she had not power to define began to torment her; she wanted to sleep, but being tortured by alarm she could not.Fejében egyre nagyobb zűrzavar támadt. A világossághoz vezető ajtó hol megnyílt, hol be­zárult, de amikor megnyílt, a fény annyira elvakította, hogy semmit sem látott tisztán. Inkább csak sejtette, hogy ama világosságban valami olyan mérhetetlen boldogság van, amelyhez képest minden más annyira semmiség, hogyha például Caesar eltávolítaná Poppaeát, s ismét őt szeretné meg, még az is nyomorult hiábavalóság volna. Egyszerre átvillant az agyán, hogy az a Caesar, akit ő szeretett, s akit önkéntelenül is valamiféle félistennek képzelt, éppen olyan silány ember, mint bármelyik rabszolga, ez a palota pedig a maga numidiai márványból készült oszlopsoraival semmivel sem jobb, mint egy rakás kő. De végül is ezek az érzések, amelyeket nem tudott magának megmagyarázni, már fárasztották. Szeretett volna elaludni, de az emésztő nyugtalanság miatt nem jött álom a szemére.
Thinking that Lygia, threatened by so many perils and uncertainties, was not sleeping either, she turned to her to speak of her flight in the evening.Végül azt hívén, hogy Lygia szintén nem alszik, hiszen annyi fenyegető veszedelem és bizonytalanság vár rá, feléje fordult, hogy kissé meghányják-vessék a leány esti szökését.
But Lygia was sleeping calmly. Into the dark cubiculum, past the curtain which was not closely drawn, came a few bright rays, in which golden dust-motes were playing. By the light of these rays Acte saw her delicate face, resting on her bare arm, her closed eyes, and her mouth slightly open. She was breathing regularly, but as people breathe while asleep.De Lygia nyugodtan aludt. A sötét cubiculumba, a lazán összevont függöny résein át behatolt néhány fényes sugár, s bennük arany porszemek örvénylettek. E világosságnál Akté meg­pillan­totta a leány finom arcocskáját, feje alá tett mezítelen karját, behunyt szemét és kissé szétnyílt ajkait. Egyenletesen lélegzett, de úgy, ahogy az ember álmában lélegzik.
"She sleeps,--she is able to sleep," thought Acte. "She is a child yet."„Alszik. Ő tud aludni! - gondolta Akté. - Hiszen még gyermek!”
Still, after a while it came to her mind that that child chose to flee rather than remain the beloved of Vinicius; she preferred want to shame, wandering to a lordly house, to robes, jewels, and feasts, to the sound of lutes and citharas.De csakhamar eszébe villant, hogy íme, ez a gyermek mégis inkább a szökést választja, mint azt, hogy Vinicius szeretője legyen, inkább a nyomort, mint a gyalázatot, inkább a bujdosást, mint a Carinae közelében pompázó házat meg a szép ruhákat, ékszereket és lakomákat, a lant és citera hangját.
"Why?"- Miért?
And she gazed at Lygia, as if to find an answer in her sleeping face. She looked at her clear forehead, at the calm arch of her brows, at her dark tresses, at her parted lips, at her virgin bosom moved by calm breathing; then she thought again,--"How different from me!"S egyre Lygiát nézte, mintha alvó arcából akarná kiolvasni a választ. Nézte szeplőtlenül tiszta homlokát, szemöldökének szelíd íveit, sötét szempilláit, szétnyílt ajkait s nyugodt lélegzéstől hullámzó szűzi keblét, aztán megint azt gondolta: „Milyen más ő, mint én!”
Lygia seemed to her a miracle, a sort of divine vision, something beloved of the gods, a hundred times more beautiful than all the flowers in Cæsar's garden, than all the statues in his palace. But in the Greek woman's heart there was no envy. On the contrary, at thought of the dangers which threatened the girl, great pity seized her. A certain motherly feeling rose in the woman. Lygia seemed to her not only as beautiful as a beautiful vision, but also very dear, and, putting her lips to her dark hair, she kissed it.S csodának, valamiféle isteni látomásnak, istenek szerelmének látta Lygiát, aki százszorta szebb, mint Caesar kertjének minden virága, mint palotájának minden szobra. De irigység nem volt szívében. Sőt, ha arra gondolt, hogy Lygiát milyen veszedelmek fenyegetik, nagy szánalom fogta el. Valami anyai érzés ébredt benne. Nemcsak olyannak látta őt, mint egy gyönyörű álom, hanem egyúttal nagyon kedvesnek is, s ajkát a leány sötét hajához értetve, csókjaival borította el.
But Lygia slept on calmly, as if at home, under the care of Pomponia Græcina. And she slept rather long. Midday had passed when she opened her blue eyes and looked around the cubiculum in astonishment.Lygia pedig nyugodtan aludt, mintha otthon lett volna Pomponia Graecina oltalma alatt. S elég sokáig aludt. Már dél elmúlt, mikor kinyitotta kék szemét, s csodálkozva nézett széjjel a cubiculumban.
Evidently she wondered that she was not in the house of Aulus.Nyilván azon csodálkozott, hogy nincs otthon Auluséknál.
"That is thou, Acte?" said she at last, seeing in the darkness the face of the Greek.- Te vagy az, Akté? - kérdezte végre, mikor a homályban megpillantotta a görög leány arcát.
"I, Lygia."- Én, Lygia.
"Is it evening?"- Már este van?
"No, child; but midday has passed."- Nem, kislányom, de dél már elmúlt.
"And has Ursus not returned?"- S Ursus nem jött vissza?
"Ursus did not say that he would return; he said that he would watch in the evening, with Christians, for the litter."- Ursus nem is mondta, hogy visszajön, csak annyit mondott, hogy estefelé a keresztényekkel lesni fogja a gyaloghintót.
"True."- Igaz.
Then they left the cubiculum and went to the bath, where Acte bathed Lygia; then she took her to breakfast and afterward to the gardens of the palace, in which no dangerous meeting might be feared, since Cæsar and his principal courtiers were sleeping yet. For the first time in her life Lygia saw those magnificent gardens, full of pines, cypresses, oaks, olives, and myrtles, among which appeared white here and there a whole population of statues. The mirror of ponds gleamed quietly; groves of roses were blooming, watered with the spray of fountains; entrances to charming grottos were encircled with a growth of ivy or woodbine; silver-colored swans were sailing on the water; amidst statues and trees wandered tame gazelles from the deserts of Africa, and rich-colored birds from all known countries on earth.Ezután elhagyták a cubiculumot, s átmentek a fürdőbe, ahol Akté megfürdette Lygiát, elvitte reggelizni, majd kimentek a palota kertjébe, mert most nem fenyegette őket az a veszély, hogy bárkivel is találkozhatnak, hiszen a Caesar és előkelőbb udvari emberei még aludtak. Lygia életében most látta először ezt a pompás kertet, tele ciprussal, píneával, tölggyel, olajfával és mirtusszal, amelyek között a szobrok légiója fehérlett, nyugodtan csillogtak a halastavak tükrei, s egész rózsaligetek virultak a szökőkutak vizétől permetezve. A varázslatos barlangok bejáratát benőtte a borostyán vagy vadszőlő, a tavakban ezüstös hattyúk úszkáltak, a fák és szobrok között az afrikai sivatag szelídített gazellái sétálgattak, s a világ minden ismert országából hozatott tarka madársereg röpködött.
The gardens were empty; but here and there slaves were working, spade in hand, singing in an undertone; others, to whom was granted a moment of rest, were sitting by ponds or in the shade of groves, in trembling light produced by sun-rays breaking in between leaves; others were watering roses or the pale lily-colored blossoms of the saffron. Acte and Lygia walked rather long, looking at all the wonders of the gardens; and though Lygia's mind was not at rest, she was too much a child yet to resist pleasure, curiosity, and wonder. It occurred to her, even, that if Cæsar were good, he might be very happy in such a palace, in such gardens.A kert üres volt, csak itt-ott dolgoztak a rabszolgák, ásóval a kezükben s halkan dudorászva, mások, kiknek pillanatnyi pihenőjük volt, a halastavak partján vagy a tölgyek árnyékában üldögéltek a fák levelein átszűrődő napsugarak remegő fényében, végül néhányan a rózsákat vagy a sáfrány halványlila virágait öntözték. Akté és Lygia elég sokáig sétáltak; megnéze­gették a kert minden csodáját, s bár Lygia nem volt ura gondolatainak, még túlságosan gyermek volt ahhoz, hogy le tudta volna győzni érdeklődését, kíváncsiságát és ámulatát. Még az is eszébe villant, hogyha Caesar jó ember lenne, ebben a palotában s ebben a kertben nagyon boldog lehetne.
But at last, tired somewhat, the two women sat down on a bench hidden almost entirely by dense cypresses and began to talk of that which weighed on their hearts most,--that is, of Lygia's escape in the evening. Acte was far less at rest than Lygia touching its success. At times it seemed to her even a mad project, which could not succeed. She felt a growing pity for Lygia. It seemed to her that it would be a hundred times safer to try to act on Vinicius. After a while she inquired of Lygia how long she had known him, and whether she did not think that he would let himself be persuaded to return her to Pomponia.De végül kissé elfáradtak, leültek a ciprusok sűrűjében csaknem teljesen elrejtett padkára, s beszélgetni kezdtek arról, ami leginkább nyomta a szívüket, vagyis Lygia esti szökéséről. Akté korántsem volt olyan nyugodt a szökés sikere felől, mint Lygia. Sőt, néha úgy látta, hogy ez az eszeveszett szándék semmiképpen sem sikerülhet. Egyre jobban sajnálta Lygiát. Az is eszébe ötlött, hogy százszorta biztonságosabb volna, ha megkísérelnék Viniciust megnyerni maguk­nak. Kis idő múlva már ki is kérdezte Lygiát, hogy mióta ismeri Viniciust, s mit gondol, nem lehetne-e rábírni, hogy adja őt vissza Pomponiának.
But Lygia shook her dark head in sadness.De Lygia szomorúan ingatta barna fejecskéjét.
"No. In Aulus's house, Vinicius had been different, he had been very kind, but since yesterday's feast she feared him, and would rather flee to the Lygians."- Nem. Vinicius otthon, Auluséknál, egészen másképp viselkedett, nagyon jó volt, de a tegnapi lakoma óta félek tőle, s inkább elszököm a lygiusokhoz.
"But in Aulus's house," inquired Acte, "he was dear to thee, was he not?"Akté tovább faggatta: - De Auluséknál ugye kedves volt neked?
"He was," answered Lygia, inclining her head.- Igen - felelte Lygia, fejét lehajtva.
"And thou wert not a slave, as I was," said Acte, after a moment's thought. "Vinicius might marry thee. Thou art a hostage, and a daughter of the Lygian king. Aulus and Pomponia love thee as their own child; I am sure that they are ready to adopt thee. Vinicius might marry thee, Lygia."- Hiszen te nem vagy rabszolga, mint én voltam - jegyezte meg Akté némi gondolkozás után. - Téged Vinicius elvehetne feleségül. Te túsz vagy, és a lygius király lánya. Aulusék úgy szeretnek, mint édesgyermeküket, s biztos vagyok felőle, hogy szívesen lányukká fogadnának. Vinicius elvehetne feleségül, Lygia.
But Lygia answered calmly, and with still greater sadness,De a leány halkan s még szomorúbban felelte:
"I would rather flee to the Lygians."- Én inkább elszököm a lygiusokhoz.
"Lygia, dost thou wish me to go directly to Vinicius, rouse him, if he is sleeping, and tell him what I have told thee? Yes, my precious one, I will go to him and say, 'Vinicius, this is a king's daughter, and a dear child of the famous Aulus; if thou love her, return her to Aulus and Pomponia, and take her as wife from their house.'"- Lygia, akarod, hogy most mindjárt elmenjek Viniciushoz, felköltsem, ha alszik, s megmond­jam neki azt, amit éppen most neked mondtam? Igen, drágám, megyek, s megmondom neki: „Vinicius, ő királylány és a híres Aulus kedves gyermeke; ha szereted őt, add vissza Aulusék­nak, aztán vedd őt feleségül, s úgy vidd el házuktól.”
But the maiden answered with a voice so low that Acte could barely hear it,--De a leány olyan halkan, hogy Akté alig hallotta, ismét csak azt felelte:
"I would rather flee to the Lygians."- Inkább elmegyek a lygiusokhoz...
And two tears were hanging on her drooping lids.S két könnycsepp csillant meg lesütött szempilláin.
Further conversation was stopped by the rustle of approaching steps, and before Acte had time to see who was coming, Poppæa Sabina appeared in front of the bench with a small retinue of slave women. Two of them held over her head bunches of ostrich feathers fixed to golden wires; with these they fanned her lightly, and at the same time protected her from the autumn sun, which was hot yet. Before her a woman from Egypt, black as ebony, and with bosom swollen as if from milk, bore in her arms an infant wrapped in purple fringed with gold. Acte and Lygia rose, thinking that Poppæa would pass the bench without turning attention to either; but she halted before them and said,--De a beszélgetést közeledő léptek zaja szakította meg, s mielőtt Akté megnézhette volna, ki közeledik, a pad előtt megjelent Sabina Poppaea néhány rabszolganőből álló kísérettel. Két rabszolganő aranyvázas strucctoll legyezőt tartott feje fölé, s könnyedén legyezték és a még erős őszi napsütéstől is védték, előtte pedig egy ébenfekete etiópiai rabnő, tejtől dagadó mellel, aranybojtos bíborba burkolt gyermeket vitt a karján. Akté és Lygia felálltak, azt hívén, hogy Poppaea elmegy mellettük anélkül, hogy figyelemre méltatná őket, de az megállt előttük, s így szólt:
"Acte, the bells sent by thee for the doll were badly fastened; the child tore off one and put it to her mouth; luckily Lilith saw it in season."- Akté, a csörgőket rosszul varrtad fel a bábura, a gyermek letépett egyet, s a szájához vitte, szerencse, hogy Lilith még jókor észrevette.
"Pardon, divinity," answered Acte, crossing her arms on her breast and bending her head.- Bocsáss meg, divina - felelte Akté, s két karját mellén keresztbe téve meghajolt.
But Poppæa began to gaze at Lygia.De Poppaea most már Lygiát nézte.
"What slave is this?" asked she, after a pause.- Micsoda rabszolganő ez? - kérdezte kis idő múlva.
"She is not a slave, divine Augusta, but a foster child of Pomponia Græcina, and a daughter of the Lygian king given by him as hostage to Rome."- Ez nem rabszolganő, isteni Augusta, hanem Pomponia Graecina neveltje, a lygiusok királyának leánya, akit atyja túszul adott át Rómának.
"And has she come to visit thee?"- S látogatóba jött hozzád?
"No, Augusta. She is dwelling in the palace since the day before yesterday."- Nem, Augusta. Tegnapelőtt óta itt lakik a palotában.
"Was she at the feast last night?"- Ott volt tegnap a lakomán?
"She was, Augusta."- Ott, Augusta.
"At whose command?"- Kinek a parancsára?
"At Cæsar's command."- Caesaréra...
Poppæa looked still more attentively at Lygia, who stood with bowed head, now raising her bright eyes to her with curiosity, now covering them with their lids. Suddenly a frown appeared between the brows of the Augusta. Jealous of her own beauty and power, she lived in continual alarm lest at some time a fortunate rival might ruin her, as she had ruined Octavia. Hence every beautiful face in the palace roused her suspicion. With the eye of a critic she took in at once every part of Lygia's form, estimated every detail of her face, and was frightened. "That is simply a nymph," thought she, "and 'twas Venus who gave birth to her." On a sudden this came to her mind which had never come before at sight of any beauty,--that she herself had grown notably older! Wounded vanity quivered in Poppæa, alarm seized her, and various fears shot through her head. "Perhaps Nero has not seen the girl, or, seeing her through the emerald, has not appreciated her. But what would happen should he meet such a marvel in the daytime, in sunlight? Moreover she is not a slave, she is the daughter of a king,--a king of barbarians, it is true, but a king. Immortal gods! she is as beautiful as I am, but younger!" The wrinkle between her brows increased, and her eyes began to shine under their golden lashes with a cold gleam.Poppaea most még figyelmesebben szemügyre vette Lygiát, a leány pedig lehajtott fejjel állt előtte, s hol kíváncsian feltekintett sugárzó szemével, hol megint betakarta azt szemhéjával... Egyszerre apró ránc jelent meg Augusta szemöldökei között. Féltékeny volt szépségére és hatalmára, s állandó rettegésben élt, hogy egy szerencsés versenytársa valamikor, valahogyan el ne veszítse őt, mint ahogy ő elveszítette Octaviát. Ezért aztán a palotában minden szép arc gyanút keltett benne. Egyszerre szakértő szemmel mérte végig Lygia minden idomát, megbecsülte arcának minden részecskéjét, és megijedt. „Valóságos nimfa - mondta magában, - Ezt Venus szülte.” S hirtelen eszébe villant az, ami eddig soha eszébe nem jutott semmiféle szépség láttára: hogy ő, Poppaea, sokkal idősebb! Megremegett benne megsebzett önimádata, nyugtalanság fogta el, s különféle félelmek suhantak végig agyán. „Hátha Nero nem látta, vagy smaragdon át nézte, s nem tudta értékelni. De mi történhetik, ha napfényes, világos nappal találkozik vele, s ilyen csodálatosan szépnek látja?... S ráadásul még nem is rab­szolganő! Királyleány, igaz, hogy barbár, de mégis királyleány!... Ó, halhatatlan istenek! Ő is van olyan szép, mint én, és fiatalabb!” S szemöldökei között a redő még mélyebb lett, szeme pedig fényt lövellt aranyszínű szempillái alól.
De Lygiához fordulva, színlelt nyugalommal kérdezte:
"Hast thou spoken with Cæsar?"- Beszéltél a Caesarral?
"No, Augusta."- Nem, Augusta.
"Why dost thou choose to be here rather than in the house of Aulus?"- Mért szeretsz jobban itt lenni, mint Auluséknál?
"I do not choose, lady. Petronius persuaded Cæsar to take me from Pomponia. I am here against my will."- Nem szeretek jobban, domina. Petronius beszélte rá Caesart, hogy vegyen el Pomponiától, de én akaratom ellenére vagyok itt, domina!
"And wouldst thou return to Pomponia?"- S szeretnél visszamenni Pomponiához?
This last question Poppæa gave with a softer and milder voice; hence a sudden hope rose in Lygia's heart.Ez utóbbi kérdést Poppaea lágyabb és szelídebb hangon mondta, Lygiában tehát hirtelen felvillant a remény.
"Lady," said she, extending her hand to her, "Cæsar promised to give me as a slave to Vinicius, but do thou intercede and return me to Pomponia."- Domina! - kiáltott feléje nyújtva kezét. - Caesar megígérte, hogy Viniciusnak ajándékoz rabszolgául, te azért emelj szót érettem, s adj vissza Pomponiának.
"Then Petronius persuaded Cæsar to take thee from Aulus, and give thee to Vinicius?"- Egyszóval Petronius beszélte rá Caesart, hogy vegyen el Aulustól, s adjon Viniciusnak?
"True, lady. Vinicius is to send for me to-day, but thou art good, have compassion on me."- Igen, domina. Vinicius azt mondta, hogy még ma elküld értem, de te, jó domina, könyörülj meg rajtam.
When she had said this, she inclined, and, seizing the border of Poppæa's robe, waited for her word with beating heart. Poppæa looked at her for a while, with a face lighted by an evil smile, and said,--Azzal lehajolt, megragadta Poppaea köntöse szélét, s szívdobogva várta válaszát. Poppaea pedig egy darabig gonosz mosollyal nézett rá, aztán így szólt:
"Then I promise that thou wilt become the slave of Vinicius this day."- Akkor hát megígérem, hogy még ma Vinicius rabszolgája leszel.
And she went on, beautiful as a vision, but evil. To the ears of Lygia and Acte came only the wail of the infant, which began to cry, it was unknown for what reason.S eltűnt, mint egy szép, de gonosz látomás. Lygia és Akté már csak a gyermek hangját hallották, aki nem tudni, miért, hangosan felsírt.
Lygia's eyes too were filled with tears; but after a while she took Acte's hand and said,--Lygia szeme is könnybe lábadt, de csakhamar megfogta Akté kezét, s így szólt:
"Let us return. Help is to be looked for only whence it can come." And they returned to the atrium, which they did not leave till evening.- Menjünk vissza. A segítséget csak onnan kell várni, ahonnan meg is jöhet.
When darkness had come and slaves brought in tapers with great flames, both women were very pale. Their conversation failed every moment. Both were listening to hear if some one were coming. Lygia repeated again and again that, though grieved to leave Acte, she preferred that all should take place that day, as Ursus must be waiting in the dark for her then. But her breathing grew quicker from emotion, and louder. Acte collected feverishly such jewels as she could, and, fastening them in a corner of Lygia's peplus, implored her not to reject that gift and means of escape. At moments came a deep silence full of deceptions for the ear. It seemed to both that they heard at one time a whisper beyond the curtain, at another the distant weeping of a child, at another the barking of dogs.Visszamentek az atriumba, s estig el sem mozdultak onnan. Mikor besötétedett, s a rabszolgák behozták a négyágú, lobogó mécseseket, mind a ketten nagyon halványak voltak. Beszélge­tésük minduntalan megakadt. Mind a ketten folyton hallgatóztak, nem közeledik-e valaki. Lygia egyre azt hajtogatta, hogy nagyon sajnálja itt hagyni Aktét, mivel azonban Ursus már bizo­nyára vár rá a sötétben, jobb szeretné, ha minden még ma megtörténnék. De lélegzete azért mégis gyorsabb és hangosabb lett a megindultságtól. Akté lázasan összekapkodta minden kéznél levő ékszerét, s a peplum sarkába kötve könyörgött Lygiának, hogy ne utasítsa vissza ezt az ajándékot és a menekülés eszközét. Néma, tompa csend állt be, melyben mintha folyton hallottak volna valamit. Mind a ketten mintha a függöny mögül hallottak volna suttogást, máskor meg távoli gyermeksírást vagy kutyaugatást.
Suddenly the curtain of the entrance moved without noise, and a tall, dark man, his face marked with small-pox, appeared like a spirit in the atrium. In one moment Lygia recognized Atacinus, a freedman of Vinicius, who had visited the house of Aulus.Egyszerre nesztelenül félrehúzódott a pitvar felőli függöny, s az atriumban, mint valami kísértet, jelent meg egy himlőhelyes arcú, magas, feketés férfi. Lygia azonnal felismerte Atacinust, Vinicius felszabadított rabszolgáját, aki Auluséknál is gyakran megfordult.
Acte screamed; but Atacinus bent low and said,--Akté felsikoltott, de Atacinus mélyen meghajolt, s így szólt:
"A greeting, divine Lygia, from Marcus Vinicius, who awaits thee with a feast in his house which is decked in green."- Üdv az isteni Lygiának Marcus Viniciustól, aki lakomával várja lombokkal díszített házá­ban.
The lips of the maiden grew pale.A leány ajka teljesen elfehéredett.
"I go," said she.- Megyek - mondta.
Then she threw her arms around Acte's neck in farewell.S búcsúzóul átölelte Akté nyakát.
Chapter XTIZEDIK FEJEZET
THE house of Vinicius was indeed decked in the green of myrtle and ivy, which had been hung on the walls and over the doors. The columns were wreathed with grape vine. In the atrium, which was closed above by a purple woollen cloth as protection from the night cold, it was as clear as in daylight. Eight and twelve flamed lamps were burning; these were like vessels, trees, animals, birds, or statues, holding cups filled with perfumed olive oil, lamps of alabaster, marble, or gilded Corinthian bronze, not so wonderful as that famed candlestick used by Nero and taken from the temple of Apollo, but beautiful and made by famous masters. Some of the lights were shaded by Alexandrian glass, or transparent stuffs from the Indus, of red, blue, yellow, or violet color, so that the whole atrium was filled with many colored rays. Everywhere was given out the odor of nard, to which Vinicius had grown used, and which he had learned to love in the Orient. The depths of the house, in which the forms of male and female slaves were moving, gleamed also with light. In the triclinium a table was laid for four persons. At the feast were to sit, besides Vinicius and Lygia, Petronius and Chrysothemis.Vinicius háza csakugyan fel volt díszítve mirtusz- és borostyánlombokkal, melyekből füzére­ket fontak a falakra és az ajtók fölé. Az oszlopokat vadszőlőlombbal fonták körül. Az atrium­ban nappali világosság volt, s nyílása fölé az éjszakai hideg miatt bíborszínű gyapjúfüggönyt feszítettek ki. Nyolc és tizenkét ágú mécsesek égtek, volt közöttük edény, fa, állat vagy madár alakú, vagy illatos olajjal telt lámpát tartó szobor, melyet alabástromból vagy márványból faragtak, vagy aranyozott korinthusi rézből kovácsoltak. Nem voltak ugyan olyan csodásak, mint Apolló templomának ama híres mécsese, melyet Nero szokott volt használni, de ezek is szépek, és mind híres mesterek művei. Némelyiken alexandriai üvegből vagy Indus-parti áttetsző szövetből készült vörös, kék, sárga vagy lila ernyő volt, úgyhogy az egész atriumot át- meg átjárták a különböző színű sugarak. Mindenütt nárdusillat terjengett, amelyet Vinicius Keleten megszokott és megszeretett. A ház belsejében rabszolgák és rabszolganők jöttek-mentek, s ott is ragyogott a fény. A tricliniumban négy személyre terített asztal állt, mert a lakomára Viniciuson és Lygián kívül Petronius és Chrysothemis is hivatalos volt.
Vinicius had followed in everything the words of Petronius, who advised him not to go for Lygia, but to send Atacinus with the permission obtained from Cæsar, to receive her himself in the house, receive her with friendliness and even with marks of honor.Vinicius mindenben követte Petronius utasítását, aki azt tanácsolta, hogy ő maga ne menjen Lygiáért, hanem küldje el Atacinust a Caesartól kapott engedéllyel, ő maga pedig otthon fogadja őt, mégpedig nagyon udvariasan, sőt a tiszteletadás jeleivel.
"Thou wert drunk yesterday," said he; "I saw thee. Thou didst act with her like a quarryman from the Alban Hills. Be not over-insistent, and remember that one should drink good wine slowly. Know too that it is sweet to desire, but sweeter to be desired."- Tegnap részeg voltál - mondta Petronius. - Láttalak, úgy bántál vele, mint egy kőfejtő az albai hegyekből. Ne légy túlságosan tolakodó, s el ne feledd, hogy a jó bort lassan kell inni. Tudd meg azt is, hogy jó megkívánni, de még jobb kívánatosnak lenni.
Chrysothemis had her own and a somewhat different opinion on this point; but Petronius, calling her his vestal and his dove, began to explain the difference which must exist between a trained charioteer of the Circus and the youth who sits on the quadriga for the first time. Then, turning to Vinicius, he continued,--Chrysothemisnek e tekintetben némileg eltérő véleménye volt, de Petronius, Vesta-szüzének és galambocskájának nevezte őt, megmagyarázta, hogy milyen különbségnek kell lennie a képzett cirkuszi kocsihajtó és egy ifjú legényke között, aki először ül a quadrigába. Aztán Viniciushoz fordulva, folytatta:
"Win her confidence, make her joyful, be magnanimous. I have no wish to see a gloomy feast. Swear to her, by Hades even, that thou wilt return her to Pomponia, and it will be thy affair that to-morrow she prefers to stay with thee."- Nyerd meg a bizalmát, vidítsd fel, s légy hozzá nagylelkű. Nem szeretnék szomorú lakomát látni. Akár esküdj meg neki Hadesre, hogy visszaadod Pomponiának, az aztán a te dolgod lesz, hogy másnap már inkább ott maradjon nálad, mintsem visszatérjen Aulusékhoz.
Then pointing to Chrysothemis, he added,--Aztán Chrysothemisre mutatva, hozzátette:
"For five years I have acted thus more or less with this timid dove, and I cannot complain of her harshness."- Én öt év óta napról napra többé-kevésbé így viselkedem ezzel az én félénk gerlicémmel szemben, s nem panaszkodhatom kegyetlenségére...
Chrysothemis struck him with her fan of peacock feathers, and said,--Ezért Chrysothemis rákoppintott pávatoll legyezőjével, s így szólt:
"But I did not resist, thou satyr!"- Talán nem ellenkeztem, te szatír?!
"Out of consideration for my predecessor--"- Csak az elődömre való tekintettel...
"But wert thou not at my feet?"- Talán nem hevertél a lábam előtt?
"Yes; to put rings on thy toes."- Hogy ujjaira gyűrűt húzzak.
Chrysothemis looked involuntarily at her feet, on the toes of which diamonds were really glittering; and she and Petronius began to laugh. But Vinicius did not give ear to their bantering. His heart was beating unquietly under the robes of a Syrian priest, in which he had arrayed himself to receive Lygia.Chrysothemis önkéntelenül lábára nézett, melynek ujjain valóban ékszerek csillogtak, s Petro­niusszal együtt elnevették magukat. De Vinicius nem hallgatta vitájukat. Szíve nyugtalanul dobogott a mintás szíriai papi köntös alatt, melyet Lygia fogadására öltött fel.
"They must have left the palace," said he, as if in a monologue.- Már el kellett indulniuk a palotából - mondta mintegy önmagának.
"They must," answered Petronius. "Meanwhile I may mention the predictions of Apollonius of Tyana, or that history of Rufinus which I have not finished, I do not remember why."- El - felelte Petronius. - Addig talán elmondanám a tyanai Apollonius jóslatait vagy Rufinus históriáját, amelyet nem is tudom, miért, nem fejeztem be.
But Vinicius cared no more for Apollonius of Tyana than for the history of Rufinus. His mind was with Lygia; and though he felt that it was more appropriate to receive her at home than to go in the rôle of a myrmidon to the palace, he was sorry at moments that he had not gone, for the single reason that he might have seen her sooner, and sat near her in the dark, in the double litter.De Viniciust éppen olyan kevéssé érdekelte a tyanai Apollonius, mint Rufinus históriája. Gondolatai Lygiánál jártak, s noha érezte, hogy szebb dolog itt fogadni őt a házában, mint pribék módjára érte menni a palotába, egy-egy pillanatra mégis sajnálta, hogy nem ment el, ha másért nem, azért, hogy hamarabb megláthassa, s a sötétben mellette ülhessen a kétszemélyes gyaloghintóban.
Meanwhile slaves brought in a tripod ornamented with rams' heads, bronze dishes with coals, on which they sprinkled bits of myrrh and nard.Közben a rabszolgák kosfejekkel díszített háromlábú bronzserpenyőket hoztak be tele parázzsal, s arra szórták az apró mirha- és nárdusszemeket.
"Now they are turning toward the Carinæ," said Vinicius, again.- Most fordulnak be Carinae felé - kezdte ismét Vinicius.
"He cannot wait; he will run to meet the litter, and is likely to miss them!" exclaimed Chrysothemis.- Nem bírja ki, kiszalad elibük, s képes elkerülni őket - jegyezte meg Chrysothemis.
Vinicius smiled without thinking, and said,--"On the contrary, I will wait."Vinicius tétován elmosolyodott. - De igenis kibírom! - vágott vissza.
But he distended his nostrils and panted; seeing which, Petronius shrugged his shoulders, and said,--De orrcimpái már kitágultak, és szuszogni kezdett, mire Petronius vállat vonva jelentette ki:
"There is not in him a philosopher to the value of one sestertium, and I shall never make a man of that son of Mars."- Nincs benne egy sestertius ára filozófus. Sosem fogok tudni embert faragni Mars e fiából.
Vinicius azonban nem is hallotta.
"They are now in the Carinæ."- Már a Carinaen vannak!...
In fact, they were turning toward the Carinæ.S azok valóban befordultak a Carinae felé.
The slaves called lampadarii were in front; others called pedisequii, were on both sides of the litter. Atacinus was right behind, overseeing the advance.A lampadariinak82 nevezett rabszolgák mentek elöl, a pedisequi nevűek a gyaloghintó két oldalán, Atacinus pedig közvetlenül mögöttük haladva vigyázott a menetre.
But they moved slowly, for lamps showed the way badly in a place not lighted at all. The streets near the palace were empty; here and there only some man moved forward with a lantern, but farther on the place was uncommonly crowded. From almost every alley people were pushing out in threes and fours, all without lamps, all in dark mantles. Some walked on with the procession, mingling with the slaves; others in greater numbers came from the opposite direction. Some staggered as if drunk. At moments the advance grew so difficult that the lampadarii cried,--De lassan haladtak, mert a lámpások a teljesen sötét városban nem világították meg eléggé az utat. Emellett az utcák a palota közelében teljesen kihaltak voltak, csak itt-ott suhant el egy-egy ember lámpással a kezében, távolabb viszont annál nagyobb élénkség uralkodott. Csak­nem minden sikátorból hármasával, négyesével jöttek elő emberek, mindnyájan fáklyák nélkül s mindnyájan fekete palástban. Egyesek együtt mentek tovább a menettel, s összekeveredtek a rabszolgákkal, mások nagyobb csoportokban közeledtek az ellenkező irányból. Némelyek tántorogtak, mint a részegek. Néha olyan nehéz volt előbbre jutni, hogy a lampadariik kiáltozni kezdtek:
"Give way to the noble tribune, Marcus Vinicius!"- Helyet Marcus Vinicius nemes tribunusnak!
Lygia saw those dark crowds through the curtains which were pushed aside, and trembled with emotion. She was carried away at one moment by hope, at another by fear.Lygia a félretolt függöny mögül látta ezeket a sötét csoportokat, s reszketett az izgalomtól. Hol a remény, hol a félelem lett úrrá rajta.
"That is he!--that is Ursus and the Christians! Now it will happen quickly," said she, with trembling lips. "O Christ, aid! O Christ, save!"„Ez ő! Ez Ursus meg a keresztények! Most mindjárt megtörténik - mondta reszkető ajakkal. - Ó, Krisztusom, segíts meg! Ó, Krisztusom, ments meg!”
Atacinus himself, who at first did not notice the uncommon animation of the street, began at last to be alarmed. There was something strange in this. The lampadarii had to cry oftener and oftener, "Give way to the litter of the noble tribune!" From the sides unknown people crowded up to the litter so much that Atacinus commanded the slaves to repulse them with clubs.Atacinus eleinte nem törődött ezzel a rendkívüli élénkséggel, de most már ő is nyugtalankodni kezdett. Volt ebben valami különös. A lámpavivőknek egyre gyakrabban kellett kiáltaniuk: „Helyet a nemes tribunus gyaloghintajának!” Ismeretlen emberek mindkét oldal felől annyira közel nyomultak a gyaloghintóhoz, hogy Atacinus megparancsolta a rabszolgáknak, hogy botokkal kergessék el őket.
Suddenly a cry was heard in front of the procession. In one instant all the lights were extinguished. Around the litter came a rush, an uproar, a struggle.A menet éléről egyszerre nagy zaj hallatszott, s egy szempillantás alatt minden fáklya kialudt. A gyaloghintó körül tolongás, zűrzavar, verekedés támadt.
Atacinus saw that this was simply an attack; and when he saw it he was frightened. It was known to all that Cæsar with a crowd of attendants made attacks frequently for amusement in the Subura and in other parts of the city. It was known that even at times he brought out of these night adventures black and blue spots; but whoso defended himself went to his death, even if a senator. The house of the guards, whose duty it was to watch over the city, was not very far; but during such attacks the guards feigned to be deaf and blind.Atacinus megértette: ez nyílt támadás. S egyszerre megdermedt. Mindenki tudta, hogy Caesar az augustianusok83 élén merő kedvte­lés­ből részt vesz banditatámadásokban Suburrán és egyéb városrészekben is. Az is köztudo­mású volt, hogy az ilyen éjszakai kalandokból gyakran daganatokkal és kék foltokkal tért haza, de aki védekezett, arra biztos halál várt, még ha senator volt is. A vigileknek, a város őrei­nek háza nem volt messze, de az őrség az ilyen esetekben süketnek és vaknak tettette magát.
Meanwhile there was an uproar around the litter; people struck, struggled, threw, and trampled one another. The thought flashed on Atacinus to save Lygia and himself, above all, and leave the rest to their fate. So, drawing her out of the litter, he took her in his arms and strove to escape in the darkness.Eközben a gyaloghintó körül dúlt a harc; az emberek ölre mentek egymással, vere­kedtek, földhöz verték és taposták egymást. Atacinusnak eszébe ötlött, hogy mindenekelőtt Lygiát és önmagát kell megmentenie, a többieket pedig sorsukra bízni. Karjaiba is ragadta a leányt, s igyekezett kijutni a sötétségben.
But Lygia called,De Lygia kiabálni kezdett:
"Ursus! Ursus!"- Ursus! Ursus!
She was dressed in white; hence it was easy to see her. Atacinus, with his other arm, which was free, was throwing his own mantle over her hastily, when terrible claws seized his neck, and on his head a gigantic, crushing mass fell like a stone.Fehér ruha volt rajta, tehát könnyen meg lehetett látni. Atacinus szabad kezével igyekezett hirtelen ráteríteni saját palástját, mikor egyszerre rettenetes fogó ragadta meg nyakát, s fejére sziklaként zuhant le valami borzalmas, romboló tömeg.
He dropped in one instant, as an ox felled by the back of an axe before the altar of Jove.Egyszerre úgy zuhant a földre, mint a Iuppiter oltára előtt letaglózott ökör.
The slaves for the greater part were either lying on the ground, or had saved themselves by scattering in the thick darkness, around the turns of the walls. On the spot remained only the litter, broken in the onset. Ursus bore away Lygia to the Subura; his comrades followed him, dispersing gradually along the way.A rabszolgák nagyrészt a földön hevertek, vagy a vaksötétben a falak szegletein zúzták össze magukat. A színhelyen nem maradt más, mint a kavarodásban összetört gyaloghintó. Ursus Suburra felé vitte Lygiát, társai pedig útközben mindjobban széjjeloszolva igyekeztek utána.
The slaves assembled before the house of Vinicius, and took counsel. They had not courage to enter. After a short deliberation they returned to the place of conflict, where they found a few corpses, and among them Atacinus. He was quivering yet; but, after a moment of more violent convulsion, he stretched and was motionless.De a Vinicius háza előtt összeverődött rabszolgák tanácskozni kezdtek. Nem mertek bemenni. Rövid tanácskozás után visszamentek a támadás színhelyére, ahol néhány hullát találtak, s közöttük Atacinusét is. Ez még remegett, de egy erősebb görcsös vonaglás után megmereve­dett, s többé nem mozdult.
They took him then, and, returning, stopped before the gate a second time. But they must declare to their lord what had happened.Ekkor felszedték, hazavitték, s megint megálltak a kapu előtt. Mégiscsak jelenteni kellett uruknak, hogy mi történt.
"Let Gulo declare it," whispered some voices; "blood is flowing from his face as from ours; and the master loves him; it is safer for Gulo than for others."- Jelentse Gulo - suttogta néhány hang. - Az ő arca is vérzik, mint a mienk, s urunk szereti őt. Gulónak nem olyan veszélyes, mint nekünk.
Gulo, a German, an old slave, who had nursed Vinicius, and was inherited by him from his mother, the sister of Petronius, said,--Gulo, az öreg germán rabszolga, aki valamikor Viniciust dajkálta, s akit az ifjú anyjától, Petronius húgától örökölt, így szólt:
"I will tell him; but do ye all come. Do not let his anger fall on my head alone."- Én megjelentem, de menjünk be mindnyájan. Ne egyedül rám essék egész haragja.
Vinicius was growing thoroughly impatient. Petronius and Chrysothemis were laughing; but he walked with quick step up and down the atrium.Vinicius pedig már valóban türelmetlen volt. Petronius és Chrysothemis kinevették, ő azonban gyors léptekkel járkált az atriumban, s folyton ezt ismételgette:
"They ought to be here! They ought to be here!"- Már itt kellene lenniük!... Már itt kellene lenniük!
He wished to go out to meet the litter, but Petronius and Chrysothemis detained him.S menni akart, de a másik kettő visszatartotta.
Steps were heard suddenly in the entrance; the slaves rushed into the atrium in a crowd, and, halting quickly at the wall, raised their hands, and began to repeat with groaning,--S íme, a pitvar felől hirtelen léptek hangzottak. Az atriumba csapatostul rontottak be a rab­szolgák, s gyorsan a fal mellé sorakozva felemelték kezüket, s jajveszékelve kiáltozták:
"Aaaa!--aa!"- Aaaaa!... a!...
Vinicius sprang toward them.Vinicius hozzájuk ugrott.
"Where is Lygia?" cried he, with a terrible and changed voice.- Hol van Lygia? - kiáltotta rettenetesen elváltozott hangon.
"Aaaa!"- Aaaa!...
Then Gulo pushed forward with his bloody face, and exclaimed, in haste and pitifully,--Erre Gulo előlépett véres arcával, s gyorsan, sírva panaszolta:
"See our blood, lord! We fought! See our blood! See our blood!"- Íme, a vér, uram! Mi védelmeztük! Íme, a vér, uram, íme, a vér!...
But he had not finished when Vinicius seized a bronze lamp, and with one blow shattered the skull of the slave; then, seizing his own head with both hands, he drove his fingers into his hair, repeating hoarsely,--De nem fejezhette be, mert Vinicius megragadta a bronz gyertyatartót, s egyetlen csapással széjjelzúzta a rabszolga koponyáját, aztán fejéhez kapva, ujjait hajába mélyesztette, s hörgő hangon jajgatta:
"Me miserum! me miserum!"- Me miserum! Me miserum!
His face became blue, his eyes turned in his head, foam came out on his lips.Arca elkékült, szeme beesett, s szájából kibuggyant a hab.
"Whips!" roared he at last, with an unearthly voice.- Korbácsot! - rikoltotta végül, nem emberi hangon.
"Lord! Aaaa! Take pity!" groaned the slaves.- Uram! Aaaa!... Kegyelmezz! - jajgatták a rabszolgák.
Petronius stood up with an expression of disgust on his face.De Petronius arcán az undor kifejezésével kelt fel.
"Come, Chrysothemis!" said he. "If 'tis thy wish to look on raw flesh, I will give command to open a butcher's stall on the Carinæ!"- Gyere, Chrysothemis! - mondta. - Ha húst akarsz látni, feltöretek neked egy mészárszéket a Carinaen.
And he walked out of the atrium. But through the whole house, ornamented in the green of ivy and prepared for a feast, were heard, from moment to moment, groans and the whistling of whips, which lasted almost till morning.S kilépett az atriumból. A házban pedig, mely borostyándíszben készült a lakomára, kis idő múlva felhangzott a korbács suhogása és a jajgatás, amely csaknem reggelig tartott.
Chapter XITIZENEGYEDIK FEJEZET
VINICIUS did not lie down that night. Some time after the departure of Petronius, when the groans of his flogged slaves could allay neither his rage nor his pain, he collected a crowd of other servants, and, though the night was far advanced, rushed forth at the head of these to look for Lygia. He visited the district of the Esquiline, then the Subura, Vicus Sceleratus, and all the adjoining alleys. Passing next around the Capitol, he went to the island over the bridge of Fabricius; after that he passed through a part of the Trans-Tiber. But that was a pursuit without object, for he himself had no hope of finding Lygia, and if he sought her it was mainly to fill out with something a terrible night. In fact he returned home about daybreak, when the carts and mules of dealers in vegetables began to appear in the city, and when bakers were opening their shops.Vinicius ezen az éjszakán le sem feküdt. Kevéssel Petronius távozása után, hogy a meg­korbácsolt rabszolgák jajgatása sem fájdalmát, sem dühét nem enyhítette, összeszedett egy csomó más szolgát, s azok élén már késő éjszaka elindult Lygia keresésére. Bejárta az Esquilinus városrészt, majd a Suburrát, a Vicus Sceleratust és minden szomszédos sikátort. Azután körüljárva a Capitoliumot, Fabricius hídján átjutott a szigetre, majd bejárta a város Tiberisen túli részét. De hiábavaló hajtóvadászat volt ez, hiszen neki magának sem volt rá reménye, hogy Lygiát megtalálja, s ha mégis kereste, legfeljebb azért, hogy ezt a rettenetes éjszakát kitöltse valamivel. S valóban, csak hajnal felé vetődött haza, amikor a városban már megjelentek a zöldségárusok szekerei és öszvérei, s a pékek már kinyitották boltjaikat.
On returning he gave command to put away Gulo's corpse, which no one had ventured to touch. The slaves from whom Lygia had been taken he sent to rural prisons,--a punishment almost more dreadful than death. Throwing himself at last on a couch in the atrium, he began to think confusedly of how he was to find and seize Lygia.Mikor visszatért, eltakaríttatta Gulo holttestét, melyhez eddig senki sem mert nyúlni, majd a rab­szolgákat, akiktől Lygiát elragadták, ergastulumba küldötte falusi birtokára, ami jóformán a halálbüntetésnél is kegyetlenebb volt, végül az atriumban egy leterített padra vetve magát, zűrzavarosan töprengett, hogy mi módon találhatná meg s hozhatná vissza Lygiát.
To resign her, to lose her, not to see her again, seemed to him impossible; and at this thought alone frenzy took hold of him. For the first time in life the imperious nature of the youthful soldier met resistance, met another unbending will, and he could not understand simply how any one could have the daring to thwart his wishes. Vinicius would have chosen to see the world and the city sink in ruins rather than fail of his purpose. The cup of delight had been snatched from before his lips almost; hence it seemed to him that something unheard of had happened, something crying to divine and human laws for vengeance.Lemondani róla, elveszíteni, soha többé nem látni, azt lehetetlennek tartotta, s már puszta gondo­latára is elfogta az őrjöngés. A fiatal katona erőszakos természete életében most először ütközött ellenállásba, egy törhetetlen, idegen akaratba, s egyszerűen nem bírta felfogni, hogyan merészel valaki az ő kívánságának útjába állni. Vinicius szívesebben elviselte volna, hogy az egész világ és ez a város romba dőljön, minthogy ő el ne érje, amit akart. Kiragadták kezéből a gyönyör serlegét, mikor az már majdnem az ajkát érte, ő tehát úgy látta, hogy ezzel valami hallatlan dolog történt, amely bosszúért kiált az isteni és emberi törvényekhez.
But, first of all, he was unwilling and unable to be reconciled with fate, for never in life had he so desired anything as Lygia. It seemed to him that he could not exist without her. He could not tell himself what he was to do without her on the morrow, how he was to survive the days following. At moments he was transported by a rage against her, which approached madness. He wanted to have her, to beat her, to drag her by the hair to the cubiculum, and gloat over her; then, again, he was carried away by a terrible yearning for her voice, her form, her eyes, and he felt that he would be ready to lie at her feet. He called to her, gnawed his fingers, clasped his head with his hands. He strove with all his might to think calmly about searching for her,--and was unable. A thousand methods and means flew through his head, but one wilder than another. At last the thought flashed on him that no one else had intercepted her but Aulus, that in every case Aulus must know where she was hiding. And he sprang up to run to the house of Aulus.De mindenekelőtt nem bírt és nem akart beletörődni sorsába, mert soha életében semmit sem kívánt annyira, mint Lygiát. Úgy érezte, hogy nem tud nélküle élni. Önmagának sem tudott választ adni arra, mit csinálna nélküle holnap, s hogyan élhetne a következő napokon. Egy-egy pillanatban már szinte tébolyszerű düh fogta el Lygia ellen. Magáévá akarta tenni, hogy ver­hesse, hajánál fogva vonszolhassa a cubiculumokba, s kitölthesse rajta bosszúját, máskor meg rettenetes vágyódást érzett a hangja, alakja, szeme után, s úgy érezte, szívesen feküdne lábai előtt. Hívta, ujját harapdálta, s fejéhez kapkodott. Minden erejével kényszerítette magát, hogy nyugodtan gondolkozzék, miként szerezhetné őt vissza, de nem bírt. Ezer meg ezer ötlet villant eszébe, de egyik őrültebb volt a másiknál. Végül felvillant benne a gondolat, hogy senki más nem szabadíthatta ki, csak Aulus, s Aulusnak legalábbis tudnia kell, hol rejtőzik.
If they will not yield her to him, if they have no fear of his threats, he will go to Cæsar, accuse the old general of disobedience, and obtain a sentence of death against him; but before that, he will gain from them a confession of where Lygia is. If they give her, even willingly, he will be revenged. They received him, it is true, in their house and nursed him,--but that is nothing! With this one injustice they have freed him from every debt of gratitude. Here his vengeful and stubborn soul began to take pleasure at the despair of Pomponia Græcina, when the centurion would bring the death sentence to old Aulus. He was almost certain that he would get it. Petronius would assist him. Moreover, Cæsar never denies anything to his intimates, the Augustians, unless personal dislike or desire enjoins a refusal.S felugrott, hogy Aulusékhoz rohanjon. Ha nem adják őt vissza, ha fenyegetéseitől sem ijednek meg, akkor elmegy Caesarhoz, bevádolja a vén hadvezért engedetlenségéért, s rábírja Caesart, ítélje őt halálra, előbb azonban kiszedi belőlük, hogy Lygia hol tartózkodik. De még ha önként visszaadják, akkor is bosszút áll rajtuk. Igaz, hogy házukba fogadták és ápolták, de mindegy. Ezzel az egy sérelemmel minden hálától felmentették. S ekkor bosszúszomjas, gyűlölködő lelke gyönyörűséggel gondolt rá, mennyire kétségbeesik majd Pomponia Graecina, ha a centurio megviszi az öreg Aulusnak a halálos ítéletét. Mert abban csaknem bizonyos volt, hogy a halálos ítéletet kieszközli. Ebben Petronius is segítségére lesz. Különben Caesar maga sem tagad meg semmit barátaitól, az augustianusoktól, hacsak személyes ellenszenv vagy saját gerjedelme miatt nem.
Suddenly his heart almost died within him, under the influence of this terrible supposition,--S hirtelen szinte a lélek is megdermedt benne egy rettenetes gondolatra.
"But if Cæsar himself has taken Lygia?"Hátha maga Caesar ragadta el Lygiát?
All knew that Nero from tedium sought recreation in night attacks. Even Petronius took part in these amusements. Their main object was to seize women and toss each on a soldier's mantle till she fainted. Even Nero himself on occasions called these expeditions "pearl hunts," for it happened that in the depth of districts occupied by a numerous and needy population they caught a real pearl of youth and beauty sometimes. Then the "sagatio," as they termed the tossing, was changed into a genuine carrying away, and the pearl was sent either to the Palatine or to one of Cæsar's numberless villas, or finally Cæsar yielded it to one of his intimates. So might it happen also with Lygia. Cæsar had seen her during the feast; and Vinicius doubted not for an instant that she must have seemed to him the most beautiful woman he had seen yet. How could it be otherwise? It is true that Lygia had been in Nero's own house on the Palatine, and he might have kept her openly. But, as Petronius said truly, Cæsar had no courage in crime, and, with power to act openly, he chose to act always in secret. This time fear of Poppæa might incline him also to secrecy. It occurred now to the young soldier that Aulus would not have dared, perhaps, to carry off forcibly a girl given him, Vinicius, by Cæsar. Besides, who would dare? Would that gigantic blue-eyed Lygian, who had the courage to enter the triclinium and carry her from the feast on his arm? But where could he hide with her; whither could he take her? No! a slave would not have ventured that far. Hence no one had done the deed except Cæsar.Mindenki tudta, hogy Caesar unalmában gyakran keresett szórakozást éjszakai rablókalan­dokban. Még Petronius is részt vett ilyen mulatságokban. Igaz, hogy ezeknek fő célja az volt, hogy nőket fogdossanak össze, s katonaköpönyegen dobálják fel, amíg el nem ájulnak. Mind­azonáltal maga Nero nevezte el ezeket a kirándulásokat „gyöngyhalászatnak”, megtörtént ugyanis, hogy a szegénynép által sűrűn lakott városrészekben az ifjúság és szépség valódi gyöngy­szemeire bukkantak. Ilyenkor a sagatio, amint a katonaköpönyegen való labdázást ne­vezték, valódi nőrablássá változott, mert az „igazgyöngyöt” vagy a Palatinusra küldték, vagy Caesar számtalan villáinak egyikében helyezték el, vagy végül odaajándékozta valamelyik hívének. Ez megtörténhetett Lygiával is. Caesar szemügyre vette őt a lakomán, s Vinicius egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ő is a legszebbnek találta az eddig látott nők közül. Nem lehetett másképp! Igaz ugyan, hogy Lygia ott volt a palotában, Nero tehát nyíltan elvehette volna őt magának, de Petronius helyesen állapította meg, hogy Caesar a gaztettek elkövetésében gyáva volt, s ha nyíltan cselekedhetett is, inkább titokban dolgozott. Ezúttal erre kényszeríthette őt a Poppaeától való félelem is. Viniciusnak most eszébe jutott, hogy Aulusék talán mégsem merték volna erővel elragadni a leányt, akit Caesar neki ajándékozott. De ki is merészelt volna ilyesmit? Vagy talán az az óriás lygius, az a kék szemű rabszolga, aki a tridiniumba is be mert jönni, hogy Lygiát a karján vigye ki? De hol rejtőzött volna el vele, hova vitte volna magával? Nem, egy rabszolgától nem telik ki ilyesmi. Ezek szerint senki más nem tehette csak Caesar.
At this thought it grew dark in his eyes, and drops of sweat covered his forehead. In that case Lygia was lost to him forever. It was possible to wrest her from the hands of any one else, but not from the hands of Cæsar. Now, with greater truth than ever, could he exclaim, "Væ misero mihi!" His imagination represented Lygia in Nero's arms, and, for the first time in life, he understood that there are thoughts which are simply beyond man's endurance. He knew then, for the first time, how he loved her. As his whole life flashes through the memory of a drowning man, so Lygia began to pass through his. He saw her, heard every word of hers,--saw her at the fountain, saw her at the house of Aulus, and at the feast; felt her near him, felt the odor of her hair, the warmth of her body, the delight of the kisses which at the feast he had pressed on her innocent lips. She seemed to him a hundred times sweeter, more beautiful, more desired than ever,--a hundred times more the only one, the one chosen from among all mortals and divinities. And when he thought that all this which had become so fixed in his heart, which had become his blood and life, might be possessed by Nero, a pain seized him, which was purely physical, and so piercing that he wanted to beat his head against the wall of the atrium, until he should break it. He felt that he might go mad; and he would have gone mad beyond doubt, had not vengeance remained to him. But as hitherto he had thought that he could not live unless he got Lygia, he thought now that he would not die till he had avenged her. This gave him a certain kind of comfort. "I will be thy Cassius Chærea!" said he to himself in thinking of Nero. After a while, seizing earth in his hands from the flower vases surrounding the impluvium, he made a dreadful vow to Erebus, Hecate, and his own household lares, that he would have vengeance.E gondolatra Vinicius szeme előtt elsötétült a világ, homlokát kiverte a verejték. Ebben az esetben Lygiát egyszer s mindenkorra elvesztette. Mert bárki más kezéből kiragadhatta volna őt, csak éppen Neróéból nem. Most már az előbbinél sokkal jogosabban elmondhatta: „Vae misero mihi!”84 Képzelete elébe varázsolta Lygiát Nero karjai között, s életében először értette meg, hogy vannak gondolatok, amelyeket az ember el nem viselhet. Csak most érezte igazán, mennyire megszerette. Miként a vízbe futó embernek egy pillanat alatt egész élete elvonul emlékezetében, úgy vonult el most őelőtte Lygia. Maga előtt látta, és minden szavát hallotta. Látta a szökőkútnál, látta Auluséknál, és látta a lakomán. Megint közel érezte magá­hoz, érezte hajának illatát, testének melegét s az ártatlan ajkairól rabolt csókok gyönyörét. Most százszorta szebbnek, kívánatosabbnak, édesebbnek, sokkal inkább a minden halandók és istenségek közül kiválasztott egyetlenének érezte, mint valaha, s ha elgondolta, hogy mindaz, ami annyira a szívébe gyökerezett s vérévé és életévé vált, most talán Neróé, olyan rettenetes, szinte fizikai fájdalmat érzett, hogy kedve lett volna fejét az atrium falába verni, amíg össze nem zúzódik. Érezte, hogy ebbe bele lehet őrülni, s biztosan bele is őrült volna, ha ott nincs a bosszú gondolata. De míg az előbb azt hitte, hogy nem bírna élni, ha Lygiát vissza nem szerezné, most úgy érezte, hogy addig meg nem halhat, amíg bosszút nem áll érte. Ez az egyetlen gondolat jelentett számára bizonyos könnyebbséget. „Én leszek a Cassius Chaereád” - ismételgette Neróra gondolva. S egy pillanat múlva az impluviumot környező virágvázákból felkapott egy marék földet, s rettenetes esküt tett Erebusra, Hecatéra és saját házi lareseire, hogy bosszúját véghezviszi.
And he received a sort of consolation. He had at least something to live for and something with which to fill his nights and days. Then, dropping his idea of visiting Aulus, he gave command to bear him to the Palatine. Along the way he concluded that if they would not admit him to Cæsar, or if they should try to find weapons on his person, it would be a proof that Cæsar had taken Lygia. He had no weapons with him. He had lost presence of mind in general; but as is usual with persons possessed by a single idea, he preserved it in that which concerned his revenge. He did not wish his desire of revenge to fall away prematurely. He wished above all to see Acte, for he expected to learn the truth from her. At moments the hope flashed on him that he might see Lygia also, and at that thought he began to tremble. For if Cæsar had carried her away without knowledge of whom he was taking, he might return her that day. But after a while he cast aside this supposition. Had there been a wish to return her to him, she would have been sent yesterday. Acte was the only person who could explain everything, and there was need to see her before others.S valóban megkönnyebbült. Legalább volt miért élnie, és mivel megtöltenie napjait és éjszakáit. Ezután elvetette azt a gondolatot, hogy Aulusékhoz megy, s a Palatinusra vitette ki magát. Útközben arra gondolt, hogy ha nem engedik Caesar elé, vagy meg akarják motozni, hogy nincs-e nála fegyver, az annak a jele lesz, hogy Caesar ragadta el Lygiát. Fegyvert azonban vitt magával. Szinte öntudatát vesztette, csak a bosszú tekintetében őrizte meg, mint az egy gondolat által lenyűgözött emberek. Nem akarta, hogy az idő előtt meghiúsuljon. Ezenfelül mindenekelőtt Aktét akarta látni, mert azt hitte, hogy tőle megtudhatja az igazságot. Időnként átvillant agyán a gondolat, hogy talán Lygiát is láthatja, s e gondolatra megremegett. Mert hátha Caesar rabolta el anélkül, hogy tudta volna, ki az, s még ma visszaadja neki? De ezt a feltevést hamar elvetette. Ha vissza akarták volna küldeni neki, azt már tegnap megtették volna. Csakis Akté magyarázhatott meg mindent, először tehát vele kell találkoznia.
Convinced of this, he commanded the slaves to hasten; and along the road he thought without order, now of Lygia, now of revenge. He had heard that Egyptian priests of the goddess Pasht could bring disease on whomever they wished, and he determined to learn the means of doing this. In the Orient they had told him, too, that Jews have certain invocations by which they cover their enemies' bodies with ulcers. He had a number of Jews among his domestic slaves; hence he promised himself to torture them on his return till they divulged the secret. He found most delight, however, in thinking of the short Roman sword which lets out a stream of blood such as had gushed from Caius Caligula and made ineffaceable stains on the columns of the portico. He was ready to exterminate all Rome; and had vengeful gods promised that all people should die except him and Lygia, he would have accepted the promise.Mikor ebben megbizonyosodott, rászólt a rabszolgákra, hogy siessenek, útközben pedig zűrza­va­rosan hol Lygiára, hol a bosszúra gondolt. Hallotta, hogy az egyiptomi Ptah isten papjai arra hoznak betegséget, akire akarnak, s elhatározta, hogy ennek a módját megtudakolja. Keleten azt is hallotta, hogy a zsidóknak van valami varázsigéjük, amellyel ellenségük testét feké­lyekkel boríthatják. Rabszolgái között volt tíz-egynéhány zsidó, elhatározta tehát, hogy amint hazatér, addig korbácsoltatja őket, amíg e titkukat el nem árulják. De a legnagyobb kéjjel a rövid, római kardra gondolt, mert annak nyomán vastag sugárban ömlik a vér, miként a Caius Caliguláé, mely lemoshatatlan vérfoltokat hagyott a porticus oszlopán. E pillanatban kész lett volna egész Rómát kiirtani, s ha valamiféle bosszúszomjas istenek megígérték volna neki, hogy rajta és Lygián kívül minden ember elpusztul, beleegyezett volna.
In front of the arch he regained presence of mind, and thought when he saw the pretorian guard, "If they make the least difficulty in admitting me, they will prove that Lygia is in the palace by the will of Cæsar."A kapu előtt összeszedte minden józanságát, s mikor megpillantotta a praetorianus őrséget, elgondolta, hogyha a belépésnél a legkisebb nehézséget okozzák neki, az annak a jele lesz, hogy Lygia a Caesar akaratából a palotában van. De a primipilaris centurio barátságosan rámosolygott, néhány lépést közeledett feléje, s így szólt:
But the chief centurion smiled at him in a friendly manner, then advanced a number of steps, and said,--"A greeting, noble tribune. If thou desire to give an obeisance to Cæsar, thou hast found an unfortunate moment. I do not think that thou wilt be able to see him."- Üdv neked, nemes tribunus. Ha Caesar előtt kívánsz fejet hajtani, rossz pillanatot válasz­tottál, s nem tudom, beszélhetsz-e vele.
"What has happened?" inquired Vinicius.- Mi történt? - kérdezte Vinicius.
"The infant Augusta fell ill yesterday on a sudden. Cæsar and the august Poppæa are attending her, with physicians whom they have summoned from the whole city."- Az isteni kis Augusta tegnap váratlanul megbetegedett, Caesar és Augusta Poppaea mellette vannak az orvosokkal együtt, akiket az egész városból összehívtak.
This was an important event. When that daughter was born to him, Cæsar was simply wild from delight, and received her with extra humanum gaudium. Previously the senate had committed the womb of Poppæa to the gods with the utmost solemnity. A votive offering was made at Antium, where the delivery took place; splendid games were celebrated, and besides a temple was erected to the two Fortunes. Nero, unable to be moderate in anything, loved the infant beyond measure; to Poppæa the child was dear also, even for this, that it strengthened her position and made her influence irresistible.Ez fontos esemény volt. Caesar, mikor ez a leánykája született, szinte őrjöngött a boldog­ság­tól, s extra humanum gaudiummal85 fogadta őt. Még korábban a senatus a legünnepélyesebben az isteneknek ajánlotta Poppaea anyaságát. Fogadalmi áldozatokat mutattak be, s Antiumban, ahol a szülés lefolyt, pompás mérkőzéseket rendeztek, s ezenfelül szentélyt építettek mindkét Fortuna tiszteletére. Nero, aki semmiben sem tudott mértéket tartani, mérhetetlenül szerette ezt a gyermeket, s Poppaea szívének szintén kedves volt, már csak azért is, mert megszilár­dította helyzetét, s befolyását ellenállhatatlanná tette.
The fate of the whole empire might depend on the health and life of the infant Augusta; but Vinicius was so occupied with himself, his own case and his love, that without paying attention to the news of the centurion he answered, "I only wish to see Acte."A kis Augusta egészségétől és életétől függhetett az egész birodalom sorsa, de Viniciust annyira lefoglalta saját személye, saját ügye és szerelme, hogy a centurio hírére szinte ügyet se vetve, jelentette ki: - Csak Aktéval akarok találkozni...
And he passed in.S bement.
But Acte was occupied also near the child, and he had to wait a long time to see her. She came only about midday, with a face pale and wearied, which grew paler still at sight of Vinicius.De Akté is a gyermekkel volt elfoglalva, úgyhogy Viniciusnak sokáig kellett várnia. Csak délfelé került elő fáradt és sápadt arccal, s Vinicius láttára még jobban elhalványodott.
"Acte!" cried Vinicius, seizing her hand and drawing her to the middle of the atrium, "where is Lygia?"- Akté! - kiáltotta Vinicius, s a leányt kezénél fogva az atrium közepe felé vonta. - Hol van Lygia?
"I wanted to ask thee touching that," answered she, looking him in the eyes with reproach.- Éppen tőled akartam megkérdezni - felelte a leány s szemrehányással nézett az ifjú szemébe.
But though he had promised himself to inquire of her calmly, he pressed his head with his hands again, and said, with a face distorted by pain and anger,--De az ifjú, noha elhatározta, hogy nyugodtan faggatja ki Aktét, ismét a fejéhez kapott, s a kíntól és haragtól vonagló arccal ismételgette:
"She is gone. She was taken from me on the way!"- Eltűnt! Elragadták útközben!
After a while, however, he recovered, and thrusting his face up to Acte's, said through his set teeth,--De csakhamar erőt vett magán, s arcát Akté arcához közelítve, összeszorított fogakkal mondta:
"Acte! If life be dear to thee, if thou wish not to cause misfortunes which thou are unable even to imagine, answer me truly. Did Cæsar take her?"- Akté... Ha kedves az életed, ha nem akarsz valami borzalmas szerencsétlenség okozója lenni, akkor felelj őszintén: nem Caesar rabolta el őt?
"Cæsar did not leave the palace yesterday."- Caesar tegnap ki sem mozdult a palotából.
"By the shade of thy mother, by all the gods, is she not in the palace?"- Anyád árnyékára, az összes istenekre kérlek! Nincs itt a palotában?
"By the shade of my mother, Marcus, she is not in the palace, and Cæsar did not intercept her. The infant Augusta is ill since yesterday, and Nero has not left her cradle."- Anyám árnyékára, Marcus, nincs a palotában, s nem Caesar rabolta el. A kis Augusta tegnap megbetegedett, s Caesar el nem mozdul bölcsője mellől.
Vinicius drew breath. That which had seemed the most terrible ceased to threaten him.Vinicius fellélegzett. Amit a legszörnyűbbnek képzelt, immár nem fenyegette.
"Ah, then," said he, sitting on the bench and clinching his fists, "Aulus intercepted her, and in that case woe to him!"- Akkor hát - mondta, s öklét összeszorítva ült le egy padra -, akkor Aulusék ragadták el, s ha úgy van, jaj nekik!
"Aulus Plautius was here this morning. He could not see me, for I was occupied with the child; but he inquired of Epaphroditus, and others of Cæsar's servants, touching Lygia, and told them that he would come again to see me."- Aulus Plautius ma reggel itt járt. Velem nem találkozhatott, mert a gyermeknél voltam, de Epaphroditustól meg a Caesar cselédsége közül másoktól is kérdezősködött Lygia felől, aztán kijelentette, hogy majd még visszajön, mert velem is akar beszélni.
"He wished to turn suspicion from himself. If he knew not what happened, he would have come to seek Lygia in my house."- Csak a gyanút akarta elterelni magáról. Ha nem tudta volna, mi történt Lygiával, akkor az én házamban kereste volna.
"He left a few words on a tablet, from which thou wilt see that, knowing Lygia to have been taken from his house by Cæsar, at thy request and that of Petronius, he expected that she would be sent to thee, and this morning early he was at thy house, where they told him what had happened."- Néhány szó üzenetet írt egy táblácskára, abból láthatod, ő csak annyit tudott, hogy Lygiát Petronius és a te kívánságodra vitette el Caesar az ő házától, s mivel sejtette, hogy innen hozzád viszik, ma reggel nálad járt, ahol megmondták neki, mi történt.
When she had said this, she went to the cubiculum and returned soon with the tablet which Aulus had left.Azzal bement a cubiculumba, s egy táblácskával tért vissza, amelyet Aulus hagyott ott neki.
Vinicius read the tablet, and was silent; Acte seemed to read the thoughts on his gloomy face, for she said after a while,--Vinicius elolvasta, s elhallgatott. Akté azonban mintha leolvasta volna gondolatait komor arcáról, mert kis idő múlva így szólt:
"No, Marcus. That has happened which Lygia herself wished."- Nem, Marcus, az történt, amit maga Lygia akart.
"It was known to thee that she wished to flee!" burst out Vinicius.- Te tudtad, hogy el akar szökni! - robbant ki Vinicius.
"I knew that she would not become thy concubine." And she looked at him with her misty eyes almost sternly.De a leány csaknem szigorúan nézett rá ködös szemével: - Azt tudtam, hogy nem akar ágyasod lenni.
"And thou,--what hast thou been all thy life?"- Hát te mi voltál egész életedben?
"I was a slave, first of all."- Én azelőtt rabszolga voltam.
But Vinicius did not cease to be enraged. Cæsar had given him Lygia; hence he had no need to inquire what she had been before. He would find her, even under the earth, and he would do what he liked with her. He would indeed! She should be his concubine. He would give command to flog her as often as he pleased. If she grew distasteful to him, he would give her to the lowest of his slaves, or he would command her to turn a handmill on his lands in Africa. He would seek her out now, and find her only to bend her, to trample on her, and conquer her.De Vinicius tovább háborgott. Caesar neki ajándékozta Lygiát, tehát nem kell törődnie vele, hogy mi volt azelőtt. Megtalálja, ha kell, a föld alatt is, s azt csinál belőle, amit akar. Igenis! Az ágyasa lesz! S annyiszor korbácsoltatja meg, ahányszor kedve tartja. S ha megunja, odalöki bármelyik rabszolgájának, vagy kézimalmot hajtat vele valamelyik afrikai birtokán. Most felkutatja és meg is találja, csak azért, hogy összezúzza, összetapossa és megalázza.
And, growing more and more excited, he lost every sense of measure, to the degree that even Acte saw that he was promising more than he could execute; that he was talking because of pain and anger. She might have had even compassion on him, but his extravagance exhausted her patience, and at last she inquired why he had come to her.S egyre jobban felizgatva magát, annyira elvesztett minden mértéket, hogy Akté is látta, sokkal többet fenyegetőzik, mint amennyit képes volna megtenni, s hogy a harag és a szen­vedés beszél belőle. A szenvedés szánalmat keltett volna benne, de ez a túlzott ingerültség kimerítette türelmét, úgy, hogy végül megkérdezte, miért jött ide hozzá.
Vinicius did not find an answer immediately. He had come to her because he wished to come, because he judged that she would give him information; but really he had come to Cæsar, and, not being able to see him, he came to her. Lygia, by fleeing, opposed the will of Cæsar; hence he would implore him to give an order to search for her throughout the city and the empire, even if it came to using for that purpose all the legions, and to ransacking in turn every house within Roman dominion. Petronius would support his prayer, and the search would begin from that day.Vinicius egyelőre nem talált szavakat, hogy válaszoljon. Azért jött hozzá, mert úgy akarta, mert azt hitte, hogy Aktétól megtud valamit, de tulajdonképpen csak Caesarhoz jött, s mivel vele nem találkozhatott, jött el Aktéhoz. Lygia azzal, hogy megszökött, ellene szegült Caesar akaratának, ő tehát kieszközli, hogy Caesar kerestesse az egész városban és országban, még ha az összes légiókat kellene is ehhez felhasználni, s a birodalom minden házát átkutatni. Petronius támogatni fogja kérését, s a kutatás már ma megkezdődik.
"Have a care," answered Acte, "lest thou lose her forever the moment she is found, at command of Cæsar."Erre Akté így felelt: - Vigyázz, hogy végleg el ne veszítsd, éppen akkor, amikor Caesar parancsára megtalálják.
Vinicius wrinkled his brows.Vinicius összehúzta szemöldökét.
"What does that mean?" inquired he.- Mit jelent ez? - kérdezte.
"Listen to me, Marcus. Yesterday Lygia and I were in the gardens here, and we met Poppæa, with the infant Augusta, borne by an African woman, Lilith. In the evening the child fell ill, and Lilith insists that she was bewitched; that that foreign woman whom they met in the garden bewitched her. Should the child recover, they will forget this, but in the opposite case Poppæa will be the first to accuse Lygia of witchcraft, and wherever she is found there will be no rescue for her."- Hallgass rám, Marcus! Tegnap Lygiával itt voltunk a kertben, s Poppaeával találkoztunk. Vele volt a kis Augusta, akit a szerecsen Lilith vitt a karján. Este a gyermek megbetegedett, s Lilith azt állítja, hogy megigézték, mégpedig az az idegen leány igézte meg, akivel a kertben találkoztak. Ha a gyermek felgyógyul, feledésbe megy a dolog, de ellenkező esetben maga Poppaea vádolja meg őt igézéssel, s akkor bárhol találják is meg, nem lesz menekvés számára.
A moment of silence followed; then Vinicius said,--Pillanatnyi csend következett, azután Vinicius szólalt meg:
"But perhaps she did bewitch her, and has bewitched me."- Hátha valóban megigézte? Engem is megigézett.
"Lilith repeats that the child began to cry the moment she carried her past us. And really the child did begin to cry. It is certain that she was sick when they took her out of the garden. Marcus, seek for Lygia whenever it may please thee, but till the infant Augusta recovers, speak not of her to Cæsar, or thou wilt bring on her Poppæa's vengeance. Her eyes have wept enough because of thee already, and may all the gods guard her poor head."- Lilith azt állítja, hogy a gyermek azonnal felsírt, mikor mellettünk elhaladt. S ez igaz is! Felsírt. Bizonyára már betegen hozták ki a kertbe. Marcus, keresd magad, ahol akarod, de amíg a kis Augusta fel nem gyógyul, ne beszélj róla Caesarral, hogy a fejére ne vond Poppaea bosszúját. Eleget sírt már az ő szeme miattad, az összes istenek őrizzék meg most szegény fejét.
"Dost thou love her, Acte?" inquired Vinicius, gloomily.- Te szereted őt, Akté? - kérdezte Vinicius komoran.
"Yes, I love her." And tears glittered in the eyes of the freedwoman.Akté szemében megcsillant a könny. - Igen! Nagyon megszerettem.
"Thou lovest her because she has not repaid thee with hatred, as she has me."- Mert neked nem gyűlölettel fizetett, mint nekem.
Acte looked at him for a time as if hesitating, or as if wishing to learn if he spoke sincerely; then she said,--"O blind and passionate man--she loved thee."Akté kis ideig ránézett, mintha haboznék, vagy mintha ki akarná fürkészni, hogy őszintén beszélt-e, aztán így szólt:
Vinicius sprang up under the influence of those words, as if possessed. "It is not true."- Ó, lobbanékony, vak ember! Szeretett téged!
She hated him. How could Acte know? Would Lygia make a confession to her after one day's acquaintance? What love is that which prefers wandering, the disgrace of poverty, the uncertainty of to-morrow, or a shameful death even, to a wreath-bedecked house, in which a lover is waiting with a feast? It is better for him not to hear such things, for he is ready to go mad. He would not have given that girl for all Cæsar's treasures, and she fled. What kind of love is that which dreads delight and gives pain? Who can understand it? Who can fathom it? Were it not for the hope that he should find her, he would sink a sword in himself. Love surrenders; it does not take away. There were moments at the house of Aulus when he himself believed in near happiness, but now he knows that she hated him, that she hates him, and will die with hatred in her heart.Vinicius e szavak hatására úgy ugrott fel, mint egy megszállott. Nem igaz! Gyűlölte. Honnan tudhatja Akté?! Lygia egyetlen napi ismeretség után megvallotta neki? Micsoda szerelem az, amely jobb szereti a bujdosást, a szegénység gyalázatát, a bizonytalan holnapot s esetleg a nyomorúságos halált is, mint egy lombdíszbe öltözött házat, ahol szerelmese lakomával várja! Jobb, ha nem is hall ilyesmit, mert még meg talál őrülni. Ő oda nem adta volna azt a leányt e palota minden kincséért, s lám, mégis elszökött. Micsoda szerelem az, amely fél a gyönyö­rök­től, s fájdalmat szül? Ki bírja ezt felfogni? Ki értheti meg? Ha nem remélné, hogy megtalálja, tőrt döfne magába! Szerelmet adni szokás, nem elvenni. Voltak pillanatok Auluséknál, amikor ő maga is hitt közeli boldogságában, de most már tudja, hogy Lygia gyűlölte és gyűlöli, s úgy is hal meg, gyűlölettel a szívében.
But Acte, usually mild and timid, burst forth in her turn with indignation. How had he tried to win Lygia? Instead of bowing before Aulus and Pomponia to get her, he took the child away from her parents by stratagem. He wanted to make, not a wife, but a concubine of her, the foster daughter of an honorable house, and the daughter of a king. He had her brought to this abode of crime and infamy; he defiled her innocent eyes with the sight of a shameful feast; he acted with her as with a wanton. Had he forgotten the house of Aulus and Pomponia Græcina, who had reared Lygia? Had he not sense enough to understand that there are women different from Nigidia or Calvia Crispinilla or Poppæa, and from all those whom he meets in Cæsar's house? Did he not understand at once on seeing Lygia that she is an honest maiden, who prefers death to infamy? Whence does he know what kind of gods she worships, and whether they are not purer and better than the wanton Venus, or than Isis, worshipped by the profligate women of Rome? No! Lygia had made no confession to her, but she had said that she looked for rescue to him, to Vinicius: she had hoped that he would obtain for her permission from Cæsar to return home, that he would restore her to Pomponia. And while speaking of this, Lygia blushed like a maiden who loves and trusts. Lygia's heart beat for him; but he, Vinicius, had terrified and offended her; had made her indignant; let him seek her now with the aid of Cæsar's soldiers, but let him know that should Poppæa's child die, suspicion will fall on Lygia, whose destruction will then be inevitable.De most a mindig félénk és szelíd Akté robbant ki felháborodva. Hát hogyan akarta Vinicius megnyerni Lygiát? Ahelyett hogy Aulus és Pomponia előtt fejet hajtva, tőlük kérte volna őt, alattomosan ragadta el szüleitől. Nem feleségévé, hanem ágyasává akarta tenni, őt, a tisztes ház neveltjét s egy király leányát. Ide hozatta, a bűn és gyalázat házába, az ő ártatlan szemét bemocskolta e parázna tivornya látásával, úgy bánt vele, mint egy utcai nővel. Nyilván elfelejtette, milyen ház Aulusék háza, és kicsoda Pomponia Graecina, aki Lygiát felnevelte? Nyilván nincs elég esze megítélni, hogy azok más nők, mint Nigidia, mint Calvia Crispinilla, mint Poppaea, s mint mindenki, akivel itt a Caesar házánál találkozik? Mikor Lygiát meg­pillantotta, nem látta, hogy az egy tiszta leány, aki inkább választja a halált, mint a gyalázatot? Honnan tudja, milyen istenekben hisz Lygia, s hogy nem tisztábbak-e, nem jobbak-e azok a parázna Venusnál vagy Irisnél, akit az erkölcstelen római nők tisztelnek? Nem! Lygia nem tett neki vallomást, de mondta, hogy tőle, Viniciustól vár segítséget, reménykedett, hogy Vinicius kieszközli Caesartól, hogy hazamehessen, s visszaadja őt Pomponiának. S mikor erről beszélt, úgy lángolt, mint egy leányka, aki szeret és bízik. Az ő szíve Viniciusért dobogott, de Vinicius maga rémítette meg őt, megbántotta és felháborította, most hát csak kerestesse a Caesar katonáival, de tudja meg, hogy ha Poppaea gyermeke meghal, Lygiára esik a gyanú, s az elkerülhetetlenül a vesztét jelenti.
Emotion began to force its way through the anger and pain of Vinicius. The information that he was loved by Lygia shook him to the depth of his soul. He remembered her in Aulus's garden, when she was listening to his words with blushes on her face and her eyes full of light. It seemed to him then that she had begun to love him; and all at once, at that thought, a feeling of certain happiness embraced him, a hundred times greater than that which he desired. He thought that he might have won her gradually, and besides as one loving him. She would have wreathed his door, rubbed it with wolf's fat, and then sat as his wife by his hearth on the sheepskin. He would have heard from her mouth the sacramental: "Where thou art, Caius, there am I, Caia." And she would have been his forever. Why did he not act thus? True, he had been ready so to act. But now she is gone, and it may be impossible to find her; and should he find her, perhaps he will cause her death, and should he not cause her death, neither she nor Aulus nor Pomponia Græcina will favor him. Here anger raised the hair on his head again; but his anger turned now, not against the house of Aulus, or Lygia, but against Petronius. Petronius was to blame for everything. Had it not been for him Lygia would not have been forced to wander; she would be his betrothed, and no danger would be hanging over her dear head. But now all is past, and it is too late to correct the evil which will not yield to correction.Vinicius haragján és fájdalmán kezdett erőt venni a megindultság. Lelke mélyéig megrázta a hír, hogy Lygia szerette. Eszébe jutott, hogy Aulusék kertjében milyen piruló arccal és ragyo­gó szemmel hallgatta szavait. Most úgy érezte, hogy a leány akkor csakugyan kezdte őt meg­szeretni, s e gondolatra egyszerre olyan boldogságot érzett, amely százszorta nagyobb volt, mint amire vágyott. Elgondolta, hogy valóban az övé lehetett volna engedelmesen, s még szerette volna is. Íme, befonta volna ajtaját, s megkente volna farkaszsírral, aztán mint fele­sége letelepedett volna tűzhelye mellé a juhbőrre. Íme, hallhatta volna szájából a szentséges szavakat: „Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia vagyok”,86 s örökké az övé maradt volna. Miért nem cselekedett hát így? Hiszen készen volt rá. De most már ő nincs, s talán meg sem találja, ha pedig megtalálja, elvesztheti, de ha nem vesztené is el, ő, Vinicius, most már sem Auluséknak, sem Lygiának nem kell. S haragjában haja ismét felborzolódott, de most már nem Aulusék, nem is Lygia ellen forrongott, hanem Petronius ellen. Mindennek ő az oka. Ha ő nincs, most Lygiának nem kellene bujdosnia, hanem az ő menyasszonya lenne, és semmiféle veszedelem nem fenyegetné drága életét. De íme, megtörtént, s most már késő helyrehozni azt, ami rossz, s amit helyrehozni nem lehet.
"Too late!"- Késő!
And it seemed to him that a gulf had opened before his feet. He did not know what to begin, how to proceed, whither to betake himself. Acte repeated as an echo the words, "Too late," which from another's mouth sounded like a death sentence. He understood one thing, however, that he must find Lygia, or something evil would happen to him.S úgy érezte, hogy lába előtt feneketlen mélység indult meg. Nem tudta, mit tegyen, hogyan viselkedjék, hova menjen. Akté mint a visszhang ismételte meg: „késő”, s e szó az idegen szájból halálos ítéletnek hangzott. Csak egyet tudott, hogy meg kell találnia Lygiát, mert ha nem, valami nagy baj történik vele.
And wrapping himself mechanically in his toga, he was about to depart without taking farewell even of Acte, when suddenly the curtain separating the entrance from the atrium was pushed aside, and he saw before him the pensive figure of Pomponia Græcina.S tógáját gépiesen maga köré vonva menni készült, anélkül hogy Aktétól elbúcsúzott volna, de ekkor félrehúzódott a pitvart az atriumtól elválasztó függöny, s egyszerre Pomponia Graecina gyászruhás alakját látta maga előtt.
Evidently she too had heard of the disappearance of Lygia, and, judging that she could see Acte more easily than Aulus, had come for news to her.Nyilván ő is értesült már Lygia eltűnéséről, s úgy vélvén, hogy neki könnyebb lesz Aktéval találkoznia, mint Aulusnak, most hírekért jött hozzá.
But, seeing Vinicius, she turned her pale, delicate face to him, and said, after a pause,--De Viniciust megpillantva, feléje fordította apró, sápadt arcát, s kis idő múlva megjegyezte:
"May God forgive thee the wrong, Marcus, which thou hast done to us and to Lygia."- Isten bocsássa meg neked, Marcus, a sérelmet, melyet nekünk és Lygiának okoztál.
He stood with drooping head, with a feeling of misfortune and guilt, not understanding what God was to forgive him or could forgive him. Pomponia had no cause to mention forgiveness; she ought to have spoken of revenge.Az ifjú pedig lehorgasztott fejjel, bűntudatosan, boldogtalanul állt ott, nem értvén, miféle isten bocsásson és bocsáthat meg neki, és miért beszél Pomponia megbocsátásról, holott inkább a bosszúról kellene beszélnie.
At last he went out with a head devoid of counsel, full of grievous thoughts, immense care, and amazement.S végül is tanácstalanul távozott, feje tele volt nehéz gondolatokkal, óriási gonddal és álmélkodással.
In the court and under the gallery were crowds of anxious people. Among slaves of the palace were knights and senators who had come to inquire about the health of the infant, and at the same time to show themselves in the palace, and exhibit a proof of their anxiety, even in presence of Nero's slaves. News of the illness of the "divine" had spread quickly it was evident, for new forms appeared in the gateway every moment, and through the opening of the arcade whole crowds were visible. Some of the newly arrived, seeing that Vinicius was coming from the palace, attacked him for news; but he hurried on without answering their questions, till Petronius, who had come for news too, almost struck his breast and stopped him.Az udvaron és a tornác alatt nyugtalan embercsoportok álldogáltak. A palotabeli rabszolgák között senatorokat és lovagokat lehetett látni, akik a kis Augusta egészsége felől tudakozód­tak, hogy lássák őket a palotában, s legalább a rabszolgák előtt kimutassák részvétüket. Az „istennő” betegségének híre nyilván nagyon gyorsan elterjedt, mert a kapuban egyre újabb alakok tűntek fel, a boltíven túl egész tömegek látszottak. Az érkezők némelyike, látván, hogy Vinicius távozik, tőle kérdezte meg, mi újság, de az a kérdésekre nem is válaszolva, ment egyenesen előre, amíg Petronius, aki ugyancsak érdeklődni jött, szinte mellével nem érintette, s fel nem tartóztatta.
Beyond doubt Vinicius would have become enraged at sight of Petronius, and let himself do some lawless act in Cæsar's palace, had it not been that when he had left Acte he was so crushed, so weighed down and exhausted, that for the moment even his innate irascibility had left him. He pushed Petronius aside and wished to pass; but the other detained him, by force almost.Viniciusnak Petronius láttára kétségkívül felforrt volna dühe, s bizonyára elkövetett volna valami sértést Caesar palotájában, ha Aktétól nem olyan megtörten, kimerülten és lesújtva távozik, hogy pillanatnyilag még veleszületett lobbanékonysága is elhagyta. Mindazonáltal félretolta Petroniust, s tovább akart menni, de az szinte erővel tartotta vissza.
"How is the divine infant?" asked he.- Hogy van az isteni gyermek? - kérdezte.
But this constraint angered Vinicius a second time, and roused his indignation in an instant.De ez az erőszak ismét fellobbantotta s egy pillanat alatt felháborította Viniciust.
"May Hades swallow her and all this house!" said he, gritting his teeth.- Nyelné el a pokol őt is, meg ezt az egész házat! - felelte fogait összeszorítva.
"Silence, hapless man!" said Petronius, and looking around he added hurriedly,--"If thou wish to know something of Lygia, come with me; I will tell nothing here! Come with me; I will tell my thoughts in the litter."- Hallgass, szerencsétlen! - figyelmeztette Petronius, körülnézve, s gyorsan hozzátette: - Ha tudni akarsz valamit Lygiáról, gyere velem. Nem! Itt nem mondok semmit! Gyere velem, a gyaloghintóban elmondom, mit gondolok.
And putting his arm around the young tribune, he conducted him from the palace as quickly as possible. That was his main concern, for he had no news whatever; but being a man of resources, and having, in spite of his indignation of yesterday, much sympathy for Vinicius, and finally feeling responsible for all that had happened, he had undertaken something already, and when they entered the litter he said,--S vállát átölelve, sietve kivezette a palotából. S éppen ez volt neki a legfontosabb, mert semmiféle újságot nem tudott. Mivel azonban talpraesett ember volt, s tegnapi felháborodása ellenére őszinte részvétet érzett Vinicius iránt, végül némileg felelősnek is érezte magát mindenért, ami történt, máris tett bizonyos lépéseket, s mikor beültek a gyaloghintóba, így szólt:
"I have commanded my slaves to watch at every gate. I gave them an accurate description of the girl, and that giant who bore her from the feast at Cæsar's,--for he is the man, beyond doubt, who intercepted her. Listen to me: Perhaps Aulus and Pomponia wish to secrete her in some estate of theirs; in that case we shall learn the direction in which they took her. If my slaves do not see her at some gate, we shall know that she is in the city yet, and shall begin this very day to search in Rome for her."- Minden kapuhoz odaállítottam rabszolgáimat, hogy figyeljenek, s pontos leírást adtam nekik a leányról és amaz óriásról is, aki Caesarnál kivitte őt a lakomáról, mert semmi kétség, ő szabadította ki Lygiát. Ide hallgass! Lehetséges, hogy Aulusék valamelyik falusi birtokukon akarják őt elrejteni, s ha így van, tudni fogjuk, milyen irányba szöktették. Ha pedig a kapuknál nem vennék észre, az annak a bizonyítéka lesz, hogy a városban maradt, s akkor még ma megkezdjük a kutatást.
"Aulus does not know where she is," answered Vinicius.- Aulusék nem tudják, hol van - felelte Vinicius.
"Art thou sure of that?"- Biztos vagy benne?
"I saw Pomponia. She too is looking for her."- Találkoztam Pomponiával. Ők is keresik.
"She could not leave the city yesterday, for the gates are closed at night. Two of my people are watching at each gate. One is to follow Lygia and the giant, the other to return at once and inform me. If she is in the city, we shall find her, for that Lygian is easily recognized, even by his stature and his shoulders. Thou art lucky that it was not Cæsar who took her, and I can assure thee that he did not, for there are no secrets from me on the Palatine."- Tegnap nem juthatott ki a városból, mert éjjel a kapuk be vannak zárva. Két emberem őrködik minden kapunál. Az egyiknek az a feladata, hogy Lygiát és az óriást nyomon kövesse, a másik pedig azonnal visszajön s jelenti. Ha a városban van, megtaláljuk, mert a lygiust már a magasságáról is könnyű felismerni. Szerencséd, hogy nem Caesar ragadta el, s biztosít­hatlak, hogy nem ő, mert a Palatinuson nincs előttem titok.
But Vinicius burst forth in sorrow still more than in anger, and in a voice broken by emotion told Petronius what he had heard from Acte, and what new dangers were threatening Lygia,--dangers so dreadful that because of them there would be need to hide her from Poppæa most carefully, in case they discovered her. Then he reproached Petronius bitterly for his counsel. Had it not been for him, everything would have gone differently. Lygia would have been at the house of Aulus, and he, Vinicius, might have seen her every day, and he would have been happier at that moment than Cæsar. And carried away as he went on with his narrative, he yielded more and more to emotion, till at last tears of sorrow and rage began to fall from his eyes.De Viniciusból most már inkább a fájdalom robbant ki, mint a harag, s a megindultságtól szaggatott hangon elmondta Petroniusnak, mit hallott Aktétól, s milyen új veszedelmek fenyegetik Lygiát. Olyan rettenetes veszedelmek, hogy ha a szökevények kézre kerülnek is, a leggondosabban el kell őket rejteni Poppaea elől. Ezután keserűen a szemére hányta Petroniusnak a tanácsokat, melyeket ő adott. Ha ő nem lett volna, minden másképpen történt volna. Lygia Auluséknál lenne, s ő, Vinicius, mindennap láthatná, s boldogabb lehetne, mint Caesar. S beszéde folyamán mindjobban nekihevülve, egyre nagyobb megindultság vett rajta erőt, úgyhogy végül a fájdalom és a veszett düh könnyei kibuggyantak szeméből, s végig­peregtek arcán.
Petronius, who had not even thought that the young man could love and desire to such a degree, when he saw the tears of despair said to himself, with a certain astonishment,--Petronius pedig éppenséggel nem számítva arra, hogy a fiatalember ennyire tudjon szeretni s kívánni valakit, a kétségbeesés könnyeit látva, bizonyos csodálkozással mondta magában:
"O mighty Lady of Cyprus, thou alone art ruler of gods and men!"„Ó, Cyprus hatalmas úrnője, egyedül te uralkodol isteneken és embereken!”
Chapter XIITIZENKETTEDIK FEJEZET
WHEN they alighted in front of the arbiter's house, the chief of the atrium answered them that of slaves sent to the gates none had returned yet. The atriensis had given orders to take food to them, and a new command, that under penalty of rods they were to watch carefully all who left the city.De mikor Petronius háza előtt kiszálltak a gyaloghintóból, az atrium felügyelője jelentette, hogy a kapukhoz kiküldött rabszolgák közül még egyik sem tért vissza. A felügyelő élelmet és új parancsot küldött nekik, hogy korbácsbüntetés terhe alatt éberen vigyázzanak mindenkire, aki a városból távozik.
"Thou seest," said Petronius, "that they are in Rome, beyond doubt, and in that case we shall find them. But command thy people also to watch at the gates,--those, namely, who were sent for Lygia, as they will recognize her easily."- Látod - jegyezte meg Petronius -, kétségkívül a városban vannak még, s ha így van, akkor meg is találjuk őket. De te is őriztesd embereiddel a kapukat, mégpedig azokkal, akiket Lygiáért küldtél volt, mert azok könnyen felismerik.
"I have given orders to send them to rural prisons," said Vinicius, "but I will recall the orders at once, and let them go to the gates."- Azokat elküldtem a falusi ergastulumokba - felelte Vinicius -, de tüstént visszavonom a parancsot, hadd menjenek a kapukhoz.
And writing a few words on a wax-covered tablet, he handed it to Petronius, who gave directions to send it at once to the house of Vinicius.S néhány sort vetve egy viasszal bevont táblácskára, átadta Petroniusnak, aki azt azonnal elküldte Vinicius házába.
Then they passed into the interior portico, and, sitting on a marble bench, began to talk.Ezután bementek a belső porticusba, s egy márványpadra telepedve beszélgetni kezdtek.
The golden-haired Eunice and Iras pushed bronze footstools under their feet, and poured wine for them into goblets, out of wonderful narrow-necked pitchers from Volaterræ and Cæcina.Az aranyhajú Euniké és Iras bronzzsámolyokat toltak lábuk alá, aztán asztalkát helyeztek a pad mellé, s csodaszép, vékony nyakú volaterraei és caerei kancsókból bort töltögettek a serlegekbe.
"Hast thou among thy people any one who knows that giant Lygian?" asked Petronius.- Van-e embereid között, aki ismeri azt az óriás lygiust? - kérdezte Petronius.
"Atacinus and Gulo knew him; but Atacinus fell yesterday at the litter, and Gulo I killed."- Atacinus meg Gulo ismerte, de Atacinus tegnap meghalt a gyaloghintó mellett, Gulót pedig magam öltem meg.
"I am sorry for him," said Petronius. "He carried not only thee, but me, in his arms."- Sajnálom - mondta Petronius. - Ő dajkált téged is meg engem is.
"I intended to free him," answered Vinicius; "but do not mention him. Let us speak of Lygia. Rome is a sea-"- Pedig fel is akartam szabadítani - felelte Vinicius -, de most már mindegy. Beszéljünk Lygiáról. Róma valóságos tenger...
"A sea is just the place where men fish for pearls. Of course we shall not find her to-day, or to-morrow, but we shall find her surely. Thou hast accused me just now of giving thee this method; but the method was good in itself, and became bad only when turned to bad. Thou hast heard from Aulus himself, that he intends to go to Sicily with his whole family. In that case the girl would be far from thee."- A gyöngyöt a tengerből halásszák... Bizonyára sem ma, sem holnap nem találjuk meg, de hogy megtaláljuk, az bizonyos. Most engem okolsz, hogy rossz módot ajánlottam, pedig a mód önmagában jó volt, csak akkor romlott el, amikor rossz irányba fordult. Hiszen magától Aulustól hallottad, hogy családjával együtt Szicíliába akart költözni. A leány tehát úgyis messze esett volna tőled.
"I should follow them," said Vinicius, "and in every case she would be out of danger; but now, if that child dies, Poppæa will believe, and will persuade Cæsar, that she died because of Lygia."- Utánuk mentem volna - vágott vissza Vinicius -, de mindenesetre biztonságban lett volna, most azonban, ha az a gyerek meghal, Poppaea maga is elhiszi, de Caesarral is elhiteti, hogy Lygia az oka.
"True; that alarmed me, too. But that little doll may recover. Should she die, we shall find some way of escape."- Úgy van. Ez engem is nyugtalanít. De hát az a kis bábu még meggyógyulhat. Azonban még ha meghalna is, találunk valami módot.
Here Petronius meditated a while and added,--Itt Petronius egy darabig gondolkozott, aztán így szólt:
"Poppæa, it is said, follows the religion of the Jews, and believes in evil spirits. Cæsar is superstitious. If we spread the report that evil spirits carried off Lygia, the news will find belief, especially as neither Cæsar nor Aulus Plautius intercepted her; her escape was really mysterious. The Lygian could not have effected it alone; he must have had help. And where could a slave find so many people in the course of one day?"- Poppaea mintha a zsidók vallását követné, s hisz a rossz szellemekben. Caesar babonás... Ha hírét terjesszük, hogy Lygiát a gonosz szellemek rabolták el, mindenki elhiszi, különösen azért, mert ha sem Caesar nem ragadta el, sem Aulus Plautius, akkor valóban titokzatos módon tűnt el. A lygius egymaga nem tehette meg ezt. Feltétlenül voltak segítőtársai, s egy rab­szolga egyetlen nap alatt hogyan szedhetett volna össze annyi embert?
"Slaves help one another in Rome."- A rabszolgák egész Rómában támogatják egymást.
"Some person pays for that with blood at times. True, they support one another, but not some against others. In this case it was known that responsibility and punishment would fall on thy people. If thou give thy people the idea of evil spirits, they will say at once that they saw such with their own eyes, because that will justify them in thy sight. Ask one of them, as a test, if he did not see spirits carrying off Lygia through the air, he will swear at once by the ægis of Zeus that he saw them."- S a város bármelyik napon véresen fizethet meg ezért. Igen, támogatják egymást, de nem egyik a másik ellen, itt pedig világos volt, hogy a tieidre hárul a felelősség, s őket sújtja a büntetés. Ha felveted a tieid előtt a gonosz lelkek gondolatát, nyomban bizonyítani fogják, hogy tulajdon szemükkel láttak, mert ez egy csapásra tisztázza őket előtted... Kérdezd csak meg valamelyiket, nem látta-e, hogy Lygiát valaki a levegőbe emelve vitte, s megesküszik nyomban Zeus pajzsára, hogy igen, úgy volt.
Vinicius, who was superstitious also, looked at Petronius with sudden and great fear.Vinicius szintén babonás volt, s egyszerre nyugtalanul nézett Petroniusra.
"If Ursus could not have men to help him, and was not able to take her alone, who could take her?"- De ha Ursusnak nem lehettek segítőtársai, viszont egymagában nem rabolhatta el Lygiát, akkor hát ki rabolta el?
Petronius began to laugh.De Petronius elnevette magát.
"See," said he, "they will believe, since thou art half a believer thyself. Such is our society, which ridicules the gods. They, too, will believe, and they will not look for her. Meanwhile we shall put her away somewhere far off from the city, in some villa of mine or thine."- Látod, elhiszik - mondta -, hiszen félig-meddig már te is hiszed. Ilyen ez a mi világunk, mely gúnyt űz az istenekből. Elhiszik s nem fogják keresni, mi meg közben elrejtjük őt messze a várostól valamelyik villádban, vagy az enyémben.
"But who could help her?"- De mégis, ki segíthetett Lygiának?
"Her co-religionists," answered Petronius.- A hittestvérei - felelte Petronius.
"Who are they? What deity does she worship? I ought to know that better than thou."- Mifélék? Milyen istenséget tisztel ő? Ezt nekem jobban kellene tudnom, mint neked.
"Nearly every woman in Rome honors a different one. It is almost beyond doubt that Pomponia reared her in the religion of that deity which she herself worships; what one she worships I know not. One thing is certain, that no person has seen her make an offering to our gods in any temple. They have accused her even of being a Christian; but that is not possible; a domestic tribunal cleared her of the charge. They say that Christians not only worship an ass's head, but are enemies of the human race, and permit the foulest crimes. Pomponia cannot be a Christian, as her virtue is known, and an enemy of the human race could not treat slaves as she does."- Rómában csaknem minden nő más és más istenséget tisztel. Kétségtelen, hogy Pomponia annak az istenségnek tiszteletében nevelte fel, akit ő maga is tisztel, de hogy melyik az, azt nem tudom. Egy dolog biztos. Azt senki sem látta, hogy Pomponia valamelyik szentélyünkben a mi isteneinknek mutatott volna be áldozatot. Még azzal is megvádolták, hogy keresztény, de az lehetetlen. A házi bíróság tisztázta őt ez alól a vád alól. A keresztényekről azt mondják, nem elég hogy a szamárfejet imádják, hanem ellenségei az emberi nemnek, s a leggyalá­zatosabb gonosztetteket követik el. Ezek szerint Pomponia nem lehet keresztény, mert erényei ismeretesek, s az emberi nem ellensége nem bánna úgy a rabszolgákkal, ahogyan ő.
"In no house are they treated as at Aulus's," interrupted Vinicius.- Sehol sem bánnak velük úgy, mint Auluséknál - vágott közbe Vinicius.
"Ah! Pomponia mentioned to me some god, who must be one powerful and merciful. Where she has put away all the others is her affair; it is enough that that Logos of hers cannot be very mighty, or rather he must be a very weak god, since he has had only two adherents,--Pomponia and Lygia,--and Ursus in addition. It must be that there are more of those adherents, and that they assisted Lygia."- Na látod. Pomponia beszélt nekem valami istenről, aki állítólag egyetlen, mindenható és könyörületes. Hogy hova tette a többit, az az ő dolga, elég az hozzá, hogy ez az ő Logosa nem lehetne valami nagyon mindenható, sőt nagyon is nyomorúságos istennek kellene lennie, ha csak két imádója volna: Pomponia és Lygia, no meg ráadásul az az ő Ursusuk. Többen kell lenniük e hittestvéreknek, s azok segítették Lygiát.
"That faith commands forgiveness," said Vinicius. "At Acte's I met Pomponia, who said to me: 'May God forgive thee the evil which thou hast done to us and to Lygia.'"- Az a hit megbocsátást parancsol - jegyezte meg Vinicius. - Akténál találkoztam Pomponiá­val, s ő mondta: „Isten bocsássa meg neked azt a sérelmet, amelyet Lygiának és nekünk okoztál.”
"Evidently their God is some curator who is very mild. Ha! let him forgive thee, and in sign of forgiveness return thee the maiden."- Úgy látszik, az ő istenük amolyan nagyon jóindulatú curatorféle. Hát csak bocsásson meg neked, s bocsánata jeléül adja vissza a leányt.
"I would offer him a hecatomb to-morrow! I have no wish for food, or the bath, or sleep. I will take a dark lantern and wander through the city. Perhaps I shall find her in disguise. I am sick."- Már holnap egy hekatombát87 áldoznék neki. Nem kell nekem sem étel, sem fürdő, sem alvás. Sötét lacernát88 öltök, s végigkóborlom a várost, hátha álöltözetben ráakadok. Beteg vagyok!
Petronius looked at him with commiseration. In fact, there was blue under his eyes, his pupils were gleaming with fever, his unshaven beard indicated a dark strip on his firmly outlined jaws, his hair was in disorder, and he was really like a sick man. Iras and the golden-haired Eunice looked at him also with sympathy; but he seemed not to see them, and he and Petronius took no notice whatever of the slave women, just as they would not have noticed dogs moving around them.Petronius bizonyos szánalommal nézett rá. Vinicius szeme valóban karikás volt, szemgolyói láztól csillogtak; mivel reggel nem borotválkozott, serkedő szakálla sötét sávként fogta körül erősen kirajzolódó állkapcsait, a haja zilált volt, s valóban betegnek látszott. Iras meg az aranyhajú Euniké szintén részvéttel nézték, de ő mintha nem is látta volna őket, s Petro­niusszal együtt annyira nem törődtek azzal, hogy ott vannak, mint ahogy nem törődtek volna a körülöttük ólálkodó kutyákkal.
"Fever is tormenting thee," said Petronius.- Lázad van - mondta Petronius.
"It is."- Úgy van.
"Then listen to me. I know not what the doctor has prescribed to thee, but I know how I should act in thy place. Till this lost one is found I should seek in another that which for the moment has gone from me with her. I saw splendid forms at thy villa. Do not contradict me. I know what love is; and I know that when one is desired another cannot take her place. But in a beautiful slave it is possible to find even momentary distraction."- Hallgass hát rám... Nem tudom, mit rendelne neked az orvos, de tudom, hogy én mit tennék a helyedben. Íme, ameddig amaz elő nem kerül, egy másikban keresném meg mindazt, amit ezzel elvesztettem. Villádban pompás testeket láttam. Ne mondj ellent... Tudom, mi a szere­lem, s tudom, ha az ember egyre vágyik, azt senki más nem helyettesítheti. De egy szép rab­szolganőben mindig megtalálhatja az ember legalább a pillanatnyi szórakozást.
"I do not need it," said Vinicius.- Nem kell! - felelte Vinicius.
But Petronius, who had for him a real weakness, and who wished to soften his pain, began to meditate how he might do so.De Petronius, aki valóban szerette öccsét, s őszintén igyekezett valahogyan enyhíteni szenvedését, elgondolkozott, hogy miként is tehetné ezt meg.
"Perhaps thine have not for thee the charm of novelty," said he, after a while (and here he began to look in turn at Iras and Eunice, and finally he placed his palm on the hip of the golden-haired Eunice). "Look at this grace! for whom some days since Fonteius Capiton the younger offered three wonderful boys from Clazomene. A more beautiful figure than hers even Skopas himself has not chiselled. I myself cannot tell why I have remained indifferent to her thus far, since thoughts of Chrysothemis have not restrained me. Well, I give her to thee; take her for thyself!"- Talán a tieid nem hatnak rád az újság varázsával - folytatta kis idő múlva -, de (s most Eunikére, majd Irasra tekintett, s végül az aranyhajú görög leány csípőjére tette kezét) nézd meg ezt a Charist. Alig néhány napja, hogy az ifjabb Fonteius Capito három csodaszép clazomenaei fiút kínált érte, mert ennél szebb testet maga Scopas is aligha teremtett. Magam sem tudom, miért maradtam iránta mindmáig közönyös, hiszen Chrysothemis nemigen tartott vissza tőle! Nos, neked ajándékozom, vidd el magaddal!
When the golden-haired Eunice heard this, she grew pale in one moment, and, looking with frightened eyes on Vinicius, seemed to wait for his answer without breath in her breast.De az aranyhajú Euniké e szavak hallatára egyszerre sápadt lett, mint a fal, s riadt szemmel meredt Viniciusra, mintha visszafojtott lélegzettel várná válaszát.
But he sprang up suddenly, and, pressing his temples with his hands, said quickly, like a man who is tortured by disease, and will not hear anything,--De az hirtelen felugrott, fejét két keze közé szorította, s úgy hadarta, mint akit valami betegség emészt; s hallani sem akar semmiről.
"No, no! I care not for her! I care not for others! I thank thee, but I do not want her. I will seek that one through the city. Give command to bring me a Gallic cloak with a hood. I will go beyond the Tiber--if I could see even Ursus."- Nem!... Nem!... Nem kell! Senki más nem kell... Köszönöm, de nem kell! Megyek, megkeresem őt a városban. Adass nekem egy galliai csuklyás lacernát. Elmegyek a Tiberis túlsó partjára. Legalább Ursust láthatnám!...
And he hurried away. Petronius, seeing that he could not remain in one place, did not try to detain him. Taking, however, his refusal as a temporary dislike for all women save Lygia, and not wishing his own magnanimity to go for naught, he said, turning to the slave,--S gyorsan kiment. Petronius pedig, látván, hogy az ifjú csakugyan nem bír veszteg megülni, nem is próbálta visszatartani. Vinicius válaszát azonban csakúgy vette, mint pillanatnyi ellen­szenvet minden nővel szemben, aki nem Lygia, másrészt nem akarván, hogy nagylelkűsége kárba vesszen, így szólt Eunikéhez:
"Eunice, thou wilt bathe and anoint thyself, then dress: after that thou wilt go to the house of Vinicius."- Euniké, megfürdesz, megkened magad olajjal, átöltözöl, aztán elmégy Vinicius házába.
But she dropped before him on her knees, and with joined palms implored him not to remove her from the house. She would not go to Vinicius, she said. She would rather carry fuel to the hypocaustum in his house than be chief servant in that of Vinicius. She would not, she could not go; and she begged him to have pity on her. Let him give command to flog her daily, only not send her away.De a leány térdre borult előtte, s összetett kézzel könyörgött, hogy ne küldje el a háztól. Ő nem megy el Viniciushoz, inkább fát hord itt a hypocaustumba, mint hogy ott első rabszolga­nő legyen. Nem akar! Nem bír! S könyörög, szánja meg. Inkább korbácsoltassa meg minden­nap, csak ne küldje el a házától.
And trembling like a leaf with fear and excitement, she stretched her hands to him, while he listened with amazement. A slave who ventured to beg relief from the fulfilment of a command, who said "I will not and I cannot," was something so unheard-of in Rome that Petronius could not believe his own ears at first. Finally he frowned. He was too refined to be cruel. His slaves, especially in the department of pleasure, were freer than others, on condition of performing their service in an exemplary manner, and honoring the will of their master, like that of a god. In case they failed in these two respects, he was able not to spare punishment, to which, according to general custom, they were subject. Since, besides this, he could not endure opposition, nor anything which ruffled his calmness, he looked for a while at the kneeling girl, and then said,--S részint a félelemtől, részint a megindultságtól remegve, mint a falevél, nyújtotta feléje kezét. Petronius elámulva hallgatta. Egy rabszolganő, aki vonakodik teljesíteni a parancsot, s azt mondja: „Nem akarok, nem bírok!”, olyan hallatlan dolog volt Rómában, hogy Petronius egyelőre nem akart hinni a fülének. Végül összehúzta szemöldökét. Sokkal finomabb volt, semhogy kegyetlen lehetett volna. Rabszolgáinak, különösen a tivornyák idején, sokkal több szabadságuk volt, mint más házakban, de ennek az volt a feltétele hogy szolgálatukat példa­szerűen látják el, s uruk parancsát ugyanúgy tiszteletben tartják, mint az istenekét. Ha azonban e két kötelesség ellen vétettek, nem takarékoskodott az általános szokás szerint alkalmazott büntetésekkel. Mivel pedig ezenfelül semmiféle ellenkezést és semmi egyebet sem tűrt, ami nyugalmát megzavarta, egy darabig a térdeplő leányra nézett, aztán így szólt:
"Call Tiresias, and return with him."- Behívod Teiresiast, s magad is visszajössz vele.
Eunice rose, trembling, with tears in her eyes, and went out; after a time she returned with the chief of the atrium, Tiresias, a Cretan.Euniké könnyes szemmel, reszketve állt fel s kiment. Kis idő múlva már vissza is jött a krétai Teiresiasszal, az atrium felügyelőjével.
"Thou wilt take Eunice," said Petronius, "and give her five-and-twenty lashes, in such fashion, however, as not to harm her skin."- Elviszed Eunikét - parancsolta Petronius -, s adsz neki huszonötöt, de úgy, hogy a bőrét meg ne sértsed.
When he had said this, he passed into the library, and, sitting down at a table of rose-colored marble, began to work on his "Feast of Trimalchion."Azzal átment a könyvtárba, s egy rózsaszínű márványasztalhoz ülve, Trimalchio lakomája című művén kezdett dolgozni.
But the flight of Lygia and the illness of the infant Augusta had disturbed his mind so much that he could not work long. That illness, above all, was important. It occurred to Petronius that were Cæsar to believe that Lygia had cast spells on the infant, the responsibility might fall on him also, for the girl had been brought at his request to the palace. But he could reckon on this, that at the first interview with Cæsar he would be able in some way to show the utter absurdity of such an idea; he counted a little, too, on a certain weakness which Poppæa had for him,--a weakness hidden carefully, it is true, but not so carefully that he could not divine it. After a while he shrugged his shoulders at these fears, and decided to go to the triclinium to strengthen himself, and then order the litter to bear him once more to the palace, after that to the Campus Martius, and then to Chrysothemis.De Lygia szökése és a kis Augusta betegsége sokkal jobban lekötötte gondolatait, semhogy sokáig dolgozhatott volna. Különösen ama betegség volt nagyon fontos esemény. Eszébe jutott, hogyha Caesar elhiszi, hogy Lygia igézte meg a kis Augustát, akkor a felelősség reá is áthárulhat, mert az ő kérésére hozták a leányt a palotába. Mindazonáltal számított rá, hogy első találkozásuk alkalmával sikerült valami módon megmagyaráznia Caesarnak e vád egész képtelen voltát, meg aztán számított Poppaeának iránta való gyengéd érzelmeire is, melyeket gondosan titkolt ugyan, de nem annyira, hogy ő észre ne vette volna. Csakhamar azonban egy váll­rándítással intézte el minden félelmét, s elhatározta, hogy lemegy a tricliniumba, eszik vala­mit, aztán elviteti magát még egyszer a palotába, majd a Mars-mezőre, s végül Chrysothe­mishez.
But on the way to the triclinium at the entrance to the corridor assigned to servants, he saw unexpectedly the slender form of Eunice standing, among other slaves, at the wall; and forgetting that he had given Tiresias no order beyond flogging her, he wrinkled his brow again, and looked around for the atriensis.De útban a triclinium felé, a cselédségi folyosó bejáratánál hirtelen megpillantotta a rabszol­gák között a fal mellett Euniké karcsú alakját, s eszébe jutván, hogy Teiresiasnak nem adott egyéb parancsot, mint hogy a leányt korbácsolja meg, ismét összeráncolta szemöldökét, s tekintetével a felügyelőt kereste.
Not seeing him among the servants, he turned to Eunice.Mivel azonban a cselédség között nem találta, Eunikéhez fordult:
"Hast thou received the lashes?"- Megkaptad a verést?
She cast herself at his feet a second time, pressed the border of his toga to her lips, and said,--A leány pedig ismét lába elé vetette magát, egy pillanatra ajkához szorította tógája szélét, s aztán így felelt:
"Oh, yes, lord, I have received them! Oh, yes, lord!"- Igen, uram, megkaptam! Igen, uram!...
In her voice were heard, as it were, joy and gratitude. It was clear that she looked on the lashes as a substitute for her removal from the house, and that now she might stay there. Petronius, who understood this, wondered at the passionate resistance of the girl; but he was too deeply versed in human nature not to know that love alone could call forth such resistance.S hangjában mintha öröm és hála zengett volna. Szemmel látható volt, hogy azt hiszi, a verést a háztól való eltávolítás helyett kapta, s hogy most már itt maradhat. Petronius mindjárt meg­értette, milyen szenvedélyes ellenállásról van itt szó, s elcsudálkozott, de sokkal gyakorlottabb ismerője volt az emberi természetnek, semhogy ki ne találta volna, hogy ennek legfeljebb a szerelem lehet az indítóoka.
"Dost thou love some one in this house?" asked he.- Tán szeretőd van itt a házban? - kérdezte.
She raised her blue, tearful eyes to him, and answered, in a voice so low that it was hardly possible to hear her,--A leány pedig ráemelve könnyes kék szemét, alig hallhatóan felelte:
"Yes, lord."- Igen, uram!...
And with those eyes, with that golden hair thrown back, with fear and hope in her face, she was so beautiful, she looked at him so entreatingly, that Petronius, who, as a philosopher, had proclaimed the might of love, and who, as a man of æsthetic nature, had given homage to all beauty, felt for her a certain species of compassion.S kék szemével, hátravetett aranyfürtjeivel s arcán a félelem és a remény kifejezésével olyan szép volt, s olyan könyörgőn nézett urára, hogy Petronius, aki mint filozófus maga is a szere­lem hatalmát hirdette, s mint esztéta tisztelt minden szépséget, bizonyos szánalmat érzett iránta.
"Whom of those dost thou love?" inquired he, indicating the servants with his head.- Melyik a szeretőd? - kérdezte, fejével a szolganép felé intve.
There was no answer to that question. Eunice inclined her head to his feet and remained motionless.De feleletet nem kapott, ellenben Euniké homlokát egészen ura lábához hajtotta, s úgy maradt mozdulatlanul.
Petronius looked at the slaves, among whom were beautiful and stately youths. He could read nothing on any face; on the contrary, all had certain strange smiles. He looked then for a while on Eunice lying at his feet, and went in silence to the triclinium.Petronius végignézett a rabszolgákon. Voltak közöttük csinos és szálas ifjak is, de egyetlen arcból sem tudott kiolvasni semmit, ellenben mindegyiken valami furcsa mosoly ült. Ezután még egy pillantást vetett a lábánál heverő Eunikére, aztán szótlanul indult a tricliniumba.
After he had eaten, he gave command to bear him to the palace, and then to Chrysothemis, with whom he remained till late at night. But when he returned, he gave command to call Tiresias.Étkezés után a palotába vitette magát, onnan Chrysothemishez, s ott maradt késő éjszakáig. De mikor visszatért, magához hívatta Teiresiast.
"Did Eunice receive the flogging?" inquired he.- Euniké megkapta a verést? - kérdezte.
"She did, lord. Thou didst not let the skin be cut, however."- Igen, uram. De nem engedted, hogy a bőrét megsértsék.
"Did I give no other command touching her?"- Mást nem parancsoltam rá vonatkozólag?
"No, lord," answered the atriensis with alarm.- Nem, uram - felelte az atriensis nyugtalanul.
"That is well. Whom of the slaves does she love?"- Akkor jó. Ki a szeretője a rabszolgák közül?
"No one, lord."- Senki, uram.
"What dost thou know of her?"- Mit tudsz róla?
Tiresias began to speak in a somewhat uncertain voice:Teiresias kissé bizonytalan hangon kezdett beszélni:
"At night Eunice never leaves the cubiculum in which she lives with old Acrisiona and Ifida; after thou art dressed she never goes to the bath-rooms. Other slaves ridicule her, and call her Diana."- Euniké éjszakánként sosem hagyja el a cubiculumot, ahol az öreg Acrisionnal és Iphisszel alszik; s miután te megfürödtél, uram, sosem marad a fürdőben... A többi rabszolganők kinevetik, és Dianának hívják.
"Enough," said Petronius. "My relative, Vinicius, to whom I offered her to-day, did not accept her; hence she may stay in the house. Thou art free to go."- Elég - vágott közbe Petronius. - Rokonom, Vinicius, akinek reggel odaajándékoztam Eunikét, nem fogadta el, így hát itthon marad. Elmehetsz.
"Is it permitted me to speak more of Eunice, lord?"- Beszélhetek még Eunikéről, uram?
"I have commanded thee to say all thou knowest."- Azt parancsoltam, hogy mondj el róla mindent, amit tudsz.
"The whole familia are speaking of the flight of the maiden who was to dwell in the house of the noble Vinicius. After thy departure, Eunice came to me and said that she knew a man who could find her."- Az egész família ama szűz szökéséről beszél, akinek át kellett volna költöznie a nemes Viniciushoz... Távozásod után Euniké hozzám jött, s azt mondta, ismer egy embert, aki meg tudja őt találni.
"Ah! What kind of man is he?"- Á! - kiáltotta Petronius. - Ki az az ember?
"I know not, lord; but I thought that I ought to inform thee of this matter."- Nem ismerem, uram, de úgy gondoltam, ezt jelentenem kell neked.
"That is well. Let that man wait to-morrow in my house for the arrival of the tribune, whom thou wilt request in my name to meet me here."- Jól van. Az az ember várjon holnap itt a házamban a tribunusra, akit majd megkérsz nevemben, hogy reggel keressen fel.
The atriensis bowed and went out.Az atriensis meghajolt és távozott.
But Petronius began to think of Eunice. At first it seemed clear to him that the young slave wished Vinicius to find Lygia for this reason only, that she would not be forced from his house. Afterward, however, it occurred to him that the man whom Eunice was pushing forward might be her lover, and all at once that thought seemed to him disagreeable. There was, it is true, a simple way of learning the truth, for it was enough to summon Eunice; but the hour was late, Petronius felt tired after his long visit with Chrysothemis, and was in a hurry to sleep. But on the way to the cubiculum he remembered--it is unknown why--that he had noticed wrinkles, that day, in the corners of Chrysothemis's eyes. He thought, also, that her beauty was more celebrated in Rome than it deserved; and that Fonteius Capiton, who had offered him three boys from Clazomene for Eunice, wanted to buy her too cheaply.Petronius pedig önkéntelenül Eunikére gondolt. Eleinte természetesnek vette, hogy Euniké csak azért szeretné, ha Vinicius visszaszerezné Lygiát, mert akkor neki nem kellene a leányt helyettesítenie Vinicius házában. De csakhamar eszébe ötlött, Euniké talán saját szeretőjét ajánlja, s ez a gondolat kellemetlen érzést keltett benne. Az igazságot nagyon egyszerűen megtudhatta volna ugyan, ha behívatja Eunikét, de már későre járt az idő, Petronius pedig a Chrysothemisnél tett hosszú látogatás után fáradtnak érezte magát, és sietett lefeküdni. Mindazonáltal a cubiculum felé menet, nem tudni, miért, eszébe jutott, hogy Chrysothemis szeme sarkában ma apró ráncokat vett észre. Az is eszébe jutott, hogy Chrysothemis szép­ségének nagyobb volt a híre Rómában, mint amennyit megérdemelt volna, és hogy Fonteius Capito, aki három clazomenaei ifjút ajánlott neki Eunikéért, nagyon is olcsón akart a leányhoz jutni.
Chapter XIIITIZENHARMADIK FEJEZET
NEXT morning, Petronius had barely finished dressing in the unctorium when Vinicius came, called by Tiresias. He knew that no news had come from the gates. This information, instead of comforting him, as a proof that Lygia was still in Rome, weighed him down still more, for he began to think that Ursus might have conducted her out of the city immediately after her seizure, and hence before Petronius's slaves had begun to keep watch at the gates. It is true that in autumn, when the days become shorter, the gates are closed rather early; but it is true, also, that they are opened for persons going out, and the number of these is considerable. It was possible, also, to pass the walls by other ways, well known, for instance, to slaves who wish to escape from the city. Vinicius had sent out his people to all roads leading to the provinces, to watchmen in the smaller towns, proclaiming a pair of fugitive slaves, with a detailed description of Ursus and Lygia, coupled with the offer of a reward for seizing them. But it was doubtful whether that pursuit would reach the fugitives; and even should it reach them, whether the local authorities would feel justified in making the arrest at the private instance of Vinicius, without the support of a pretor. Indeed, there had not been time to obtain such support. Vinicius himself, disguised as a slave, had sought Lygia the whole day before, through every corner of the city, but had been unable to find the least indication or trace of her. He had seen Aulus's servants, it is true; but they seemed to be seeking something also, and that confirmed him in the belief that it was not Aulus who had intercepted the maiden, and that the old general did not know what had happened to her.Másnap Petronius alig fejezte be öltözködését az unctuariumban, mikor megérkezett a Teiresias által meghívott Vinicius. Már tudta, hogy a város kapuitól nem jött semmiféle hír, s ez, ahelyett hogy megörvendeztette volna, mint annak bizonyítéka, hogy Lygia a városban van, még jobban leverte, mert arra gondolt, hogy Ursus, amint kiszabadította, azonnal kivi­hette őt a városból, még mielőtt Petronius rabszolgái lesbe álltak volna a kapuknál. Igaz, hogy ősszel, amikor a napok rövidülnek, korábban zárták a kapukat, de ki is nyitogatták a városból távozók számára, ilyenek pedig elég sokan akadtak. De a városból való kijutásnak más módjai is voltak, s ezeket például a szökni kívánó rabszolgák jól ismerték. Vinicius kiküldte ugyan embe­reit a vidékre vezető valamennyi útra, valamint a kisebb városok őrségeihez is a meg­szökött rabszolgapárról szóló hirdetménnyel, s pontos személyleírást adott Ursusról és Lygiáról, s egyúttal közölte a szökevények kézre kerítéséért kitűzött jutalom összegét is. Nagyon is kétséges volt azonban, hogy ez az üldözés utolérheti-e őket, de ha utolérné is, vajon a helyi hatóságok okosnak tartják-e majd, hogy Viniciusnak a praetor által meg sem erősített magánkövetelésére feltartóztassák őket. De hát az ilyen jóváhagyás megszerzésére nem volt idő. Vinicius a maga részéről rabszolgának öltözve egész napon át kereste Lygiát a város minden sikátorában, de a legkisebb nyomra sem bukkant, és semminemű útmutatást sem kapott. Látta ugyan Aulus embereit, de azok mintha szintén a leányt keresték volna, ami meg­erősítette abban a feltevésben, hogy nem Aulusék ragadták el őt, s hogy ők sem tudják, mi történt vele.
When Tiresias announced to him, then, that there was a man who would undertake to find Lygia, he hurried with all speed to the house of Petronius; and barely had he finished saluting his uncle, when he inquired for the man.Mikor tehát Teiresias közölte vele, hogy van egy ember, aki vállalja Lygia felkutatását, lélek­szakadva sietett Petroniushoz, s alig üdvözölték egymást, azonnal amaz ember felől tudako­zódott.
"We shall see him at once, Eunice knows him," said Petronius. "She will come this moment to arrange the folds of my toga, and will give nearer information concerning him."- Mindjárt meglátjuk - nyugtatta meg Petronius. - Az a férfi Euniké ismerőse. A leány különben mindjárt itt lesz, hogy tógámat redőkbe szedje, s ő majd közelebbit mond róla.
"Oh! she whom thou hadst the wish to bestow on me yesterday?"- Az, akit tegnap nekem akartál ajándékozni.
"The one whom thou didst reject; for which I am grateful, for she is the best vestiplica in the whole city."- Az, akit tegnap visszautasítottál, amiért egyébként nagyon hálás vagyok, mert ez a legkitű­nőbb vestiplica az egész városban.
In fact, the vestiplica came in before he had finished speaking, and taking the toga, laid on a chair inlaid with pearl, she opened the garment to throw it on Petronius's shoulder. Her face was clear and calm; joy was in her eyes.S jóformán még be sem fejezte a mondatot, mikor a vestiplica valóban belepett, s fogta az elefántcsont díszítésű karszéken összehajtogatva heverő tógát, hogy Petronius vállára borítsa. Arca derűs és csendes volt, szemében öröm ragyogott.
Petronius looked at her. She seemed to him very beautiful. After a while, when she had covered him with the toga, she began to arrange it, bending at times to lengthen the folds. He noticed that her arms had a marvellous pale rose-color, and her bosom and shoulders the transparent reflections of pearl or alabaster.Petronius ránézett, s nagyon szépnek találta. Kis idő múlva, mikor a leány becsavarta a tógába, s kezdte azt redőkbe szedni, közben pedig le-lehajolt, hogy a redőket végigvezesse, észrevette, hogy karjai gyönyörű halvány rózsaszínűek, keble és vállai pedig mint a gyöngyház vagy alabástrom áttetsző fénye.
"Eunice," said he, "has the man come to Tiresias whom thou didst mention yesterday?"- Euniké - kérdezte -, itt van az az ember, akiről tegnap Teiresiasnak beszéltél?
"He has, lord."- Itt van, uram.
"What is his name?"- Hogy hívják?
"Chilo Chilonides."- Chilon Chilonidesnek, uram.
"Who is he?"- Kicsoda ő?
"A physician, a sage, a soothsayer, who knows how to read people's fates and predict the future."- Orvos, bölcs és jós, aki az emberi sorsokban olvas, s meg tudja mondani a jövőt.
"Has he predicted the future to thee?"- Neked is megmondta a jövődet?
Eunice was covered with a blush which gave a rosy color to her ears and her neck even.Eunikét úgy elöntötte a pír, hogy füle és nyaka is vörös lett.
"Yes, lord."- Meg, uram.
"What has he predicted?"- S mit jósolt?
"That pain and happiness would meet me."- Hogy fájdalomban és boldogságban lesz részem.
"Pain met thee yesterday at the hands of Tiresias; hence happiness also should come."- A fájdalomban már részed volt tegnap Teiresias keze által, most hát a boldogságnak is meg kell jönnie.
"It has come, lord, already."- Már megjött, uram.
"What?"- S mi az?
"I remain," said she in a whisper.A leány halkan suttogta: - Itt maradtam.
Petronius put his hand on her golden head.Petronius a leány aranyhajára tette kezét.
"Thou hast arranged the folds well to-day, and I am satisfied with thee, Eunice."- Ma jól elrendezted a redőket, meg vagyok veled elégedve, Euniké.
Under that touch her eyes were mist-covered in one instant from happiness, and her bosom began to heave quickly.Erre az érintésre a leány szemét egy pillanat alatt elborította a boldogság köde, s keble gyorsan hullámzott.
Petronius and Vinicius passed into the atrium, where Chilo Chilonides was waiting. When he saw them, he made a low bow. A smile came to the lips of Petronius at thought of his suspicion of yesterday, that this man might be Eunice's lover. The man who was standing before him could not be any one's lover. In that marvellous figure there was something both foul and ridiculous. He was not old; in his dirty beard and curly locks a gray hair shone here and there. He had a lank stomach and stooping shoulders, so that at the first cast of the eye he appeared to be hunchbacked; above that hump rose a large head, with the face of a monkey and also of a fox; the eye was penetrating. His yellowish complexion was varied with pimples; and his nose, covered with them completely, might indicate too great a love for the bottle. His neglected apparel, composed of a dark tunic of goat's wool and a mantle of similar material with holes in it, showed real or simulated poverty. At sight of him, Homer's Thersites came to the mind of Petronius. Hence, answering with a wave of the hand to his bow, he said,--De Petronius Viniciusszal együtt átment az atriumba, ahol már várt rájuk Chilon Chilonides, s amint megpillantotta őket, mélyen meghajolt. Petronius szája mosolyra húzódott, mikor arra gondolt, hogy tegnap azt hitte, ez az ember talán Euniké szeretője. Az előtte álló férfi senkinek sem lehetett a szeretője. Ebben a furcsa figurában volt valami ocsmány is, meg nevetséges is. Még nem volt öreg, kócos szakállában és göndör hajában alig bújt meg egy-egy ősz szál. Hasa horpadt, háta görnyedt, úgyhogy az első pillanatra púposnak látszott, púpja fölött pedig hatalmas fej éktelenkedett, arca majoméhoz, de egyúttal rókáéhoz is hasonló, tekintete szúrós. Sárgás arcbőrét pattanások tarkították, orrát pedig teljesen ellepték, mintegy tanúságul az italok iránti túlzott hajlandóságának. Elhanyagolt ruházata, mely kecskeszőrből készült, sötét tunikából és ugyanolyan, de lyukas palástból állt, csak színlelt nyomorúságra vallott. Petroniusnak ez alak láttára Homérosz Thersitese jutott eszébe, mély meghajlását tehát egy kézmozdulattal viszonozva így szólt:
"A greeting, divine Thersites! How are the lumps which Ulysses gave thee at Troy, and what is he doing himself in the Elysian Fields?"- Üdv neked, isteni Thersites! Hogy vannak a daganataid, amelyeket Ulyssestől kaptál Trója alatt, s ő maga is mit mivel az elysiumi mezőkön?89
"Noble lord," answered Chilo Chilonides, "Ulysses, the wisest of the dead, sends a greeting through me to Petronius, the wisest of the living, and the request to cover my lumps with a new mantle."- Nemes Petronius - felelte Chilon Chilonides -, Ulysses, ki a legbölcsebb a halottak között, üdvözletét küldi általam neked, ki legbölcsebb vagy az élők között, de egyszersmind kérését is, hogy új palásttal borítsd be daganataimat.
"By Hecate Triformis!" exclaimed Petronius, "the answer deserves a new mantle."- Hecate Triformisra! - kiáltott fel Petronius. - Ez a válasz megér egy palástot...
But further conversation was interrupted by the impatient Vinicius, who inquired directly,--De a további beszélgetést megszakította a türelmetlen Vinicius, mert egyenesen megkérdezte:
"Dost thou know clearly what thou art undertaking?"- Tisztában vagy vele, mire vállalkozol?
"When two households in two lordly mansions speak of naught else, and when half Rome is repeating the news, it is not difficult to know," answered Chilo. "The night before last a maiden named Lygia, but specially Callina, and reared in the house of Aulus Plautius, was intercepted. Thy slaves were conducting her, O lord, from Cæsar's palace to thy 'insula,' and I undertake to find her in the city, or, if she has left the city--which is little likely--to indicate to thee, noble tribune, whither she has fled and where she has hidden."- Ha két pompás ház két famíliája semmi egyébről nem beszél, s nyomukban fél Róma ugyanazt visszhangozza, valóban nem nehéz tudni - felelte Chilon. - Tegnap éjjel elraboltak egy szüzet, aki Aulus Plautius házában nevelkedett, a neve Lygia, helyesebben Kallina. Akkor rabolták el, mikor rabszolgáid, uram, Caesar palotájából a te insuládra kísérték őt át. Én pedig vállalkozom rá, hogy felkutatom őt a városban, vagy pedig ha már elhagyta volna a várost, ami nem nagyon valószínű, megmutatom neked, nemes tribunus, hova szökött, és hol rejtőzik.
"That is well," said Vinicius, who was pleased with the precision of the answer. "What means hast thou to do this?"- Jól van! - felelte Vinicius, mert tetszett neki a pontos válasz. - Micsoda eszközeid vannak ehhez?
Chilo smiled cunningly.Chilon ravaszul elmosolyodott:
"Thou hast the means, lord; I have the wit only."- Eszközeid neked vannak, uram, nekem csak eszem van.
Petronius smiled also, for he was perfectly satisfied with his guest.Petronius szintén elmosolyodott, mert egészen meg volt elégedve vendégével.
"That man can find the maiden," thought he.„Ez az ember megtalálhatja azt a leányt” - gondolta.
Meanwhile Vinicius wrinkled his joined brows, and said,--Vinicius közben összehúzta összenőtt szemöldökét, s így szólt:
"Wretch, in case thou deceive me for gain, I will give command to beat thee with clubs."- Nyomorult, ha haszonlesésből becsapsz, halálra korbácsoltatlak!
"I am a philosopher, lord, and a philosopher cannot be greedy of gain, especially of such as thou hast just offered magnanimously."- Én filozófus vagyok, uram, egy filozófus pedig nem lehet haszonleső, különösen nem az olyan haszonra, amilyent nagylelkűen ígérsz.
"Oh, art thou a philosopher?" inquired Petronius. "Eunice told me that thou art a physician and a soothsayer. Whence knowest thou Eunice?"- Ah, tehát filozófus vagy? - kérdezte Petronius. - Euniké azt mondta, orvos vagy és jövendő­mondó. Honnan ismered Eunikét?
"She came to me for aid, for my fame struck her ears."- Tanácsért járt nálam, mert már hallotta híremet.
"What aid did she want?"- Mire kért tanácsot?
"Aid in love, lord. She wanted to be cured of unrequited love."- Szerelmi ügyben, uram. Ki akart gyógyulni egy viszonzatlan szerelemből.
"Didst thou cure her?"- És kigyógyítottad?
"I did more, lord. I gave her an amulet which secures mutuality. In Paphos, on the island of Cyprus, is a temple, O lord, in which is preserved a zone of Venus. I gave her two threads from that zone, enclosed in an almond shell."- Én többet tettem, uram, olyan amulettet adtam neki, amely a viszontszerelmet biztosítja. Paphosban, Cyprus szigetén van egy szentély, ahol Venus övét őrzik. Két fonalszálat adtam neki ebből az övből egy mandula héjába zárva.
"And didst thou make her pay well for them?"- S busásan megkérted az árát?
"One can never pay enough for mutuality, and I, who lack two fingers on my right hand, am collecting money to buy a slave copyist to write down my thoughts, and preserve my wisdom for mankind."- A viszontszerelmet sosem lehet túlfizetni, mivel pedig nekem a jobb kezemről hiányzik két ujjam, egy rabszolga-scribára gyűjtök, aki leírná gondolataimat, s megőrizné tanításaimat a világ számára.
"Of what school art thou, divine sage?"- Melyik iskolához tartozol, isteni bölcs férfiú?
"I am a Cynic, lord, because I wear a tattered mantle; I am a Stoic, because I bear poverty patiently; I am a Peripatetic, for, not owning a litter, I go on foot from one wine-shop to another, and on the way teach those who promise to pay for a pitcher of wine."- Cinikus vagyok, uram, mert lyukas a palástom, sztoikus vagyok, mert türelmesen viselem a nyomort, peripatetikus vagyok, mert gyaloghintóm nem lévén, gyalog járok egyik borméréstől a másikig, s útközben tanítom azokat, akik hajlandók egy-egy korsó bort fizetni.90
"And at the pitcher thou dost become a rhetor?"- A korsó mellett viszont rhetorrá válsz?
"Heraclitus declares that 'all is fluid,' and canst thou deny, lord, that wine is fluid?"- Herakleitos azt mondta: „Minden folyik”, s tagadhatod-e, uram, hogy a bor folyadék?
"And he declared that fire is a divinity; divinity, therefore, is blushing in thy nose."- S azt hirdeti, hogy a tűz istenség, s ez az istenség viszont ott ég az orrodon.
"But the divine Diogenes from Apollonia declared that air is the essence of things, and the warmer the air the more perfect the beings it makes, and from the warmest come the souls of sages. And since the autumns are cold, a genuine sage should warm his soul with wine; and wouldst thou hinder, O lord, a pitcher of even the stuff produced in Capua or Telesia from bearing heat to all the bones of a perishable human body?"- Az isteni apollóniai Diogenes viszont azt hirdette, hogy a dolgok lényege a levegő, s minél melegebb a levegő, annál tökéletesebb lényeket hoz létre, s a legmelegebből születik a bölcsek lelke. Mivel pedig ősszel hűvös idők járnak, ergo: az igazi bölcsnek borral kell a lelkét melegítenie... Mert azt sem tagadhatod, uram, hogy még egy korsó leggyatrább capuai vagy telesiai vinkó is széjjeláraszthatja a meleget a csenevész emberi test minden csontjában.
"Chilo Chilonides, where is thy birthplace?"- Hol a te hazád, Chilon Chilonides?
"On the Euxine Pontus. I come from Mesembria."- A pontusi Euxinus partján. Mesembriai vagyok.
"Oh, Chilo, thou art great!"- Nagy ember vagy, Chilon!
"And unrecognized," said the sage, pensively.- És félreismert! - tette hozzá a bölcs mélabúsan.
But Vinicius was impatient again. In view of the hope which had gleamed before him, he wished Chilo to set out at once on his work; hence the whole conversation seemed to him simply a vain loss of time, and he was angry at Petronius.De Vinicius ismét elvesztette türelmét. Most, hogy a remény megvillant a szeme előtt, szerette volna, ha Chilon nyomban elindul dolga után, ezt az egész beszédet tehát haszontalan időpazarlásnak tekintette, s haragudott is miatta Petroniusra.
"When wilt thou begin the search?" asked he, turning to the Greek.- Mikor kezded meg a keresést? - kérdezte a görögtől.
"I have begun it already," answered Chilo. "And since I am here, and answering thy affable question, I am searching yet. Only have confidence, honored tribune, and know that if thou wert to lose the string of thy sandal I should find it, or him who picked it up on the street."- Máris megkezdtem - felelte Chilon. - S míg itt vagyok, és szíves kérdéseidre felelgetek, akkor is keresem. Légy csak bizalommal, tiszteletre méltó tribunus, s tudd meg, ha egy saru­kötőd veszne el, én megtalálnám, vagy megmondanám, ki vette fel az utcán.
"Hast thou been employed in similar services?" asked Petronius.- Végeztél már hasonló szolgálatokat? - kérdezte Petronius.
The Greek raised his eyes.A görög az égre emelte szemét:
"To-day men esteem virtue and wisdom too low, for a philosopher not to be forced to seek other means of living."- Manapság sokkal kevesebbre becsülik az erényt és a bölcsességet, semhogy egy filozófus is ne legyen kénytelen egyéb életlehetőségeket is keresni.
"What are thy means?"- Melyek a te életlehetőségeid?
"To know everything, and to serve those with news who are in need of it."- Mindent tudni, s újságokkal szolgálni azoknak, akik erre vágynak.
"And who pay for it?"- És akik megfizetnek érte?
"Ah, lord, I need to buy a copyist. Otherwise my wisdom will perish with me."- Ah, uram, íródeákot kell vennem. Másként velem együtt meghal bölcsességem is.
"If thou hast not collected enough yet to buy a sound mantle, thy services cannot be very famous."- Ha eddig egy ép palástra valót sem szedtél össze, akkor érdemeid nem lehetnek valami bokrosak.
"Modesty hinders me. But remember, lord, that to-day there are not such benefactors as were numerous formerly; and for whom it was as pleasant to cover service with gold as to swallow an oyster from Puteoli. No; my services are not small, but the gratitude of mankind is small. At times, when a valued slave escapes, who will find him, if not the only son of my father? When on the walls there are inscriptions against the divine Poppæa, who will indicate those who composed them? Who will discover at the book-stalls verses against Cæsar? Who will declare what is said in the houses of knights and senators? Who will carry letters which the writers will not intrust to slaves? Who will listen to news at the doors of barbers? For whom have wine-shops and bake-shops no secret? In whom do slaves trust? Who can see through every house, from the atrium to the garden? Who knows every street, every alley and hiding-place? Who knows what they say in the baths, in the Circus, in the markets, in the fencing-schools, in slave-dealers' sheds, and even in the arenas?"- Szerénységem tiltja, hogy érdemeimet hangoztassam. De gondold meg, uram, hogy ma nincsenek már olyan jótékony emberek, akiknek az érdemet aranyba foglalni éppen olyan kedves dolog volna, mint egy puteolibeli osztrigát lenyelni. Nem az én érdemeim csekélyek, hanem az emberi hála az. Ha olykor megszökik egy értékes rabszolga, ki találja meg, ha nem atyám egyetlen fia? Ha a falakon feliratok jelennek meg az isteni Poppaeáról, ki mutat rá a tettesekre? Ki böngészi ki a könyvárusoknál a Caesarról szóló verset? Ki súgja be, mit beszélnek a senatorok és a lovagok házaiban? Ki kézbesíti a leveleket, amelyeket nem akarnak rabszolgákra bízni; ki hallgatja ki az új híreket a borbélyműhelyek ajtaja előtt; ki előtt nincs titkuk a borárusoknak és péklegényeknek; kiben bíznak meg a rabszolgák, s ki lát keresztül minden házon az atriumtól a kertig? Ki ismer minden utcát, sikátort és búvóhelyet; ki tudja, mit beszélnek a thermákban, a cirkuszban, a piacokon, a gladiátoriskolákban, a rabszolga-kereskedők fészereiben, sőt az arenariákban is?
"By the gods! enough, noble sage!" cried Petronius; "we are drowning in thy services, thy virtue, thy wisdom, and thy eloquence. Enough! We wanted to know who thou art, and we know!"- Az istenekre, elég, nemes bölcs - kiáltotta Petronius -, mert megfulladunk érdemeid, erényeid, bölcsességed és ékesszólásod árjában! Elég! Tudni akartuk, ki vagy, és megtudtuk!
But Vinicius was glad, for he thought that this man, like a hound, once put on the trail, would not stop till he had found out the hiding-place.De Vinicius örült, mert elgondolta, hogy ez az ember, akár a vadászkutya, ha egyszer elenge­dik a vad nyomán, addig abba nem hagyja, amíg a rejtekhelyet fel nem kutatja.
"Well," said he, "dost thou need indications?"- Jól van - mondta. - Szükséged van útmutatásra?
"I need arms."- Fegyverre van szükségem.
"Of what kind?" asked Vinicius, with astonishment.- Milyen fegyverre? - kérdezte Vinicius csodálkozva.
The Greek stretched out one hand; with the other he made the gesture of counting money.A görög kinyújtotta egyik kezét, a másikkal pedig olyan mozdulatot tett, mintha pénzt számlálna.
"Such are the times, lord," said he, with a sigh.- Ma ilyen idők járják, uram - mondta sóhajtva.
"Thou wilt be the ass, then," said Petronius, "to win the fortress with bags of gold?"- Te leszel hát az a szamár - jegyezte meg Petronius -, aki aranyzsákokkal akarja bevenni a várat.
"I am only a poor philosopher," answered Chilo, with humility; "ye have the gold."- Én csak szegény filozófus vagyok, uram - felelte Chilon alázatosan -, az arany a tiétek.
Vinicius tossed him a purse, which the Greek caught in the air, though two fingers were lacking on his right hand.Vinicius egy erszényt dobott feléje, melyet a görög röptében elkapott, noha a jobb kezéről valóban hiányzott két ujja.
He raised his head then, and said:Aztán fejét felkapva, így szólt:
"I know more than thou thinkest. I have not come empty-handed. I know that Aulus did not intercept the maiden, for I have spoken with his slaves. I know that she is not on the Palatine, for all are occupied with the infant Augusta; and perhaps I may even divine why ye prefer to search for the maiden with my help rather than that of the city guards and Cæsar's soldiers. I know that her escape was effected by a servant,--a slave coming from the same country as she. He could not find assistance among slaves, for slaves all stand together, and would not act against thy slaves. Only a co-religionist would help him."- Uram, máris többet tudok, mint gondolnád. Nem üres kézzel jöttem ide. Tudom, hogy a szüzet nem Aulusék ragadták el, mert már beszéltem is cselédeikkel. Tudom, hogy nincsen a Palatinuson, ahol mindenkit a kis Augusta betegsége foglal el, s talán már azt is kezdem sejteni, miért keresitek őt inkább az én segítségemmel, mintsem a vigilek vagy Caesar kato­náinak segítségével. Tudom, hogy szökését egy rabszolga segítette elő, aki ugyanabból az országból származik, amelyből ő. Ez a rabszolga nem kaphatott segítséget a rabszolgáktól, mert ők összetartanak, s nem segítették volna őt a te rabszolgáid ellen. Neki csak hittestvérei segíthettek...
"Dost hear, Vinicius?" broke in Petronius. "Have I not said the same, word for word, to thee?"- Hallod, Vinicius? - vágott közbe Petronius. - Nem szóról szóra ezt mondtam én is?
"That is an honor for me," said Chilo. "The maiden, lord," continued he, turning again to Vinicius, "worships beyond a doubt the same divinity as that most virtuous of Roman ladies, that genuine matron, Pomponia. I have heard this, too, that Pomponia was tried in her own house for worshipping some kind of foreign god, but I could not learn from her slaves what god that is, or what his worshippers are called. If I could learn that, I should go to them, become the most devoted among them, and gain their confidence. But thou, lord, who hast passed, as I know too, a number of days in the house of the noble Aulus, canst thou not give me some information thereon?"- Nagy tisztesség számomra - alázatoskodott Chilon. - A szűz, uram - folytatta aztán ismét Viniciushoz fordulva -, kétségkívül ugyanazt az istenséget imádja, akit a római nők leg­eré­nyesebbje, az a valóságos matrona stolata: Pomponia. Azt is hallottam, hogy Pomponia házi bíróság előtt állt bizonyos idegen istenségek imádásáért, de azt már nem bírtam a szolgáitól kipuhatolni, hogy milyen istenségről van szó, s hogy hívják annak követőit. Ha ezt megtud­hatnám, elmennék hozzájuk, én lennék mindnyájuk közül a legvallásosabb, s megnyerném bizalmukat. De te, uram, aki, ha jól tudom, szintén jó néhány napot töltöttél a tiszteletre méltó Aulus házában, tudsz-e valami felvilágosítást nyújtani ebben a dologban?
"I cannot," said Vinicius.- Nem - felelte Vinicius.
"Ye have asked me long about various things, noble lords, and I have answered the questions; permit me now to give one. Hast thou not seen, honored tribune, some statuette, some offering, some token, some amulet on Pomponia or thy divine Lygia? Hast thou not seen them making signs to each other, intelligible to them alone?"- Hosszasan kikérdeztetek sok mindenféle dolog felől, tiszteletre méltó uraim, én pedig feleltem kérdéseitekre, engedjétek hát meg, hogy most én kérdezzek. Nem láttál, nemes tribunus, semmiféle szobrocskát, amulettet, áldozati tárgyat vagy jelvényt Pomponián vagy a te isteni Lygiádon? Nem láttad, hogy bizonyos jeleket rajzoltak egymás között, amelyeket csak ők értettek?
"Signs? Wait! Yes; I saw once that Lygia made a fish on the sand."- Jeleket?... Várj csak!... Igen! Láttam egyszer, hogy Lygia egy halat rajzolt a homokba.
"A fish? A-a! O-o-o! Did she do that once, or a number of times?"- Halat? Ááá! Óóó! Egyszer tette ezt, vagy többször?
"Only once."- Egyszer.
"And art thou certain, lord, that she outlined a fish? O-o?"- S bizonyos vagy benne, uram, hogy... halat rajzolt? Óó!...
"Yes," answered Vinicius, with roused curiosity. "Dost thou divine what that means?"- Igen! - felelte Vinicius érdeklődve. - Talán érted, mit jelent ez?
"Do I divine!" exclaimed Chilo.- Hogy értem-e?! - kiáltotta Chilon.
And bowing in sign of farewell, he added:S búcsúzásul meghajolva, hozzátette:
"May Fortune scatter on you both equally all gifts, worthy lords!"- Fortuna hintse reátok egyforma bőséggel minden ajándékát, tiszteletre méltó uraim.
"Give command to bring thee a mantle," said Petronius to him at parting.- Adass magadnak egy palástot - vetette oda Petronius búcsúzóul.
"Ulysses gives thee thanks for Thersites," said the Greek;- Ulysses mond neked köszönetet Thersites helyett - felelte a görög.
and bowing a second time, he walked out.S ismét meghajolva távozott.
"What wilt thou say of that noble sage?" inquired Petronius.- Mit szólsz e nemes bölcshöz? - kérdezte Petronius Viniciustól.
"This, that he will find Lygia," answered Vinicius, with delight; "but I will say, too, that were there a kingdom of rogues he might be the king of it."- Azt, hogy megtalálja Lygiát! - felelte Vinicius örvendezve. - De azt is kijelentem, hogy ha a latroknak országuk volna, ő király lehetne közöttük.
"Most certainly. I shall make a nearer acquaintance with this stoic; meanwhile I must give command to perfume the atrium."- Az kétségtelen. Közelebbről meg kell ismerkednem ezzel a sztoikussal, de addig is kifüs­töltetem utána az atriumot.
But Chilo Chilonides, wrapping his new mantle about him, threw up on his palm, under its folds, the purse received from Vinicius, and admired both its weight and its jingle. Walking on slowly, and looking around to see if they were not looking at him from the house, he passed the portico of Livia, and, reaching the corner of the Clivus Virbius, turned toward the Subura.Chilon Chilonides pedig, új palástjába burkolózva, annak redői alatt tenyerében labdázott a Viniciustól kapott erszénnyel, s gyönyörködött súlyában és csörgésében egyaránt. Lassan lépkedve vissza-visszanézett, hogy Petronius házából nem lesnek-e utána, elhaladt Lygia porticusa előtt, s mikor a Clivus Virbius sarkára ért, bekanyarodott Suburra felé.
"I must go to Sporus," said he to himself, "and pour out a little wine to Fortuna. I have found at last what I have been seeking this long time. He is young, irascible, bounteous as mines in Cyprus, and ready to give half his fortune for that Lygian linnet. Just such a man have I been seeking this long time. It is needful, however, to be on one's guard with him, for the wrinkling of his brow forebodes no good. Ah! the wolf-whelps lord it over the world to-day! I should fear that Petronius less. O gods! but the trade of procurer pays better at present than virtue. Ah! she drew a fish on the sand! If I know what that means, may I choke myself with a piece of goat's cheese! But I shall know. Fish live under water, and searching under water is more difficult than on land, ergo he will pay me separately for this fish. Another such purse and I might cast aside the beggar's wallet and buy myself a slave. But what wouldst thou say, Chilo, were I to advise thee to buy not a male but a female slave? I know thee; I know that thou wouldst consent. If she were beautiful, like Eunice, for instance, thou thyself wouldst grow young near her, and at the same time wouldst have from her a good and certain income. I sold to that poor Eunice two threads from my old mantle. She is dull; but if Petronius were to give her to me, I would take her. Yes, yes, Chilo Chilonides, thou hast lost father and mother, thou art an orphan; therefore buy to console thee even a female slave. She must indeed live somewhere, therefore Vinicius will hire her a dwelling, in which thou too mayest find shelter; she must dress, hence Vinicius will pay for the dress; and must eat, hence he will support her. Och! what a hard life! Where are the times in which for an obolus a man could buy as much pork and beans as he could hold in both hands, or a piece of goat's entrails as long as the arm of a boy twelve years old, and filled with blood? But here is that villain Sporus! In the wine-shop it will be easier to learn something."„Be kell térni Sporushoz - mondta magában -, s inni egyet Fortuna tiszteletére. Most végre megtaláltam, amit olyan régóta keresek. Fiatal és heves, bőkezű, akár Cyprus bányái, s azért a lygius pintyőkéért odaadná fél vagyonát. Úgy van, ilyent kerestem már régóta. De azért óvatosan kell vele bánni, mert ahogy a szemöldökét ráncolja, az semmi jót nem ígér! Ah! Farkaskölykök uralkodnak ma a világon!... Petroniustól már nem félnék annyira. Ó, istenek! A kerítő mesterség ma mégiscsak jobban jövedelmez, mint az erény? Hah! Halat rajzolt neked a homokba? Fúljak meg egy falat kecskesajttól, ha tudom, mit jelent! De majd megtudom. Mivel azonban a halak a vízben élnek, a víz alatt pedig nehezebb keresni, mint a szárazon, ergo: azért a halért külön meg kell fizetnie. Még egy ilyen erszény, és máris sutba dobhatom a koldustarisznyát, és vásárolhatnék egy rabszolgát... De mit szólnál ahhoz, Chilon barátom, ha azt tanácsolnám, hogy ne rabszolgát, hanem rabszolganőt vegyél?... Ismerlek, tudom, hogy ráállsz!... Ha szép lenne, mint például Euniké, magad is megifjodnál mellette, s még szép jövedelmet is hajtana. Szegény Eunikének eladtam két fonalszálat saját ócska palástomból... Ostoba leány, de azért elfogadnám, ha Petronius nekem ajándékozná... Úgy bizony, Chilon fia Chilon... Apádat, anyádat elvesztetted!... Árva vagy, vigasztalásul tehát legalább egy rab­szolganőt vegyél magadnak. Mivel pedig annak valahol laknia is kell, Vinicius bérel neki lakást, s ott te is meghúzódhatol, öltözködnie is kell, tehát Vinicius kifizeti ruháját, meg ennie is kell, tehát táplálni is Vinicius fogja. Ó, be nehéz is az élet! Hol vannak azok az idők, amikor egy obulusért annyi szalonnás babot vehetett az ember, amennyi a két markában elfért, vagy egy akkora darab véres kecskehurkát, mint egy tizenkét éves kamasz karja!... No de itt van már az a tolvaj Sporus! A bormérésben a legkönnyebb megtudni egyet-mást.”
Thus conversing, he entered the wine-shop and ordered a pitcher of "dark" for himself. Seeing the sceptical look of the shopkeeper, he took a gold coin from his purse, and, putting it on the table, said,--Így elmélkedve lépett a bormérésbe; s egy korsó „sötétet” rendelt, de látva a kocsmáros gyanakvó tekintetét, előkapart az erszényből egy aranyat, az asztalra tette, és így szólt:
"Sporus, I toiled to-day with Seneca from dawn till midday, and this is what my friend gave me at parting."- Sporus, ma látástól vakulásig együtt dolgoztam Senecával, s íme, az én barátom mivel jutalmazott meg útravalóul.
The plump eyes of Sporus became plumper still at this sight, and the wine was soon before Chilo. Moistening his fingers in it, he drew a fish on the table, and said,--Sporus kerek szeme még jobban kitágult erre a látványra, s a bor csakhamar ott volt Chilon előtt, az pedig belemártva ujját, egy halat rajzolt az asztalra, majd megkérdezte:
"Knowest what that means?"- Tudod, mit jelent ez?
"A fish? Well, a fish,--yes, that's a fish."- Ez a hal? Hát hal! A hal, az hal!
"Thou art dull; though thou dost add so much water to the wine that thou mightst find a fish in it. This is a symbol which, in the language of philosophers, means 'the smile of fortune.' If thou hadst divined it, thou too mightst have made a fortune. Honor philosophy, I tell thee, or I shall change my wine-shop,--an act to which Petronius, my personal friend, has been urging me this long time."- Buta vagy, ámbár annyira felvizezed a bort, hogy a hal is megteremhetne benne. Ez egy jelkép, amely a filozófusok nyelvén azt jelenti: Fortuna mosolya. Ha kitaláltad volna, talán te is vagyont szereztél volna. Tiszteld a filozófiát, mert ha nem, más bormérést választok, amire személyes jó barátom, Petronius, már régóta igyekszik rábeszélni.
Chapter XIVTIZENNEGYEDIK FEJEZET
FOR a number of days after the interview, Chilo did not show himself anywhere. Vinicius, since he had learned from Acte that Lygia loved him, was a hundred times more eager to find her, and began himself to search. He was unwilling, and also unable, to ask aid of Cæsar, who was in great fear because of the illness of the infant Augusta.Chilon a következő néhány napon sehol sem mutatkozott. Vinicius, mióta megtudta Aktétól, hogy Lygia szerette, százszorta jobban vágyott rá, hogy megtalálja, a maga erejéből kereste tehát, mert nem akart, de nem is tudott volna a kis Augusta betegsége miatt mélységes rémületben élő Caesarhoz fordulni segítségért.
Sacrifices in the temples did not help, neither did prayers and offerings, nor the art of physicians, nor all the means of enchantment to which they turned finally. In a week the child died. Mourning fell upon the court and Rome. Cæsar, who at the birth of the infant was wild with delight, was wild now from despair, and, confining himself in his apartments, refused food for two days; and though the palace was swarming with senators and Augustians, who hastened with marks of sorrow and sympathy, he denied audience to every one. The senate assembled in an extraordinary session, at which the dead child was pronounced divine. It was decided to rear to her a temple and appoint a special priest to her service. New sacrifices were offered in other temples in honor of the deceased; statues of her were cast from precious metals; and her funeral was one immense solemnity, during which the people wondered at the unrestrained marks of grief which Cæsar exhibited; they wept with him, stretched out their hands for gifts, and above all amused themselves with the unparalleled spectacle.Mit sem használtak a szentélyekben bemutatott áldozatok, imádságok és fogadalmak, sem a doktorok tudománya, sem a varázsszerek, amelyek a végső szükségben szintén sorra kerültek. A gyermek egy hét múlva meghalt. Az udvar és Róma gyászba borult. Caesar, amint a gyermek születésekor az örömtől, most a kétségbeeséstől őrjöngött, s szobáiba zárkózva két napig nem evett semmit, s noha a palota csak úgy rajzott a senatorok és augustianusok tömegétől, akik siettek részvétüket nyilvánítani, Caesar senkit sem akart látni. A senatus rend­kívüli gyűlésre ült össze, amelyen a meghalt gyermeket istennővé nyilvánították, s elhatá­rozták, hogy szentélyt emelnek számára, s ahhoz külön papot rendelnek. Más templomokban is újabb áldozatokat mutattak be a halott tiszteletére, értékes fémekből megöntötték a szobrait, a temetés pedig egyetlen végtelen ünnepély volt, amelyen a nép megbámulta Caesar mérhe­tetlen fájdalmának szemmel látható jeleit, s vele együtt sírt, kezét kinyújtotta az ajándékokért, s mindenekfelett szórakoztatta a rendkívüli látványosság.
That death alarmed Petronius. All knew in Rome that Poppæa ascribed it to enchantment. The physicians, who were thus enabled to explain the vanity of their efforts, supported her; the priests, whose sacrifices proved powerless, did the same, as well as the sorcerers, who were trembling for their lives, and also the people. Petronius was glad now that Lygia had fled; for he wished no evil to Aulus and Pomponia, and he wished good to himself and Vinicius; therefore when the cypress, set out before the Palatine as a sign of mourning, was removed, he went to the reception appointed for the senators and Augustians to learn how far Nero had lent ear to reports of spells, and to neutralize results which might come from his belief.Petroniust nyugtalanította ez a haláleset. Róma-szerte ismeretes volt már, hogy Poppaea varázslatnak tulajdonítja azt. Ugyanezt mondták vele együtt az orvosok, akik ezzel akarták menteni minden igyekezetük sikertelenségét, a papok, akiknek áldozatai hiábavalóknak bizo­nyultak, a kuruzslók, akik életükért reszkettek, meg az egész nép. Petronius most már örült, hogy Lygia megszökött, mivel azonban Auluséknak nem kívánt rosszat, önmagának meg Viniciusnak pedig jót kívánt, így hát amint a Palatinusról leszedték a gyászt jelentő ciprust, sietett a senatorok és augustianusok számára készített fogadásra, hogy meggyőződjék róla, mennyire adott hitelt Nero a varázslatról szóló híreknek, s elejét vehesse az ebből fakadó következményeknek.
Knowing Nero, he thought, too, that though he did not believe in charms, he would feign belief, so as to magnify his own suffering, and take vengeance on some one, finally, to escape the suspicion that the gods had begun to punish him for crimes. Petronius did not think that Cæsar could love really and deeply even his own child; though he loved her passionately, he felt certain, however, that he would exaggerate his suffering. He was not mistaken. Nero listened, with stony face and fixed eyes, to the consolation offered by knights and senators. It was evident that, even if he suffered, he was thinking of this: What impression would his suffering make upon others? He was posing as a Niobe, and giving an exhibition of parental sorrow, as an actor would give it on the stage. He had not the power even then to endure in his silent and as it were petrified sorrow, for at moments he made a gesture as if to cast the dust of the earth on his head, and at moments he groaned deeply; but seeing Petronius, he sprang up and cried in a tragic voice, so that all present could hear him,--Nerót ismerve, azt is el tudta képzelni, hogy az, ha nem hisz is a varázslatban, úgy fog tenni, mintha hinne, egyrészt azért, hogy ezzel megcsalja saját fájdalmát, meg hogy valakin bosszút állhasson, végül pedig, hogy elejét vegye minden olyan híresztelésnek, mintha az istenek kezdenék őt büntetni gaztetteiért. Petronius nem hitte, hogy Caesar akár a saját gyermekét is tudná mélységesen és őszintén szeretni, noha igen hevesen szerette, abban azonban bizonyos volt, hogy a fájdalmat túlozni fogja. S valóban, nem is tévedett. Nero szemét egyetlen pontra meresztve, megkövült arccal hallgatta a senatorok és lovagok vigasztaló szavait, s látszott, hogyha valóban szenved is, gondolatai egyszersmind azt feszegetik, hogy milyen hatást kelt­het fájdalma a jelenlevőkben, Niobét pózolja, s színpadiasan játssza meg a szülői fájdalmat, mint egy komédiás. De így sem tudta megállni, hogy megtartsa a hallgatag, szinte megkövült fájdalom kifejezését, mert időnként olyan mozdulatokat tett, mintha homokot szórna a fejére, máskor meg tompán nyöszörgött, mikor pedig megpillantotta Petroniust, felugrott, s tragikus hangon kiáltozta, hogy mindenki meghallja:
"Eheu! And thou art guilty of her death! At thy advice the evil spirit entered these walls,--the evil spirit which, with one look, drew the life from her breast! Woe is me! Would that my eyes had not seen the light of Helios! Woe is me! Eheu! eheu!"- Eheu!... Te is oka vagy halálának! A te tanácsodra került e falak közé a gonosz szellem, amely egyetlen tekintetével kiszívta az életet melléből... Jaj nekem!... Bár sose látnák szemeim Helios világosságát... Jaj nekem! Eheu! Eheu!...
And raising his voice still more, he passed into a despairing shout; but Petronius resolved at that moment to put everything on one cast of the dice; hence, stretching out his hand, he seized the silk kerchief which Nero wore around his neck always, and, placing it on the mouth of the Imperator, said solemnly,--S hangja kétségbeesett jajveszékeléssé erősödött, de Petronius e pillanatban elhatározta, hogy mindent egyetlen kockára tesz fel, azzal kezét kinyújtva letépte a selyemkendőt Nero nya­káról, melyet az mindig ott viselt, s Caesar szájához szorította.
"Lord, Rome and the world are benumbed with pain; but do thou preserve thy voice for us!"- Uram! - mondta komolyan. - Gyújtsd fel Rómát és az egész világot fájdalmadban, de hangodat őrizd meg nekünk!
Those present were amazed; Nero himself was amazed for a moment. Petronius alone was unmoved; he knew too well what he was doing. He remembered, besides, that Terpnos and Diodorus had a direct order to close Cæsar's mouth whenever he raised his voice too much and exposed it to danger.Elámultak a jelenlevők, egy pillanatra maga Nero is meglepődött, egyedül Petronius maradt rendületlen. Nagyon jól tudta ő, mit csinál. Hiszen jól emlékezett rá, hogy Terpnosnak és Diodorosnak egyenes parancsuk volt, hogy Caesar száját betömjék, valahányszor túlságosan felemeli hangját, ami annak bármilyen módon megárthat.
"O Cæsar!" continued he, with the same seriousness and sorrow, "we have suffered an immeasurable loss; let even this treasure of consolation remain to us!"- Caesar - folytatta változatlan komolysággal és szomorúsággal -, mérhetetlen kárt szenved­tünk, legalább ez a kincsünk maradjon meg vigasztalásunkra!
Nero's face quivered, and after a while tears came from his eyes. All at once he rested his hands on Petronius's shoulders, and, dropping his head on his breast, began to repeat, amid sobs,Nero arca megremegett, s szeméből csakhamar megeredt a könny, egyszerre kezével Petronius karjára támaszkodott, fejét barátja mellére hajtotta, s zokogva ismételgette:
"Thou alone of all thought of this,--thou alone, O Petronius! thou alone!"- Csak te gondoltál erre, Petronius, mindnyájatok közül, csak te! Egyedül te!
Tigellinus grew yellow from envy; but Petronius continued,--Tigellinus sárga lett az irigységtől. Petronius pedig így felelt:
"Go to Antium! there she came to the world, there joy flowed in on thee, there solace will come to thee. Let the sea air freshen thy divine throat; let thy breast breathe the salt dampness. We, thy devoted ones, will follow thee everywhere; and when we assuage thy pain with friendship, thou wilt comfort us with song.- Menj Antiumba! Ő ott jött a világra, ott áradt reád az öröm, ott találod meg a vigasztalást is. Hadd frissítse fel a tengeri levegő isteni torkodat; melled szívja be a sós nedvességet. Mi, a hívek, mindenhova veled megyünk, s míg fájdalmadat barátságunkkal gyógyítgatjuk, te gyógyítgass minket énekeddel.
"True!" answered Nero, sadly, "I will write a hymn in her honor, and compose music for it."- Igen! - felelte Nero fájdalmasan. - Himnuszt írok hozzá, s meg is zenésítem.
"And then thou wilt find the warm sun in Baiæ."- Azután Baiaeban megtalálod a nap meleg sugarait...
"And afterward--forgetfulness in Greece."- S végül Görögországban a feledést.
"In the birthplace of poetry and song."- Görögországban, a költészet és az énekek hazájában!
And his stony, gloomy state of mind passed away gradually, as clouds pass that are covering the sun; and then a conversation began which, though full of sadness, yet was full of plans for the future,--touching a journey, artistic exhibitions, and even the receptions required at the promised coming of Tiridates, King of Armenia. Tigellinus tried, it is true, to bring forward again the enchantment; but Petronius, sure now of victory, took up the challenge directly.S a megkövesült, komor hangulat fokozatosan felengedett, mint ahogy elvonulnak a napot eltakaró felhők, s megindult a beszélgetés, mely színleg még telítve volt szomorúsággal, de már a jövő terveivel is, az utazásokkal, a művészi fellépésekkel, sőt Tiridates, Armenia királya bejelentett látogatásával együtt járó fogadásokkal. Tigellinus még megkísérelte, hogy ismét az igézésre terelje a beszédet, de Petronius most már biztos volt győzelmében, tehát nyíltan szembenézett e kihívással.
"Tigellinus," said he, "dost thou think that enchantments can injure the gods?"- Úgy véled, Tigellinus, hogy az igézet árthat az isteneknek? - kérdezte.
"Cæsar himself has mentioned them," answered the courtier.- Caesar maga beszélt róla - felelte az udvaronc.
"Pain was speaking, not Cæsar; but thou--what is thy opinion of the matter?"- Azt a fájdalom mondta, nem Caesar, de mi a te véleményed erről?
"The gods are too mighty to be subject to charms."- Az istenek sokkal hatalmasabbak, semhogy az igézetek árthatnának nekik.
"Then wouldst thou deny divinity to Cæsar and his family?"- Akkor hát tagadnád Caesar és családja isteni mivoltát?
"Peractum est!" muttered Eprius Marcellus, standing near, repeating that shout which the people gave always when a gladiator in the arena received such a blow that he needed no other.- Peractum est!91 - dörmögte a közelben álló Eprius Marcellus a cirkusz közönségének kiáltását, amit akkor hallat, ha a gladiátor az arénában olyan sebet kap, hogy kegyelemdöfésre már nincs szükség.
Tigellinus gnawed his own anger. Between him and Petronius there had long existed a rivalry touching Nero. Tigellinus had this superiority, that Nero acted with less ceremony, or rather with none whatever in his presence; while thus far Petronius overcame Tigellinus at every encounter with wit and intellect.Tigellinus magába fojtotta haragját. Közte és Petronius között régóta folyt a versengés Nero kegyeiért, s Tigellinusnak megvolt az az előnye, hogy Nero vele szemben csak kevéssé vagy egyáltalán nem feszélyezte magát, mostanáig azonban, valahányszor összemérték erőiket, Petronius mindenkor legyőzte őt eszével és szellemességével.
So it happened now. Tigellinus was silent, and simply recorded in his memory those senators and knights who, when Petronius withdrew to the depth of the chamber, surrounded him straightway, supposing that after this incident he would surely be Cæsar's first favorite.Most is így történt. Tigellinus elhallgatott, de jól emlékezetébe véste azokat a senatorokat és lova­gokat, akik, mihelyt Petronius visszavonult a terem belsejébe, nyomban köréje sereg­lettek, úgy vélekedvén, hogy a történtek után kétségkívül ő lesz Caesar első kedvence.
Petronius, on leaving the palace, betook himself to Vinicius, and described his encounter with Cæsar and Tigellinus.Petronius pedig, a palotából távozva, Viniciushoz vitette magát, s miután elmondta neki a Caesarral és Tigellinusszal történteket, így szólt:
"Not only have I turned away danger," said he, "from Aulus Plautius, Pomponia, and us, but even from Lygia, whom they will not seek, even for this reason, that I have persuaded Bronzebeard, the monkey, to go to Antium, and thence to Naples or Baiæ and he will go. I know that he has not ventured yet to appear in the theatre publicly; I have known this long time that he intends to do so at Naples. He is dreaming, moreover, of Greece, where he wants to sing in all the more prominent cities, and then make a triumphal entry into Rome, with all the crowns which the 'Græculi' will bestow on him. During that time we shall be able to seek Lygia unhindered and secrete her in safety. But has not our noble philosopher been here yet?"- Nemcsak Aulus Plautius és Pomponia meg a mi kettőnk fejéről hárítottam el a veszedelmet, hanem Lygia fejéről is, akit már csak azért sem fognak keresni, mert rábeszéltem azt a rőt szakállú majmot, hogy utazzék Antiumba, onnan pedig Neapolisba vagy Baiaeba. S el is utazik, Rómában ugyanis eddigelé nem mert nyilvánosan fellépni a színházban, de tudom, hogy régóta készül erre Neapolisban. Azután Görögországról ábrándozik, ahol minden neve­ze­tesebb városban énekelni szeretne, hogy aztán a görögöcskéitől kapott valamennyi koszorú­jával együtt diadalmenetben vonuljon be Rómába. Ezalatt pedig mi nyugodtan kereshetjük Lygiát, és biztos helyre el is rejthetjük. No, a tiszteletre méltó filozófusunk még nem jelentke­zett?
"Thy noble philosopher is a cheat. No; he has not shown himself, and he will not show himself again!"- A te tiszteletre méltó filozófusod csaló. Nem! Nem jelentkezett, a színét sem láttam, és nem is fogjuk többé látni!
"But I have a better understanding, if not of his honesty, of his wit. He has drawn blood once from thy purse, and will come even for this, to draw it a second time."- Nekem viszont jobb véleményem van, ha nem is a becsületességéről, de az eszéről. Egyszer már eret vágott pénzeszsákodon, eljön hát másodszor is, ha másért nem, azért, hogy ismét eret vágjon rajta.
"Let him beware lest I draw his own blood."- Csak vigyázzon, hogy én meg ne csapoljam az ő vérét!
"Draw it not; have patience till thou art convinced surely of his deceit. Do not give him more money, but promise a liberal reward if he brings thee certain information. Wilt thou thyself undertake something?"- Ne tedd! Légy türelmes iránta, amíg kétségkívül meg nem győződöl arról, hogy csaló. Ne adj neki több pénzt, ellenben ígérj gavalléros jutalmat arra az esetre, ha biztos hírt hoz róla. Csinálsz te valamit a saját szakálladra is?
"My two freedmen, Nymphidius and Demas, are searching for her with sixty men. Freedom is promised the slave who finds her. Besides I have sent out special persons by all roads leading from Rome to inquire at every inn for the Lygian and the maiden. I course through the city myself day and night, counting on a chance meeting."- Két szabadosom, Nimphidius és Demas keresik hatvan emberem élén. A rabszolgáknak megígértem, hogy amelyik megtalálja, szabad lesz. Ezenfelül embereket küldtem ki a Rómá­ból kivezető valamennyi útra, egyenesen azzal az utasítással, hogy a csárdákban kérdezős­köd­jenek a lygius és a leány felől. Magam is éjjel-nappal a várost járom, a vakszerencsében bízva.
"Whenever thou hast tidings let me know, for I must go to Antium."- Ha bármit megtudsz, értesíts, mert nekem Antiumba kell utaznom.
"I will do so."- Jól van.
"And if thou wake up some morning and say, 'It is not worth while to torment myself for one girl, and take so much trouble because of her,' come to Antium. There will be no lack of women there, or amusement."- Ha pedig bármelyik reggel arra ébredsz, hogy egy leányért nem érdemes ennyit kínlódnod és szaladgálnod, akkor gyere el Antiumba. Ott bőven akad nő is, szórakozás is.
Vinicius began to walk with quick steps. Petronius looked for some time at him, and said at last,--Vinicius gyors léptekkel kezdett fel s alá járkálni, Petronius pedig egy darabig nézte, aztán így szólt:
"Tell me sincerely, not as a mad head, who talks something into his brain and excites himself, but as a man of judgment who is answering a friend: Art thou concerned as much as ever about this Lygia?"- Mondd meg őszintén, nem mint forrófejű ifjú, aki belelovalja magát valamibe, s önmagát iz­gatja, hanem mint józan ember, aki barátjával beszél: neked még mindig olyan fontos Lygia?
Vinicius stopped a moment, and looked at Petronius as if he had not seen him before; then he began to walk again. It was evident that he was restraining an outburst. At last, from a feeling of helplessness, sorrow, anger, and invincible yearning, two tears gathered in his eyes, which spoke with greater power to Petronius than the most eloquent words.Vinicius egy pillanatra megállt, s úgy nézett Petroniusra, mintha még sosem látta volna, aztán megint nekiindult. Látszott rajta, hogy kitörését fékezi. Végül tehetetlensége érzetében, a fájdalomtól, a haragtól és az olthatatlan vágyakozástól két könnycsepp gyülemlett meg szemé­ben, s ezek világosabban beszéltek Petroniusnak, mint a legékesebben szóló szavak.
Then, meditating for a moment, he said,--Némi gondolkodás után tehát így szólt:
"It is not Atlas who carries the world on his shoulders, but woman; and sometimes she plays with it as with a ball."- A világot nem Atlas, hanem a nő tartja a vállán, s néha játszik is vele, mint egy labdával.
"True," said Vinicius.- Úgy van - hagyta rá Vinicius.
And they began to take farewell of each other. But at that moment a slave announced that Chilo Chilonides was waiting in the antechamber, and begged to be admitted to the presence of the lord.Aztán elbúcsúztak. De e pillanatban jelentette egy rabszolga, hogy Chilon Chilonides várakozik az előszobában, s bebocsáttatást kér az úr színe elé.
Vinicius gave command to admit him immediately, and Petronius said,--Vinicius azonnal bebocsáttatta. Petronius pedig felkiáltott:
"Ha! have I not told thee? By Hercules! keep thy calmness; or he will command thee, not thou him."- Hah! Nem megmondtam? Herculesre! Csak nyugalom; mert különben ő kerít téged hatal­mába, nem te őt.
"A greeting and honor to the noble tribune of the army, and to thee, lord," said Chilo, entering. "May your happiness be equal to your fame, and may your fame course through the world from the pillars of Hercules to the boundaries of the Arsacidæ."- Üdv és tisztelet a nemes lelkű katonai tribunusnak, s neked is, uram! - köszönt Chilon, mikor belépett. - Szerencsétek legyen egyenlő híretekkel, híretek pedig járja be a világot Hercules oszlopaitól az Arsacidák határáig.
"A greeting, O lawgiver of virtue and wisdom," answered Petronius.- Üdv neked, ó, erény és értelem kútfeje! - felelte Petronius.
But Vinicius inquired with affected calmness,De Vinicius színlelt nyugalommal kérdezte:
"What dost thou bring?"- Mi jót hoztál?
"The first time I came I brought thee hope, O lord; at present, I bring certainty that the maiden will be found."- Az első alkalommal a reményt hoztam, uram, most pedig a bizonyosságot, hogy a szüzet meg­találjuk.
"That means that thou hast not found her yet?"- Ez azt jelenti, hogy eddig még nem találtad meg?
"Yes, lord; but I have found what that sign means which she made. I know who the people are who rescued her, and I know the God among whose worshippers to seek her."- Úgy van, uram, de megtaláltam, hogy mit jelent a jel, amit neked rajzolt; tudom, kik azok az emberek, akik kiszabadították, s tudom, melyik istenség hívei között kell őt keresni.
Vinicius wished to spring from the chair in which he was sitting; but Petronius placed his hand on his shoulder, and turning to Chilo said,--Vinicius fel akart ugrani székéről, de Petronius kezét a karjára tette, s Chilonhoz fordulva szólt:
"Speak on!"- Folytasd!
"Art thou perfectly certain, lord, that she drew a fish on the sand?"- Egészen bizonyos vagy felőle, uram, hogy a szűz halat rajzolt a homokba?
"Yes," burst out Vinicius.- Igen! - robbant ki Vinicius.
"Then she is a Christian and Christians carried her away."- Akkor hát ő keresztény, s a keresztények szabadították ki.
A moment of silence followed.Pillanatnyi csend lett.
"Listen, Chilo," said Petronius. "My relative has predestined to thee a considerable sum of money for finding the girl, but a no less considerable number of rods if thou deceive him. In the first case thou wilt purchase not one, but three scribes; in the second, the philosophy of all the seven sages, with the addition of thy own, will not suffice to get thee ointment."- Ide hallgass, Chilon - szólalt meg végül Petronius. - Rokonom szép összeg pénzt szánt neked a leány megkereséséért, de ugyancsak szépszámú korbácsütést is, ha be akarnád csapni. Az első esetben nem egy, hanem három scribát is vehetsz magadnak, de az utóbbiban mind a hét bölcs filozófiája s ráadásul a magadé sem lesz elég gyógyító írra.
"The maiden is a Christian, lord," cried the Greek.- A szűz keresztény, uram! - ismételte meg a görög.
"Stop, Chilo. Thou art not a dull man. We know that Junia and Calvia Crispinilla accused Pomponia Græcina of confessing the Christian superstition; but we know too, that a domestic court acquitted her. Wouldst thou raise this again? Wouldst thou persuade us that Pomponia, and with her Lygia, could belong to the enemies of the human race, to the poisoners of wells and fountains, to the worshippers of an ass's head, to people who murder infants and give themselves up to the foulest license? Think, Chilo, if that thesis which thou art announcing to us will not rebound as an antithesis on thy own back."- Gondolkozz, Chilon! Nem vagy te ostoba ember! Tudjuk, hogy Junia Silana és Calvia Crispinilla azzal vádolta Pomponia Graecinát, hogy a keresztények babonáját vallja, de azt is tudjuk, hogy a házi bíróság felmentette e vád alól. Te netán ismét ezzel akarnád vádolni? Vajon azt akarod velünk elhitetni, hogy Pomponia s vele együtt Lygia is az emberi nem ellen­ségei közé, a kút- és szökőkút-megmérgezők közé, olyan emberek közé tartoznak, akik sza­már­fejet imádnak, gyermekeket gyilkolnak, s a legocsmányabb paráznaságot űzik? Gondold meg, Chilon, hogy e tézis antitézise nem a hátadon koppan-e majd?
Chilo spread out his arms in sign that that was not his fault, and then said,--Chilon széttárta karját annak jeléül, hogy ez nem az ő hibája, majd így folytatta:
"Lord, utter in Greek the following sentence: Jesus Christ, Son of God, Saviour." [Iesous Christos, Theou Uios, Soter.]- Uram! Mondd ki görögül e mondatot: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó.
"Well, I have uttered it. What comes of that?"- Rendben van, nos, kimondom, hát aztán?
"Now take the first letters of each of those words and put them into one word."- Most vedd minden szó kezdőbetűjét, s rakd össze úgy, hogy egy szót alkossanak.
"Fish!" said Petronius with astonishment. [Ichthus, the Greek word for "fish."]- Hal! - mondta ki Petronius elámulva.
"There, that is why fish has become the watchword of the Christians," answered Chilo, proudly.- Íme, ezért lett a hal a keresztények jelképe - felelte Chilon büszkén.
A moment of silence followed. But there was something so striking in the conclusions of the Greek that the two friends could not guard themselves from amazement.Pillanatnyi csend lett. A görög érvelésében volt valami, ami annyira meglepte őket, hogy nem bírták legyőzni megdöbbenésüket.
"Vinicius, art thou not mistaken?" asked Petronius. "Did Lygia really draw a fish for thee?"- Vinicius - kérdezte Petronius -, nem tévedsz te, Lygia csakugyan halat rajzolt?
"By all the infernal gods, one might go mad!" cried the young man, with excitement. "If she had drawn a bird for me, I should have said a bird."- Minden föld alatti istenre, itt meg lehet őrülni! - kiáltotta az ifjú nekihevülve. - Ha madarat rajzolt volna, azt mondanám, hogy madarat rajzolt!
"Therefore she is a Christian," repeated Chilo.- Tehát keresztény! - ismételte meg Chilon.
"This signifies," said Petronius, "that Pomponia and Lygia poison wells, murder children caught on the street, and give themselves up to dissoluteness! Folly! Thou, Vinicius, wert at their house for a time, I was there a little while; but I know Pomponia and Aulus enough, I know even Lygia enough, to say monstrous and foolish! If a fish is the symbol of the Christians, which it is difficult really to deny, and if those women are Christians, then, by Proserpina! evidently Christians are not what we hold them to be."- Ez azt jelenti - jegyezte meg Petronius -, hogy Pomponia és Lygia kutakat mérgeznek, meg­gyilkolják az utcákon összefogdosott gyermekeket, és paráználkodnak! Ostobaság! Te, Vinicius, huzamosabban laktál náluk, míg én csak rövid ideig voltam ott, de eléggé ismerem Aulust meg Pomponiát, sőt Lygiát is ahhoz, hogy kijelentsem: ez ostobaság, ez rágalom! Ha a hal a keresztények jelképe, amit természetesen nehéz volna megcáfolni, s ha ők keresztények, akkor Proserpinára mondom, a keresztények nyilván nem olyanok, amilyeneknek tartjuk őket.
"Thou speakest like Socrates, lord," answered Chilo. "Who has ever examined a Christian? Who has learned their religion? When I was travelling three years ago from Naples hither to Rome (oh, why did I not stay in Naples!), a man joined me, whose name was Glaucus, of whom people said that he was a Christian; but in spite of that I convinced myself that he was a good and virtuous man."- Úgy beszélsz, uram, mint Socrates - felelte Chilon. - Ki vallatott ki valamikor egy keresztényt? Ki ismerte meg tanaikat? Amikor három évvel ezelőtt Neapolisból Róma felé vándoroltam (ó, miért is nem maradtam ott!), egy férfiú, egy Glaucus nevű orvos csatlakozott hozzám, akiről azt mondták, hogy keresztény, s ennek ellenére meggyőződtem róla, hogy jó és erényes ember.
"Was it not from that virtuous man that thou hast learned now what the fish means?"- Vajon nem ettől az erényes embertől tudtad meg most, mit jelent a hal?
"Unfortunately, lord, on the way, at an inn, some one thrust a knife into that honorable old man; and his wife and child were carried away by slave-dealers. I lost in their defence these two fingers; since, as people say, there is no lack among Christians of miracles, I hope that the fingers will grow out on my hand again."- Sajnos, uram! Útközben az egyik csapszékben valaki átdöfte ezt a derék szívet, feleségét és gyermekét pedig elrabolták a rabszolga-kereskedők, s én az ő védelmükben vesztettem el ezt a két ujjamat. De mivel a keresztények körében bőven történnek csodák, remélem, még kinőnek.
"How is that? Hast thou become a Christian?"- Hogyan, talán kereszténnyé lettél?
"Since yesterday, lord, since yesterday! The fish made me a Christian. But see what a power there is in it. For some days I shall be the most zealous of the zealous, so that they may admit me to all their secrets; and when they admit me to their secrets, I shall know where the maiden is hiding. Perhaps then my Christianity will pay me better than my philosophy. I have made a vow also to Mercury, that if he helps me to find the maiden, I will sacrifice to him two heifers of the same size and color and will gild their horns."- Tegnap óta, uram! Tegnap óta! Az a hal tett azzá. Látod, mennyi erő lakozik benne! Néhány nap múlva a buzgók között is én leszek a legbuzgóbb, hogy beavassanak minden titkukba, s ha minden titkukat ismerem, tudni fogom, hol rejtőzik a szűz. Akkor aztán a kereszténységem talán kifizetődőbb lesz, mint a filozófiám. Mercuriusnak is fogadalmat tettem, hogyha segít megtalálnom a szüzet, két egyidős és egyazon méretű üszőt áldozok neki, s még a szarvaikat is megaranyoztatom.
"Then thy Christianity of yesterday and thy philosophy of long standing permit thee to believe in Mercury?"- Szóval a te tegnapi kereszténységed és régebbi filozófiád megengedi, hogy higgy Mercu­riusban?
"I believe always in that in which I need to believe; that is my philosophy, which ought to please Mercury. Unfortunately (ye know, worthy lords, what a suspicious god he is), he does not trust the promises even of blameless philosophers, and prefers the heifers in advance; meanwhile this outlay is immense. Not every one is a Seneca, and I cannot afford the sacrifice; should the noble Vinicius, however, wish to give something, on account of that sum which he promised--"- Mindig abban hiszek, amiben hinnem szükséges, s egyúttal ez a filozófiám is, amely az iste­nek, különösen Mercurius ízlésének bizonyára meg is felel. Szerencsétlenségemre, tudjátok, tiszteletre méltó uraim, milyen gyanakvó isten ő? Nem bízik ő még a legfeddhetetlenebb filozófus ígéretében sem, s talán jobb szeretné az üszőket is előre, pedig az igen nagy kiadás volna. Nem mindenki Seneca, s nekem nem telik ilyesmire, ha azonban a tiszteletre méltó Vinicius szíves volna arra az összegre, amit ígért... valamicskét...
"Not an obolus, Chilo!" said Petronius, "not an obolus. The bounty of Vinicius will surpass thy expectations, but only when Lygia is found,--that is, when thou shalt indicate to us her hiding-place. Mercury must trust thee for the two heifers, though I am not astonished at him for not wishing to do so; in this I recognize his acuteness."- Egyetlen obulust sem, Chilon! - jelentette ki Petronius. - Egyetlen obulust sem! Vinicius bőkezűsége felülmúlja reményeidet, de majd csak akkor, ha Lygiát megtalálod, vagyis ha megmutatod nekünk a rejtekhelyét. Mercurius kénytelen lesz hitelezni neked azt a két üszőt, bár nem csodálom, hogy ehhez semmi kedve, s ebben is csak nagy eszét ismerem fel.
"Listen to me, worthy lords. The discovery which I have made is great; for though I have not found the maiden yet, I have found the way in which I must seek her. Ye have sent freedmen and slaves throughout the city and into the country; has any one given you a clew? No! I alone have given one. I tell you more. Among your slaves there may be Christians, of whom ye have no knowledge, for this superstition has spread everywhere; and they, instead of aiding, will betray you. It is unfortunate that they see me here; do thou therefore, noble Petronius, enjoin silence on Eunice; and thou too, noble Vinicius, spread a report that I sell thee an ointment which insures victory in the Circus to horses rubbed with it. I alone will search for her, and single-handed I will find the fugitives; and do ye trust in me, and know that whatever I receive in advance will be for me simply an encouragement, for I shall hope always for more, and shall feel the greater certainty that the promised reward will not fail me. Ah, it is true! As a philosopher I despise money, though neither Seneca, nor even Musonius, nor Cornutus despises it, though they have not lost fingers in any one's defence, and are able themselves to write and leave their names to posterity. But, aside from the slave, whom I intend to buy, and besides Mercury, to whom I have promised the heifers,--and ye know how dear cattle have become in these times,--the searching itself involves much outlay. Only listen to me patiently. Well, for the last few days my feet are wounded from continual walking. I have gone to wine-shops to talk with people, to bakeries, to butcher-shops, to dealers in olive oil, and to fishermen. I have run through every street and alley; I have been in the hiding places of fugitive slaves; I have lost money, nearly a hundred ases, in playing mora; I have been in laundries, in drying-sheds, in cheap kitchens; I have seen mule-drivers and carvers; I have seen people who cure bladder complaints and pull teeth; I have talked with dealers in dried figs; I have been at cemeteries; and do ye know why? This is why; so as to outline a fish everywhere, look people in the eyes, and hear what they would say of that sign. For a long time I was unable to learn anything, till at last I saw an old slave at a fountain. He was drawing water with a bucket, and weeping. Approaching him, I asked the cause of his tears. When we had sat down on the steps of the fountain, he answered that all his life he had been collecting sestertium after sestertium, to redeem his beloved son; but his master, a certain Pansa, when the money was delivered to him, took it, but kept the son in slavery. 'And so I am weeping,' said the old man, 'for though I repeat, Let the will of God be done, I, poor sinner, am not able to keep down my tears.' Then, as if penetrated by a forewarning, I moistened my finger in the water and drew a fish for him. To this he answered, 'My hope, too, is in Christ.' I asked him then, 'Hast thou confessed to me by that sign?' 'I have,' said he; 'and peace be with thee.' I began then to draw him out, and the honest old man told me everything. His master, that Pansa, is himself a freedman of the great Pansa; and he brings stones by the Tiber to Rome, where slaves and hired persons unload them from the boats, and carry them to buildings in the night time, so as not to obstruct movement in the streets during daylight. Among these people many Christians work, and also his son; as the work is beyond his son's strength, he wished to redeem him. But Pansa preferred to keep both the money and the slave. While telling me this, he began again to weep; and I mingled my tears with his,--tears came to me easily because of my kind heart, and the pain in my feet, which I got from walking excessively. I began also to lament that as I had come from Naples only a few days since, I knew no one of the brotherhood, and did not know where they assembled for prayer. He wondered that Christians in Naples had not given me letters to their brethren in Rome; but I explained to him that the letters were stolen from me on the road. Then he told me to come to the river at night, and he would acquaint me with brethren who would conduct me to houses of prayer and to elders who govern the Christian community. When I heard this, I was so delighted that I gave him the sum needed to redeem his son, in the hope that the lordly Vinicius would return it to me twofold."- Hallgassatok meg, tiszteletre méltó uraim! A felfedezésem óriási, mert noha a szüzet eddigelé nem találtam meg, megtaláltam az utat, amelyen őt keresnünk kell. Íme, széjjel­küld­tétek a rabszolgákat és szabadosokat szerte a városba és a vidékre, de adott-e valamelyikük is valami útmutatást? Nem! Egyedül csak én adtam. De ennél még többet is mondok. Rab­szolgáitok között lehetnek keresztények is, akikről nem tudtok, mert ez a babona már mindenfelé elterjedt, s ezek, ahelyett hogy segítenének, még elárulnak benneteket. Az is baj, hogy engem itt látnak, éppen ezért, tiszteletre méltó Petronius, parancsolj hallgatást Eunikének, te pedig, ugyancsak tiszteletre méltó Vinicius, terjeszd hírét, hogy kenőcsöt adtam el neked, amelytől, ha a ló lábát bekenik, győz a cirkuszi futtatáson... Egyedül én fogom a szökevényeket keresni, s egyedül én fogom őket megtalálni, ti pedig bízzatok bennem, s tudjátok meg, hogy bármit kapnék előre, az csak ösztönzésemre lenne, mert mindig nagyobb jutalmat fogok remélni, s annál biztosabb leszek benne, hogy a megígért jutalom el nem kerül. Ó, igen! Mint filozófus megvetem a pénzt, ámbár Seneca, sőt Musonius vagy Cornutus nem veti meg, pedig ők nem vesztették el ujjaikat senki védelmében, tehát maguk írhatnak, s neveiket maguk adhatják tovább ivadékaiknak. De a rabszolgán kívül, akit meg akarok venni, meg Mercuriuson kívül, akinek az üszőt felajánlottam (pedig tudjátok, mennyire megdrágult a szarvasmarha), maga a keresés is rengeteg költséggel jár. Hallgassátok csak meg türelmesen. Íme, e néhány nap óta a lábam kisebesedett a folytonos gyaloglástól. Betértem a borméré­sekbe, hogy az emberekkel beszéljek, a péküzletekbe, a mészárszékekbe, az olajárusokhoz meg a halászokhoz. Bejártam az összes utcákat és sikátorokat, jártam a megszökött rabszolgák rejtekhelyein, csaknem százast elvesztettem morajátékban; jártam a mosodákban, szárítókban és kifőzésekben, találkoztam öszvérhajcsárokkal és szobrászokkal, emberekkel, akik a hólyag­bajokat gyógyítják, és fogakat húznak, beszéltem aszaltfüge-árusokkal, jártam a temetőkben, s tudjátok, miért? Azért, hogy mindenütt halat rajzoljak, aztán az emberek szemébe nézzek, s halljam, mit szólnak e jelhez. Sokáig nem vettem észre semmit, míg végre egy öreg rabszolgát pillantottam meg egy szökőkútnál, s láttam, hogy vizet méreget és sír. Odamentem hát hozzá, s megkérdeztem, miért sír. Erre letelepedtünk a szökőkút lépcsőjére, s ő elmondta, hogy egész életében élükre rakosgatva gyűjtögette a sestertiusokat, hogy szeretett fiát kiváltsa, de mikor ura, egy bizonyos Pansa meglátta a pénzt, elvette, s fiát tovább is rabszolgaságban tartja. „S ezért sírok - folytatta az öreg -, mert bár folyton mondogatom: legyen meg az Isten akarata, én szegény bűnös ember mégsem bírom könnyeimet visszatartani.” Ekkor mintha előérzetem diktálta volna, ujjamat a vízbe mártva egy halat rajzoltam elé, ő pedig mindjárt rámondta: „Nekem is Jézusban a reménységem.” Akkor megkérdeztem: „A jelről ismertél meg?” S máris megfelelt: „Úgy van, békesség neked.” Erre faggatni kezdtem, s a jóember mindent kibeszélt. Ura, ama Pansa, maga is a nagy Pansa szabadosa, s a Tiberisen köveket szállít Rómába, amelyeket rabszolgák és bérmunkások raknak ki a tutajokról, s éjjelenként cipelnek az épülő házakhoz, hogy nappal ne akadályozzák az utcai forgalmat. Sok keresztény is dolgozik ott, s köztük az ő fia is, akit azért akart kiváltani, mert az a munka igen nehéz. De Pansa jobbnak látta megtartani a pénzt is meg a rabszolgát is. Azzal megint sírva fakadt, s vele együtt én is, úgyhogy könnyeink összefolytak, ami annál könnyebb volt számomra, mert jó szívem van, meg a lábamba is nyilallott a rengeteg gyaloglástól. Mindjárt elpanaszoltam neki, hogy csak néhány napja érkeztem Neapolisból, tehát nincs egyetlen ismerősöm sem a testvérek között, s nem tudom, hol szoktak összegyülekezni az együttes imádkozáshoz. Csodálkozott, hogy a neapolisi keresztények nem adtak nekem levelet a római testvérekhez, de megmagyaráztam, hogy a levelet útközben ellopták tőlem. Erre felszólított, hogy éjszaka menjek el a folyóhoz, ő majd megismertet a testvérekkel, azok pedig elvezetnek az imahá­zakba, meg a vénekhez, akik a keresztény közösség dolgait intézik. Erre úgy megörültem, hogy mindjárt odaadtam neki a fia kiváltásához szükséges összeget, abban a reményben, hogy a nagylelkű Vinicius kétszeresen visszafizeti nekem...
"Chilo," interrupted Petronius, "in thy narrative falsehood appears on the surface of truth, as oil does on water. Thou hast brought important information; I do not deny that. I assert, even, that a great step is made toward finding Lygia; but do not cover thy news with falsehood. What is the name of that old man from whom thou hast learned that the Christians recognize each other through the sign of a fish?"- Chilon - vágott közbe Petronius -, elbeszélésedben a hazugság úgy úszik az igazság színén, mint az olaj a vízen. Nem tagadom, fontos híreket hoztál. Még azt is megállapítom, hogy nagy lépéssel előbbre jutottunk a Lygia felkutatásához vezető úton, de híreidet ne burkold hazug­ságokba. Mi a neve annak az öregnek, akitől megtudtad, hogy a keresztények a hal jeléről ismerik meg egymást?
"Euricius. A poor, unfortunate old man! He reminded me of Glaucus, whom I defended from murderers, and he touched me mainly by this."- Euricius, uram. Szegény, szerencsétlen aggastyán! Glaucusra, arra az orvosra emlékeztetett, akit a rablók ellen védelmeztem, s főleg ez indított meg annyira.
"I believe that thou didst discover him, and wilt be able to make use of the acquaintance; but thou hast given him no money. Thou hast not given him an as; dost understand me? Thou hast not given anything."- Azt elhiszem, hogy megismerkedtél vele, s hogy ezt az ismeretséget ki is tudod használni, de pénzt nem adtál neki. Nem adtál neki egyetlen ast sem, érted? Nem adtál semmit!
"But I helped him to lift the bucket, and I spoke of his son with the greatest sympathy. Yes, lord, what can hide before the penetration of Petronius? Well, I did not give him money, or rather, I gave it to him, but only in spirit, in intention, which, had he been a real philosopher, should have sufficed him. I gave it to him because I saw that such an act was indispensable and useful; for think, lord, how this act has won all the Christians at once to me, what access to them it has opened, and what confidence it has roused in them."- De segítettem neki a vedret cipelni, s nagy részvéttel beszéltem a fiáról. Igen, uram! Mi maradhatna rejtve Petronius átható tekintete előtt? Pénzt tehát nem adtam neki, vagyis adtam, de csak lélekben, gondolatban, ami, ha igazi filozófus volna, elég is lenne neki... Mégpedig azért adtam, mert a lépést szükségesnek és hasznosnak tartom. Képzeld csak el, uram, mennyi­re felém hajlítana ő minden keresztényt, mennyire egyengetné utamat hozzájuk, s milyen bizalmat keltene bennük irántam.
"True," said Petronius, "and it was thy duty to do it."- Ez igaz - ismerte el Petronius -, s meg is kellett volna tenned.
"For this very reason I have come to get the means to do it."- Hiszen éppen azért jöttem, hogy megtehessem.
Petronius turned to Vinicius,--Petronius Viniciushoz fordult:
"Give command to count out to him five thousand sestertia, but in spirit, in intention."- Számláltass ki neki ötezer sestertiust, de csak lélekben, gondolatban...
"I will give thee a young man," said Vinicius, "who will take the sum necessary; thou wilt say to Euricius that the youth is thy slave, and thou wilt count out to the old man, in the youth's presence, this money. Since thou hast brought important tidings, thou wilt receive the same amount for thyself. Come for the youth and the money this evening."Vinicius azonban így szólt: - Egy legényt adok melléd, aki elviszi az összeget, te meg majd azt mondod Euriciusnak, hogy a legény neked rabszolgád, s előtte számolod le az öregnek a pénzt. Mivel azonban fontos hírt hoztál, ugyanennyit kapsz te is. Este gyere el a fiúért és a pénzért.
"Thou art a real Cæsar!" said Chilo. "Permit me, lord, to dedicate my work to thee; but permit also that this evening I come only for the money, since Euricius told me that all the boats had been unloaded, and that new ones would come from Ostia only after some days. Peace be with you! Thus do Christians take farewell of one another. I will buy myself a slave woman,--that is, I wanted to say a slave man. Fish are caught with a bait, and Christians with fish. Fax vobiscum! pax! pax! pax!"- Íme, egy valódi Caesar! - áradozott Chilon. - Engedd meg, uram, hogy művemet neked ajánljam, de engedd meg azt is, hogy ma csak a pénzért jelentkezzem, mert Euricius megmondta nekem, hogy valamennyi tutajt kirakták már, s újabbakat csak néhány nap múlva vontatnak fel Ostiából. Béke veletek! Így búcsúznak egymástól a keresztények... Veszek ma­gam­nak egy rabszolganőt, akarom mondani, rabszolgát. A halakat horoggal fogják, a kereszté­nyeket pedig hallal. Pax vobiscum! Pax!... Pax!... Pax!...92
Chapter XVTIZENÖTÖDIK FEJEZET
PETRONIUS to VINICIUS:Petronius - Viniciusnak:
"I send to thee from Antium, by a trusty slave, this letter, to which, though thy hand is more accustomed to the sword and the javelin than the pen, I think that thou wilt answer through the same messenger without needless delay. I left thee on a good trail, and full of hope; hence I trust that thou hast either satisfied thy pleasant desires in the embraces of Lygia, or wilt satisfy them before the real wintry wind from the summits of Soracte shall blow on the Campania. Oh, my Vinicius! may thy preceptress be the golden goddess of Cyprus; be thou, on thy part, the preceptor of that Lygian Aurora, who is fleeing before the sun of love. And remember always that marble, though most precious, is nothing of itself, and acquires real value only when the sculptor's hand turns it into a masterpiece. Be thou such a sculptor, carissime! To love is not sufficient; one must know how to love; one must know how to teach love. Though the plebs, too, and even animals, experience pleasure, a genuine man differs from them in this especially, that he makes love in some way a noble art, and, admiring it, knows all its divine value, makes it present in his mind, thus satisfying not his body merely, but his soul. More than once, when I think here of the emptiness, the uncertainty, the dreariness of life, it occurs to me that perhaps thou hast chosen better, and that not Cæsar's court, but war and love, are the only objects for which it is worth while to be born and to live.„Bizalmas rabszolgám útján Antiumból küldöm e levelet, s noha kezed inkább a kardhoz meg a lándzsához szokott, hogysem a tollhoz, remélem, minden felesleges halogatás nélkül ugyane küldönc útján válaszolsz. Jó nyomokon és teljes jó reménységben hagytalak ott, remélem tehát, vagy máris eloltottad vágyaid szomját Lygia karjai között, vagy hamarosan eloltod, még mielőtt a téli vihar elindul a Soracte csúcsáról Campania felé. Ó, Viniciusom, kívánom, hogy Cyprus arany istennője legyen a mestered, te pedig légy ama lygius hajnalpír mestere, aki annyira menekül a szerelem napja elől. S el ne feledd, hogy a márvány, még ha a legdrágább is, önmagában semmi, valódi értéke, csak akkor lesz, ha a szobrász keze mesterművé formál­ja. Légy te ez a szobrász, carissime!93 Szeretni nem elég, szeretni tudni kell, s tudni kell máso­kat is megtanítani a szerelemre. Hiszen a kéjt érzi a plebs94 is, sőt az állat is, az igazi ember azonban éppen abban különbözik tőlük, hogy a kéjt mintegy nemes művészetté alakítja, s ennek tudatában élvezi, teljes isteni értékét tudatossá teszi magában, s ezáltal nemcsak teste, hanem lelke is megtelik vele. Amikor itt néha életünk meddő voltára, bizonytalanságára és az unalomra gondolok, eszembe ötlik, hogy nem te választottál-e jobban, mert talán nem a Caesar udvara, hanem a háború és a szerelem az a két dolog, amiért érdemes születni és élni.
"Thou wert fortunate in war, be fortunate also in love; and if thou art curious as to what men are doing at the court of Cæsar, I will inform thee from time to time. We are living here at Antium, and nursing our heavenly voice; we continue to cherish the same hatred of Rome, and think of betaking ourselves to Baiæ for the winter, to appear in public at Naples, whose inhabitants, being Greeks, will appreciate us better than that wolf brood on the banks of the Tiber. People will hasten thither from Baiæ, from Pompeii, Puteoli, Cumæ, and Stabia; neither applause nor crowns will be lacking, and that will be an encouragement for the proposed expedition to Achæa.A háborúban szerencsés voltál, légy hát szerencsés a szerelemben is, s ha kíváncsi vagy, mi történik Caesar udvaránál, majd időnként értesítelek. Itt vagyunk hát Antiumban, s ápoljuk mennyei hangunkat, Rómát azonban változatlanul gyűlöljük. Télire Baiaeba készülünk, hogy majd a nyilvánosság előtt fellépjünk Neapolisban, melynek lakói - mint görögök - jobban tudnak bennünket értékelni, mint a Tiberis partvidékét lakó farkasnemzedék. Összesereglenek majd az emberek Baiaeból, Pompeiből, Puteoliból, Cumaeból és Stabiaeból, tapsokban és koszorúkban nem lesz hiányunk, s ez majd ösztönzésül szolgál nekünk achaiai utunkhoz.
"But the memory of the infant Augusta? Yes! we are bewailing her yet. We are singing hymns of our own composition, so wonderful that the sirens have been hiding from envy in Amphitrite's deepest caves. But the dolphins would listen to us, were they not prevented by the sound of the sea. Our suffering is not allayed yet; hence we will exhibit it to the world in every form which sculpture can employ, and observe carefully if we are beautiful in our suffering and if people recognize this beauty. Oh, my dear! we shall die buffoons and comedians!S a kis Augusta emlékezete? Hát igen, még mindig siratjuk. Olyan csodás saját szerzeményű himnuszokat zengünk hozzá, hogy a szirének irigységükben mind elrejtőznek Amphitrité95 legmélyebb barlangjaiba. Ezzel szemben a delfinek szívesen hallgatnák énekünket, ha a tenger zúgása nem zavarná őket. Fájdalmunk még mindig nem csillapodott le, mutogatjuk is azt az embereknek mindenféle alakban, ahogyan csak eltanultuk a szobroktól, szorgosan ügyelve, hogy melyik áll jól nekünk, s hogy az emberek tudják-e ezt a szépséget értékelni. Ah, kedvesem! Pojácákként és komédiásokként halunk meg.
"All the Augustians are here, male and female, not counting ten thousand servants, and five hundred she asses, in whose milk Poppæa bathes. At times even it is cheerful here. Calvia Crispinilla is growing old. It is said that she has begged Poppæa to let her take the bath immediately after herself. Lucan slapped Nigidia on the face, because he suspected her of relations with a gladiator. Sporus lost his wife at dice to Senecio. Torquatus Silanus has offered me for Eunice four chestnut horses, which this year will win the prize beyond doubt. I would not accept! Thanks to thee, also, that thou didst not take her. As to Torquatus Silanus, the poor man does not even suspect that he is already more a shade than a man. His death is decided. And knowest what his crime is? He is the great-grandson of the deified Augustus. There is no rescue for him. Such is our world.Mind itt vannak az augustianusok, férfiak és nők egyaránt, nem számítva amaz ötszáz szamárkancát, melyeknek tejében Poppaea fürdik, és a tízezer rabszolgát. Néha még vidámak is vagyunk. Calvia Crispinilla öregszik; azt mondják kikönyörögte Poppaeától, hogy közvet­lenül utána ő is megfürödhessék. Lucanus arcul ütötte Nigidiát, mert azzal gyanúsítja, hogy viszonya van egy gladiátorral. Sporus kockajátékon elvesztette a feleségét Senecio javára. Torquatus Silanus Eunikéért felajánlott nekem négy pej paripát, amelyek az idén kétségkívül megnyerik a versenyt. Nem fogadtam el! És neked is köszönöm, hogy nem fogadtad el őt. Ami Torquatus Silanust illeti, szegény nem is sejti, hogy ő már inkább árnyék, mint ember. Halála már eldöntött dolog. S tudod, mi a bűne? Az, hogy az isteni Augustus dédunokája. Nincs kegyelem számára. Ilyen ez a mi világunk!
"As is known to thee, we have been expecting Tiridates here; meanwhile Vologeses has written an offensive letter. Because he has conquered Armenia, he asks that it be left to him for Tiridates; if not, he will not yield it in any case. Pure comedy! So we have decided on war. Corbulo will receive power such as Pompeius Magnus received in the war with pirates. There was a moment, however, when Nero hesitated. He seems afraid of the glory which Corbulo will win in case of victory. It was even thought to offer the chief command to our Aulus. This was opposed by Poppæa, for whom evidently Pomponia's virtue is as salt in the eye.Amint tudod, ide vártuk Tiridatest. Közben Vologesustól sértő hangú levelet kaptunk. Miután elfoglalta Armeniát, kérte, hogy hagyják ezt meg neki, Tiridates számára, mert amúgy sem adja vissza. Tiszta komédia! Elhatároztuk hát, hogy legyen háború. Corbulo olyan hatalmat kap, mint annak idején a nagy Pompeius a kalózok elleni háborúban. Voltak ugyan pillanatok, mikor Nero habozott, attól tartott ugyanis, hogy Corbulo ha győz, óriási hírnévre tehet szert. Még azon is gondolkoztunk, hogy a fővezérséget ne ajánljuk-e fel Aulusunknak. Poppaea azonban ellenezte, mert Pomponia erényessége nyilván szálka a szemében.
"Vatinius described to us a remarkable fight of gladiators, which is to take place in Beneventum. See to what cobblers rise in our time, in spite of the saying, 'Ne sutor ultra crepidam!' Vitelius is the descendant of a cobbler; but Vatinius is the son of one! Perhaps he drew thread himself! The actor Aliturus represented Oedipus yesterday wonderfully. I asked him, by the way, as a Jew, if Christians and Jews were the same. He answered that the Jews have an eternal religion, but that Christians are a new sect risen recently in Judea; that in the time of Tiberius the Jews crucified a certain man, whose adherents increase daily, and that the Christians consider him as God. They refuse, it seems, to recognize other gods, ours especially. I cannot understand what harm it would do them to recognize these gods.Vatinius rendkívüli gladiátormérkőzéseket ígér nekünk, melyeket Beneventumban akar megrendezni. No nézd, mit el nem érnek napjainkban a cipészek, a ne sutor ultra crepidam96 példaszó ellenére. Vitellius egy cipész ivadéka, Vatinius pedig éppen közvetlen fia! Ő talán még maga is húzta a szurkos fonalat! Aliturus, a histrio, tegnap pompásan játszotta Oedipust. Mint zsidótól meg is kérdeztem, hogy zsidó és keresztény mindegy-e? Azt felelte, hogy a zsidók vallása öröktől fogva való, a kereszténység pedig egy új szekta, amely nemrég keletkezett Iudeában. Tiberius idejében megfeszítettek ott egy embert, akinek hívei napról napra szaporodnak, s őt magát istennek tartják. Azt hiszem, semmiféle más istent el nem ismernek, különösen pedig a mieinket. Pedig nem értem, mit ártana ez nekik.
"Tigellinus shows me open enmity now. So far he is unequal to me; but he is, superior in this, that he cares more for life, and is at the same time a greater scoundrel, which brings him nearer Ahenobarbus. These two will understand each other earlier or later, and then my turn will come. I know not when it will come; but I know this, that as things are it must come; hence let time pass. Meanwhile we must amuse ourselves. Life of itself would not be bad were it not for Bronzebeard. Thanks to him, a man at times is disgusted with himself. It is not correct to consider the struggle for his favor as a kind of rivalry in a circus,--as a kind of game, as a struggle, in which victory flatters vanity. True, I explain it to myself in that way frequently; but still it seems to me sometimes that I am like Chilo, and better in nothing than he. When he ceases to be needful to thee, send him to me. I have taken a fancy to his edifying conversation. A greeting from me to thy divine Christian, or rather beg her in my name not to be a fish to thee. Inform me of thy health, inform me of thy love, know how to love, teach how to love, and farewell."Tigellinus most már nyíltan kimutatja, hogy ellenségem. Egyelőre nem bír velem, egy előnye azonban mindenesetre van velem szemben. Jobban törődik az életével, s ugyanakkor nagyobb lator is, mint én, ami közelebb viszi őt a Rőtszakállúhoz. Ők ketten előbb-utóbb szót értenek egymással, s akkor én következem sorra. Hogy ez mikor lesz, nem tudom, de mivel előbb-utóbb be kell következnie, tehát az időpont nem fontos. Addig is mulassunk jól. Az élet ön­ma­gában nem volna rossz, csak a Rőtszakállú ne volna. Őmiatta az ember néha már önma­gától is undorodik. Hiába próbálnám a kegyeiért való versengést cirkuszi mérkőzésnek, valamiféle játéknak vagy versenynek tekinteni, amelyben a győzelem önimádatunkat táplálja. Igaz, hogy gyakran én is így magyarázom magamnak, s néha mégis úgy érzem, én is csak olyan vagyok, mint Chilon, és semmivel sem jobb. Ha már nem lesz rá szükséged, küldd el őt nekem. Megszerettem épületes mondásait. Üdvözöld nevemben isteni keresztény leánykádat, vagy inkább kérd meg nevemben, hogy veled szemben ne legyen hal. Értesíts hogyléted és szerelmed felől, tudj és taníts szeretni. Ég veled!”
VINICIUS to PETRONIUS:M. C. Vinicius - Petroniusnak:
"Lygia is not found yet! Were it not for the hope that I shall find her soon, thou wouldst not receive an answer; for when a man is disgusted with life, he has no wish to write letters. I wanted to learn whether Chilo was not deceiving me; and at night when he came to get the money for Euricius, I threw on a military mantle, and unobserved followed him and the slave whom I sent with him. When they reached the place, I watched from a distance, hidden behind a portico pillar, and convinced myself that Euricius was not invented. Below, a number of tens of people were unloading stones from a spacious barge, and piling them up on the bank. I saw Chilo approach them, and begin to talk with some old man, who after a while fell at his feet. Others surrounded them with shouts of admiration. Before my eyes the boy gave a purse to Euricius, who on seizing it began to pray with upraised hands, while at his side some second person was kneeling, evidently his son. Chilo said something which I could not hear, and blessed the two who were kneeling, as well as others, making in the air signs in the form of a cross, which they honor apparently, for all bent their knees. The desire seized me to go among them, and promise three such purses to him who would deliver to me Lygia; but I feared to spoil Chilo's work, and after hesitating a moment went home.„Lygia még mindig nincs meg! Ha nem remélném, hogy rövidesen megtalálom, nem kapnál választ, mert ha az ember megutálja az életét, akkor írni sincs kedve. Meg akartam győződni róla, hogy Chilon nem csap-e be, azon az estén tehát, mikor eljött az Euriciusnak szánt pénzért, katonapalástot öltöttem, s észrevétlenül követtem őt és a fiút, akit mellé adtam. Mikor a helyszínre értek, egy kikötőoszlop mögé rejtőzve a távolból figyeltem őket, s meggyőződtem róla, hogy Euricius nem költött alak. Lent a folyó partján néhány tucat ember fáklyafénynél köveket rakott ki egy hatalmas gályából, s hordott a partra. Láttam, hogy Chilon feléjük ment, s szóba elegyedett egy öregemberrel, aki kis idő múlva a lábához borult. A többiek körül­fog­ták őket, s csodálkozó kiáltásokat hallattak. Szemem láttára adta át a fiú a zacskót Euricius­nak, aki azt elkapva, felemelt kézzel imádkozott, s mellette térdelt egy másik, nyilván a fia. Chilon még beszélt valamit, amit azonban már nem hallottam jól. Aztán megáldotta a két térdelőt meg a többieket is, keresztjeleket írva a levegőbe, amit azok nyilván tisztelnek, mert valamennyien térdet hajtottak. Szerettem volna lemenni közéjük, s három olyan erszényt ígérni annak, aki kiadja nekem Lygiát, de féltem, hogy elrontom Chilon munkáját, így hát némi gondolkozás után hazamentem.
"This happened at least twelve days after thy departure. Since then Chilo has been a number of times with me. He says that he has gained great significance among the Christians; that if he has not found Lygia so far, it is because the Christians in Rome are innumerable, hence all are not acquainted with each person in their community, and cannot know everything that is done in it. They are cautious, too, and in general reticent. He gives assurance, however, that when he reaches the elders, who are called presbyters, he will learn every secret. He has made the acquaintance of a number of these already, and has begun to inquire of them, though carefully, so as not to rouse suspicion by haste, and not to make the work still more difficult. Though it is hard to wait, though patience fails, I feel that he is right, and I wait.Ez legalább tizenkét nappal elutazásod után történt. Azóta már többször volt nálam. Ő maga mesélte, hogy nagy tekintélyre tett szert a keresztények között. Azt mondta, hogy Lygiát eddig azért nem találta meg, mert még Rómában is rengeteg sok a keresztény, úgyhogy nem ismerik egymást mindnyájan, s nem tudhatják, mi minden történik közöttük. Amellett nagyon óva­to­sak és szűkszavúak, ő azonban kezeskedik róla, hogy csak sikerüljön a presbitereknek neve­zett vénekhez férkőznie, azoktól minden titkot ki fog szedni. Néhánnyal már megismerkedett, s megpróbálta kitapogatni őket, de csak óvatosan, hogy a sietséggel valahogyan gyanút ne keltsen, és el ne rontsa a dolgot. S ámbár nehéz várni, mert az embernek fogytán a türelme, érzem, hogy igaza van, és várok.
"He learned, too, that they have places of meeting for prayer, frequently outside the city, in empty houses and even in sand-pits. There they worship Christ, sing hymns, and have feasts. There are many such places. Chilo supposes that Lygia goes purposely to different ones from Pomponia, so that the latter, in case of legal proceedings or an examination, might swear boldly that she knew nothing of Lygia's hiding place. It may be that the presbyters have advised caution. When Chilo discovers those places, I will go with him; and if the gods let me see Lygia, I swear to thee by Jupiter that she will not escape my hands this time.Azt is megtudta, hogy közös imádkozóhelyeik vannak, gyakran a város kapuin kívül, lakatlan házakban, sőt a kavicsbányákban is. Ott végzik Krisztus-tiszteletüket, énekelnek és lakomáz­nak. Számos ilyen helyük van. Chilon azt hiszi, hogy Lygia szándékosan más helyekre jár, mint Pomponia, mégpedig azért, hogy Pomponia bírói vizsgálat esetén bátran esküt tehessen rá, hogy nem ismeri a leány rejtekhelyét. Lehet, hogy a presbiterek ajánlották neki ezt az óvatosságot. Ha Chilon megismeri e helyeket, együtt fogok járni vele, s ha az istenek meg­engedik, hogy Lygiát meglássam, Iuppiterre esküszöm, ezúttal nem menekül a kezem közül.
"I am thinking continually of those places of prayer. Chilo is unwilling that I should go with him; he is afraid. But I cannot stay at home. I should know her at once, even in disguise or if veiled. They assemble in the night, but I should recognize her in the night even. I should know her voice and motions anywhere. I will go myself in disguise, and look at every person who goes in or out. I am thinking of her always, and shall recognize her. Chilo is to come to-morrow, and we shall go. I will take arms. Some of my slaves sent to the provinces have returned empty-handed. But I am certain now that she is in the city, perhaps not far away even. I myself have visited many houses under pretext of renting them. She will fare better with me a hundred times; where she is, whole legions of poor people dwell. Besides, I shall spare nothing for her sake. Thou writest that I have chosen well. I have chosen suffering and sorrow. We shall go first to those houses which are in the city, then beyond the gates. Hope looks for something every morning, otherwise life would be impossible. Thou sayest that one should know how to love. I knew how to talk of love to Lygia. But now I only yearn; I do nothing but wait for Chilo. Life to me is unendurable in my own house. Farewell!"Folytonosan azok az imahelyek járnak az eszemben. Chilon nem akarja, hogy vele járjak. Fél, de én nem bírok otthon megülni. Azonnal ráismerek, még ha álruhát vagy fátyolt viselne is. Ők éjszakánként szoktak ott összegyülekezni, de én éjjel is megismerem. Mindenütt meg­ismerném hangját és mozdulatait. Magam is álöltözetben megyek oda, s figyelni fogom, ki megy be, és ki megy ki. Folyton rá gondolok, tehát megismerem. Chilonnak holnap kell idejönnie, s akkor elmegyünk. Fegyvert is viszek magammal. A vidékre küldött rabszolgáim közül néhányan már visszatértek, de eredménytelenül. Most azonban már bizonyos vagyok felőle, hogy ő itt van a városban, s talán nem is olyan nagyon messze. Magam is sok házat megszemléltem bérbevétel ürügye alatt. Nálam sokkal jobb dolga lesz, mert ott töméntelen sok szegény ember lakik. Én igazán semmit sem fogok sajnálni tőle. Azt írod, jól válasz­tottam; igen, a gondot és gyötrelmet. Először a városban levő házakba megyünk, csak azután a kapukon kívüliekbe. A remény minden naptól vár valamit, másképp nem is lehetne élni. Azt mondod, tudni kell szeretni, én is tudtam Lygiával szerelemről beszélni, de most csak vágya­kozom, csak várom Chilont, mert itthon kibírhatatlan az élet. Ég veled!”
Chapter XVITIZENHATODIK FEJEZET
BUT Chilo did not appear for some time, and Vinicius knew not at last what to think of his absence. In vain he repeated to himself that searching, if continued to a certain and successful issue, must be gradual. His blood and impulsive nature rebelled against the voice of judgment. To do nothing, to wait, to sit with folded arms, was so repulsive to him that he could not be reconciled to it in any way. To search the alleys of the city in the dark garb of a slave, through this alone, that it was useless, seemed to him merely a mask for his own inefficiency, and could give no satisfaction. His freedmen, persons of experience, whom he commanded to search independently, turned out a hundred times less expert than Chilo. Meanwhile there rose in him, besides his love for Lygia, the stubbornness of a player resolved to win. Vinicius had been always a person of this kind. From earliest youth he had accomplished what he desired with the passionateness of one who does not understand failure, or the need of yielding something. For a time military discipline had put his self-will within bounds, but also it had engrafted into him the conviction that every command of his to subordinates must be fulfilled; his prolonged stay in the Orient, among people pliant and inured to slavish obedience, confirmed in him the faith that for his "I wish" there were no limits. At present his vanity, too, was wounded painfully. There was, besides, in Lygia's opposition and resistance, and in her flight itself, which was to him incomprehensible, a kind of riddle. In trying to solve this riddle he racked his head terribly. He felt that Acte had told the truth, and that Lygia was not indifferent. But if this were true, why had she preferred wandering and misery to his love, his tenderness, and a residence in his splendid mansion? To this question he found no answer, and arrived only at a kind of dim understanding that between him and Lygia, between their ideas, between the world which belonged to him and Petronius, and the world of Lygia and Pomponia, there existed some sort of difference, some kind of misunderstanding as deep as an abyss, which nothing could fill up or make even. It seemed to him, then, that he must lose Lygia; and at this thought he lost the remnant of balance which Petronius wished to preserve in him. There were moments in which he did not know whether he loved Lygia or hated her; he understood only that he must find her, and he would rather that the earth swallowed her than that he should not see and possess her. By the power of imagination he saw her as clearly at times as if she had been before his face. He recalled every word which he had spoken to her; every word which he had heard from her. He felt her near; felt her on his bosom, in his arms; and then desire embraced him like a flame. He loved her and called to her.Chilon azonban elég sokáig nem mutatkozott, úgyhogy Vinicius végül már nem tudta, mire vélje a dolgot. Hiába magyarázgatta magának, hogy ha a kutatásoktól biztos és kedvező eredményt várnak, akkor azok lassan is haladnak. Vére és lobbanékony természete egyaránt lázadozott az értelem hangja ellen. Ölbe tett kézzel tétlenül ülni, nem tenni semmit, csak várni, ez annyira ellenkezett egész lényével, hogy semmiképpen sem bírt vele megalkudni. Merthogy sötét rabszolgaköntösben végigjárta a város összes sikátorait, s ráadásul még hiába is, abban tisztára önámítást, saját tétlenségének becsapását látta, s ez nem bírta kielégíteni. Szabadosai, csupa talpraesett ember, akiket elküldött, hogy ők is kutassanak, nem bizonyultak olyan ügyeseknek, mint Chilon. Közben pedig Lygia iránti szerelme mellett kifejlődött benne a mindenáron nyerni akaró játékos makacssága is. Vinicius mindig ilyen volt. Kora ifjúságától kezdve mindig mindent véghezvitt, amit akart, az olyan ember szenvedélyével, aki nem ismeri azt, hogy valami ne sikerüljön, s hogy valamiről le kelljen mondania. A katonai fegyelem egy időre korlátok közé szorította ugyan önkényét, de egyúttal beléoltotta azt a meggyőződést, hogy minden parancsot, amit alantasainak kiadott, teljesíteni kell, az a körülmény pedig, hogy huzamosabb ideig tartózkodott Keleten, a hajlékony és rabszolgai engedelmességhez szokott emberek között, csak megerősítette abban a hitében, hogy az ő „akarom” szavának nincsenek korlátjai. Most tehát önimádata is súlyos sérelmet szenvedett. Emellett ezekben az ellen­té­tekben, ebben az ellenállásban és magában Lygia szökésében is volt valami, amit semmi­képpen nem értett, valami rejtély, amelynek megoldásán halálra gyötörte magát. Érezte, hogy Akté igazat mondott, s hogy ő Lygia számára nem volt közömbös. De ha így van, akkor miért választotta a bujdosást és a nyomort, az ő szerelme, becéző gyöngédsége és az ő annyi gyönyört ígérő háza helyett? E kérdésre nem talált választ, ehelyett csak valami homályos érzésre jutott el, hogy közte és Lygia között s az ő fogalmaik között, azután az ő meg Petronius világa, valamint Lygia és Pomponia világa között van valami különbség, valami mélységes félreértés, olyan mélységes, mint egy szakadék, amelyet semmi ki nem tölthet, ki nem egyenlíthet. Ilyenkor úgy érezte, hogy Lygiát el kell veszítenie, s erre a gondolatra el­vesztette lelke egyensúlyának ama maradványát is, amelyet Petronius meg akart benne őrizni. Voltak pillanatok, amikor maga sem tudta, szereti-e Lygiát vagy gyűlöli, csak azt érezte, hogy meg kell őt találnia, mert inkább elviselné, hogy őt magát nyelje el a föld, semhogy a leányt többé ne lássa, és a magáévá ne tegye. Képzelete néha olyan tisztán eléje varázsolta őt, mintha valóban előtte állt volna: eszébe jutott minden szó; amit a leánynak mondott, s amit tőle hallott. Közben a keblén, a karjai között érezte, s ilyenkor fellángolt benne a megkívánás. Szerette és hívta.
And when he thought that he was loved, that she might do with willingness all that he wished of her, sore and endless sorrow seized him, and a kind of deep tenderness flooded his heart, like a mighty wave. But there were moments, too, in which he grew pale from rage, and delighted in thoughts of the humiliation and tortures which he would inflict on Lygia when he found her. He wanted not only to have her, but to have her as a trampled slave. At the same time he felt that if the choice were left him, to be her slave or not to see her in life again, he would rather be her slave. There were days in which he thought of the marks which the lash would leave on her rosy body, and at the same time he wanted to kiss those marks. It came to his head also that he would be happy if he could kill her.S ha arra gondolt, hogy Lygia szerette őt, s hogy önszántából is teljesített volna mindent, amit ő kívánt tőle, mérhetetlen fájdalom vett rajta erőt, s a gyöngédség hatal­mas hulláma árasztotta el szívét. De voltak pillanatai, mikor elsápadt a vak dühtől, s kéjelgett abban a gondolatban, hogy megalázza őt, meg hogy milyen kínokat eszel ki számára, ha megtalálja. Nem elég, hogy bírni akarta, hanem összetaposott rabszolgaként akarta bírni, de ugyanakkor érezte, hogy ha választania kellene aközött, hogy rabszolgája legyen-e Lygiának, vagy pedig soha életében ne lássa őt többé, inkább a rabszolgája akart volna lenni. Voltak napjai, amikor arra gondolt, hogy milyen nyomokat hagy majd a korbács Lygia testén, s ugyanakkor már csókolgatta volna is azokat a nyomokat. Néha azt is érezte, hogy boldog lenne, ha megölhetné őt.
In this torture, torment, uncertainty, and suffering, he lost health, and even beauty. He became a cruel and incomprehensible master. His slaves, and even his freedmen, approached him with trembling; and when punishments fell on them causelessly,--punishments as merciless as undeserved,--they began to hate him in secret; while he, feeling this, and feeling his own isolation, took revenge all the more on them. He restrained himself with Chilo alone, fearing lest he might cease his searches; the Greek, noting this, began to gain control of him, and grew more and more exacting. At first he assured Vinicius at each visit that the affair would proceed easily and quickly; now he began to discover difficulties, and without ceasing, it is true, to guarantee the undoubted success of the searches, he did not hide the fact that they must continue yet for a good while.Ebben a tépelődésben, fáradtságban, bizonytalanságban és gyötrődésben megromlott az egész­sége, s még szépsége is megfonnyadt. Értetlen és kegyetlen rabtartóvá lett. A rabszolgák, sőt a szabadosok is reszketve közeledtek hozzá, s mikor minden ok nélkül zúdultak rájuk az éppolyan kegyetlen, mint igazságtalan büntetések, titokban kezdték meggyűlölni. Ő pedig megérezte ezt is, meg magárahagyatottságát is, s annál kegyetlenebbül állt bosszút rajtuk. Csakis Chilonnal szemben fékezte magát, hogy valahogyan abba ne hagyja a keresést, az pedig, ezt látván, kezdett föléje kerülni, s egyre követelőzőbb lett. Eleinte minden ottléte alkalmával biztosította Viniciust, hogy a dolog könnyen és gyorsan fog menni, de most már ő maga talált ki mind újabb és újabb nehézségeket, s noha tovább is kezeskedett a kétségtelen eredményért, nem titkolta, hogy a kutatás még sokáig elhúzódik.
At last he came, after long days of waiting, with a face so gloomy that the young man grew pale at sight of him, and springing up had barely strength to ask,--Végül, napokig tartó hosszas várakozás után, megjelent, de ábrázata olyan komor volt, hogy az ifjú elsápadt láttára, s hozzá ugorva alig bírta kinyögni a kérdést:
"Is she not among the Christians?"- Nincs a keresztények között?
"She is, lord," answered Chilo; "but I found Glaucus among them."- Dehogynem, uram - felelte Chilon -, de ott találtam Glaucust, az orvost is.
"Of what art thou speaking, and who is Glaucus?"- Miről beszélsz? Ki az?
"Thou hast forgotten, lord, it seems, that old man with whom I journeyed from Naples to Rome, and in whose defence I lost these two fingers,--a loss which prevents me from writing. Robbers, who bore away his wife and child, stabbed him with a knife. I left him dying at an inn in Minturna, and bewailed him long. Alas! I have convinced myself that he is alive yet, and belongs in Rome to the Christian community."- Elfelejtetted már, uram, amaz aggastyánt, akivel együtt vándoroltam Neapolisból Somába, s akinek védelmében vesztettem el ezt a két ujjamat, ami miatt nem bírom a tollat kezembe fogni? A haramiák, akik elrabolták feleségét és gyermekeit, kést döftek belé. Haldokolva hagytam egy Minturnae melletti fogadóban, és sokáig sirattam. Sajnos! Meggyőződtem róla, hogy ma is él, s a római keresztény közösséghez tartozik.
Vinicius, who could not understand what the question was, understood only that Glaucus was becoming a hindrance to the discovery of Lygia; hence he suppressed his rising anger, and said,--Vinicius nem értette, miről van szó, csak azt látta, hogy ama Glaucus bizonyos akadályt jelent Lygia megtalálásában, elfojtotta tehát forrongó haragját, s Chilonra támadt:
"If thou didst defend him, he should be thankful and help thee."- Ha védelmezted, hálásnak kell lennie, és segítenie kell munkádban.
"Ah! worthy tribune, even gods are not always grateful, and what must the case be with men? True, he should be thankful. But, unhappily, he is an old man, of a mind weak and darkened by age and disappointment; for which reason, not only is he not grateful, but, as I learned from his co-religionists, he accuses me of having conspired with the robbers, and says that I am the cause of his misfortunes. That is the recompense for my fingers!"- Ah, tiszteletre méltó tribunus! Még az istenek sem mindig hálásak, hát még az emberek. Úgy van, hálával tartoznék nekem. Szerencsétlenségemre az öregnek részint kora, részint sok fájdalma miatt meggyengült az elméje, s ezért nemcsak hogy nem hálás, hanem, amint éppen hittestvéreitől megtudtam, azzal vádol, hogy összebeszéltem a haramiákkal, s én vagyok oka szerencsétlenségének. Íme, ez a jutalom két ujjam elvesztéséért!
"Scoundrel! I am certain that it was as he says," replied Vinicius.- Bizonyos vagyok felőle, vén lator, hogy úgy van, ahogy ő mondja - jegyezte meg Vinicius.
"Then thou knowest more than he does, lord, for he only surmises that it was so; which, however, would not prevent him from summoning the Christians, and from revenging himself on me cruelly. He would have done that undoubtedly, and others, with equal certainty, would have helped him; but fortunately he does not know my name, and in the house of prayer where we met, he did not notice me. I, however, knew him at once, and at the first moment wished to throw myself on his neck. Wisdom, however, and the habit of thinking before every step which I intend to take, restrained me. Therefore, on issuing from the house of prayer, I inquired concerning him, and those who knew him declared that he was the man who had been betrayed by his comrade on the journey from Naples. Otherwise I should not have known that he gives out such a story."- Akkor többet tudsz, uram, mint ő maga - felelte Chilon méltóságteljesen -, mert ő csak fel­té­telezi, hogy így volt, ami azonban nem akadályozza abban, hogy a keresztényekkel rettenetes bosszút állasson rajtam. Ő kétségtelenül megtenné, amazok meg kétségtelenül segítenének neki. Szerencsére nem tudja nevemet, az imahelyen pedig, ahol találkoztunk, nem látott meg. Én azonban nyomban megismertem, s az első pillanatban nyakába akartam borulni. Csak óvatosságom tartott vissza, meg az a szokásom, hogy minden lépésemet jól megfon­tolom, mielőtt megtenném. Mikor tehát az imaházból kijöttünk, szorgosan kérdezősködtem felőle, s ismerősei megmondták, hogy ő az, akit útitársa elárult, mikor Neapolis felől jöttek... Hiszen másként nem tudtam volna, hogy ezt állította.
"How does this concern me? Tell what thou sawest in the house of prayer."- Mi közöm nekem ehhez?! Azt mondd el, mit láttál az imaházban?
"It does not concern thee, lord, but it concerns me just as much as my life. Since I wish that my wisdom should survive me, I would rather renounce the reward which thou hast offered, than expose my life for empty lucre; without which, I as a true philosopher shall be able to live and seek divine wisdom."- Neked semmi, uram, de nekem éppen annyi közöm van hozzá, amennyi a tulajdon bőrömhöz. Mivel pedig szeretném, ha tudományom túlélne, inkább lemondok a nekem ígért jutalomról, hogysem éltemet kockáztassam a nyomorúságos mammonért, amely nélkül mint vérbeli filozófus meg tudok élni, s az isteni igazságot is tudom keresni.
But Vinicius approached him with an ominous countenance, and began in a suppressed voice,--De Vinicius baljós arccal közelített hozzá, s fojtott hangon kérdezte:
"Who told thee that death would meet thee sooner at the hands of Glaucus than at mine? Whence knowest thou, dog, that I will not have thee buried right away in my garden?"- S ki mondta, hogy Glaucus kezétől hamarább elér a halál, mint az enyémtől? Honnan tudod, kutya, hogy nem kaparnak-e el nyomban itt a kertemben?
Chilo, who was a coward, looked at Vinicius, and in the twinkle of an eye understood that one more unguarded word and he was lost beyond redemption.Chilon gyáva volt, s Viniciusra pillantván azonnal megértette, hogy még egy vigyázatlan szó, s kétségkívül vége.
"I will search for her, lord, and I will find her!" cried he, hurriedly.- Keresni fogom, uram, és meg is találom! - jelentette ki gyorsan.
Silence followed, during which were heard the quick breathing of Vinicius, and the distant song of slaves at work in the garden.Csend lett, melyben csak Vinicius gyors lihegése meg a kertben dolgozó rabszolgák távoli éneke hallatszott.
Only after a while did the Greek resume his speech, when he noticed that the young patrician was somewhat pacified.A görög csak kis idő múlva kezdett ismét beszélni, miután meggyőződött róla, hogy az ifjú patrícius már kissé lecsillapodott:
"Death passed me, but I looked on it with the calmness of Socrates. No, lord, I have not said that I refuse to search for the maiden; I desired merely to tell thee that search for her is connected now with great peril to me. On a time thou didst doubt that there was a certain Euricius in the world, and though thou wert convinced by thine own eyes that the son of my father told the truth to thee, thou hast suspicions now that I have invented Glaucus. Ah! would that he were only a fiction, that I might go among the Christians with perfect safety, as I went some time since; I would give up for that the poor old slave woman whom I bought, three days since, to care for my advanced age and maimed condition. But Glaucus is living, lord; and if he had seen me once, thou wouldst not have seen me again, and in that case who would find the maiden?"- A halál suhant el mellettem, de én olyan nyugalommal néztem rá, akár Socrates. Nem, uram. Nem mondtam én, hogy lemondok a szűz kereséséről, csak azt akartam megmondani, hogy a keresés most már veszedelmekkel jár számomra. Annak idején kételkedtél benne, hogy van a világon egy bizonyos Euricius, s noha tulajdon szemeddel meggyőződtél róla, hogy atyám fia igazat mondott, íme, most azzal gyanúsítasz, hogy Glaucust én találtam ki. Sajnos, nem úgy van! Ha Glaucust én találtam volna ki, ha teljes biztonsággal járhatnék-kelhetnék a keresz­té­nyek között, mint ahogyan régebben tettem, szívesen lemondanék arról a vén rabszolganőről, akit három nappal ezelőtt vettem, hogy hajlott koromban és rokkantságomban oltalmazóm legyen. De Glaucus él, uram, s ha engem megpillantana, te többé nem látnál, s akkor ki keresné meg számodra a szüzet?
Here he was silent again, and began to dry his tears.Ismét elhallgatott, letörölgette könnyeit, majd így folytatta:
"But while Glaucus lives," continued he, "how can I search for her?--for I may meet him at any step; and if I meet him I shall perish, and with me will cease all my searching."- De hogyan keressem, amíg Glaucus él, holott minden pillanatban találkozhatom vele, ha pedig találkozom, elpusztulok, s velem együtt kútba esik eddigi kutatásaim minden eredménye?
"What art thou aiming at? What help is there? What dost thou wish to undertake?" inquired Vinicius.- Hova akarsz kilyukadni? Mi itt a segítség, s mit kívánsz tenni? - kérdezte Vinicius.
"Aristotle teaches us, lord, that less things should be sacrificed for greater, and King Priam said frequently that old age was a grievous burden. Indeed, the burden of old age and misfortune weighs upon Glaucus this long time, and so heavily that death would be to him a benefit. For what is death, according to Seneca, but liberation?"- Aristoteles arra tanít, uram, hogy a kisebb dolgokat fel kell áldozni a nagyobbakért, Priamus király pedig gyakran mondogatta, hogy az öregség nagyon súlyos teher. Nos, a vénség meg a sok szerencsétlenség terhe már régóta nyomja Glaucust, oly súlyosan, hogy a halál valóságos jótétemény volna számára. Mert Seneca szerint mi a halál, ha nem megváltás?
"Play the fool with Petronius, not with me! Tell what thy desire is."- Hülyéskedj Petroniusszal, de ne velem, s mondd, mit akarsz?
"If virtue is folly, may the gods permit me to be a fool all my life. I desire, lord, to set aside Glaucus, for while he is living my life and searches are in continual peril."- Ha az erény hülyéskedés, akkor engedjék meg nekem az istenek, hogy örökké hülye maradjak. El akarom tenni láb alól Glaucust, mert amíg ő él, uram, addig életem is meg a keresés is folytonos veszedelemben van.
"Hire men to beat him to death with clubs; I will pay them."- Fogadj hát fel embereket, akik agyonverik, majd megfizetem őket.
"They will rob thee, lord, and afterward make profit of the secret. There are as many ruffians in Rome as grains of sand in the arena, but thou wilt not believe how dear they are when an honest man needs to employ their villainy. No, worthy tribune! But if watchmen catch the murderers in the act? They would tell, beyond doubt, who hired them, and then thou wouldst have trouble. They will not point to me, for I shall not give my name. Thou art doing ill not to trust in me, for, setting aside my keenness, remember that there is a question of two other things,--of my life, and the reward which thou has promised me."- Megnyúznak, uram, s később kihasználják titkodat. Annyi a lator Rómában, uram, ahány szem homok az arénában, s mégis, el nem hiszed, milyen rátartiak, ha a tisztességes ember kénytelen bérbe venni latorságukat. Nem, tiszteletre méltó tribunus! Hátha a vigilek tetten érnék a gyilkosokat? Azok kétségkívül megmondanák, ki bérelte fel őket, s az neked kelle­metlen volna. Engem azonban el nem árulnak, mert nevemet nem kötöm az orrukra. Rosszul teszed, hogy nem bízol bennem, mert becsületességemet nem is tekintve, gondold csak el, itt két dologról van szó: az én tulajdon bőrömről meg a jutalomról, amit ígértél.
"How much dost thou need?"- Mennyire van szükséged?
"A thousand sestertia, for turn attention to this, that I must find honest ruffians, men who when they have received earnest money, will not take it off without a trace. For good work there must be good pay! Something might be added, too, for my sake, to wipe away the tears which I shall shed out of pity for Glaucus. I take the gods to witness how I love him. If I receive a thousand sestertia to-day, two days hence his soul will be in Hades; and then, if souls preserve memory and the gift of thought, he will know for the first time how I loved him. I will find people this very day, and tell them that for each day of the life of Glaucus I will withhold one hundred sestertia. I have, besides, a certain idea, which seems to me infallible."- Ezer sestertiusra. Mert figyelembe kell venned, uram, hogy tisztességes latrokat kell keres­nem, akik, ha az előleget felvették, nem tűnnek el vele nyomtalanul. Jó munkáért jó fizetség jár! Magamnak is elkelne valami Glaucusért hullatandó könnyeim felszárítására. Az istenek legyenek tanúim, hogy mennyire szerettem. Ha ma megkapom az ezer sestertiust, Glaucus lelke két nap múlva a Hadesben lesz, s ha a lelkek megőrzik az emlékezőtehetséget és a gondolkozás adományát, csak ott tudja meg, mennyire szerettem. Még ma találok embereket, s előre megmondom nekik, hogy holnap estétől kezdve Glaucus minden napi életéért száz sestertiust vonok le díjukból. Van egy ötletem is, azt hiszem, csalhatatlan.
Vinicius promised him once more the desired sum, forbidding him to mention Glaucus again; but asked what other news he brought, where he had been all the time, what he had seen, and what he had discovered. But Chilo was not able to tell much. He had been in two more houses of prayer,--had observed each person carefully, especially the women,--but had seen no one who resembled Lygia: the Christians, however, looked on him as one of their own sect, and, since he redeemed the son of Euricius, they honored him as a man following in the steps of "Christ." He had learned from them, also, that a great lawgiver of theirs, a certain Paul of Tarsus, was in Rome, imprisoned because of charges preferred by the Jews, and with this man he had resolved to become acquainted. But most of all was he pleased by this,--that the supreme priest of the whole sect, who had been Christ's disciple, and to whom Christ had confided government over the whole world of Christians, might arrive in Rome any moment. All the Christians desired evidently to see him, and hear his teachings. Some great meetings would follow, at which he, Chilo, would be present; and what is more, since it is easy to hide in the crowd, he would take Vinicius to those meetings. Then they would find Lygia certainly. If Glaucus were once set aside, it would not be connected even with great danger. As to revenge, the Christians, too, would revenge but in general they were peaceful people.Vinicius még egyszer megígérte neki a pénzt, de megtiltotta, hogy Glaucusról beszéljen, ellenben kikérdezte, hogy időközben merre járt, mit látott, és mire jött rá. Chilon azonban nem sok újsággal szolgálhatott. Még két imaházban volt, s jól szemügyre vett mindenkit, külö­nösen a nőket, de egyet sem talált, aki Lygiához hasonlított volna. A keresztények azonban már maguk közül valónak tekintik, s mióta pénzt adott Euricius fiának kiváltására, Chrestos nyomdokain járó emberként tisztelik. Azt is megtudta tőlük, hogy egyik nagy törvényhozójuk, egy bizonyos tarsusi Pál. Rómában van fogságban mert a zsidók bepanaszolták; el is határozta, hogy megismerkedik vele. De legjobban megörvendeztette egy másik hír, tudniillik az, hogy az egész szekta legfőbb papja, aki Krisztus tanítványa volt, s akire Krisztus rábízta a világ összes keresztényeinek kormányzását, néhány nap múlva szintén Rómába érkezik. Természetesen minden keresztény akarja majd látni, és tanítását hallani. Nagy összejövetelek is lesznek, amelyeken ő, Chilon is részt vesz, sőt mi több, mivel a tömegben könnyű elrejtőzni, magával viszi Viniciust is. Akkor aztán biztosan megtalálják Lygiát. Ha egyszer Glaucust eltették láb alól, ez már nem is lesz valami veszedelmes dolog. Bosszút állni ugyan a keresztények is tudnak, de általában békés emberek.
Here Chilo began to relate, with a certain surprise, that he had never seen that they gave themselves up to debauchery, that they poisoned wells or fountains, that they were enemies of the human race, worshipped an ass, or ate the flesh of children. No; he had seen nothing of that sort. Certainly he would find among them even people who would hide away Glaucus for money; but their religion, as far as he knew, did not incite to crime,--on the contrary, it enjoined forgiveness of offences.Itt Chilon bizonyos csodálkozással mesélte, ő sosem vette észre, hogy a keresztények parázna dorbézolásokat csaptak volna, kutakat és szökőkutakat mérgeztek volna meg, vagy hogy az emberi nem ellenségei volnának, és gyermekhússal táplálkoznának. Nem! Ezt ő nem látta. Kétségkívül akadnak közöttük, akik jó pénzért elteszik Glaucust láb alól, de tanaik - amennyi­re ő ismeri - semmiféle gonosztettre nem buzdítanak, sőt a sérelmek megbocsátását követelik.
Vinicius remembered what Pomponia had said to him at Acte's, and in general he listened to Chilo's words with pleasure. Though his feeling for Lygia assumed at times the seeming of hatred, he felt a relief when he heard that the religion which she and Pomponia confessed was neither criminal nor repulsive. But a species of undefined feeling rose in him that it was just that reverence for Christ, unknown and mysterious, which created the difference between himself and Lygia; hence he began at once to fear that religion and to hate it.Viniciusnak erre eszébe jutott, mit mondott neki Pomponia Graecina Akténál, s Chilon szavait általában nagy örömmel hallgatta. Noha Lygia iránti érzelmei a gyűlölet színezetét öltötték, mégis megkönnyebbülést érzett, hallván, hogy a tanok, melyeket a leány is meg Pomponia is vallanak, sem nem gonoszak, sem nem erkölcstelenek. Mindazonáltal valami homályos érzés támadt benne, hogy éppen ez az ismeretlen és titokzatos Krisztus-tisztelet emelt válaszfalat közé és Lygia közé, kezdett tehát félni ezektől a tanoktól, de ugyanakkor gyűlölte is őket.
Chapter XVIITIZENHETEDIK FEJEZET
FOR Chilo, it was really important to set aside Glaucus, who, though advanced in years, was by no means decrepit. There was considerable truth in what Chilo had narrated to Vinicius. He had known Glaucus on a time, he had betrayed him, sold him to robbers, deprived him of family, of property, and delivered him to murder. But he bore the memory of these events easily, for he had thrown the man aside dying, not at an inn, but in a field near Minturna. This one thing he had not foreseen, that Glaucus would be cured of his wounds and come to Rome. When he saw him, therefore, in the house of prayer, he was in truth terrified, and at the first moment wished to discontinue the search for Lygia. But on the other hand, Vinicius terrified him still more. He understood that he must choose between the fear of Glaucus, and the pursuit and vengeance of a powerful patrician, to whose aid would come, beyond doubt, another and still greater, Petronius. In view of this, Chilo ceased to hesitate. He thought it better to have small enemies than great ones, and, though his cowardly nature trembled somewhat at bloody methods, he saw the need of killing Glaucus through the aid of other hands.Chilonnak valóban fontos volt, hogy Glaucust eltétesse láb alól, mert az előrehaladott korban volt ugyan, de egyáltalán nem volt magával tehetetlen aggastyán. Amit Chilon Viniciusnak mondott, annak jelentős része igaz volt. Annak idején ismerte Glaucust, el is árulta, kiszolgáltatta a haramiáknak, megfosztotta családjától és vagyonától, s gyilkosok kezére adta. E dolgok emlékét azonban könnyen viselte, mert haldokolva hagyta őt el, de nem egy fogadóban, hanem Minturnae közelében a mezőn, s csak egyetlen dologgal nem számolt, azzal, hogy Glaucus kigyógyul sebeiből, s eljut Rómába. Mikor tehát megpillantotta őt az imaházban, az első pillanatban természetesen megrémült, s valóban le akart mondani a további kutatásról, de aztán Vinicius még jobban megijesztette. Megértette, hogy választania kell a Glaucustól való félelme és a hatalmas patrícius bosszúja között, akinek kétségkívül segítségére sietett volna a másik, még hatalmasabb patrícius, Petronius is. Így aztán nem habozott többé. Úgy vélekedett, hogy jobb, ha az embernek apró ellenségei vannak, mint ha nagyok, s noha gyáva természete kissé húzódozott a véres eszközöktől, mégis úgy döntött, hogy Glaucust feltétlenül meg kell öletnie bérgyilkosokkal.
At present the only question with him was the choice of people, and to this he was turning that thought of which he had made mention to Vinicius. Spending his nights in wine-shops most frequently, and lodging in them, among men without a roof, without faith or honor, he could find persons easily to undertake any task, and still more easily others who, if they sniffed coin on his person, would begin, but when they had received earnest money, would extort the whole sum by threatening to deliver him to justice. Besides, for a certain time past Chilo had felt a repulsion for nakedness, for those disgusting and terrible figures lurking about suspected houses in the Subura or in the Trans-Tiber. Measuring everything with his own measure, and not having fathomed sufficiently the Christians or their religion, he judged that among them, too, he could find willing tools. Since they seemed more reliable than others, he resolved to turn to them and present the affair in such fashion that they would undertake it, not for money's sake merely, but through devotion.Most csak az emberek megválasztása volt fontos, s éppen ezekre vonatkozott az az ötlete, amit Viniciusnak megemlített. Mivel éjszakáit többnyire a bormérésekben töltötte, s a minden hit és becsület nélküli hajléktalan emberek között hált, könnyen találhatott olyanokat, akik minden munkára vállalkoznak, de még könnyebben, akik ha pénzt szimatoltak nála, mindjárt rajta kezdték volna el a munkát, vagy pedig az előleg felvétele után kizsarolták volna tőle a többit is, azzal a fenyegetéssel, hogy a vigilek kezébe adják. Egyébként Chilon bizonyos idő óta undorodott a csőcseléktől, a Suburrában és a Transtiberis gyanús hazaiban tanyázó sötét és félelmetes figuráktól. Mivel azonban mindent a saját mértéke szerint mért, és sem a keresz­tényeket, sem tanaikat nem ismerte meg mélyebben, azt hitte, közöttük is talál engedelmes eszközöket, s mert ezeket becsületesebbeknek tartotta másoknál, elhatározta, hogy hozzájuk fordul, s az ügyet úgy adja elő, hogy ne csak pénzért vállalják a dolgot, hanem hitbuzgóságból is.
In view of this, he went in the evening to Euricius, whom he knew as devoted with whole soul to his person, and who, he was sure, would do all in his power to assist him. Naturally cautious, Chilo did not even dream of revealing his real intentions, which would be in clear opposition, moreover, to the faith which the old man had in his piety and virtue. He wished to find people who were ready for anything, and to talk with them of the affair only in such a way that, out of regard to themselves, they would guard it as an eternal secret.E célból estefelé elment Euriciushoz, akiről tudta, hogy szívvel-lélekkel híve neki, s mindent megtesz, hogy segítsen rajta. Mivel azonban természeténél fogva óvatos ember volt, esze ágában sem volt valódi terveit kiteregetni, hiszen azok nyílt ellentétben álltak volna az aggastyánnak az ő, Chilon erényességébe és istenfélelmébe vetett hitével. Ő mindenre kész embereket akart szerezni, s csak azokkal állapodott volna meg oly módon, hogy a dolgot saját érdekükben örökre titokban tartsák.
The old man Euricius, after the redemption of his son, hired one of those little shops so numerous near the Circus Maximus, in which were sold olives, beans, unleavened paste, and water sweetened with honey, to spectators coming to the Circus. Chilo found him at home arranging his shop; and when he had greeted him in Christ's name, he began to speak of the affair which had brought him. Since he had rendered them a service, he considered that they would pay him with gratitude. He needed two or three strong and courageous men, to ward off danger threatening not only him, but all Christians. He was poor, it was true, since he had given to Euricius almost all that he owned; still he would pay such men for their services if they would trust him and perform faithfully what he commanded.A vén Euricius, miután fiát kiváltotta, bérbe vett egy elárusítóbódét, amilyenekkel tele van a Circus Maximus környéke, s ott olajbogyót, babot, tésztát és mézes vizet árusított a cirkuszi versenyek nézőinek. Chilon otthon találta, amint éppen bódéját rendezgette be, s miután Krisztus nevében köszöntötte, elmondta neki, hogy mi járatban van. Ő szolgálatot tett az öregnek, most hát számított rá, hogy az is jóval fizet. Két vagy három erős, bátor emberre van szüksége, hogy segítségükkel elhárítson bizonyos veszedelmet, amely nemcsak őt, Chilont, hanem az összes keresztényeket fenyegeti. Ő szegény ember ugyan, hiszen csaknem egész vagyonát odaadta Euriciusnak, de azoknak az embereknek megfizetné faradságukat azzal a feltétellel, hogy megbíznak benne, és híven teljesítik, amit ő mond.
Euricius and his son Quartus listened to him as their benefactor almost on their knees. Both declared that they were ready themselves to do all that he asked of them, believing that a man so holy could not ask for deeds inconsistent with the teaching of Christ.Euricius és fia, Quartus, szinte térden állva hallgatták, hiszen jótevőjüknek ismerték. Mindjárt ki is jelentették, hogy ők maguk is készek megtenni mindent, amit tőlük kíván, mert hiszik, hogy egy ilyen szent férfiú nem kívánhat olyasmit, ami Krisztus tanításával ellentétben állana.
Chilo assured them that that was true, and, raising his eyes to heaven, he seemed to be praying; in fact, he was thinking whether it would not be well to accept their proposal, which might save him a thousand sestertia. But after a moment of thought he rejected it. Euricius was an old man, perhaps not so much weighted by years as weakened by care and disease. Quartus was sixteen years of age. Chilo needed dexterous, and, above all, stalwart men. As to the thousand sestertia, he considered that--thanks to the plan which he had invented--he would be able in every case to spare a large part of it.Chilon biztosította őket, hogy úgy is van, s az égre emelte tekintetét, mintha imádkoznék, valójában azonban azon gondolkozott, nem volna-e jó elfogadni ajánlkozásukat, ami által megtakaríthatna ezer sestertiust. De rövid gondolkozás után elvetette a tervet. Euricius aggastyán volt, de talán nem is annyira kora viselte meg, mint inkább a gondok és a betegség. Quartus pedig tizenhat éves, márpedig Chilonnak gyakorlott és erős emberekre volt szüksége. Ami az ezer sestertiust illeti, abban reménykedett, hogy egy most támadt ötlete révén sikerül annak lényeges részét megtakarítania.
They insisted for some time, but when he refused decisively they yielded.Azok még egy ideig erősködtek, de mikor Chilon határozottan elutasította őket, beletörődtek Quartus pedig így szólt:
"I know the baker Demas," said Quartus, "in whose mills slaves and hired men are employed. One of those hired men is so strong that he would take the place, not of two, but of four. I myself have seen him lift stones from the ground which four men could not stir."- Ismerek, uram, egy Demas nevű péket, akinek kézimalmában rabszolgák és bérmunkások dolgoznak. Ezek egyike olyan erős, hogy négyet is kitesz, mert magam láttam, hogyan emelgette a malomköveket, melyeket négyen sem bírtak megmozdítani.
"If that is a God-fearing man, who can sacrifice himself for the brotherhood, make me acquainted with him," said Chilo.- Ha az az ember istenfélő, és kész feláldozni magát testvéreiért, akkor ismertess meg vele - felelte Chilon.
"He is a Christian, lord," answered Quartus; "nearly all who work for Demas are Christians. He has night as well as day laborers; this man is of the night laborers. Were we to go now to the mill, we should find them at supper, and thou mightest speak to him freely. Demas lives near the Emporium."- Az az ember keresztény, uram - felelte Quartus -, mert Demasnál nagyrészt keresztények dolgoznak. Vannak ott éjszakai és nappali munkások, s az az éjszakaiak között dolgozik. Ha most odamennénk, éppen estebédnél találnánk őket, s akkor kényelmesen elbeszélgethetnél vele. Demas az Emporium97 közelében lakik.
Chilo consented most willingly. The Emporium was at the foot of the Aventine, hence not very far from the Circus Maximus. It was possible, without going around the hill, to pass along the river through the Porticus Æmilia, which would shorten the road considerably.Chilon szívesen ráállt. Az Emporium az Aventinus-hegy lábánál épült, tehát nem volt nagyon messze a Circus Maximustól. Meg sem kellett kerülni a hegyeket, hanem a folyó partján a Porticus Aemilián át is oda lehetett jutni, ami lényegesen megrövidítette az utat.
"I am old," said Chilo, when they went under the Colonnade; "at times I suffer effacement of memory. Yes, though our Christ was betrayed by one of his disciples, the name of the traitor I cannot recall at this moment--"- Öreg vagyok - jegyezte meg Chilon, mikor az oszlopsorba értek -, s néha kihagy az emlékezetem. Igen! Krisztus urunkat egyik tanítványa árulta el! De az áruló neve e pillanatban nem jut eszembe...
"Judas, lord, who hanged himself," answered Quartus, wondering a little in his soul how it was possible to forget that name.- Júdás, uram, aki fel is akasztotta magát - felelte Quartus, s magában kissé csodálkozott, hogyan lehet ezt a nevet elfelejteni.
"Oh, yes--Judas! I thank thee," said Chilo.- Ó, igaz, Júdás! Köszönöm! - kapott rajta Chilon.
And they went on some time in silence. When they came to the Emporium, which was closed, they passed it, and going around the storehouse, from which grain was distributed to the populace, they turned toward the left, to houses which stretched along the Via Ostiensis, up to the Mons Testaceus and the Forum Pistorium. There they halted before a wooden building, from the interior of which came the noise of millstones. Quartus went in; but Chilo, who did not like to show himself to large numbers of people, and was in continual dread that some fate might bring him to meet Glaucus, remained outside.S kis ideig szótlanul mentek egymás mellett. Mikor az Emporiumhoz értek, az már be volt zárva, elhaladtak hát mellette, s a magtárakat megkerülve, melyekből gabonát adtak ki a népnek, balra fordultak, a Via Ostiensis mentén a Testacius-dombig és a Forum Pistoriumig sorakozó házacskák felé. Ott megálltak egy faépület előtt, melynek belsejéből kézimalmok zörgése hallatszott ki. Quartus belépett a házba, Chilon azonban nem szeretett sok ember előtt mutatkozni, s közben állandó rettegésben volt, hogy valami végzet összehozhatja Glaucus orvossal, ő tehát kint maradt.
"I am curious about that Hercules who serves in a mill," said he to himself, looking at the brightly shining moon. "If he is a scoundrel and a wise man, he will cost me something; if a virtuous Christian and dull, he will do what I want without money."„Kíváncsi vagyok arra a Herculesre, aki itt molnárlegényként szolgál - mondta magában, a ragyogó holdvilágra tekintve -, ha lator és okos ember, akkor egy kevés pénzembe fog kerülni, ha pedig erényes keresztény és ostoba, akkor ingyen megcsinál mindent, amit kívánni fogok tőle.”
Further meditation was interrupted by the return of Quartus, who issued from the building with a second man, wearing only a tunic called "exomis," cut in such fashion that the right arm and right breast were exposed. Such garments, since they left perfect freedom of movement, were used especially by laborers. Chilo, when he saw the man coming, drew a breath of satisfaction, for he had not seen in his life such an arm and such a breast.További elmélkedését megszakította Quartus megjelenése, aki egy másik férfi társaságában lépett ki a házból. E férfiún csak egy exomis nevű tunika volt, melynek olyan a szabása, hogy jobb karját és jobb mellét szabadon hagyta. Ezt az öltözetet, amely teljes mozgási szabadságot biztosít, főleg a munkások viselték, Chilon a jövevényre pillantva megelégedéssel lélegzett fel, mert ilyen kart és ilyen mellkast még soha életében nem látott.
"Here, lord," said Quartus, "is the brother whom it was thy wish to see."- Íme, uram - jelentette Quartus -, itt a testvér, amit látni akartál.
"May the peace of Christ be with thee!" answered Chilo. "Do thou, Quartus, tell this brother whether I deserve faith and trust, and then return in the name of God; for there is no need that thy gray-haired father should be left in loneliness."- Krisztus urunk békessége veled - szólalt meg Chilon -, te pedig, Quartus, mondd meg testvérünknek, hogy teljes bizalmat és hitelt érdemlek-e, aztán Isten nevében térj haza, mert felesleges, hogy agg atyádat magára hagyjad.
"This is a holy man," said Quartus, "who gave all his property to redeem me from slavery,--me, a man unknown to him. May our Lord the Saviour prepare him a heavenly reward therefor!"- Szent férfiú ez - mondta Quartus -, minden vagyonát odaadta, hogy engem, akit nem ismert, kiválthassanak a rabságból. Megváltó urunk adjon neki érte mennyei jutalmat.
The gigantic laborer, hearing this, bent down and kissed Chilo's hand.Az óriás munkás e szavak hallatára lehajolt, s kezet csókolt Chilonnak.
"What is thy name, brother?" inquired the Greek.- Mi a neved, testvér? - kérdezte a görög.
"At holy baptism, father, the name Urban was given me."- A szent keresztségben az Urbanus nevet kaptam, atyám.
"Urban, my brother, hast thou time to talk with me freely?"- Testvérem, Urbanus, van-e időd, hogy nyugodtan elbeszélgess velem egy kicsit?
"Our work begins at midnight, and only now are they preparing our supper."- Munkánk éjfélkor kezdődik, s csak most főzik számunkra az estebédet.
"Then there is time sufficient. Let us go to the river; there thou wilt hear my words."- Akkor hát elég időnk van. Kimegyünk a folyópartra, s ott meghallgatod, amit mondok.
They went, and sat on the embankment, in a silence broken only by the distant sound of the millstones and the plash of the onflowing river. Chilo looked into the face of the laborer, which, notwithstanding a somewhat severe and sad expression, such as was usual on faces of barbarians living in Rome, seemed to him kind and honest.Elmentek, s leültek egy szegélykőre a mély csendben, amelyet csak a malomkövek távoli zúgása és az alant csörgedező víz csobogása zavart meg. Chilon szemügyre vette a munkás arcát, amelynek kifejezése kissé fenyegető és szomorú volt ugyan, mint amilyen általában a Rómában élő barbároké, de Chilon ennek ellenére jóindulatúnak és őszintének látta.
"This is a good-natured, dull man who will kill Glaucus for nothing," thought Chilo.„Úgy van! - mondta magában. - Ez egy jó és ostoba ember, aki ingyen megöli Glaucust.”
"Urban," inquired he then, "dost thou love Christ?"Aztán megkérdezte: - Urbanus, szereted-e Krisztust?
"I love him from the soul of my heart," said the laborer.- Szívemből, lelkemből szeretem - felelte a munkás.
"And thy brethren and sisters, and those who taught thee truth and faith in Christ?"- Hát testvéreidet meg azokat, akik megtanítottak az igazságra és a Krisztusban való hitre?
"I love them, too, father."- Azokat is szeretem, atyám.
"Then may peace be with thee!"- Akkor békesség veled.
"And with thee, father!"- Veled is, atyám.
Again silence set in, but in the distance the millstones were roaring, and the river was plashing below the two men.Megint csend lett - csak a távolban zúgtak a malomkövek, s lent csobogott a víz.
Chilo looked with fixed gaze into the clear moonlight, and with a slow, restrained voice began to speak of Christ's death. He seemed not as speaking to Urban, but as if recalling to himself that death, or some secret which he was confiding to the drowsy city. There was in this, too, something touching as well as impressive. The laborer wept; and when Chilo began to groan and complain that in the moment of the Saviour's passion there was no one to defend him, if not from crucifixion, at least from the insults of Jews and soldiers, the gigantic fists of the barbarian began to squeeze from pity and suppressed rage. The death only moved him; but at thought of that rabble reviling the Lamb nailed to the cross, the simple soul in him was indignant, and a wild desire of vengeance seized the man.Chilon belebámult a hold ragyogó fényébe, s lassú, fojtott hangon kezdett beszélni Krisztus haláláról. Mintha nem is Urbanusnak mondta volna, csak úgy önmaga elmélkednék azon a kínhalálon, vagy mintha ennek az alvó városnak vallaná meg az Úr halálának titkát. Volt ebben valami megindító, s egyúttal ünnepélyes is. A munkás sírt, s mikor Chilon amiatt kezdett fájdalmasan sóhajtozni, hogy az Úr halála pillanatában senki sem volt mellette, aki ha nem is a keresztre feszítéstől, de legalább a katonák és zsidók okozta bántalmazástól megmentette volna, a barbár férfiú óriási öklei kezdtek összeszorulni a bánattól s az elfojtott dühtől. A halál csak megindította, de mikor arra a csőcselékre gondolt, amely gúnyt űzött a keresztre feszített Bárányból, egyszerű lelke felháborodott, s vad bosszúvágy vett rajta erőt.
"Urban, dost thou know who Judas was?" asked Chilo, suddenly.S Chilon hirtelen megkérdezte: - Urbanus, ugye, tudod, ki volt Júdás?
"I know, I know!--but he hanged himself!" exclaimed the laborer.- Tudom, tudom, de ő felakasztotta magát! - kiáltotta a munkás.
And in his voice there was a kind of sorrow that the traitor had meted out punishment to himself, and that Judas could not fall into his hands.S hangjában mintha sajnálkozás lett volna afelett, hogy az az áruló maga rótta ki magára a büntetést, s nem kerülhet az ő kezébe.
"But if he had not hanged himself," continued Chilo, "and if some Christian were to meet him on land or on sea, would it not be the duty of that Christian to take revenge for the torment, the blood, and the death of the Saviour?"Chilon pedig tovább beszélt: - De ha nem akasztotta volna fel magát, s ha valamelyik keresztény találkoznék vele a szárazon vagy a tengeren, nem kellene-e megbosszulni rajta a Megváltó kínjait, vérét és halálát?
"Who is there who would not take revenge, father?"- Ki nem állana rajta bosszút, atyám?!
"Peace be with thee, faithful servant of the Lamb! True, it is permitted to forgive wrongs done ourselves; but who has the right to forgive a wrong done to God? But as a serpent engenders a serpent, as malice breeds malice, and treason breeds treason, so from the poison of Judas another traitor has come; and as that one delivered to Jews and Roman soldiers the Saviour, so this man who lives among us intends to give Christ's sheep to the wolves; and if no one will anticipate the treason, if no one will crush the head of the serpent in time, destruction is waiting for us all, and with us will perish the honor of the Lamb."- Békesség veled, hű szolgája a Báránynak. Igen! A saját sérelmeit mindenkinek szabad megbocsátania, de kibocsáthatja meg az Úron esett bántalmat? De miként a kígyó kígyót nemz, a gonoszság gonoszságot, az árulás árulást, azonképpen Júdás kígyómérgéből új Júdás született, s miként amaz kiadta a zsidóknak és a római katonáknak a Megváltót, akként ez, aki közöttünk él, a farkasoknak készül kiadni Krisztus juhait, s ha senki meg nem akadályozza ezt az árulást, ha senki idejében össze nem tapossa a kígyó fejét, mindnyájunkra pusztulás vár, s velünk együtt elvész a Bárány tisztelete is.
The laborer looked at Chilo with immense alarm, as if not understanding what he had heard. But the Greek, covering his head with a corner of his mantle, began to repeat, with a voice coming as if from beneath the earth,--A munkás háborgó nyugtalansággal nézett rá, mintha nem értené, amit hall, a görög pedig fejét palástja sarkával betakarva, mintegy síri hangon ismételte meg:
"Woe to you, servants of the true God! woe to you, Christian men and Christian women!"- Jaj nektek, igaz Isten szolgái, jaj nektek, keresztény férfiak és nők!
And again came silence, again were heard only the roar of the millstones, the deep song of the millers, and the sound of the river.S ismét csend lett, megint csak a malomkövek zúgását, a molnárlegények tompa danáját és a víz csobogását lehetett hallani.
"Father," asked the laborer at last, "what kind of traitor is that?"- Ki az az áruló, atyám? - kérdezte végül a munkás.
Chilo dropped his head. "What kind of traitor? A son of Judas, a son of his poison, a man who pretends to be a Christian, and goes to houses of prayer only to complain of the brotherhood to Cæsar,--declaring that they will not recognize Cæsar as a god; that they poison fountains, murder children, and wish to destroy the city, so that one stone may not remain on another. Behold! in a few days a command will be given to the pretorians to cast old men, women, and children into prison, and lead them to death, just as they led to death the slaves of Pedanius Secundus. All this has been done by that second Judas. But if no one punished the first Judas, if no one took vengeance on him, if no one defended Christ in the hour of torment, who will punish this one, who will destroy the serpent before Cæsar hears him, who will destroy him, who will defend from destruction our brothers in the faith of Christ?"Chilon lehorgasztotta fejét. - Ki az? Júdás fia, az ő kígyómérgének szülötte, aki adja a keresztényt, és eljár az imaházakba, csak azért, hogy testvéreit bevádolhassa Caesarnál, mondván, hogy nem akarják Caesart istennek elismerni, hogy megmérgezik a szökőkutakat, gyerekeket gyilkolnak, s el akarják pusztítani ezt a várost, annyira, hogy kő kövön ne maradjon, íme, néhány nap múlva parancsot kapnak a praetorianusok, hogy fogják el a véneket, nőket és gyermekeket, s végezzenek velük, mint ahogy halálra adták Pedanius Secundus rabszolgáit. S mindezt a második Júdás mívelte. De ha az elsőt senki sem büntette meg, ha senki sem állt bosszút rajta, ha Krisztust senki sem védelmezte meg kínhalála órájában, ki kívánja majd ezt megbüntetni, ki tapossa el a kígyó fejét idejében, mielőtt még Caesar meghallgatná, ki pusztítja el, ki menti meg a testvéreket és a Krisztusba vetett hitet a pusztulástól?
Urban, who had been sitting thus far on a stone, stood up on a sudden, and said,--Urbanus pedig, aki eddig a kőkorláton ült, most hirtelen felállt, s így szólt:
"I will, father."- Én, atyám!
Chilo rose also; he looked for a while on the face of the laborer, lighted up by the shining of the moon, then, stretching his arm, he put his hand slowly on his head.Chilon szintén felállt, egy darabig a munkás arcát nézte, amint azt a hold megvilágította, majd kinyújtotta kezét, s Urbanus fejére tette.
"Go among Christians," said he, with solemnity; "go to the houses of prayer, and ask the brethren about Glaucus; and when they show him to thee, slay him at once in Christ's name!"- Menj a keresztények közé - mondta ünnepélyesen -, menj az imaházakba, a testvérektől kérdezősködj Glaucus, az orvos után, s ha megmutatják, Krisztus nevében öld meg!...
"About Glaucus?" repeated the laborer, as if wishing to fix that name in his memory.- Glaucus? - ismételte meg a munkás, mintha emlékezetébe akarná vésni a nevet.
"Dost thou know him?"- Ismered talán?
"No, I do not. There are thousands of Christians in Rome, and they are not all known to one another. But to-morrow, in Ostrianum, brethren and sisters will assemble in the night to the last soul, because a great apostle of Christ has come, who will teach them, and the brethren will point out to me Glaucus."- Nem, nem ismerem. Rómában ezrével vannak keresztények, s nem mindnyájan ismerik egymást. De holnap éjjel az Ostrianumban gyülekeznek össze a testvérek, férfiak és nők egyaránt, mind valamennyien ott lesznek, mert megérkezett Krisztus nagy apostola, aki ott fog tanítani. Ott majd a testvérek megmutatják nekem Glaucust.
"In Ostrianum?" inquired Chilo. "But that is outside the city gates! The brethren and all the sisters,--at night? Outside the city gates, in Ostrianum?"- Az Ostrianumban? - kérdezte Chilon. - De hát az a kapukon kívül van. A férfiak és nők is, mindnyájan? Éjjel? Az Ostrianumban, a kapukon kívül?
"Yes, father; that is our cemetery, between the Viæ Salaria and Nomentana. Is it not known to thee that the Great Apostle will teach there?"- Igen, atyám. Az a mi temetőnk, a Via Salaria és a Nomentana között. Avagy nem tudod, hogy ott fog tanítani a nagy apostol?
"I have been two days from home, hence I did not receive his epistle; and I do not know where Ostrianum is, for I came here not long since from Corinth, where I govern a Christian community. But it is as thou sayest,--there thou wilt find Glaucus among the brethren, and thou wilt slay him on the way home to the city. For this all thy sins will be forgiven. And now peace be with thee--"- Két napig nem voltam otthon, így nem kaptam meg a levelét, azt pedig nem tudtam, hol az Ostrianum, mert nemrég érkeztem ide Korinthusból, ahol a keresztény közösséget vezetem. De ha a Krisztus megihletett, fiam, elmégy éjszaka az Ostrianumba, ott a testvérek között megkeresed Glaucust, s mikor hazafelé megy a városba, megölöd, amiért megbocsáttatnak minden bűneid. Most pedig béke veled...
"Father--"- Atyám...
"I listen to thee, servant of the Lamb."- Mit kívánsz, hű szolgája a Báránynak?
On the laborer's face perplexity was evident. Not long before he had killed a man, and perhaps two, but the teaching of Christ forbids killing. He had not killed them in his own defence, for even that is not permitted. He had not killed them, Christ preserve! for profit. The bishop himself had given him brethren to assist, but had not permitted him to kill; he had killed inadvertently, for God had punished him with too much strength. And now he was doing grievous penance. Others sing when the millstones are grinding; but he, hapless man, is thinking of his sin, of his offence against the Lamb. How much has he prayed already and wept? How much has he implored the Lamb? And he feels that he has not done penance enough yet! But now he has promised again to kill a traitor,--and done well! He is permitted to pardon only offences against himself; hence he will kill Glaucus, even before the eyes of all the brethren and sisters, in Ostrianum to-morrow. But let Glaucus be condemned previously by the elders among the brethren, by the bishop, or by the Apostle. To kill is not a great thing; to kill a traitor is even as pleasant as to kill a bear or a wolf. But suppose Glaucus to perish innocently? How take on his conscience a new murder, a new sin, a new offence against the Lamb?A munkás arcán zavar tükröződött. Csak nemrégen ölt meg egy embert, talán kettőt is, pedig a Krisztus tanítása tiltja az emberölést. Nem önvédelemből ölte meg, pedig azt sem szabad! Nem haszonlesésből, amitől oltalmazza meg a Krisztus... A püspök maga adott neki embe­reket segítségül, de megtiltotta, hogy öljenek, s ő akaratlanul is ölt, mert az Isten fölöttébb nagy erővel büntette meg... S most súlyosan vezekel... Mások énekelnek a malomkő mellett, ő pedig bűnére, a Bárány bántalmazására gondol... Ó, mennyit imádkozott, mennyit sírt már! Mennyit könyörgött a Báránynak bűnbocsánatért! S érzi, hogy még nem vezekelte le eléggé... S íme, most ismét megígérte, hogy megöli az árulót... És jól is van! Csak a saját sérelmeinkért szabad megbocsátanunk, tehát megöli, akár az összes testvérek, férfiak és nők szeme láttára, akik holnap az Ostrianumban lesznek De előbb ítéljék el Glaucust a testvérek vénei, a püspök vagy az apostol. Mert ölni nem nagy dolog, egy árulót megölni pedig még kedves dolog is, mintha az ember farkast vagy medvét ölne meg, de hátha Glaucus ártatlanul veszne el? Hogyan vegyen ő a lelkiismeretére egy új gyilkosságot, új bűnt, a Bárány újabb megbántását?
"There is no time for a trial, my son," said Chilo. "The traitor will hurry from Ostrianum straightway to Cæsar in Antium, or hide in the house of a certain patrician whom he is serving. I will give thee a sign; if thou show it after the death of Glaucus, the bishop and the Great Apostle will bless thy deed."- Ítélkezésre most nincs idő, fiam - felelte Chilon -, mert az áruló az Ostrianumból egyenesen Caesarhoz megy Antiumba, vagy elrejtőzik egy bizonyos patrícius házában, akinek szol­gálatában áll, de adok neked egy jelet, ha ezt Glaucus megölése után megmutatod, a püspök meg a nagy apostol is megáldja cselekedetedet.
Saying this, he took out a small coin, and began to search for a knife at his belt; having found it, he scratched with the point on the sestertium the sign of the cross; this coin he gave to the laborer.Azzal elővett egy pénzdarabot, aztán kést keresgélt az övében, s mikor megtalálta, a sestertiusra rákapart egy kereszt jelet, s átadta a munkásnak...
"Here is the sentence of Glaucus, and a sign for thee. If thou show this to the bishop after the death of Glaucus, he will forgive thee the killing which thou hast done without wishing it."- Íme, Glaucus ítélete, neked pedig a jel. Ha ezt Glaucus elpusztítása után megmutatod a püspöknek, azt a régebbi gyilkosságodat is megbocsátja, amelyet akaratlanul követtél el.
The laborer stretched out his hand involuntarily for the coin; but having the first murder too freshly in his memory just then, he experienced a feeling of terror.A munkás önkéntelenül is kinyújtotta kezét a pénzért, de nagyon is frissen élt emlékezetében első gyilkossága, s éppen ezért mintha valami félelmet érzett volna.
"Father," said he with a voice almost of entreaty, "dost thou take this deed on thy conscience, and hast thou thyself heard Glaucus betraying his brethren?"- Atyám - mondta szinte könyörgő hangon -, avagy lelkiismeretedre veszed-e ezt a cselekedetet, s magad hallottad-e, mikor Glaucus elárulta testvéreinket?
Chilo understood that he must give proofs, mention names, otherwise doubt might creep into the heart of the giant. All at once a happy thought flashed through his head.Chilon megértette, hogy valamiféle bizonyítékokat kell szolgáltatnia, neveket kell említenie, mert ellenkező esetben ennek az óriásnak gyanú lopózhat a szívébe. S hirtelen szerencsés gondolat ötlött eszébe.
"Listen, Urban," said he, "I dwell in Corinth, but I came from Kos; and here in Rome I instruct in the religion of Christ a certain serving maiden named Eunice. She serves as vestiplica in the house of a friend of Cæsar, a certain Petronius. In that house I have heard how Glaucus has undertaken to betray all the Christians; and, besides, he has promised another informer of Cæsar's, Vinicius, to find a certain maiden for him among the Christians."- Ide hallgass, Urbanus - mondta -, én Korinthusban lakom, de Kosban születtem, s itt Rómában Krisztus tanaira tanítok egy szolgálóleányt, aki honfitársam, a neve Euniké. Ez a leány mint vestiplica szolgál Caesar egyik barátjának, Petroniusnak a házánál. Nos, abban a házban hallottam, Glaucus vállalta, hogy valamennyi keresztényt kiadja, s ezenfelül Caesar egy másik bizalmasának, Viniciusnak is megígérte, hogy a keresztények között felkutat egy szüzet...
Here he stopped and looked with amazement at the laborer, whose eyes blazed suddenly like the eyes of a wild beast, and his face took on an expression of mad rage and threat.Itt abbahagyta, s megdöbbenve látta, hogy Urbanus szeme egyszerre megvillan, mint egy vadállaté, s arca dühös, fenyegető kifejezést ölt.
"What is the matter with thee?" asked Chilo, almost in fear.- Mi bajod? - kérdezte szinte ijedten.
"Nothing, father; to-morrow I will kill Glaucus."- Semmi, atyám. Holnap megölöm Glaucust!...
The Greek was silent. After a while he took the arm of the laborer, turned him so that the light of the moon struck his face squarely, and examined him with care. It was evident that he was wavering in spirit whether to inquire further and bring everything out with clearness, or for that time to stop with what he had learned or surmised.De a görög elhallgatott; kis idő múlva megfogta a munkás két karját, úgy fordította, hogy a holdfény egyenesen az arcára essék, s figyelmesen szemügyre vette. Szemmel láthatólag habozott, hogy tovább faggassa-e, és kiszedjen belőle mindent, vagy pedig egyelőre elégedjék meg azzal, amit megtudott, vagy amit megsejtett.
At last, however, his innate caution prevailed. He breathed deeply once and a second time; then, placing his hand on the laborer's head again, he asked, in an emphatic and solemn voice,--Végül is győzött veleszületett óvatossága. Egyszer-kétszer nagyot sóhajtott, aztán a kezét a munkás fejére téve, ünnepélyesen, nyomatékkal kérdezte:
"But in holy baptism the name Urban was given thee?"- Azt mondtad, hogy a szent keresztségben az Urbanus nevet kaptad?
"It was, father."- Igen, atyám.
"Then peace be with thee, Urban!"- Akkor hát békesség veled, Urbanus.
Chapter XVIIITIZENNYOLCADIK FEJEZET
PETRONIUS to VINICIUS:Petronius - Viniciusnak:
"Thy case is a bad one, carissime. It is clear that Venus has disturbed thy mind, deprived thee of reason and memory, as well as the power to think of aught else except love. Read some time thy answer to my letter, and thou wilt see how indifferent thy mind is to all except Lygia; how exclusively it is occupied with her, how it returns to her always, and circles above her, as a falcon above chosen prey. By Pollux! find her quickly, or that of thee which fire has not turned into ashes will become an Egyptian sphinx, which, enamored, as 'tis said, of pale Isis, grew deaf and indifferent to all things, waiting only for night, so as to gaze with stony eyes at the loved one.„Baj van veled, carissime! Venus nyilván megzavarta értelmedet, elvette eszedet, emlékező­tehetségedet, és azt, hogy a szerelmen kívül bármi másra is tudj gondolni. Olvasd el valamikor, amit levelemre válaszoltál, s rájössz, mennyire közömbössé vált értelmed minden iránt, ami nem Lygia, mennyire csak vele foglalkozik, állandóan hozzá tér vissza, s folyton fölötte kering, akár a vércse kiszemelt áldozata fölött. Polluxra! Találd meg őt minél hamarabb, mert másként, hacsak a tűz hamuvá nem éget, átváltozol egyiptomi szfinxszé, aki - amint mondják - beleszeretett a halvány arcú Isisbe, s minden más iránt süket és közömbös, csak az éjszakát várja, hogy kőszemével kedvesében gyönyörködhessék.
"Run disguised through the city in the evening, even honor Christian houses of prayer in thy philosopher's company. Whatever excites hope and kills time is praiseworthy. But for my friendship's sake do this one thing: Ursus, Lygia's slave, is a man of uncommon strength very likely; hire Croton, and go out three together; that will be safer and wiser. The Christians, since Pomponia and Lygia belong to them, are surely not such scoundrels as most people imagine. But when a lamb of their flock is in question they are no triflers, as they have shown by carrying away Lygia. When thou seest Lygia thou wilt not restrain thyself, I am sure, and wilt try to bear her away on the spot. But how wilt thou and Chilonides do it? Croton would take care of himself, even though ten like Ursus defended the maiden. Be not plundered by Chilo, but be not sparing of money on Croton. Of all counsels which I can give this is the best one.Szaladgáld be esténként a várost álöltözetben, sőt járj el filozófusoddal a keresztény imahelyekre. Minden dicséretre méltó, ami reményt ad, és agyonüti az időt. De barátságunk kedvéért tégy meg még egy dolgot: azt mondják, hogy az az Ursus, Lygia rabszolgája, roppant erejű ember, béreld hát fel Krotont, s mindig hármasban járjatok. Ez biztonságosabb és okosabb is: A keresztények, ha Pomponia Graecina és Lygia is közéjük tartozik, semmi esetre sem latrok, amilyeneknek általában tartják őket, de azért Lygia elrablásakor megmutatták, hogyha az ő nyájukhoz tartozó báránykáról van szó, akkor nem tréfálnak. Tudom, ha Lygiát megpillantod, nyomban el is akarod majd ragadni, nem bírván türtőztetni magad, de csupán Chilonidesszel hogyan viszed ezt véghez? Viszont Kroton elbánik velük, ha tíz olyan lygius védelmezné is a leányt, mint Ursus. Ne engedd, hogy Chilon kihasználjon, ellenben Krotontól ne sajnáld a pénzt. Ez a legjobb tanács, amit adhatok.
"Here they have ceased to speak of the infant Augusta, or to say that she perished through witchcraft. Poppæa mentions her at times yet; but Cæsar's mind is stuffed with something else. Moreover, if it be true that the divine Augusta is in a changed state again, the memory of that child will be blown away without trace. We have been in Naples for some days, or rather in Baiæ. If thou art capable of any thought, echoes of our life must strike thy ear, for surely Rome talks of naught else. We went directly to Baiæ, where at first memories of the mother attacked us, and reproaches of conscience. But dost thou know to what Ahenobarbus has gone already? To this, that for him even the murder of his mother is a mere theme for verses, and a reason for buffoonish tragic scenes.Itt már nem beszélnek a kis Augustáról, sem arról, hogy igézés ölte meg. Poppaea még emlegeti néha, de a Caesar gondolatait egészen más dolgok foglalják le. Egyébként ha igaz, hogy az isteni Augusta ismét másállapotban van, akkor a másik gyermek emléke nála is nyom­talanul szertefoszlik. Már tíz-egynéhány nap óta Neapolisban, illetőleg Baiaeban vagyunk. Ha képes volnál bármiről gondolkozni, akkor itteni tartózkodásunk visszhangja kétségkívül füledbe jutna, mert bizonnyal egész Róma erről beszél. Nos, egyenesen Baiaeban álltunk meg, ahol mindenekelőtt reánk nehezedett az anya emléke és a lelkiismeret-furdalás. De tudod-e, hova jutott már a Rőtszakállú? Oda, hogy már az anyagyilkossága is csak verstéma számára, no és jó ok arra, hogy tragikus bohócjeleneteket produkáljon.
"Formerly he felt real reproaches only in so far as he was a coward; now, when he is convinced that the earth is under his feet as before, and that no god is taking vengeance, he feigns them only to move people by his fate. He springs up at night sometimes declaring that the Furies are hunting him; he rouses us, looks around, assumes the posture of an actor playing the role of Orestes, and the posture of a bad actor too; he declaims Greek verses, and looks to see if we are admiring him. We admire him apparently; and instead of saying to him, Go to sleep, thou buffoon! we bring ourselves also to the tone of tragedy, and protect the great artist from the Furies. By Castor! this news at least must have reached thee, that he has appeared in public at Naples. They drove in from the city and the surrounding towns all the Greek ruffians, who filled the arena with such a vile odor of sweat and garlic that I thank the gods that, instead of sitting in the first rows with the Augustians, I was behind the scenes with Ahenobarbus. And wilt thou believe it, he was afraid really! He took my hand and put it to his heart, which was beating with increased pulsation; his breath was short; and at the moment when he had to appear he grew as pale as a parchment, and his forehead was covered with drops of sweat. Still he saw that in every row of seats were pretorians, armed with clubs, to rouse enthusiasm if the need came. But there was no need. No herd of monkeys from the environs of Carthage could howl as did this rabble. I tell thee that the smell of garlic came to the stage; but Nero bowed, pressed his hand to his heart, sent kisses from his lips, and shed tears. Then he rushed in among us, who were waiting behind the scenes, like a drunken man, crying, 'What were the triumphs of Julius compared with this triumph of mine?' But the rabble was howling yet and applauding, knowing that it would applaud to itself favors, gifts, banquets, lottery tickets, and a fresh exhibition by the Imperial buffoon. I do not wonder that they applauded, for such a sight had not been seen till that evening. And every moment he repeated: 'See what the Greeks are! see what the Greeks are!' From that evening it has seemed to me that his hatred for Rome is increasing. Meanwhile special couriers were hurried to Rome announcing the triumph, and we expect thanks from the Senate one of these days. Immediately after Nero's first exhibition, a strange event happened here. The theatre fell in on a sudden, but just after the audience had gone. I was there, and did not see even one corpse taken from the ruins. Many, even among the Greeks, see in this event the anger of the gods, because the dignity of Cæsar was disgraced; he, on the contrary, finds in it favor of the gods, who have his song, and those who listen to it, under their evident protection. Hence there are offerings in all the temples, and great thanks. For Nero it is a great encouragement to make the journey to Achæa. A few days since he told me, however, that he had doubts as to what the Roman people might say; that they might revolt out of love for him, and fear touching the distribution of grain and touching the games, which might fail them in case of his prolonged absence.Régebben valóban érzett lelkiismeret-furdalásokat, de csak azért, mert gyáva. Miután azonban meg­győződött róla, hogy a világ most is éppen úgy a lába előtt hever, mint régebben, s egyetlen isten sem állt bosszút rajta, csak azért adja a lelkiismeret-furdalástól gyötört embert, hogy a világot megindítsa sorsa iránt. Néha éjjel felriad, s azt mondja, hogy a fúriák üldözik, felkölt bennünket, hátratekinget, egy Orestes szerepét játszó ripacs pózába vágja magát, görög verseket szaval, s lesi, hogy csodáljuk-e. S mi természetesen csodáljuk! S ahelyett, hogy szemébe mondanánk: »Menj aludni, ripacs!«, mi is tragédiára hangoljuk magunkat, s védjük a nagy művészt a fúriáktól. Castorra! Legalább annyit bizonyára hallottál te is, hogy Neapolisban már nyilvánosan fellépett. Összeterelték Neapolis és a szomszéd városok minden görög csavargóját, s azok a fokhagyma- és verejtékszag olyan kellemetlen kigőzölgésével töltötték meg az arénát, hogy hálát adtam az isteneknek, hogy nem az első sorokban, az augustianusok között kellett ülnöm, hanem a Rőtszakállúval a színpad mögött voltam. S elhiszed-e, hogy félt? Valóban félt! Megfogta a kezemet, s a szívére szorította, amely csakugyan gyorsított ütemben vert. Zihálva lélegzett, s mikor ki kellett lépnie, sápadt lett, mint a pergamen, s homlokát belepte a verejték. Pedig tudta, hogy minden sorban készenlétben ott ülnek a praetorianusok botokkal, hogy szükség esetén azokkal serkentsék a lelkesedést. De erre nem volt szükség. Nincs az a Karthágó vidéki majomcsapat, amely úgy tudna sivalkodni, ahogy az a csőcselék üvöltött. Hidd el, a fokhagymaszag egészen a színpadig terjengett. Nero pedig hajlongott, kezét a szívére szorongatta, csókokat dobált és sírt. Aztán mintegy ittasan rohant közénk, akik a színpad mögött vártuk, s úgy kiáltotta: »Mit jelent minden diadal ehhez képest?« Amott pedig a csőcselék folyton ordított és tapsolt, tudván, hogy tapsának bére a ripacs-cézár kegye, ajándékai, lakomák, lutrijegyek és újabb bohócmutatványai. S én nem is csodálkozom rajta, hogy tapsoltak, hiszen ilyesmit még sosem láttak. Ő pedig folyton azt hajtogatta: »Lám, a görögök! Lám, a görögök!« S azt hiszem, ettől kezdve még jobban meggyűlölte Rómát. Rómába természetesen azonnal különfutárokat küldtek a diadal hírével, s e napokban várjuk a senatus hálanyilatkozatait. Mindjárt Nero első fellépése után különös eset történt itt. A színház hirtelen összeomlott, de már csak akkor, mikor az emberek kimentek. Ott voltam az eset színhelyén, s nem láttam, hogy akár csak egy holttestet is kiemeltek volna a romok alól. Sokan még a görögök közül is az istenek haragjának tekintik ezt a caesari hatalom meggyalázásáért, de ő, ellenkezőleg, azt állítja, hogy ez az istenek kegye, akik nyilván oltalmukba vették az ő énekét, és mindazokat, akik hallgatják. Ezért az áldozatok minden templomban, ezért a nagy hálálkodások, az ő számára pedig újabb ösztönzés az achaiai úthoz. Néhány nappal ezelőtt azonban megvallotta nekem, félve gondol rá, mit szól majd ehhez a római nép, egyrészt az iránta érzett szeretetből, másrészt a gabonaosztogatás és a mérkőzések miatt, amelyektől Caesar hosszas távolmaradása esetén eleshetik.
"We are going, however, to Beneventum to look at the cobbler magnificence which Vatinius will exhibit, and thence to Greece, under the protection of the divine brothers of Helen. As to me, I have noted one thing, that when a man is among the mad he grows mad himself, and, what is more, finds a certain charm in mad pranks. Greece and the journey in a thousand ships; a kind of triumphal advance of Bacchus among nymphs and bacchantes crowned with myrtle, vine, and honeysuckle; there will be women in tiger skins harnessed to chariots; flowers, thyrses, garlands, shouts of 'Evoe!' music, poetry, and applauding Hellas. All this is well; but we cherish besides more daring projects. We wish to create a species of Oriental Imperium,--an empire of palm-trees, sunshine, poetry, and reality turned into a dream, reality turned into the delight of life only. We want to forget Rome; to fix the balancing point of the world somewhere between Greece, Asia, and Egypt; to live the life not of men but of gods; not to know what commonness is; to wander in golden galleys under the shadow of purple sails along the Archipelago; to be Apollo, Osiris, and Baal in one person; to be rosy with the dawn, golden with the sun, silver with the moon; to command, to sing, to dream. And wilt thou believe that I, who have still sound judgment to the value of a sestertium, and sense to the value of an as, let myself be borne away by these fantasies, and I do this for the reason that, if they are not possible, they are at least grandiose and uncommon? Such a fabulous empire would be a thing which, some time or other, after long ages, would seem a dream to mankind. Except when Venus takes the form of Lygia, or even of a slave Eunice, or when art beautifies it, life itself is empty, and many a time it has the face of a monkey. But Bronzebeard will not realize his plans, even for this cause, that in his fabulous kingdom of poetry and the Orient no place is given to treason, meanness, and death; and that in him with the poses of a poet sits a wretched comedian, a dull charioteer, and a frivolous tyrant. Meanwhile we are killing people whenever they displease us in any way. Poor Torquatus Silanus is now a shade; he opened his veins a few days since. Lecanius and Licinus will enter on the consulate with terror. Old Thrasea will not escape death, for he dares to be honest. Tigellinus is not able yet to frame a command for me to open my veins. I am still needed not only as elegantiæ arbiter, but as a man without whose counsel and taste the expedition to Achæa might fail. More than once, however, I think that sooner or later it must end in opening my veins; and knowest thou what the question will be then with me?--that Bronzebeard should not get my goblet, which thou knowest and admirest. Shouldst thou be near at the moment of my death, I will give it to thee; shouldst thou be at a distance, I will break it. But meanwhile I have before me yet Beneventum of the cobblers and Olympian Greece; I have Fate too, which, unknown and unforeseen, points out the road to every one.Mégis megyünk Beneventumba, hogy megnézzük ama cipészi pompát, amellyel Vatinius fog dicsekedni, onnan pedig Helena isteni testvéreinek oltalma alatt Görögországba. Ami engem illet, megfigyeltem valamit: ha az ember őrültek között van, maga is megőrül, sőt bizonyos varázst is talál az őrületben. Görögország, meg az utazás ezer citerával, valamiféle bacchusi diadalmenet mirtuszlombbal, vadszőlővel és fűzfavesszőkkel koszorúzott nimfák és baccháns­nők között, a szekerekbe fogott tigrisekkel, virágok, thyrsusok, koszorúk, evoé-kiáltások, zene, költészet és a tapsoló Hellas, ez mind szép, de nekünk ennél merészebb elképzeléseink, is vannak. Egy mesebeli, keleti birodalmat akarunk alapítani, a pálmák, a napsütés, a poézis, az álommá varázsolt valóság és a csupa gyönyörré változtatott élet országát. Kedvünk támadt elfelejteni Rómát, s a világ mérlegének nyelvét valahol Görögország, Ázsia és Egyiptom között elhelyezni, s nem úgy élni, mint az emberek, hanem mint az istenek, nem ismerni a hét­köz­napiságot, aranygályákon bolyongani az archipelaguson, bíborszínű vitorlák árnyékában, átváltozni Apollóvá, Osirisszé és Baallá egy személyben, rózsaszínűen pompázni a hajnal­pírban, aranyosan a napfényben, ezüstösen a holdvilágban, uralkodni, énekelni és álmodni... S elhiszed-e, hogy én, akinek még van egy sestertius ára józan eszem s egy as ára ítélő­képességem, hagyom, hogy magukkal ragadjanak ezek a fantáziák, s hagyom azért, mert ha lehetetlenek is, de legalább nagyok és rendkívüliek... Ez a mesebeli birodalom mégis olyasvalami lenne, amit valamikor, sok évszázad múlva, az emberek álomnak hinnének. Ha Venus nem ölti magára egy ilyen Lygia vagy legalábbis egy Euniké-féle rabszolganő alakját, az élet - ha a művészet fel nem ékesíti - önmagában meddő, s igen gyakran majomábrázata van. De a Rőtszakállú már csak azért sem valósítja meg eszméit, mert a költészetnek, a Keletnek ama mesebeli királyságában nincs helye sem az árulásnak, sem az aljasságnak, sem a halálnak, őbenne pedig a költő külszíne alatt selejtes komédiás, ostoba szekérhajtó és sekélyes zsarnok húzódik meg. S valóban, addig is megfojtjuk az embereket, ha bármilyen módon utunkban állanak. A szegény Torquatus Silanus már árnyék. Néhány nappal ezelőtt vágta fel ereit. Lecanius és Licinius rettegve vállalják a consulságot, az öreg Thraseát sem kerülheti el a halál, mert mer becsületes lenni. Tigellinusnak eddigelé nem sikerült kieszközölnie a paran­csot, hogy vágjam fel az ereimet. Még szükség van rám, nemcsak mint arbiter elegantiaera, hanem mint olyan emberre is, akinek ízlése és tanácsai nélkül az achaiai kirándulás esetleg rosszul üthetne ki. Többször gondolok azonban arra, hogy előbb-utóbb mégiscsak ez lesz a végem, s tudod, abban az esetben mi fontos nekem: az, hogy a Rőtszakállú ne jusson hozzá ahhoz a mirhaserlegemhez, amelyet ismersz és csodálsz. Ha halálom pillanatában mellettem leszel, neked adom, ha pedig távol leszel, összetöröm. De addig is előttünk van még a cipészi Beneventum, az olympusi Görögország és a Fátum, amely ismeretlen és előre láthatatlan utat jelöl ki mindannyiunk számára.
"Be well, and engage Croton; otherwise they will snatch Lygia from thee a second time. When Chilonides ceases to be needful, send him to me wherever I may be. Perhaps I shall make him a second Vatinius, and consuls and senators may tremble before him yet, as they trembled before that knight Dratevka. It would be worth while to live to see such a spectacle. When thou hast found Lygia, let me know, so that I may offer for you both a pair of swans and a pair of doves in the round temple of Venus here. Once I saw Lygia in a dream, sitting on thy knee, seeking thy kisses. Try to make that dream prophetic. May there be no clouds on thy sky; or if there be, let them have the color and the odor of roses! Be in good health; and farewell!"Járj jó egészséggel, és béreld fel Krotont, mert ha nem, ismét elragadják tőled Lygiát. Ha Chilonidesre többé nem lesz szükséged, küldd el nekem, bárhol lennék is. Hátha csinálhatok még belőle egy második Vatiniust, s hátha a consularis urak és senatorok éppúgy fognak reszketni előtte, mint ama kaptafás lovag előtt. Érdemes volna megérni ezt a látványt. Ha Lygiát visszaszerzed, értesíts, hogy egypár hattyút és egypár galambot áldozhassak értetek Venus itteni kerek szentélyében. Nemrég álmomban láttam Lygiát, az öledben ült, s a csókjaidat leste. Gondoskodj róla, hogy álmom valóra váljék. Egeden sohase legyen felhő, s ha lesz is, rózsaszínű és rózsaillatú legyen. Légy jó egészséggel, ég veled!”
Chapter XIXTIZENKILENCEDIK FEJEZET
BARELY had Vinicius finished reading when Chilo pushed quietly into his library, unannounced by any one, for the servants had the order to admit him at every hour of the day or night.Alig fejezte be Vinicius az olvasást, mikor a könyvtárba bejelentés nélkül besurrant Chilon, mert a szolgáknak parancsuk volt, hogy őt a nap és éjszaka minden órájában engedjék be.
"May the divine mother of thy magnanimous ancestor Æneas be full of favor to thee, as the son of Maia was kind to me."- Nagylelkű ősöd, Aeneas isteni anyja legyen hozzád oly kegyes - mondta -, mint amilyen Maia isteni fia98 volt énhozzám.
"What dost thou mean?" asked Vinicius, springing from the table at which he was sitting.- Ez azt jelenti?... - kérdezte Vinicius az asztaltól felugorva.
Chilo raised his head and said,Chilon pedig felkapta fejét, s így szólt:
"Eureka!"- Heuréka!99
The young patrician was so excited that for a long time he could not utter a word.Az ifjú patrícius annyira izgatott volt, hogy hosszabb ideig egyetlen szót sem bírt szólni.
"Hast thou seen her?" asked he, at last.- Láttad őt? - kérdezte végre.
"I have seen Ursus, lord, and have spoken with him."- Láttam Ursust, és beszéltem is vele.
"Dost thou know where they are secreted?"- S tudod, hol rejtőznek?
"No, lord. Another, through boastfulness, would have let the Lygian know that he divined who he was; another would have tried to extort from him the knowledge of where he lived, and would have received either a stroke of the fist,--after which all earthly affairs would have become indifferent to him,--or he would have roused the suspicion of the giant and caused this,--that a new hiding-place would be found for the girl, this very night perhaps. I did not act thus. It suffices me to know that Ursus works near the Emporium, for a miller named Demas, the same name as that borne by thy freedman; now any trusted slave of thine may go in the morning on his track, and discover their hiding place. I bring thee merely the assurance that, since Ursus is here, the divine Lygia also is in Rome, and a second news that she will be in Ostrianum to-night, almost certainly--"- Nem, uram. Más talán puszta önzésből is értésére adta volna a lygiusnak, hogy tudja, kicsoda ő, más talán igyekezett volna őt kifaggatni, hogy hol lakik, s vagy kapott volna egy ököl­csapást, amitől minden földi dolog iránt közömbössé vált volna, vagy pedig felkeltette volna az óriás gyanúját, amivel azt érte volna el, hogy a szűz számára talán még aznap éjjel más búvóhelyet kerestek volna. Én nem ezt tettem, uram. Nekem elég tudnom, hogy Ursus egy molnárnál dolgozik az Emporium mellett, a neve Demas, mint a te szabadosodé, s ez azért elég nekem, mert most már bármelyik bizalmasabb rabszolgád nyomon követheti reggel Ursust, s megtudhatja, hol a búvóhelyük. Én csak azt a biztos hírt hozom neked, uram, hogy ha Ursus itt van, akkor az isteni Lygiának is Rómában kell lennie, a másik hír pedig az, hogy ma éjjel csaknem bizonyosan az Ostrianumban lesz...
"In Ostrianum? Where is that?" interrupted Vinicius, wishing evidently to run to the place indicated.- Az Ostrianumban? Hol van az? - vágott közbe Vinicius, mert nyilván azonnal rohanni akart a mondott helyre.
"An old hypogeum between the Viæ Salaria and Nomentana. That pontifex maximus of the Christians, of whom I spoke to thee, and whom they expected somewhat later, has come, and to-night he will teach and baptize in that cemetery. They hide their religion, for, though there are no edicts to prohibit it as yet, the people hate them, so they must be careful. Ursus himself told me that all, to the last soul, would be in Ostrianum to-night, for every one wishes to see and hear him who was the foremost disciple of Christ, and whom they call Apostle. Since among them women hear instruction as well as men, Pomponia alone perhaps of women will not be there; she could not explain to Aulus, a worshipper of the ancient gods, her absence from home at night. But Lygia, lord, who is under the care of Ursus and the Christian elders, will go undoubtedly with other women."- Egy régi temető a Via Salaria és a Nomentana között. Ama keresztény pontifex maximus,100 akiről már szóltam neked, uram, s akit csak jóval későbbre vártak, már ma megérkezett, s éjszaka ott fog keresztelni és tanítani abban a temetőben. Bujkálnak tanaikkal, mert noha egyelőre nincsen semmiféle edictum,101 amely azt tiltaná, a lakosság gyűlöli őket, tehát óvatosnak kell lenniük. Maga Ursus mondta, hogy ma éjjel mind egy szálig ott gyülekeznek össze az Ostrianumban, mert mindegyik látni és hallani akarja azt a férfiút, aki Krisztus első tanítványa volt, s akit ők apostolnak neveznek. Mivel pedig náluk a nők a férfiakkal együtt hallgatják a tanításokat, így a nők közül legfeljebb Pomponia nem lesz ott, mert ő sehogyan sem tudná megmagyarázni Aulusnak, aki a régi isteneket tiszteli, hogy éjszaka miért hagyta el a házat. Lygia azonban, aki Ursus és a közösség véneinek oltalma alatt van, kétségkívül elmegy a többi nővel együtt.
Vinicius, who had lived hitherto in a fever, and upheld as it were, by hope alone, now that his hope seemed fulfilled felt all at once the weakness that a man feels after a journey which has proved beyond his strength. Chilo noticed this, and resolved to make use of it.Vinicius eddig mintegy lázban égett, s csak a reménység tartotta, most azonban, hogy ez a reménység teljesülni látszott, hirtelen úgy elgyengült, mint a vándor, mikor az emberfeletti nehézségekkel járó bolyongás után célhoz ér. Chilon ezt észre is vette, s elhatározta, hogy kihasználja.
"The gates are watched, it is true, by thy people, and the Christians must know that. But they do not need gates. The Tiber, too, does not need them; and though it is far from the river to those roads, it is worth while to walk one road more to see the 'Great Apostle.' Moreover they may have a thousand ways of going beyond the walls, and I know that they have. In Ostrianum thou wilt find Lygia; and even should she not be there, which I will not admit, Ursus will be there, for he has promised to kill Glaucus. He told me himself that he would be there, and that he would kill him. Dost hear, noble tribune? Either thou wilt follow Ursus and learn where Lygia dwells, or thou wilt command thy people to seize him as a murderer, and, having him in thy hand, thou wilt make him confess where he has hidden Lygia. I have done my best! Another would have told thee that he had drunk ten cantars of the best wine with Ursus before he wormed the secret out of him; another would have told thee that he had lost a thousand sestertia to him in scriptoe duodecim, or that he had bought the intelligence for two thousand; I know that thou wouldst repay me doubly, but in spite of that, once in my life--I mean, as always in my life--I shall be honest, for I think, as the magnanimous Petronius says, that thy bounty exceeds all my hopes and expectations."- A kapukat ugyan őrzik embereid, uram, s a keresztények ezt nyilván tudják is, de nekik nincs szükségük a kapukra. S a Tiberisnek sincs szüksége rájuk, s noha a folyó elég messze van azoktól az utaktól, érdemes egy kis kerülőt tenni, hogy az ember láthassa a „nagy apostolt”. Egyébként ezer meg ezer módjuk lehet, hogy kijussanak a kapukon, s tudom, hogy van is. Az Ostrianumban megtalálod, uram, Lygiát, de ha ő nem lenne is ott, amit nem hiszek, akkor is ott lesz Ursus, mert megígérte nekem, hogy meggyilkolja Glaucust. Ő maga mondta, hogy ott lesz, és megöli, hallod, nemes tribunus? Nos, vagy nyomon követed őt, s megtudod, hol lakik Lygia, vagy megfogatod embereiddel mint gyilkost, s ha a kezedben van, kiszeded belőle, hol rejtette el Lygiát. Én tehát megtettem a magamét! Más azt mondaná, uram, hogy tíz korsó kitűnő bort kellett meginnia Ursusszal, amíg kiszedte titkát, más azt mondaná, hogy ezer sestertiust vesztett el vele scriptae duodecimben,102 vagy hogy kétezerért vette meg a híreket... Tudom, hogy kétszeresen megadnád nekem, én azonban annak ellenére, egyszer az életben... de mit is mondok... mint életemben mindig, most is becsületes leszek, remélem ugyanis, hogy, amint a nagylelkű Petronius mondta, minden kiadásomat és reményemet fölülmúlja a te nagylelkűséged.
Vinicius, who was a soldier and accustomed not only to take counsel of himself in all cases, but to act, was overcome by a momentary weakness and said,--De Vinicius katona volt, s hozzászokott, hogy ne csak minden helyzetnek megtalálja a nyitját, hanem cselekedjék is, így hát hamarosan úrrá lett pillanatnyi gyengeségén, s kijelentette:
"Thou wilt not deceive thyself as to my liberality, but first thou wilt go with me to Ostrianum."- Az én nagylelkűségemben nem fogsz csalódni, de előbb eljössz velem az Ostrianumba.
"I, to Ostrianum?" inquired Chilo, who had not the least wish to go there. "I, noble tribune, promised thee to point out Lygia, but I did not promise to take her away for thee. Think, lord, what would happen to me if that Lygian bear, when he had torn Glaucus to pieces, should convince himself straightway that he had torn him not altogether justly? Would he not look on me (of course without reason) as the cause of the accomplished murder? Remember, lord, that the greater philosopher a man is, the more difficult it is for him to answer the foolish questions of common people; what should I answer him were he to ask me why I calumniated Glaucus? But if thou suspect that I deceive thee, I say, pay me only when I point out the house in which Lygia lives; show me to-day only a part of thy liberality, so that if thou, lord (which may all the gods ward from thee), succumb to some accident, I shall not be entirely without recompense. Thy heart could not endure that."- Én, az Ostrianumba? - kérdezte Chilon, mert semmi kedve sem volt odamenni. - Én, nemes tribunus, megígértem, hogy megmutatom Lygiát, de nem ígértem, hogy el is ragadom őt... Képzeld el, uram, mi történnék velem, ha ama lygius medve, miután Glaucust széttépte, rájönne, hogy nem egészen igazságosan tépte szét? Avagy nem engem tartana-e, persze hely­telenül, az elkövetett gyilkosság tettesének? Ne feledd, uram, hogy minél nagyobb filozófus valaki, annál nehezebb a műveletlen nép kérdéseire megfelelnie, mit felelhetnék hát neki, ha megkérdezné, miért vádoltam Glaucust? Ha azonban azzal gyanúsítasz, uram, hogy becsaplak, azt mondom, csak akkor fizess ki, ha megmutatom, hol lakik Lygia; vagy pedig nagylelkű­ségednek csak csekély részecskéjét mutasd meg nekem, hogy arra az esetre, ha te, uram, valami baleset áldozatává lennél (amitől az istenek őrizzenek meg), ne maradjak teljesen jutalmazatlanul. Ezt a te szíved soha el nem viselné.
Vinicius went to a casket called "area," standing on a marble pedestal, and, taking out a purse, threw it to Chilo.Vinicius egy márványlapon álló ládikához lépett, kivett belőle egy erszényt, s odadobta Chilonnak.
"There are scrupula," said he; "when Lygia shall be in my house, thou wilt get the same full of aurei."- Ezek scrupulumok103 - jegyezte meg. - Ha Lygia a házamban lesz, kapsz egy ugyanilyen erszényt tele aureusokkal.104
"Thou art Jove!" exclaimed Chilo.- Ó, Iuppiter! - kiáltotta Chilon.
But Vinicius frowned.De Vinicius összehúzta szemöldökét.
"Thou wilt receive food here," said he; "then thou mayest rest. Thou wilt not leave this house till evening, and when night falls thou wilt go with me to Ostrianum."- Itt kapsz enni, aztán kipihenheted magad. Estig nem mozdulsz innen, éjszaka pedig elkísérsz az Ostrianumba.
Fear and hesitation were reflected on the Greek's face for a time; but afterward he grew calm, and said,--A görög arcán egy darabig félelem és habozás tükröződött, de aztán mégis megnyugodott, s így szólt:
"Who can oppose thee, lord! Receive these my words as of good omen, just as our great hero received words like them in the temple of Ammon. As to me, these 'scruples'" (here he shook the purse) "have outweighed mine, not to mention thy society, which for me is delight and happiness."- Ki tudna neked ellenállni, uram? Fogadd e szavakat jó jelként, mint hasonló nagy hősünk fogadta azokat Ammon templomában. Ami engem illet, ezek a „scrupulusok” (s itt megrázta az erszényt) eloszlatják az én skrupulusaimat, arról nem is szólva, hogy társaságod mily nagy szerencse és gyönyörűség számomra...
Vinicius interrupted him impatiently, and asked for details of his conversation with Ursus. From them it seemed clear that either Lygia's hiding-place would be discovered that night, or he would be able to seize her on the road back from Ostrianum. At thought of this, Vinicius was borne away by wild delight. Now, when he felt clearly sure of finding Lygia, his anger against her, and his feeling of offence almost vanished. In return for that delight he forgave her every fault. He thought of her only as dear and desired, and he had the same impression as if she were returning after a long journey. He wished to summon his slaves and command them to deck the house with garlands. In that hour he had not a complaint against Ursus, even. He was ready to forgive all people everything. Chilo, for whom, in spite of his services, he had felt hitherto a certain repulsion, seemed to him for the first time an amusing and also an uncommon person. His house grew radiant; his eyes and his face became bright. He began again to feel youth and the pleasure of life. His former gloomy suffering had not given him yet a sufficient measure of how he loved Lygia. He understood this now for the first time, when he hoped to possess her. His desires woke in him, as the earth, warmed by the sun, wakes in spring; but his desires this time were less blind and wild, as it were, and more joyous and tender. He felt also within himself energy without bounds, and was convinced that should he but see Lygia with his own eyes, all the Christians on earth could not take her from him, nor could Cæsar himself.De Vinicius türelmetlenül félbeszakította, s az Ursusszal folytatott beszélgetés részletei felől faggatta. Egy dolog egészen világos volt: vagy az, hogy Lygia rejtekhelyét még az éjjel felfedezik, vagy hogy magát Lygiát is elrabolhatják az Ostrianumból hazafelé vezető úton. S Viniciust kitörő öröm töltötte el erre a gondolatra. Most már úgyszólván bizonyos volt, hogy Lygiát visszaszerzi, s ettől a leány iránti haragja és sértődöttsége is csaknem teljesen eltűnt. Ezért a nagy örömért megbocsátotta minden bűnét. Most már csak úgy gondolt rá, mint egy kedves lényre, aki után vágyódik, s aki mintha hosszú utazás után térne vissza. Kedve lett volna összecsődíteni a rabszolgákat, hogy díszítsék fel a házat füzérekkel. E pillanatban még Ursusra sem haragudott. Kész volt mindenkinek mindent megbocsátani. Chilont, akitől eddigelé - minden szolgálata ellenére - szinte irtózott, most először látta mulatságos s egyúttal rendkívüli embernek. Derűs lett a háza, derűs a szeme meg az arca is. Újra érezni kezdte az ifjúság és az élet gyönyöreit. A régi, komor szenvedés nem érzékeltette vele eléggé, mennyire megszerette Lygiát. Ezt csak most értette meg igazán, mikor számított rá, hogy visszanyeri őt. A leány utáni vágy úgy ébredezett benne, mint ahogy a föld ébredezik tavasszal, ha a nap felmelegíti, de vágyódása most mintha már nem lett volna olyan vak és eszeveszett, hanem inkább derűs és gyöngéd. Törhetetlen erőt érzett magában, s meg volt győződve róla, ha csak meglátja is Lygiát, többé el nem veszi tőle a világ valamennyi kereszténye, de még maga Caesar sem.
Chilo, emboldened by the young tribune's delight, regained power of speech and began to give advice. According to him, it behooved Vinicius not to look on the affair as won, and to observe the greatest caution, without which all their work might end in nothing. He implored Vinicius not to carry off Lygia from Ostrianum. They ought to go there with hoods on their heads, with their faces hidden, and restrict themselves to looking at all who were present from some dark corner. When they saw Lygia, it would be safest to follow her at a distance, see what house she entered, surround it next morning at daybreak, and take her away in open daylight. Since she was a hostage and belonged specially to Cæsar, they might do that without fear of law. In the event of not finding her in Ostrianum they could follow Ursus, and the result would be the same. To go to the cemetery with a crowd of attendants was impracticable,--that might draw attention to them easily; then the Christians need only put out the lights, as they did when she was intercepted, and scatter in the darkness, or betake themselves to places known to them only. But Vinicius and he should arm, and, still better, take a couple of strong, trusty men to defend them in case of need.Chilon azonban az ifjú örömétől felbátorodva szót emelt, s tanácsokat adott. Az ő véleménye szerint az ügyet még nem volt szabad végleg megnyertnek tekinteni, s a legnagyobb óvatosságra volt szükség, amely nélkül még minden veszendőbe mehetett. Könyörgött is Viniciusnak, hogy ne ragadja el Lygiát az Ostrianumból. Szerinte fejükön csuklyával, befödött arccal kell odamenniük, s meg kell elégedniük azzal, hogy valami homályos szegletből vegyenek szemügyre minden jelenlevőt. Ha aztán megpillantják Lygiát, a legbiztosabb lesz a távolból követni, megtudni, melyik házba tér be, s másnap hajnalban nagy rabszolgacsapattal körülfogatni a házat, s a szüzet fényes nappal hazavinni. Mivel a leány túsz, s így tulajdon­képpen Caesar oltalma alá tartozik, meg lehet ezt tenni anélkül, hogy a törvény szigorától kellene tartaniuk. Ha pedig Lygiát nem találnák az Ostrianumban, Ursust követik nyomon, s az eredmény ugyanaz lesz. A temetőbe nem mehetnek nagyszámú kísérettel, mert könnyen felhívhatnák a figyelmet magukra, s akkor a keresztényeknek elég volna eloltaniuk minden fáklyát, mint az első rablásnál tették, azután a sötétben elbújni rejtekhelyeikbe, amelyeket csak ők ismernek. Ezzel szemben fel kell fegyverkezni, s ezenfelül vagy két biztos és erős embert vinni kíséretül, hogy adandó esetben legyen, aki megvédje őket.
Vinicius saw the perfect truth of what he said, and, recalling Petronius's counsel, commanded his slaves to bring Croton. Chilo, who knew every one in Rome, was set at rest notably when he heard the name of the famous athlete, whose superhuman strength in the arena he had wondered at more than once, and he declared that he would go to Ostrianum. The purse filled with great aurei seemed to him much easier of acquisition through the aid of Croton.Vinicius mindenben igazat adott neki, s ugyanakkor eszébe jutott Petronius tanácsa is, s azonnal megparancsolta rabszolgáinak, hogy vezessék elébe Krotont. Chilon mindenkit ismert Rómában, mikor tehát a híres atléta nevét meghallotta, akinek emberfeletti erejét gyakran megcsodálta az arénában, nagyon megnyugodott, s kijelentette, hogy elmegy az Ostrianumba. Úgy látta, hogy Kroton segítségével már sokkal könnyebb lesz megszereznie a nagy aureusokkal telt erszényt.
Hence he sat down in good spirits at the table to which, after a time, he was called by the chief of the atrium. While eating, he told the slaves that he had obtained for their master a miraculous ointment. The worst horse, if rubbed on the hoofs with it, would leave every other far behind. A certain Christian had taught him how to prepare that ointment, for the Christian elders were far more skilled in enchantment and miracles than even the Thessalians, though Thessaly was renowned for its witches. The Christians had immense confidence in him--why, any one easily understands who knows what a fish means. While speaking he looked sharply at the eyes of the slaves, in the hope of discovering a Christian among them and informing Vinicius. But when the hope failed him, he fell to eating and drinking uncommon quantities, not sparing praises on the cook, and declaring that he would endeavor to buy him of Vinicius. His joyfulness was dimmed only by the thought that at night he must go to Ostrianum. He comforted himself, however, as he would go in disguise, in darkness, and in the company of two men, one of whom was so strong that he was the idol of Rome; the other a patrician, a man of high dignity in the army. "Even should they discover Vinicius," said he to himself, "they will not dare to raise a hand on him; as to me, they will be wise if they see the tip of my nose even."Jó reménységgel foglalt hát helyet az asztalnál, amelyhez kis idő múlva az atrium felügyelője invitálta meg, s evés közben elmesélte a rabszolgáknak, hogy uruk csodatevő balzsamot vásárolt tőle, amellyel elég a legsilányabb gebe patáit bekenni, hogy a versenyen minden más lovat messze maga mögött hagyjon. Egy keresztény embertől tanulta meg, hogyan kell ezt a balzsamot készíteni, mert a keresztények vénei még a thessaliaiaknál is jobban értenek a varázslatokhoz és csodákhoz, pedig Thessalia híres a boszorkányairól. A keresztények nagyon megbíznak benne, s hogy miért, azt mindenki azonnal kitalálja, aki tudja, mit jelent a hal. Beszélgetés közben figyelemmel fürkészte a rabszolgák arcát, hogy hátha talál közöttük keresztényt, amiről aztán értesítheti Viniciust. Mikor azonban ez a reménye hiúnak bizonyult, alaposan nekilátott az ételnek és italnak, s nem fukarkodott a szakács dicséretével, sőt biztosította, hogy igyekszik őt megvenni Viniciustól. Jókedvét csak az zavarta, hogy éjszaka el kell mennie az Ostrianumba, azonban azzal vigasztalta magát, hogy álöltözetben lesznek, sötét lesz, s két olyan férfiú társaságában megy, akik közül az egyik mint erőművész egész Róma bálványa, a másik pedig patrícius és magas rangú katona. „Ha Viniciust felismerik is - mondta önmagának -, nem mernek rá kezet emelni, ami pedig engem illet, emberek legyenek a talpukon, ha csak az orrom hegyét is meglátják.”
He fell then to recalling his conversation with the laborer; and the recollection of that filled him again with delight. He had not the least doubt that that laborer was Ursus. He knew of the uncommon strength of the man, from the narratives of Vinicius, and those who had brought Lygia from Cæsar's palace. When he inquired of Euricius touching men of exceptional strength, there was nothing remarkable in this, that they pointed out Ursus. Then the confusion and rage of the laborer at mention of Vinicius and Lygia left him no doubt that those persons concerned him particularly; the laborer had mentioned also his penance for killing a man,--Ursus had killed Atacinus; finally, the appearance of the laborer answered perfectly to the account which Vinicius had given of the Lygian. The change of name was all that could provoke doubt, but Chilo knew that frequently Christians took new names at baptism.Ezután visszaemlékezett a munkással folytatott beszélgetésére, s ez az elmélkedés új remény­séggel töltötte el. Semmi kétsége nem volt aziránt, hogy az a munkás Ursus volt. Vinicius elbeszéléséből tudta, meg ama rabszolgák is mondták, akik Lygiát a Caesar palotájából elkísérték, milyen rendkívül erős ember az. Mikor tehát Euriciustól nagyon erős emberek felől tudakozódott, semmi különös nem volt abban, hogy Ursust említették meg. Azután Ursus zavara és izgalma, mikor Viniciust és Lygiát említette, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy ez a két személy nagyon is érdekli. A munkás maga is említette, hogy egy ember meggyilkolása miatt vezekel, márpedig Ursus megölte Atecinust, végül személyleírása is teljesen megfelelt annak, amit Vinicius a lygiusról mondott. Csupán a név ébreszthetett kétséget, Chilon azonban már tudta, hogy a keresztények a keresztségben gyakran más nevet vesznek fel.
"Should Ursus kill Glaucus," said Chilo to himself, "that will be better still; but should he not kill him, that will be a good sign, for it will show how difficult it is for Christians to murder. I described Glaucus as a real son of Judas, and a traitor to all Christians; I was so eloquent that a stone would have been moved, and would have promised to fall on the head of Glaucus. Still I hardly moved that Lygian bear to put his paw on him. He hesitated, was unwilling, spoke of his penance and compunction. Evidently murder is not common among them. Offences against one's self must be forgiven, and there is not much freedom in taking revenge for others. Ergo, stop! think, Chilo, what can threaten thee? Glaucus is not free to avenge himself on thee. If Ursus will not kill Glaucus for such a great crime as the betrayal of all Christians, so much the more will he not kill thee for the small offence of betraying one Christian. Moreover, when I have once pointed out to this ardent wood-pigeon the nest of that turtle-dove, I will wash my hands of everything, and transfer myself to Naples. The Christians talk, also, of a kind of washing of the hands; that is evidently a method by which, if a man has an affair with them, he may finish it decisively. What good people these Christians are, and how ill men speak of them! O God! such is the justice of this world. But I love that religion, since it does not permit killing; but if it does not permit killing, it certainly does not permit stealing, deceit, or false testimony; hence I will not say that it is easy. It teaches, evidently, not only to die honestly, as the Stoics teach, but to live honestly also. If ever I have property and a house, like this, and slaves in such numbers as Vinicius, perhaps I shall be a Christian as long as may be convenient. For a rich man can permit himself everything, even virtue. This is a religion for the rich; hence I do not understand how there are so many poor among its adherents. What good is it for them, and why do they let virtue tie their hands? I must think over this sometime. Meanwhile praise to thee, Hermes! for helping me discover this badger. But if thou hast done so for the two white yearling heifers with gilded horns, I know thee not. Be ashamed, O slayer of Argos! such a wise god as thou, and not foresee that thou wilt get nothing! I will offer thee my gratitude; and if thou prefer two beasts to it, thou art the third beast thyself, and in the best event thou shouldst be a shepherd, not a god. Have a care, too, lest I, as a philosopher, prove to men that thou art non-existent, and then all will cease to bring thee offerings. It is safer to be on good terms with philosophers."„Ha Ursus megöli Glaucust - elmélkedett magában Chilon -, az még jobb lesz, de ha nem ölné is meg, az is jó lesz, mert azt fogja mutatni, mennyire nehezükre esik a keresztényeknek embert ölni. Lám, Glaucust úgy festettem le, mint Júdás édesfiát és minden keresztények árulóját; olyan ékesszólással beszéltem, hogy még a kő is megindultan ígérte volna meg, hogy Glaucus fejére esik, s mégis milyen nehezen sikerült rábírnom azt a lygius medvét az ígéretre, hogy ráteszi a mancsát... Habozott, vonakodott, nagy bűnbánatára és vezeklésére hivatkozott. Úgy látszik, náluk az nem szokás... A saját sérelmekért meg kell bocsátani, a másokét sem nagyon szabad megbosszulni, ergo gondold meg, Chilon barátom, mi fenyegethet? Glaucus­nak nem szabad bosszút állania rajtad... Ha Ursus nem öli meg Glaucust olyan nagy bűnért, amilyen az összes keresztények elárulása, akkor annál kevésbé öl meg téged egy olyan kis bűnért, amilyen egy keresztény elárulása. Egyébként ha egyszer e nekihevült gúnárnak megmutatom ama gerle fészkét, máris mosom kezeimet, s visszaköltözöm Neapolisba. A keresztények is beszélnek valamiféle kézmosásról, úgy látszik, ez valami olyan mód, amivel az ember befejezheti a velük való ügyét. Jó emberek azok a keresztények, s lám, mennyi rosszat mondanak róluk! Ó, istenek, hát van igazság ezen a világon? Én szeretem tanukat, mert tiltja az ölést. De ha tiltja az emberölést, akkor nyilván lopni, csalni sem enged, meg a hamis tanúskodást is tiltja, akkor pedig nem mondhatnám, hogy valami nagyon könnyű megtartani. Úgy látszik, arra tanít, hogy nemcsak meghalni kell becsületesen, amint a sztoikusok mondják, hanem élni is. Ha valamikor megszedem magam, s olyan házam lesz, mint ez, és ennyi rabszolgám, akkor talán magam is keresztény leszek mindaddig, amíg hasznát látom. Mert a gazdag ember mindent megengedhet magának, még azt is, hogy erényes legyen... Igen! Ez gazdagoknak való vallás, nem értem hát, miért van közöttük mégis annyi szegény ember. Mi hasznuk belőle; hogy erényesek, s miért tűrik, hogy az erény megkösse a kezüket? Egyszer már gondolkoznom kell ezen. Addig is hála neked, Hermes, hogy megengedted megtalálnom azt a borzot... De ha ezt azért a két egyéves fehér üszőért tetted, amelyeknek a szarvát is meg kell aranyoztatnom, akkor nem ismerek rád. Szégyelld magad, Argos legyőzője! Hogy egy ilyen okos isten ne lássa előre, hogy nem kap semmit! Felajánlom neked hálámat, s ha hálámnál többre becsülsz két szarvasmarhát, akkor magad vagy a harmadik, s a legjobb esetben is csak pásztor lehetnél, nem pedig isten. Jól vigyázz, hogy mint filozófus be ne bizonyítsam az embereknek, hogy nem létezel, mert akkor senki sem vinne neked több áldozatot. A filozófusokkal nem árt jóban lenni.”
Speaking thus to himself and to Hermes, he stretched on the sofa, put his mantle under his head, and was sleeping when the slave removed the dishes. He woke,--or rather they roused him,--only at the coming of Croton. He went to the atrium, then, and began to examine with pleasure the form of the trainer, an ex-gladiator, who seemed to fill the whole place with his immensity. Croton had stipulated as to the price of the trip, and was just speaking to Vinicius.Amíg így elbeszélgetett önmagával és Hermesszel, végignyújtózott a padon, palástját feje alá tette, s mikor a rabszolgák leszedték az edényt, elaludt. Csak akkor ébredt fel, illetőleg kel­tették fel, mikor Kroton megérkezett. Ekkor átment az atriumba, s kedvteléssel szemlélgette az exgladiátor, lanista hatalmas alakját, mely óriási tömegével szinte az egész atriumot megtöltötte. Kroton már megalkudott a vállalkozás díjában, s éppen azt mondta Viniciusnak:
"By Hercules! it is well, lord," said he, "that thou hast sent to-day for me, since I shall start to-morrow for Beneventum, whither the noble Vatinius has summoned me to make a trial, in presence of Cæsar, of a certain Syphax, the most powerful negro that Africa has ever produced. Dost thou imagine, lord, how his spinal column will crack in my arms, or how besides I shall break his black jaw with my fist?"- Herculesre! Jó, hogy ma küldtél értem, uram, mert holnap Beneventumba megyek, ahova a nemes Vatinius hívott meg, hogy a Caesar jelenlétében megbirkózzam egy bizonyos Sifaxszal, a legerősebb szerecsennel, akit Afrika valaha is világra hozott. Elképzelheted, uram, hogyan fog összeroppanni a gerince karjaim között, de ezenfelül egy ökölcsapással fekete állkapcsát is összezúzom.
"By Pollux! Croton, I am sure that thou wilt do that," answered Vinicius.- Polluxra! - felelte Vinicius. - Meg vagyok győződve róla, hogy meg is teszed, Kroton.
"And thou wilt act excellently," added Chilo. "Yes, to break his jaw, besides! That's a good idea, and a deed which befits thee. But rub thy limbs with olive oil to-day, my Hercules, and gird thyself, for know this, you mayst meet a real Cacus. The man who is guarding that girl in whom the worthy Vinicius takes interest, has exceptional strength very likely."- S jól is teszed - tette hozzá Chilon. - Igen!... Azonfelül zúzd össze az állkapcsát is! Ez jó ötlet, s hozzád méltó cselekedet. Hajlandó vagyok fogadni, hogy összezúzod az állkapcsát. De addig is kend be tagjaidat olajjal, Herculesem, és övezd fel magad, mert jegyezd meg, hogy valódi Cacusszal lehet dolgod. A tiszteletre méltó Vinicius által keresett leányka őrizője állítólag roppant erejű ember...
Chilo spoke thus only to rouse Croton's ambition.Chilon csak azért beszélt így, hogy Kroton becsvágyát fűtse, de Vinicius még megtoldotta:
"That is true," said Vinicius; "I have not seen him, but they tell me that he can take a bull by the horns and drag him wherever he pleases."- Úgy van. Én magam nem láttam ugyan, de hallottam, hogy a bikát a szarvánál fogva vonszolja, ahova éppen akarja.
"Oi!" exclaimed Chilo, who had not imagined that Ursus was so strong.- Jaj! - nyögött fel Chilon, mert nem képzelte, hogy Ursus ennyire erős lehet.
But Croton laughed, from contempt.De Kroton megvetőleg elmosolyodott.
"I undertake, worthy lord," said he, "to bear away with this hand whomever thou shalt point out to me, and with this other defend myself against seven such Lygians, and bring the maiden to thy dwelling though all the Christians in Rome were pursuing me like Calabrian wolves. If not, I will let myself be beaten with clubs in this impluvium."- Vállalkozom rá, tiszteletre méltó uram, hogy ezzel a kezemmel elragadom, akit éppen mondasz, s ezzel a másikkal megvédem magam hét olyan lygius ellen, s a leányzót elhozom a házadba, még ha Róma minden kereszténye mint megannyi calabriai farkas vetné is utánam magát.
"Do not permit that, lord," cried Chilo. "They will hurl stones at us, and what could his strength effect? Is it not better to take the girl from the house,--not expose thyself or her to destruction?"- Ne engedd meg neki, uram! - kiáltotta Chilon. - Majd megdobálnak kövekkel, s akkor mit ér az ő ereje? Nem jobb a házból elvinni a szüzet, s nem kockáztatni sem az ő, sem a magunk életét?
"This is true, Croton," said Vinicius.- Ezt kell tenni, Kroton! - jelentette ki Vinicius.
"I receive thy money, I do thy will! But remember, lord, that to-morrow I go to Beneventum."- Te fizetsz, te parancsolsz! De el ne feledd, uram, hogy holnap Beneventumba megyek.
"I have five hundred slaves in the city," answered Vinicius.- Itt a városban is ötszáz rabszolgám van - felelte Vinicius.
He gave them a sign to withdraw, went to the library himself, and sitting down wrote the following words to Petronius,--Azzal intett nekik, hogy elmehetnek, maga pedig a könyvtárba ment, s a következő levelet írta Petroniusnak:
"The Lygian has been found by Chilo. I go this evening with him and Croton to Ostrianum, and shall carry her off from the house to-night or to-morrow. May the gods pour down on thee everything favorable. Be well, O carissime! for joy will not let me write further."„Chilon megtalálta Lygiát. Ma este vele és Krotonnal az Ostrianumba megyek, és vagy azonnal elragadom a leányt, vagy holnap a házából. Az istenek áldjanak meg minden jóval. Járj egészséggel, carissime, mert a nagy örömtől nem bírok többet írni.”
Laying aside the reed then, he began to walk with quick step; for besides delight, which was overflowing his soul, he was tormented with fever. He said to himself that to-morrow Lygia would be in that house. He did not know how to act with her, but felt that if she would love him he would be her servant. He recalled Acte's assurance that he had been loved, and that moved him to the uttermost. Hence it would be merely a question of conquering a certain maiden modesty, and a question of certain ceremonies which Christian teaching evidently commanded. But if that were true, Lygia, when once in his house, would yield to persuasion or superior force; she would have to say to herself, "It has happened!" and then she would be amiable and loving.S az írónádat letéve, gyors léptekkel járkált fel s alá a szobában, mert a lelkét eltöltő nagy öröm mellett a láz is emésztette. Elmondta magában, hogy Lygia holnap itt lesz, ebben a házban. Még nem tudta, hogyan fog vele bánni, de érezte, hogy ha a leány szeretni fogja, akkor ő a szolgája lesz. Eszébe jutott, amit Akté mondott, hogy Lygia szerette őt, s ez végképp meg­indította. Akkor hát csupán arról lesz szó, hogy bizonyos szűzi szemérmet kell leküz­denie, meg valamiféle fogadalmakat, amelyeket nyilván a keresztény vallás követel. De ha így van, akkor amint Lygia itt lesz az ő házában, s akár a rábeszélésnek, akár az erőszaknak enged, el kell mondania magában: „Megtörtént!”, s azután már engedelmes lesz, s szeretni fogja őt.
But Chilo appeared and interrupted the course of these pleasant thoughts.De Chilon megjelenése elvágta e boldog elmélkedés fonalát.
"Lord," said the Greek, "this is what has come to my head. Have not the Christians signs, 'passwords,' without which no one will be admitted to Ostrianum? I know that it is so in houses of prayer, and I have received those passwords from Euricius; permit me then to go to him, lord, to ask precisely, and receive the needful signs."- Uram - kezdte a görög -, íme, mi jutott még eszembe: hátha a keresztényeknek vannak bizonyos jegyeik vagy jelszavaik, amelyek nélkül senkit be nem engednek az Ostrianumba? Tudom, hogy az imaházakban így van, s hogy ilyen jegyet kaptam én Euriciustól; engedd hát meg, hogy elmenjek hozzá, s pontosan kikérdezzem, és ellássam magam ilyen jegyekkel, ha szükség lesz rá.
"Well, noble sage," answered Vinicius, gladly; "thou speakest as a man of forethought, and for that praise belongs to thee. Thou wit go, then, to Euricius, or whithersoever it may please thee; but as security thou wilt leave on this table here that purse which thou hast received from me."- Helyes, bölcs és nemes férfiú - felelte Vinicius vidáman. - Beszéded nagy körültekintésre vall, és ezért dicséretet érdemelsz. Elmégy hát Euriciushoz, vagy ahova akarsz, de azt az erszényt, amelyet tőlem kaptál, itt hagyod ezen az asztalon.
Chilo, who always parted with money unwillingly, squirmed; still he obeyed the command and went out. From the Carinæ to the Circus, near which was the little shop of Euricius, it was not very far; hence he returned considerably before evening.Chilon sosem vált meg szívesen a pénztől, most is fintort vágott hát, de azért engedett a parancsnak s távozott. A Carinae nem volt messze a cirkusztól, amely mellett Euricius boltja volt, így hát még jóval alkonyat előtt vissza is tért.
"Here are the signs, lord. Without them they would not admit us. I have inquired carefully about the road. I told Euricius that I needed the signs only for my friends; that I would not go myself, since it was too far for my advanced age; that, moreover, I should see the Great Apostle myself to-morrow, and he would repeat to me the choicest parts of his sermon."- Íme, itt a jegyek, uram. Ezek nélkül nem engedtek volna be. Pontosan tudakozódtam az út felől is, s ugyanakkor megmondtam Euriciusnak, hogy a jegyekre csak barátaim számára van szükségem, én ugyanis nem megyek el, mert öreg vagyok már, s az nekem igen messze van, ellenben holnap találkozom a nagy apostollal, s ő elmondja nekem beszéde legszebb részleteit.
"How! Thou wilt not be there? Thou must go!" said Vinicius.- Hogyan, nem leszel ott? Ott kell lenned! - jelentette ki Vinicius.
"I know that I must; but I will go well hooded, and I advise thee to go in like manner, or we may frighten the birds."- Tudom, hogy ott kell lennem, de csuklyát húzok a fejemre, s nektek is ezt tanácsolom, mert különben elriaszthatjuk a madárkákat.
In fact they began soon to prepare, for darkness had come on the world. They put on Gallic cloaks with hoods, and took lanterns; Vinicius, besides, armed himself and his companions with short, curved knives; Chilo put on a wig, which he obtained on the way from the old man's shop, and they went out, hurrying so as to reach the distant Nomentan Gate before it was closed.Kis idő múlva csakugyan készülődni kezdtek, mert odakint már alkonyodott. Csuklyás gall palástot öltöttek, s lámpást fogtak a kezükbe. Ezenfelül Vinicius fel is fegyverezte magát és társait rövid, görbe késsel. Chilon parókát tett a fejére, amellyel Euriciushoz menet látta el magát, s gyorsan elindultak, hogy a távoli Porta Nomentanát elérjék, még mielőtt bezárnák.
Chapter XXHUSZADIK FEJEZET
THEY went through the Vicus Patricius, along the Viminal to the former Viminal gate, near the plain on which Diocletian afterward built splendid baths. They passed the remains of the wall of Servius Tullius, and through places more and more deserted they reached the Via Nomentana; there, turning to the left, towards the Via Salaria, they found themselves among hills full of sand-pits, and here and there they found graveyards.A Vicus Patríciuson a Viminalis mentén haladtak a régi Porta Viminalisig. Azon a síkságon jártak, amelyen később Diocletianus pompás fürdőt építtetett. Elhagyták Servius Tullius falainak maradványalt, s már pusztább helyeken át jutottak el a Via Nomentanára. Ott pedig balra fordulva, Salaria felé tartottak, s dombos vidékre jutottak, mely tele volt homok­bányákkal, sőt itt-ott temetőkkel is.
Meanwhile it had grown dark completely, and since the moon had not risen yet, it would have been rather difficult for them to find the road were it not that the Christians themselves indicated it, as Chilo foresaw.Közben egészen besötétedett, s mivel a hold még nem kelt fel, az utat elég nehéz lett volna megtalálniuk, ha a keresztények - amint Chilon előre látta - maguk nem jelezték volna.
In fact, on the right, on the left, and in front, dark forms were evident, making their way carefully toward sandy hollows. Some of these people carried lanterns,--covering them, however, as far as possible with mantles; others, knowing the road better, went in the dark. The trained military eye of Vinicius distinguished, by their movements, younger men from old ones, who walked with canes, and from women, wrapped carefully in long mantles. The highway police, and villagers leaving the city, took those night wanderers, evidently, for laborers, going to sand-pits; or grave-diggers, who at times celebrated ceremonies of their own in the night-time. In proportion, however, as the young patrician and his attendants pushed forward, more and more lanterns gleamed, and the number of persons grew greater. Some of them sang songs in low voices, which to Vinicius seemed filled with sadness. At moments a separate word or a phrase of the song struck his ear, as, for instance, "Awake, thou that sleepest," or "Rise from the dead"; at times, again, the name of Christ was repeated by men and women.S valóban, jobbra-balra és elöl, mindenütt sötét alakokat láttak, amint óvatosan igyekeztek a homokos szurdékok felé. Némelyikük kezében lámpás volt, amit azonban igyekeztek palástjukkal eltakarni de akik az utat jobban ismerték, azok a sötétben baktattak előre. Vinicius gyakorlott katonaszeme mozgásuk után megkülönböztette a fiatalabb férfiakat a botra támaszkodó öregektől és a gondosan hosszú stólájukba burkolózó nőktől. A ritkán meg-megforduló járókelők meg a városból kifelé igyekvő falusiak ezeket az éjszakai vándorokat nyilván a homokbányákba siető munkásoknak vagy temető-testvéreknek nézték, akik néha éjszakánként szertartásos agapékat105 rendeztek. Amint azonban a fiatal patrícius és társai előbbre haladtak, körös-körül egyre gyakrabban villantak fel a lámpások, s egyre több embert láttak. Egyesek halkan énekeltek, s Viniciusnak úgy tetszett, hogy énekeik tele vannak vágyakozással. Énekükből néha a fülébe jutott egy-egy szófoszlány vagy mondat, mint: „Ébredj fel, alvó”, vagy „Kelj fel halottaidból”, máskor meg férfiak és nők egyaránt Krisztus nevét ismételgették.
But Vinicius turned slight attention to the words, for it came to his head that one of those dark forms might be Lygia. Some, passing near, said, "Peace be with thee!" or "Glory be to Christ!" but disquiet seized him, and his heart began to beat with more life, for it seemed to him that he heard Lygia's voice. Forms or movements like hers deceived him in the darkness every moment, and only when he had corrected mistakes made repeatedly did he begin to distrust his own eyes.De Vinicius nem nagyon figyelte a szavakat, mert az járt eszében, hogy hátha Lygia is ott van a sötét alakok között. Némelyek, közelükben haladva el, „Béke vele­tek!” vagy „Dicsőség a Krisztusnak!” szavakkal köszöntek, őt pedig elfogta a nyugtalanság, s szíve hevesebben kezdett dobogni, mert úgy érezte, hogy Lygia hangját hallja. A sötétben minduntalan megtévesztette egy-két hasonló alak vagy mozdulat, mikor aztán tévedésére rájött, kezdett nem hinni szemének.
The way seemed long to him. He knew the neighborhood exactly, but could not fix places in the darkness. Every moment they came to some narrow passage, or piece of wall, or booths, which he did not remember as being in the vicinity of the city. Finally the edge of the moon appeared from behind a mass of clouds, and lighted the place better than dim lanterns. Something from afar began at last to glimmer like a fire, or the flame of a torch.De az utat nagyon hosszúnak találta. Jól ismerte ezt a vidéket, a sötétben azonban nem tudott tájékozódni. Minduntalan felbukkantak a város körüli keskeny átjárók, majd falak marad­ványai meg épületek, amelyekre nem bírt visszaemlékezni. Végre a hold korongjának széle felvillant a meggyülemlett fellegek fölött, s jobban megvilágította a vidéket, mint a homályos lámpások. Végül valami felfénylett a távolban, mintha pásztortűz vagy fáklyaláng lett volna.
Vinicius turned to Chilo. "Is that Ostrianum?" asked he.Vinicius Chilonhoz hajolt, s megkérdezte, ez-e az Ostrianum.
Chilo, on whom night, distance from the city, and those ghostlike forms made a deep impression, replied in a voice somewhat uncertain,--Chilonra az éjszaka, a várostól való távolság és ezek a kísérteties alakok nyilván erős hatással voltak, kissé türelmetlenül felelte hát:
"I know not, lord; I have never been in Ostrianum. But they might praise God in some spot nearer the city."- Nem tudom, uram, sosem voltam az Ostrianumban. Azonban valahol a városhoz közelebb is dicsérhetnék Krisztust.
After a while, feeling the need of conversation, and of strengthening his courage, he added,--Kis idő múlva pedig, érezvén, hogy szüksége van a beszélgetésre és bátorsága felszítására, hozzátette:
"They come together like murderers; still they are not permitted to murder, unless that Lygian has deceived me shamefully."- Úgy gyülekeznek, akár a haramiák, pedig nem szabad ölniük, hacsak az a lygius alávalóan be nem csapott.
Vinicius, who was thinking of Lygia, was astonished also by the caution and mysteriousness with which her co-religionists assembled to hear their highest priest; hence he said,--Viniciusnak Lygián járt az esze, azonban őt is csodálatba ejtette ez a titokzatosság és óvatosság, amellyel Lygia hittestvérei gyülekeztek, hogy legnagyobb papjukat meghallgassák, tehát így szólt:
"Like all religions, this has its adherents in the midst of us; but the Christians are a Jewish sect. Why do they assemble here, when in the Trans-Tiber there are temples to which the Jews take their offerings in daylight?"- Mint minden vallásnak, ennek is vannak közöttünk hívei, de a keresztények zsidó szekta. Miért gyülekeznek itt, holott a Tiberisen túl vannak zsidó templomok, ahol a zsidók fényes nappal szoktak áldozni?
"The Jews, lord, are their bitterest enemies. I have heard that, before the present Cæsar's time, it came to war, almost, between Jews and Christians. Those outbreaks forced Claudius Cæsar to expell all the Jews, but at present that edict is abolished. The Christians, however, hide themselves from Jews, and from the populace, who, as is known to thee, accuse them of crimes and hate them."- Nem, uram. A zsidók éppen a legádázabb ellenségeik. Hallottam, hogy már a jelenlegi Caesar előtt csaknem háborúra került a sor közöttük és a zsidók között. Claudius Caesar már annyira megunta ezeket a zavargásokat, hogy kifizetett minden zsidót, ezt az edictumot azonban már érvénytelenítették. De a keresztények elrejtőzködnek a zsidók és a lakosság elől, amely - mint tudod - gonosztettek elkövetésével vádolja és gyűlöli őket.
They walked on some time in silence, till Chilo, whose fear increased as he receded from the gates, said,--Egy darabig szótlanul mentek, de aztán Chilon, akinek félelme annál nagyobb lett, minél jobban eltávolodtak a város kapujától, megszólalt:
"When returning from the shop of Euricius, I borrowed a wig from a barber, and have put two beans in my nostrils. They must not recognize me; but if they do, they will not kill me. They are not malignant! They are even very honest. I esteem and love them."- Euriciustól hazafelé menet egy borbélytól kölcsönvettem egy parókát, s az orromba benyomtam két szem babot. Remélem, nem ismernek fel. De ha felismernének, sem ölnek meg. Nem rossz emberek ezek! Sőt, nagyon derék emberek, s én szeretem és becsülöm őket.
"Do not win them to thyself by premature praises," retorted Vinicius.- Ne akard őket idő előtt megnyerni magadnak dicséreteiddel - felelte Vinicius.
They went now into a narrow depression, closed, as it were, by two ditches on the side, over which an aqueduct was thrown in one place. The moon came out from behind clouds, and at the end of the depression they saw a wall, covered thickly with ivy, which looked silvery in the moonlight. That was Ostrianum.Most egy szűk szurdékba jutottak, melyet kétoldalt töltésfélék szegélyeztek, s ezek fölött egy helyen keresztülhaladt az aquaeductus.106 Közben a hold felbukkant a felhők mögül, s a szurdék-út végén egy falat pillantottak meg, melyet a holdfénytől ezüstösen csillogó sűrű borostyán bontott. Ez volt az Ostrianum.
Vinicius's heart began to beat now with more vigor.Vinicius szíve hevesebben kezdett dobogni.
At the gate two quarryrnen took the signs from them. In a moment Vinicius and his attendants were in a rather spacious place enclosed on all sides by a wall. Here and there were separate monuments, and in the centre was the entrance to the hypogeum itself, or crypt. In the lower part of the crypt, beneath the earth, were graves; before the entrance a fountain was playing. But it was evident that no very large number of persons could find room in the hypogeum; hence Vinicius divined without difficulty that the ceremony would take place outside, in the space where a very numerous throng was soon gathered.A kapuban két fossor107 elszedte a jegyeket. Kis idő múlva Vinicius és társai egy minden oldalról fallal körülvett tágas helyen voltak. Imitt-amott különálló síremlékek álltak, s középütt volt a tulajdonképpeni hypogaeum, vagyis kripta, melynek alsó része már a föld felszíne alá süllyedt; ebben voltak a sírboltok, a kripta bejárata előtt pedig szökőkút csobogott. Nyilvánvaló volt, hogy túlságosan nagy tömeg nem férne be a hypogaeumba. Vinicius mindjárt gondolta is, hogy a szertartás a szabad ég alatt, az udvaron fog lefolyni, ahol rövidesen igen nagyszámú tömeg gyűlt össze.
As far as the eye could reach, lantern gleamed near lantern, but many of those who came had no light whatever. With the exception of a few uncovered heads, all were hooded, from fear of treason or the cold; and the young patrician thought with alarm that, should they remain thus, he would not be able to recognize Lygia in that crowd and in the dim light.Ameddig a szem ellát, egyik lámpás a másik mellett villogott, de sok embernek nem is volt lámpása. Alig néhány fedetlen fej látszott, a többin, az árulóktól való félelem vagy talán a hűvös idő miatt, csuklya volt, s a fiatal patrícius félve gondolt rá, hogy ha ez végig így marad, akkor ebben a tömegben a bágyadt fény mellett lehetetlen lesz Lygiát felismernie.
But all at once, near the crypt, some pitch torches were ignited and put into a little pile. There was more light. After a while the crowd began to sing a certain strange hymn, at first in a low voice, and then louder. Vinicius had never heard such a hymn before. The same yearning which had struck him in the hymns murmured by separate persons on the way to the cemetery, was heard now in that, but with far more distinctness and power; and at last it became as penetrating and immense as if together with the people, the whole cemetery, the hills, the pits, and the region about, had begun to yearn. It might seem, also, that there was in it a certain calling in the night, a certain humble prayer for rescue in wandering and darkness.De a kripta mellett egyszerre meggyújtottak néhány szurkos fáklyát, s kisebb máglyába rakták. Most már világosabb lett. A tömeg csakhamar egy furcsa himnuszfélét kezdett énekelni, előbb halkan, azután hangosabban. Vinicius soha életében nem hallott ilyen éneket. Ugyanaz a vágyakozás, amely már útközben meglepte, amint az egyes emberek énekéből kizengett, csendült meg ebben a himnuszban is, csak sokkal világosabban és erősebben, s a végén már annyira magával ragadó és hatalmas volt, mintha nemcsak az emberek vágyakoztak volna, hanem ez az egész temető, a dombok, a mélyutak és az egész vidék. Olyan volt ez, mint valami segítségkérés, a sötétségben eltévedt ember alázatos könyörgése a menekülésért.
Eyes turned upward seemed to see some one far above, there on high, and outstretched hands seemed to implore him to descend. When the hymn ceased, there followed a moment as it were of suspense,--so impressive that Vinicius and his companions looked unwittingly toward the stars, as if in dread that something uncommon would happen, and that some one would really descend to them.A felfelé néző szemek mintha láttak volna valakit fent a magasban, s a kinyújtott kezek mintha könyörögtek volna, hogy szálljon alá. Mikor az ének halkult, mintha pillanatnyi várakozás következett volna, de olyan magával ragadó, hogy Vinicius és társai önkéntelenül is felnéztek a csillagok felé, félve, hogy valóban valami rendkívüli dolog fog történni, s hogy valaki csakugyan leszáll onnan.
Vinicius had seen a multitude of temples of most various structure in Asia Minor, in Egypt, and in Rome itself; he had become acquainted with a multitude of religions, most varied in character, and had heard many hymns; but here, for the first time, he saw people calling on a divinity with hymns,--not to carry out a fixed ritual, but calling from the bottom of the heart, with the genuine yearning which children might feel for a father or a mother. One had to be blind not to see that those people not merely honored their God, but loved him with the whole soul. Vinicius had not seen the like, so far, in any land, during any ceremony, in any sanctuary; for in Rome and in Greece those who still rendered honor to the gods did so to gain aid for themselves or through fear; but it had not even entered any one's head to love those divinities.Vinicius Kis-Ázsiában, Egyiptomban, sőt Rómában is számtalan különféle templomot látott és vallást ismert meg, rengeteg éneket hallott, itt azonban csak most először látott olyan embereket, akik nem azért hívják énekükkel az istenséget, mert valami meghatározott szertartást akarnak elvégezni, hanem szívük mélyéből s olyan őszinte vágyakozással, ahogyan a gyermek vágyakozik apja vagy anyja után. Csak a vak nem látta, hogy ezek az emberek nemcsak tisztelik istenüket, hanem teljes szívükből szeretik is, ezt pedig Vinicius eddig soha, egyetlen országban, egyetlen szertartásnál, egyetlen templomban sem látta, mert akik Rómában és Görögországban még tiszteletet adtak az isteneknek, ezt azért tették, hogy segítségüket megnyerjék, vagy mert féltek tőlük, de az senkinek eszébe sem jutott, hogy szeresse is őket.
Though his mind was occupied with Lygia, and his attention with seeking her in the crowd, he could not avoid seeing those uncommon and wonderful things which were happening around him. Meanwhile a few more torches were thrown on the fire, which filled the cemetery with ruddy light and darkened the gleam of the lanterns. That moment an old man, wearing a hooded mantle but with a bare head, issued from the hypogeum. This man mounted a stone which lay near the fire.S ámbár gondolatai Lygia körül jártak, s feszülten figyelt, hogy a leányt felismerje a tömegben, mégis lehetetlen volt nem látnia azokat a rendkívüli, különös dolgokat, amelyek körülötte végbementek. Közben néhány fáklyát vetettek a tűzre, s az vörös fénnyel árasztotta el a temetőt, és elhomályosította a lámpások világát. Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre.
The crowd swayed before him. Voices near Vinicius whispered, "Peter! Peter!" Some knelt, others extended their hands toward him. There followed a silence so deep that one heard every charred particle that dropped from the torches, the distant rattle of wheels on the Via Nomentana, and the sound of wind through the few pines which grew close to the cemetery.Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: „Petrus! Petrus!...” Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtottak feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyákról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínia lombjai között.
Chilo bent toward Vinicius and whispered,--Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:
"This is he! The foremost disciple of Christ-a fisherman!"- Ő az. A Krisztus első tanítványa, egy halász!
The old man raised his hand, and with the sign of the cross blessed those present, who fell on their knees simultaneously. Vinicius and his attendants, not wishing to betray themselves, followed the example of others. The young man could not seize his impressions immediately, for it seemed to him that the form which he saw there before him was both simple and uncommon, and, what was more, the uncommonness flowed just from the simplicity. The old man had no mitre on his head, no garland of oak-leaves on his temples, no palm in his hand, no golden tablet on his breast, he wore no white robe embroidered with stars; in a word, he bore no insignia of the kind worn by priests--Oriental, Egyptian, or Greek--or by Roman flamens. And Vinicius was struck by that same difference again which he felt when listening to the Christian hymns; for that "fisherman," too, seemed to him, not like some high priest skilled in ceremonial, but as it were a witness, simple, aged, and immensely venerable, who had journeyed from afar to relate a truth which he had seen, which he had touched, which he believed as he believed in existence, and he had come to love this truth precisely because he believed it. There was in his face, therefore, such a power of convincing as truth itself has. And Vinicius, who had been a sceptic, who did not wish to yield to the charm of the old man, yielded, however, to a certain feverish curiosity to know what would flow from the lips of that companion of the mysterious "Christus," and what that teaching was of which Lygia and Pomponia Græcina were followers.Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a keresztjelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerű­ségéből fakad. Az aggastyánnak nem volt mitra a fején, sem tölgykoszorú a homlokán, sem pálmaág a kezében, sem aranytáblácska a mellén, sem hímzett csillagokkal díszített vagy fehér köntöse, vagyis nem volt rajta semmiféle olyan jel, amilyeneket a keleti, az egyiptomi és görög papok vagy a római flamenek viseltek. Viniciust most ugyanaz a különbség ütötte meg, amelyet akkor érzett, mikor a keresztények énekét hallotta, mert ezt a „halászt” nem a szer­tartásokban járatos főpapfélének látta, hanem egy egyszerű, idős és rendkívül tiszteletreméltó tanúnak, aki messziről jött, hogy elmondjon itt valami igazságot, amelyet látott, amelyet meg is tapintott, s amelyet elhitt, mint ahogyan a természetes dolgokat elhiszi az ember, s mivel elhitte, meg is szerette. Arcából a meggyőződés akkora ereje sugárzott, amilyen csak magában az igazságban van. Vinicius pedig mint szkeptikus, nem akarván átengedni magát az aggastyán varázsának, lázas kíváncsisággal várta, mit fog mondani a titokzatos „Chrestos” e társa, s milyenek azok a tanok, amelyeket Lygia és Pomponia Graecina vall.
Meanwhile Peter began to speak, and he spoke from the beginning like a father instructing his children and teaching them how to live. He enjoined on them to renounce excess and luxury, to love poverty, purity of life, and truth, to endure wrongs and persecutions patiently, to obey the government and those placed above them, to guard against treason, deceit, and calumny; finally, to give an example in their own society to each other, and even to pagans.Közben Péter beszélni kezdett, eleinte úgy, mint az atya, aki gyermekeit inti, és tanítja, hogy miként éljenek. Megparancsolta nekik, hogy mondjanak le a fényűzésről meg az élvezetekről, s szeressék a szegénységet, a tiszta erkölcsöket, az igazságot, hogy türelmesen viseljék el a sérelmeket és üldöztetést, engedelmeskedjenek feljebbvalóiknak és a hatóságoknak, óvakodjanak az árulástól, csalástól és rágalmazástól, s végül hogy jó példával járjanak egyik a másik előtt, sőt a pogányok előtt is.
Vinicius, for whom good was only that which could bring back to him Lygia, and evil everything which stood as a barrier between them, was touched and angered by certain of those counsels. It seemed to him that by enjoining purity and a struggle with desires the old man dared, not only to condemn his love, but to rouse Lygia against him and confirm her in opposition. He understood that if she were in the assembly listening to those words, and if she took them to heart, she must think of him as an enemy of that teaching and an outcast.Vinicius szemében csak az volt jó, ami visszaadhatta neki Lygiát, ellenben minden rossz volt, ami akadályként állhatott kettőjük közé - e tanácsok némelyike tehát bántotta, sőt haragra is ingerelte, mert úgy érezte, hogy mikor az aggastyán a tisztaságot és a vágyak elleni harcot követeli, ezzel nemcsak az ő szerelmét merészeli elítélni, hanem Lygiát is ellene hangolja, s ellenállásra buzdítja. Megértette, hogy ha a leány itt van az egybegyűltek között, hallja e szavakat, s azokat a szívébe fogadja, akkor e pillanatban őrá, Viniciusra csak mint e tanok ellenségére és méltatlan emberre gondolhat.
Anger seized him at this thought. "What have I heard that is new?" thought he. "Is this the new religion? Every one knows this, every one has heard it. The Cynics enjoined poverty and a restriction of necessities; Socrates enjoined virtue as an old thing and a good one; the first Stoic one meets, even such a one as Seneca, who has five hundred tables of lemon-wood, praises moderation, enjoins truth, patience in adversity, endurance in misfortune,--and all that is like stale, mouse-eaten grain; but people do not wish to eat it because it smells of age."E gondolatra elfutotta a méreg. „Mi újat hallottam? - mondta magában. - Hát ez lenne az az új tanítás? Ezt már mindenki tudja, mindenki hallotta. Hiszen a szegénységet és a szükségletek korlátozását akarják a cinikusok is, hiszen az erényt mint régi jó dolgot hirdette Socrates is, hiszen bármelyik sztoikus, meg Seneca is, akinek ötszáz citromfa asztala van, a mértékletességet dicséri, az igazságot hirdeti, az ellentéteknél türelmességet, a balsorsban pedig állhatatosságot követel, de mindez csak olyan, akár az állott gabona, amelyet már csak az egerek esznek meg, az embereknek nem kell, mert a régiségtől dohos.”
And besides anger, he had a feeling of disappointment, for he expected the discovery of unknown, magic secrets of some kind, and thought that at least he would hear a rhetor astonishing by his eloquence; meanwhile he heard only words which were immensely simple, devoid of every ornament. He was astonished only by the mute attention with which the crowd listened.De a harag mellett még mintha csalódást is érzett volna, mert ő valami ismeretlen, boszorkányos titkok felfedését vagy legalábbis egy csodálatosan ékesszóló rhetor szónoklatát várta, ehelyett azonban csupa rendkívül egyszerű, dísztelen szót hallott. Csak azon a mély csenden és figyelmen csodálkozott, amellyel ez a tömeg a beszédet hallgatta.
But the old man spoke on to those people sunk in listening,--told them to be kind, poor, peaceful, just, and pure; not that they might have peace during life, but that they might live eternally with Christ after death, in such joy and such glory, in such health and delight, as no one on earth had attained at any time. And here Vinicius, though predisposed unfavorably, could not but notice that still there was a difference between the teaching of the old man and that of the Cynics, Stoics, and other philosophers; for they enjoin good and virtue as reasonable, and the only thing practical in life, while he promised immortality, and that not some kind of hapless immortality beneath the earth, in wretchedness, emptiness, and want, but a magnificent life, equal to that of the gods almost. He spoke meanwhile of it as of a thing perfectly certain; hence, in view of such a faith, virtue acquired a value simply measureless, and the misfortunes of this life became incomparably trivial. To suffer temporally for inexhaustible happiness is a thing absolutely different from suffering because such is the order of nature. But the old man said further that virtue and truth should be loved for themselves, since the highest eternal good and the virtue existing before ages is God; whoso therefore loves them loves God, and by that same becomes a cherished child of His.Az aggastyán pedig tovább beszélt ezeknek a lelkesen hallgató embereknek, hogy legyenek jók, csendesek, igazságosak, szegények és tiszták, nem azért, hogy életükben békességük legyen, hanem hogy haláluk után örökké élhessenek a Krisztusban, olyan vidámságban, olyan dicsőségben, olyan virágzó örömben, amilyenben itt a földön soha senkinek sem volt része. S bár Viniciusra az előbbiek kellemetlenül hatottak, most lehetetlen volt meg nem értenie, hogy mégiscsak van valami különbség az aggastyán taní­tása és aközött, amit a cinikusok, a sztoikusok és egyéb filozófusok mondanak, azok ugyan­is a jóságot és az erényt mint az életben egyedül gyakorlati értékű okos dolgokat aján­lották, ez azonban halhatatlanságot ígért értük, mégpedig nem valami silány halhatatlanságot a föld alatt, unalomban, meddőségben és pusztaságban, hanem nagyszerű, csaknem az isteneké­hez hasonló örök életet. S erről úgy beszélt, mint egészen biztos dologról. Ilyen erős hit mellett tehát az erény szinte határtalan értékre tett szert, az élet csapásai pedig semmiségeknek látszottak, hiszen a határtalan boldogságért pillanatnyilag szenvedni egészen más, mint csak azért szenvedni, mert ez a természet rendje. De az öreg tovább beszélt, hogy az erényt és az igazságot önmagukért kell szeretni, mert az öröktől fogva élő legfőbb jó és legfőbb erény az Isten, aki tehát ezeket szereti, az Istent szereti, s ezáltal ő maga is az Isten szeretett gyermekévé válik.
Vinicius did not understand this well, but he knew previously, from words spoken by Pomponia Græcina to Petronius, that, according to the belief of Christians, God was one and almighty; when, therefore, he heard now again that He is all good and all just, he thought involuntarily that, in presence of such a demiurge, Jupiter, Saturn, Apollo, Juno, Vesta, and Venus would seem like some vain and noisy rabble, in which all were interfering at once, and each on his or her own account.Vinicius ezt nem értette meg jól, de azt már régebbről tudta abból, amit Pomponia Graecina Petroniusnak mondott, hogy ez az Isten a keresztények felfogása szerint mindenható, mikor tehát most azt hallotta, hogy még a legfőbb jó és legfőbb igazság is, önkéntelenül is arra gondolt, hogy egy ilyen demiurgosszal szemben Iuppiter, Saturnus, Apolló, Iuno, Vesta és Venus nem lehetnének mások, mint egy nyomorúságos, lármás csürhe, amelyben mind együttesen is, meg külön-külön a maguk szakállára is latorkodnak.
But the greatest astonishment seized him when the old man declared that God was universal love also; hence he who loves man fulfils God's supreme command. But it is not enough to love men of one's own nation, for the God-man shed his blood for all, and found among pagans such elect of his as Cornelius the Centurion; it is not enough either to love those who do good to us, for Christ forgave the Jews who delivered him to death, and the Roman soldiers who nailed him to the cross, we should not only forgive but love those who injure us, and return them good for evil; it is not enough to love the good, we must love the wicked also, since by love alone is it possible to expel from them evil.De a legjobban akkor álmélkodott az ifjú, mikor az öreg azt magyarázta, hogy az Isten az örök szeretet is, aki tehát szereti az embereket, az az Isten legfőbb parancsolatát teljesíti. De nem elég az embernek csupán a saját honfitársait szeretnie, mert az Istenember mindenkiért ontotta vérét, s a pogányok között is talált már olyan választottakat, mint Cornelius centurio, s nem elég csak azokat szeretni, akik jót tettek velünk, mert Krisztus megbocsátott a zsidóknak is, akik őt halálra adták, meg a római katonáknak is, akik a keresztre szegezték, tehát nem elég megbocsátani azoknak, akik bántanak bennünket, hanem szeretni is kell őket, s a rosszért jóval kell nekik fizetnünk, nem elég a jókat szeretni, hanem a rosszakat is szeretni kell, mert csakis szeretettel lehet kigyomlálni belőlük a gonoszt.
Chilo at these words thought to himself that his work had gone for nothing, that never in the world would Ursus dare to kill Glaucus, either that night or any other night. But he comforted himself at once by another inference from the teaching of the old man; namely, that neither would Glaucus kill him, though he should discover and recognize him.Chilon e szavaknál arra gondolt, hogy munkája hiábavaló volt, mert Ursus nemcsak ezen az éjjelen, hanem sohasem meri megölni Glaucust. De vigasztalásul mindjárt a másik következtetést is levonta az aggastyán tanítá­sából, hogy tudniillik Glaucus sem öli meg őt, még ha felfedezné és felismerné is.
Vinicius did not think now that there was nothing new in the words of the old man, but with amazement he asked himself: "What kind of God is this, what kind of religion is this, and what kind of people are these?" All that he had just heard could not find place in his head simply. For him all was an unheard-of medley of ideas. He felt that if he wished, for example, to follow that teaching, he would have to place on a burning pile all his thoughts, habits, and character, his whole nature up to that moment, burn them into ashes, and then fill himself with a life altogether different, and an entirely new soul. To him the science or the religion which commanded a Roman to love Parthians, Syrians, Greeks, Egyptians, Gauls, and Britons, to forgive enemies, to return them good for evil, and to love them, seemed madness. At the same time he had a feeling that in that madness itself there was something mightier than all philosophies so far. He thought that because of its madness it was impracticable, but because of its impracticability it was divine. In his soul he rejected it; but he felt that he was parting as if from a field full of spikenard, a kind of intoxicating incense; when a man has once breathed of this he must, as in the land of the lotus-eaters, forget all things else ever after, and yearn for it only.Vinicius már nem gondolt arra, hogy az aggastyán szavaiban nincsen semmi újság, hanem álmélkodva tette fel magának a kérdést: micsoda Isten, micsoda tanítás, micsoda nép ez? Mindaz, amit hallott, egyszerűen nem fért a fejébe. Hallatlanul új fogalmak voltak ezek számára. Érezte, hogyha netán ő is követni akarná e tanítást, máglyába kellene raknia és hamuvá égetnie egész gondolkozásmódját, szokásait, jellemét, egész eddigi természetét, aztán merőben új élettel, tökéletesen új lélekkel kellene megtelnie. Úgy látta, hogy a tan, mely azt parancsolja neki, hogy szeresse a parthusokat, szíriaiakat, görögöket, egyiptomiakat, gallokat és britanniaiakat, hogy bocsásson meg ellenségeinek, fizessen nekik jóval a rosszért, és szeresse őket - merő őrület, de ugyanakkor érezte, hogy ebben az őrületben is van valami sokkal hatalmasabb, mint minden eddigi filozófiában. Úgy vélte, hogy őrült volta miatt megvalósíthatatlan, s meg­valósíthatatlansága folytán isteni. Lelkében elvetette, de érezte, hogy valami bódító illat árad felőle, mint a virágos rétről, s ha valaki ezt az illatot egyszer beszívta, mindent elfelejt, s csak ez után vágyakozik, akárcsak a lotophagusok108 országában.
It seemed to him that there was nothing real in that religion, but that reality in presence of it was so paltry that it deserved not the time for thought. Expanses of some kind, of which hitherto he had not had a suspicion, surrounded him,--certain immensities, certain clouds. That cemetery began to produce on him the impression of a meeting-place for madmen, but also of a place mysterious and awful, in which, as on a mystic bed, something was in progress of birth the like of which had not been in the world so far. He brought before his mind all that, which from the first moment of his speech, the old man had said touching life, truth, love, God; and his thoughts were dazed from the brightness, as the eyes are blinded from lightning flashes which follow each other unceasingly.Látta, hogy nincs benne semmi valóság, de a valóság hozzá képest mégis valami olyan haszontalan semmiség, amellyel nem érdemes értelmét foglalkoztatnia. Új világok, roppant térségek és fellegek vették körül, amelyekről eddig fogalma sem volt. Ez a temető az ő szemében mintha őrültek gyülekező­helye lett volna, de ugyanakkor rettenetes és titokzatos is, ahol, mint valami misztikus nyo­szolyán, születik valami, ami eddig nem volt a világon. Ismét összegezte magában mindazt, amit az aggastyán az első perctől kezdve az életről, az igazságról, a szeretetről és Istenről mondott, s gondolatai kápráztak a fénytől, mint ahogy a szem káprázik a szakadatlanul egy­mást követő villámlásoktól.
As is usual with people for whom life has been turned into one single passion, Vinicius thought of all this through the medium of his love for Lygia; and in the light of those flashes he saw one thing distinctly, that if Lygia was in the cemetery, if she confessed that religion, obeyed and felt it, she never could and never would be his mistress.Mindezeket Lygia iránti szerelmén át mérlegelte, mint általában az olyan emberek, akiknek élete egyetlen szenvedéllyé válik, s e villámlások fényénél egy dolgot látott világosan: azt, hogy ha Lygia itt van a temetőben, ha e tanokat vallja, hallgatja és érzi, akkor sosem lesz az ő szeretője.
For the first time, then, since he had made her acquaintance at Aulus's, Vinicius felt that though now he had found her he would not get her. Nothing similar had come to his head so far, and he could not explain it to himself then, for that was not so much an express understanding as a dim feeling of irreparable loss and misfortune. There rose in him an alarm, which was turned soon into a storm of anger against the Christians in general, and against the old man in particular. That fisherman, whom at the first cast of the eye he considered a peasant, now filled him with fear almost, and seemed some mysterious power deciding his fate inexorably and therefore tragically.Mióta Auluséknál megismerte, most először érezte meg, hogy még ha most visszaszerezné is, akkor sem nyeri őt vissza. Eddig soha ilyesmi nem jutott eszébe, de most sem tudott magának számot adni róla, mert ez nem is annyira világos bizonyosság, mint inkább valami jóvátehe­tetlen kár, valamiféle szerencsétlenség zavaros megérzése volt. Nyugtalanság kelt benne, amely csakhamar viharos haraggá változott általában a keresztények, különösen pedig az aggastyán ellen. Az a halász, akit első pillantásra parasztnak nézett, most szinte félelemmel töltötte el, s mintha titokzatos végzete lett volna, aki kérlelhetetlenül s egyúttal tragikusan dönti el sorsát.
The quarrymen again, unobserved, added torches to the fire; the wind ceased to sound in the pines; the flame rose evenly, with a slender point toward the stars, which were twinkling in a clear sky. Having mentioned the death of Christ, the old man talked now of Him only. All held the breath in their breasts, and a silence set in which was deeper than the preceding one, so that it was possible almost to hear the beating of hearts. That man had seen! and he narrated as one in whose memory every moment had been fixed in such a way that were he to close his eyes he would see yet. He told, therefore, how on their return from the Cross he and John had sat two days and nights in the supper-chamber, neither sleeping nor eating, in suffering, in sorrow, in doubt, in alarm, holding their heads in their hands, and thinking that He had died. Oh, how grievous, how grievous that was! The third day had dawned and the light whitened the walls, but he and John were sitting in the chamber, without hope or comfort. How desire for sleep tortured them (for they had spent the night before the Passion without sleep)! They roused themselves then, and began again to lament. But barely had the sun risen when Mary of Magdala, panting, her hair dishevelled, rushed in with the cry, "They have taken away the Lord!" When they heard this, he and John sprang up and ran toward the sepulchre. But John, being younger, arrived first; he saw the place empty, and dared not enter. Only when there were three at the entrance did he, the person now speaking to them, enter, and find on the stone a shirt with a winding sheet; but the body he found not.A fossor észrevétlenül ismét néhány fáklyát dobott a tűzre, a szél már nem zúgott a píneák lombjai között, a láng egyenesen tört a magasba élével a derült égbolton szikrázó csillagok felé fordulva, az aggastyán pedig a Krisztus haláláról megemlékezve, most már csak Róla beszélt. Mindenki lélegzet-visszafojtva hallgatta, még nagyobb csend lett, mint volt, annyira, hogy szinte a szívek dobogása is hallatszott. Az az ember látta! S úgy beszélt, ahogyan csak az tud, akinek minden perc annyira az emlékezetébe vésődött, hogy ha a szemét behunyta, akkor is maga előtt látta. Elmondta, hogy mikor a Kereszttől visszatért, Jánossal együtt két nap és két éjszaka ültek egy fogadóban étlen, álmatlan, fájdalomban és félelemben gyötrődve, kétségek között, s fejüket tenyerükbe hajtva tűnődtek azon, hogy ő meghalt. Ó, jaj, milyen nehéz volt az! Milyen nehéz! Már a harmadik nap virradt, a hajnal fehérre festette a falakat, ő pedig Jánossal együtt ott ült a fal tövében tanácstalanul, reményét vesztve. Ha az álom el­nyomta őket (mert az Úr kínszenvedése előtti éjszakát is átvirrasztották), azonnal felserkentek újra, s tovább sopánkodtak. Alig kelt fel a nap, egyszerre lebontott hajjal, lélekszakadva rohant be a magdalai Mária, s úgy kiabálta: „Elvitték az Urat!”, amit ők meghallva fel­ugrottak, s rohantak a helyszínre. János, aki fiatalabb volt, elsőnek ért oda, s mikor meglátta az üres sírt, nem mert bemenni. Csak mikor már mind a hárman ott voltak a nyílásnál, ő, aki ezt most elmondja, belépett, s megpillantotta a kövön a lepedőt meg a kötelékeket, de a testet nem látta sehol.
Fear fell on them then, because they thought that the priests had borne away Christ, and both returned home in greater grief still. Other disciples came later and raised a lament, now in company, so that the Lord of Hosts might hear them more easily, and now separately and in turn. The spirit died within them, for they had hoped that the Master would redeem Israel, and it was now the third day since his death; hence they did not understand why the Father had deserted the Son, and they preferred not to look at the daylight, but to die, so grievous was the burden.Nagyon megijedtek hát, mert azt hitték, hogy a papok rabolták el Krisztust, s még nagyobb gyötrelmek között tértek haza mindketten. Aztán jöttek a többi tanítványok is, s nagy jajveszékelést csaptak hol együtt, hogy könnyebben meghallja őket a Seregek Ura, hol pedig egyik a másik után. Lelkük elalélt, hiszen ők azt remélték, hogy a Mester megváltja Izraelt, s íme, már harmadnapja, hogy meghalt, nem értették tehát, hogy az Atya mért hagyta el Fiát, s jobb szerették volna többé meg nem pillantani a napot, hanem meghalni, olyan nehéznek érezték e terhet.
The remembrance of those terrible moments pressed even then from the eyes of the old man two tears, which were visible by the light of the fire, coursing down his gray beard. His hairless and aged head was shaking, and the voice died in his breast.E rettenetes napokra való visszaemlékezés még most is két könnycseppet csalt az aggastyán szemébe. A tűz fényénél jól látták, miként gördültek le ősz szakállán. Kopasz, öreg feje resz­ketett, s hangja elhalt mellében.
"That man is speaking the truth and is weeping over it," said Vinicius in his soul. Sorrow seized by the throat the simple-hearted listeners also. They had heard more than once of Christ's sufferings, and it was known to them that joy succeeded sorrow; but since an apostle who had seen it told this, they wrung their hands under the impression, and sobbed or beat their breasts.Vinicius így szólt magában: „Ez az ember igazat beszél, s azt siratja!” - s az egyszerű szívű hallgatók torkát is fojtogatta a fájdalom. Gyakran hallottak már Krisztus kínszenvedéséről, s tudták, hogy a szomorúság után öröm következik, de hogy most az apostol mondta, aki tulajdon szemével látta, ennek hatására zokogva tördelték kezüket, s mellüket verték.
But they calmed themselves gradually, for the wish to hear more gained the mastery. The old man closed his eyes, as if to see distant things more distinctly in his soul, and continued,--De lassanként lecsillapodtak, mert győzött bennük a kíváncsiság, hogy tovább hallgassák a beszédet. Az aggastyán behunyta a szemét, mintha jobban akarta volna látni a távoli dolgokat, s tovább beszélt:
"When the disciples had lamented in this way, Mary of Magdala rushed in a second time, crying that she had seen the Lord. Unable to recognize him, she thought him the gardener: but He said, 'Mary!' She cried 'Rabboni!' and fell at his feet. He commanded her to go to the disciples, and vanished. But they, the disciples, did not believe her; and when she wept for joy, some upbraided her, some thought that sorrow had disturbed her mind, for she said, too, that she had seen angels at the grave, but they, running thither a second time, saw the grave empty. Later in the evening appeared Cleopas, who had come with another from Emmaus, and they returned quickly, saying: 'The Lord has indeed risen!' And they discussed with closed doors, out of fear of the Jews. Meanwhile He stood among them, though the doors had made no sound, and when they feared, He said, 'Peace be with you!'- Amint tovább így siránkoztak, ismét berohant a magdalai Mária azzal, hogy látta az Urat. Ő a nagy fényességtől nem ismerte meg, s azt hitte, hogy a kertész az, de az Úr rászólt: „Mária!” Erre ő is felkiáltott: „Rabboni!”, s a lábához borult. Az Úr erre meghagyta neki, hogy menjen a tanítványokhoz, ő maga pedig eltűnt. De ők, a tanítványok, nem hitték el, s mikor felzokogott az örömtől, egyesek korholták, mások pedig azt hitték, hogy a fájdalom zavarta meg értelmét, mert azt is mondta, hogy a sírban angyalokat látott, holott ők, mikor másodszor is odamentek, a sírt üresen találták. Azután estefelé eljött Kleofás, aki egy másikkal útban volt Emmaus felé, s mindketten sietve visszatértek azzal, hogy „Feltámadt az Úr bizonnyal!”. S zárt ajtók mögött vitatkoztak, mert féltek a zsidóktól. Ekkor Ő megállt a szoba közepén, holott az ajtó meg sem csikordult, s mikor látta, mennyire megrémültek, megszólalt: „Békesség nektek.”
"And I saw Him, as did all, and He was like light, and like the happiness of our hearts, for we believed that He had risen from the dead, and that the seas will dry and the mountains turn to dust, but His glory will not pass.És láttam Őt, mint ahogy látták mindnyájan. Olyan volt, mint a világosság és mint a szívünk boldogsága, mert elhittük, hogy feltámadt, és hogy a tengerek kiszáradnak, a hegyek elporladnak, de az Ő dicsősége soha el nem múlik...
"After eight days Thomas Didymus put his finger in the Lord's wounds and touched His side; Thomas fell at His feet then, and cried, 'My Lord and my God!' 'Because thou hast seen me thou hast believed; blessed are they who have not seen and have believed!' said the Lord. And we heard those words, and our eyes looked at Him, for He was among us."S nyolc nap múlva Didymus Tamás ujját az Úr sebeibe bocsátotta, s megérintette oldalát, aztán a lábához borulva kiáltotta: „Én Uram és én Istenem!” Ő pedig azt felelte: „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem láttak és hittek!” S ezeket a szavakat hallottuk, s szemünk látta Őt, mert ott volt közöttünk.
Vinicius listened, and something wonderful took place in him. He forgot for a moment where he was; he began to lose the feeling of reality, of measure, of judgment. He stood in the presence of two impossibilities. He could not believe what the old man said; and he felt that it would be necessary either to be blind or renounce one's own reason, to admit that that man who said "I saw" was lying. There was something in his movements, in his tears, in his whole figure, and in the details of the events which he narrated, which made every suspicion impossible. To Vinicius it seemed at moments that he was dreaming. But round about he saw the silent throng; the odor of lanterns came to his nostrils; at a distance the torches were blazing; and before him on the stone stood an aged man near the grave, with a head trembling somewhat, who, while bearing witness, repeated, "I saw!"Vinicius hallgatta, s valami furcsa dolog történt vele. Egy pillanatra elfelejtette, hol van, elvesztette valóságérzetét, mértékérzetét és ítélőképességét. Két képtelenség között állt. Nem bírt hinni abban, amit az aggastyán mondott, viszont érezte, vaknak kellene lennie, vagy saját értelmét kellene megtagadnia, hogy elhiggye, ez az ember, aki azt mondta: „láttam” - hazudik. Volt valami a megindultságában, könnyeiben, egész alakjában meg az elmondott események részleteiben is, ami lehetetlenné tett minden gyanút. Vinicius néha úgy érezte, hogy álmodik. De körös-körül látta a csendes tömeget, a lámpások bűze megcsapta orrát, a közelben égtek a fáklyák, s oldalt egy kövön állt egy öregember, már közel a sírhoz, kissé reszkető fejjel, s ez az öreg, bizonyságot téve, ismételgette: „Láttam!”
And he narrated to them everything up to the Ascension into heaven. At moments he rested, for he spoke very circumstantially; but it could be felt that each minute detail had fixed itself in his memory, as a thing is fixed in a stone into which it has been engraved. Those who listened to him were seized by ecstasy. They threw back their hoods to hear him better, and not lose a word of those which for them were priceless. It seemed to them that some superhuman power had borne them to Galilee; that they were walking with the disciples through those groves and on those waters; that the cemetery was turned into the lake of Tiberius; that on the bank, in the mist of morning, stood Christ, as he stood when John, looking from the boat, said, "It is the Lord," and Peter cast himself in to swim, so as to fall the more quickly at the beloved feet. In the faces of those present were evident enthusiasm beyond bounds, oblivion of life, happiness, and love immeasurable. It was clear that during Peter's long narrative some of them had visions. When he began to tell how, at the moment of Ascension, the clouds closed in under the feet of the Saviour, covered Him, and hid Him from the eyes of the Apostles, all heads were raised toward the sky unconsciously, and a moment followed as it were of expectation, as if those people hoped to see Him or as if they hoped that He would descend again from the fields of heaven, and see how the old Apostle was feeding the sheep confided to him, and bless both the flock and him.S elmondott nekik mindent tovább, egészen a mennybemenetelig. Időnként pihenőt tartott, mert nagyon részletesen beszélt, de érezni lehetett, hogy minden legkisebb részlet úgy bevéső­dött emlékezetébe, mint egy kőbe. Hallgatói mind mintha megittasodtak volna. Fejükről ledobták a csuklyát, hogy jobban halljanak, s hogy egyetlen szót se vesztegessenek el, mert azok mindegyike felbecsülhetetlen értéket jelentett számukra. Mintha valami emberfeletti erő átröpítette volna őket Galileába, s ott járnának a tanítványokkal együtt az ottani ligetekben és vizek partján, s ez a temető átváltozott volna a Genezáret tavává, a parton pedig, a reggeli ködben ott állna Krisztus, úgy, amint akkor, mikor János a csónakban felkiáltott: „Ott van az Úr!”, Péter pedig beugrott a vízbe, hogy úszva minél előbb a szeretett lábak elé boruljon. Az arcokból végtelen elragadtatás, önfeledtség, boldogság és határtalan szeretet sugárzott. Látszott, hogy Péter hosszas elbeszélése alatt némelyeknek látomásuk volt, mikor pedig arról kezdett beszélni, hogy a mennybemenetelkor az Úr lába alatt miként zárultak össze a felhők, és takarták el Őt az apostolok szeme elől, minden szem önkéntelenül az ég felé tekintett, s pillanatnyi várakozás következett, mintha ezek az emberek azt remélték volna, hogy még egyszer megpillantják, vagy ismét leszáll a földre az égi mezőkről, hogy lássa, miként legelteti az agg apostol a rábízott juhokat, s megáldja őt is meg nyáját is.
Rome did not exist for those people, nor did the man Cæsar; there were no temples of pagan gods; there was only Christ, who filled the land, the sea, the heavens, and the world.S az emberek számára most nem létezett Róma, sem az őrült Caesar, nem voltak szentélyek, istenek, pogányok, csak Krisztus volt, aki betöltötte a földet, a tengert, az eget és a világot.
At the houses scattered here and there along the Via Nomentana, the cocks began to crow, announcing midnight. At that moment Chilo pulled the corner of Vinicius's mantle and whispered,--A Via Nomentana mentén elszórt távoli házakban a kakasok éjfélre kukorékoltak. Chilon e pillanatban megrántotta Vinicius palástja szárnyát, s odasúgta:
"Lord, I see Urban over there, not far from the old man, and with him is a maiden."- Uram, ott az aggastyán közelében látom Urbanust s mellette egy leányt.
Vinicius shook himself, as if out of a dream, and, turning in the direction indicated by the Greek, he saw Lygia.Vinicius mintha álmából ocsúdott volna fel, s a mutatott irányba tekintve megpillantotta Lygiát.
Chapter XXIHUSZONEGYEDIK FEJEZET
EVERY drop of blood quivered in the young patrician at sight of her. He forgot the crowd, the old man, his own astonishment at the incomprehensible things which he had heard,--he saw only her. At last, after all his efforts, after long days of alarm, trouble, and suffering, he had found her! For the first time he realized that joy might rush at the heart, like a wild beast, and squeeze it till breath was lost. He, who had supposed hitherto that on "Fortuna" had been imposed a kind of duty to accomplish all his wishes, hardly believed his own eyes now and his own happiness. Were it not for that disbelief, his passionate nature might have urged him to some unconsidered step; but he wished to convince himself first that that was not the continuation of those miracles with which his head was filled, and that he was not dreaming. But there was no doubt,--he saw Lygia, and an interval of barely a few steps divided them. She stood in perfect light, so that he could rejoice in the sight of her as much as he liked. The hood had fallen from her head and dishevelled her hair; her mouth was open slightly, her eyes raised toward the Apostle, her face fixed in listening and delighted. She was dressed in a dark woollen mantle, like a daughter of the people, but never had Vinicius seen her more beautiful; and notwithstanding all the disorder which had risen in him, he was struck by the nobility of that wonderful patrician head in distinction to the dress, almost that of a slave. Love flew over him like a flame, immense, mixed with a marvellous feeling of yearning, homage, honor, and desire. He felt the delight which the sight of her caused him; he drank of her as of life-giving water after long thirst. Standing near the gigantic Lygian, she seemed to him smaller than before, almost a child; he noticed, too, that she had grown more slender. Her complexion had become almost transparent; she made on him the impression of a flower, and a spirit. But all the more did he desire to possess that woman, so different from all women whom he had seen or possessed in Rome or the Orient. He felt that for her he would have given them all, and with them Rome and the world in addition.A fiatal patrícius minden csepp vére megremegett a leány láttára. Megfeledkezett a tömegről, az aggastyánról, a hallott és látott felfoghatatlan dolgok fölött érzett ámulatáról, s csakis Lygiát látta maga előtt. Íme, annyi erőfeszítés után, a nyugtalanság, a vergődés, a szenvedés hosszú napjai után végre megtalálta! Életében most érezte először, hogy az öröm is úgy törhet az emberre, mint a vadállat, s mellére nehezedve elfojthatja a lélegzetét. Ő, aki eddig azt hitte, hogy Fortunának kötelessége az ő valamennyi kívánságát teljesíteni, most alig mert hinni tulajdon szemének és szerencséjének. E hitetlenkedés nélkül lobbanékony természete még valami meggondolatlan cselekedetre ragadta volna, de előbb meg akart győződni, hogy nem ama csodáknak folytatásáról van-e szó, amelyek fejét teljesen megtöltötték, s nem álmodik-e. De nem, semmi kétség, Lygiát látta, s alig tíz-egynéhány lépés választotta el tőle. A leány teljes fényben állt, ő tehát kedve szerint legeltethette rajta szemét. A kámzsa lecsúszott Lygia fejéről, s szétzilálta haját, ajka kissé szétnyílt, s tekintete az apostolon csüggött, arcára kiült a feszült figyelem és elragadtatás kifejezése. Sötét gyapjúpalást volt rajta, tehát úgy volt öltözve, mint a nép bármelyik gyermeke, de Vinicius sosem látta őt szebbnek, s a lelkében kavargó minden zűrzavar és e csaknem rabszolgaöltözet ellenére meglepte e gyönyörű patríciusi fej nemessége. Forró tűzként áradt végig benne a szerelem, tele vágyakozással, rajongással, tisztelettel és megkívánással. Érezte a gyönyört, amit a leány látása jelent neki, s úgy itta be, mint hosszas szomjazás után az éltető vizet. Amint az óriás lygius mellett állt, kisebbnek látta, mint eddig, csaknem gyermekded volt, s azt is észrevette, hogy lesoványodott. Egész lénye szinte áttetsző volt, s olyan hatást tett rá, mint egy virág, amelynek lelke van. De annál inkább magáénak kívánta ezt a lényt, amely annyira más volt, mint mindazok a nők, akiket Keleten vagy Romában ismert, és az övéi voltak. Érezte, hogy odaadná érte valamennyit s ráadásul még Rómát és az egész világot is.
He would have lost himself in gazing, and forgotten himself altogether, had it not been for Chilo, who pulled the corner of his mantle, out of fear that he might do something to expose them to danger. Meanwhile the Christians began to pray and sing. After a while Maranatha thundered forth, and then the Great Apostle baptized with water from the fountain those whom the presbyters presented as ready for baptism. It seemed to Vinicius that that night would never end. He wished now to follow Lygia as soon as possible, and seize her on the road or at her house.Egészen belefeledkezett volna Lygia nézésébe, ha Chilon meg nem rángatja palástja szárnyát attól való félelmében, hogy olyasmit talál tenni, ami szerencsétlenséget hozhatna rájuk. Köz­ben a keresztények imádkozni és énekelni kezdtek. Kis idő múlva felzendült a Maranata,109 aztán a nagy apostol a szökőkút vizével megkeresztelte azokat, akiket a presbiterek mint a keresztség felvételére előkészítetteket elébe állítottak. Vinicius azt hitte, ennek az éjszakának sosem lesz vége. Már ment volna minél hamarabb Lygia után, hogy útközben vagy a lakásáról elragadhassa.
At last some began to leave the cemetery, and Chilo whispered,--"Let us go out before the gate, lord, we have not removed our hoods, and people look at us."Végre egyesek kezdtek elszállingózni a temetőből, s ekkor Chilon odasúgta: - Menjünk ki, uram, a kapu elé, mert nem vettük le kámzsánkat, s a nép figyel bennünket.
Such was the case, for during the discourse of the Apostle all had cast aside their hoods so as to hear better, and they had not followed the general example. Chilo's advice seemed wise, therefore. Standing before the gate, they could look at all who passed; Ursus it was easy to recognize by his form and size.S valóban így is volt. Mikor az apostol beszéde alatt mindenki hátratolta kámzsáját, hogy a beszédet jobban hallja, ők nem követték a többiek példáját. Chilon tanácsa helyesnek látszott. A kapunál állva megfigyelhették az összes távozókat, Ursust különben sem volt nehéz megismerni óriási méreteiről és alakjáról.
"Let us follow them," said Chilo; "we shall see to what house they go. To-morrow, or rather to-day, thou wilt surround the entrances with slaves and take her."- Menjünk utánuk - szólt Chilon -, meglátjuk, melyik házba térnek be, aztán holnap, jobban mondva még ma, rabszolgáiddal elállítod, uram, a ház minden bejáratát, s elviszed őt.
"No!" said Vinicius.- Nem! - vágta oda Vinicius.
"What dost thou wish to do, lord?"- Mit kívánsz tenni, uram?
"We will follow her to the house and take her now, if thou wilt undertake that task, Croton?"- Követjük őt a házba, s most mindjárt elragadjuk: ezt vállaltad, Kroton?
"I will," replied Croton, "and I will give myself to thee as a slave if I do not break the back of that bison who is guarding her."- Igen - felelte a birkózó -, s rabszolgád leszek, uram, ha el nem töröm a derekát annak a bivalynak, aki őrzi.
But Chilo fell to dissuading and entreating them by all the gods not to do so. Croton was taken only for defence against attack in case they were recognized, not to carry off the girl. To take her when there were only two of them was to expose themselves to death, and, what was worse, they might let her out of their hands, and then she would hide in another place or leave Rome. And what could they do? Why not act with certainty? Why expose themselves to destruction and the whole undertaking to failure?De Chilon óva intette, s az összes istenekre könyörgött nekik, hogy ne tegyék. Hiszen Krotont csak azért hozták magukkal, hogy megvédje őket, ha a nép fölfedné kilétüket, nem pedig azért, hogy a leányt elragadják. Ha így kettesben ragadják el, maguk is életüket kockáztatják, s ezenfelül a leányt is elveszthetik, mert másutt rejtőzik el, vagy elhagyja Rómát. S akkor mi lesz? Miért ne menjenek biztosra, miért veszélyeztessék önmagukat, és kockáztassák az egész vállalkozás sikerét?
Though Vinicius restrained himself with the greatest effort from seizing Lygia in his arms at once, right there in the cemetery, he felt that the Greek was right, and would have lent ear, perhaps, to his counsels, had it not been for Croton, to whom reward was the question.Vinicius, noha legnagyobb erőfeszítésébe került, hogy a leányt mindjárt ott a temetőben karjába ne zárja, mégis érezte, hogy a görögnek igaza van, s talán meg is fogadta volna tanácsát, ha nincs ott Kroton, akinek sürgős volt a jutalom.
"Lord, command that old goat to be silent," said he, "or let me drop my fist on his head. Once in Buxentum, whither Lucius Saturnius took me to a play, seven drunken gladiators fell on me at an inn, and none of them escaped with sound ribs. I do not say to take the girl now from the crowd, for they might throw stones before our feet, but once she is at home I will seize her, carry her away, and take her whithersoever thou shalt indicate."- Hallgattasd el, uram, ezt a vén bakkecskét - mondta -, vagy engedd meg, hogy öklömet a fejére eresszem. Egyszer Buxentumban, ahova Lucius Saturninus hívott meg mérkőzésekre, egy fogadóban hét részeg gladiátor támadott meg, de egyik sem menekült a kezemből ép bordákkal. Nem mondom, hogy most a tömegből ragadjuk el a leányt, mert köveket hajigál­hat­nának a lábunk elé, de ha egyszer otthon lesz, elragadom én, s elviszem, ahova akarod.
Vinicius was pleased to hear those words, and answered,--Vinicius nagy örömmel hallgatta e szavakat, s így válaszolt:
"Thus let it be, by Hercules! To-morrow we may not find her at home; if we surprise them they will remove the girl surely."- Herculesre, így is lesz! Holnap esetleg nem találnánk otthon, s ha megrémítenénk őket, kétségkívül megszöktetnék valahova.
"This Lygian seems tremendously strong!" groaned Chilo.- Úgy nézem, az a lygius szörnyen erős ember! - sopánkodott Chilon.
"No one will ask thee to hold his hands," answered Croton.- Nem tőled kívánják, hogy lefogd a kezét - felelte Kroton.
But they had to wait long yet, and the cocks had begun to crow before dawn when they saw Ursus coming through the gate, and with him Lygia. They were accompanied by a number of other persons. It seemed to Chilo that he recognized among them the Great Apostle; next to him walked another old man, considerably lower in stature, two women who were not young, and a boy, who lighted the way with a lantern. After that handful followed a crowd, about two hundred in number; Vinicius, Chilo, and Croton walked with these people.De még sokáig kellett várniuk, s a kakasok már pitymallatra kukorékoltak, mikor meglátták, hogy Ursus lép ki a kapun s nyomában Lygia. Még néhány ember kísérte őket. Chilon úgy nézte, hogy felismeri közöttük a nagy apostolt: mellette ment egy másik aggastyán, de az sokkal alacsonyabb volt az apostol­nál, aztán két korosabb nő és egy ifjú legény, aki lámpásával világított nekik. E maroknyi csoport után mintegy kétszáz főnyi tömeg következett. Vinicius, Chilon és Kroton elvegyültek a tömegben.
"Yes, lord," said Chilo, "thy maiden is under powerful protection. That is the Great Apostle with her, for see how passing people kneel to him."- Úgy van, uram - jegyezte meg Chilon -, a te szüzed erős őrizet alatt van. Ő van vele, a nagy apostol, mert nézzed, uram, ott elöl, hogy letérdel előtte mindenki.
People did in fact kneel before him, but Vinicius did not look at them. He did not lose Lygia from his eyes for a moment; he thought only of bearing her away and, accustomed as he had been in wars to stratagems of all sorts, he arranged in his head the whole plan of seizure with soldierly precision. He felt that the step on which he had decided was bold, but he knew well that bold attacks give success generally.Az emberek csakugyan térdre hullottak, de Vinicius oda se nézett. Lygiát egy pillanatra sem tévesztve szem elől, egyre a leány elrablása járt az eszében, s a háborúkban hozzászokván mindenféle cselhez, katonai pontossággal latolgatta fejében az egész haditervet. Érezte, hogy vakmerő lépésre szánta el magát, de tudta, hogy a vakmerő vállalkozások sikerrel szoktak járni.
The way was long; hence at moments he thought too of the gulf which that wonderful religion had dug between him and Lygia. Now he understood everything that had happened in the past, and why it had happened. He was sufficiently penetrating for that. Lygia he had not known hitherto. He had seen in her a maiden wonderful beyond others, a maiden toward whom his feelings were inflamed: he knew now that her religion made her different from other women, and his hope that feeling, desire, wealth, luxury, would attract her he knew now to be a vain illusion. Finally he understood this, which he and Petronius had not understood, that the new religion ingrafted into the soul something unknown to that world in which he lived, and that Lygia, even if she loved him, would not sacrifice any of her Christian truths for his sake, and that, if pleasure existed for her, it was a pleasure different altogether from that which he and Petronius and Cæsar's court and all Rome were pursuing. Every other woman whom he knew might become his mistress, but that Christian would become only his victim.Az út azonban hosszú volt, ő tehát néha azokra a szakadékokra is gondolt, amelyeket a Lygia által vallott furcsa tudomány vágott közöttük. Most már mindent megértett, ami a múltban történt, meg azt is, hogy miért. Ehhez elég éleslátása volt. Íme, ő eddig nem ismerte Lygiát. Ő csak a minden más leánynál szebb szüzet látta benne, aki iránt lángra gyúltak érzékei, most azonban megtudta, hogy ez a tudomány minden más nőtől merőben más lénnyé tette, s az a reménye, hogy ezt a leányt is elragadják érzékei, a megkívánás, a gazdagság, a gyönyör, nem más, mint csalóka ábránd. Végre megértette azt, amit eddig sem ő, sem Petronius nem értett, hogy az az új vallás valami olyasmit csepegtetett az emberek lelkébe, amit az ő világuk nem ismert, és hogyha Lygia szeretné is, keresztényi igazságaiból semmit fel nem áldozna érte; és ha van is számára gyönyör, az egészen más, mint amelyet ő és Petronius, Caesar egész udvara és egész Róma hajszol. Minden más nőt, akit ismert, a szeretőjévé tehetett, de Lygia csak áldozat lehet.
And when he thought of this, he felt anger and burning pain, for he felt that his anger was powerless. To carry off Lygia seemed to him possible; he was almost sure that he could take her, but he was equally sure that, in view of her religion, he himself with his bravery was nothing, that his power was nothing, and that through it he could effect nothing. That Roman military tribune, convinced that the power of the sword and the fist which had conquered the world, would command it forever, saw for the first time in life that beyond that power there might be something else; hence he asked himself with amazement what it was.S e gondolatra égető fájdalmat és haragot érzett, de megérezte azt is, hogy ez a harag tehetetlen. Azt lehetőnek tartotta, hogy Lygiát elrabolják, s csaknem bizonyos is volt benne, hogy ez sikerül, de abban sem kételkedett, hogy ama tanokkal szemben ő maga, egész bátorsága és hatalma semmit sem jelent, s hogy Lygiával el nem bánik. Ez a római katonai tribunus meg volt győződve róla, hogy az a kard és ököl, amely az egész világot uralma alá hajtotta, örökre uralkodni is fog a világon, de életében most először látta, hogy íme, még afölött is lehet valami, s ámulva tette fel magának a kérdést: mi hát az?
And he could not answer distinctly; through his head flew merely pictures of the cemetery, the assembled crowd, and Lygia, listening with her whole soul to the words of the old man, as he narrated the passion, death, and resurrection of the God-man, who had redeemed the world, and promised it happiness on the other shore of the Styx.De nem tudott rá világosan megfelelni, csak agyán végigsuhantak a képek: a temető, az összegyűlt tömeg és Lygia, amint egész lelkével csügg az aggastyán szavain, az pedig beszél az Istenember kínszenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, aki megváltotta a világot, s boldogságot ígért neki a Styx túlsó partján. S míg erre gondolt, fejében nagy zűrzavar támadt.
When he thought of this, chaos rose in his head. But he was brought out of this chaos by Chilo, who fell to lamenting his own fate. He had agreed to find Lygia. He had sought for her in peril of his life, and he had pointed her out. But what more do they want? Had he offered to carry the maiden away? Who could ask anything like this of a maimed man deprived of two fingers, an old man, devoted to meditation, to science, and virtue? What would happen were a lord of such dignity as Vinicius to meet some mishap while bearing the maiden away? It is true that the gods are bound to watch over their chosen ones,--but have not such things happened more than once, as if the gods were playing games instead of watching what was passing in the world? Fortune is blindfold, as is well known, and does not see even in daylight; what must the case be at night? Let something happen,--let that Lygian bear hurl a millstone at the noble Vinicius, or a keg of wine, or, still worse, water,--who will give assurance that instead of a reward blame will not fall on the hapless Chilo? He, the poor sage, has attached himself to the noble Vinicius as Aristotle to Alexander of Macedon. If the noble lord should give him at least that purse which he had thrust into his girdle before leaving home, there would be something with which to invoke aid in case of need, or to influence the Christians. Oh, why not listen to the counsels of an old man, counsels dictated by experience and prudence?De e zűrzavarból kivezette Chilon sopánkodása, aki sorsára panaszkodott, mert hát ő azt vállalta, hogy Lygiát felkutatja, amit élete kockáztatásával meg is tett, sőt meg is mutatta. Mit akarnak hát még tőle? Vállalta ő, hogy elragadja a leányt? De kicsoda is kívánhatna ilyesmit egy rokkant öregembertől, akinek két ujja hiányzik, s aki egész életét a bölcselkedésnek, tudományoknak és erénynek szentelte? S mi lesz, ha egy olyan tiszteletre méltó úr, amilyen Vinicius, valami bajba keveredik Lygia elrablása közben? Az igaz, hogy az isteneknek őrköd­niük kellene választottaik fölött, de hányszor előfordult már, hogy az istenek ostáblát ját­szottak, ahelyett, hogy azt figyelték volna, mi megy végbe a világon? Fortuna isten­asszony­nak, amint tudjuk, be van kötve a szeme, ő tehát nappal sem lát, hát még éjjel! Történjék csak valami, történjék meg, hogy az a lygius medve egy malomkövet, egy hordó bort, vagy ami még rosszabb, egy hordó vizet hajítson a nemes Viniciusra, s ki kezeskedik arról, hogy a szegény Chilonra jutalom helyett nem felelősségre vonás vár-e? Ő, a szegény bölcs, maga is megszerette a nemes Viniciust, akár Aristoteles Macedóniai Sándort, s ha a nemes Vinicius átadná neki azt az erszényt, amelyet szeme láttára csúsztatott öve mellé, mikor hazulról eljöttek, akkor - baj esetén - legalább volna mivel nyomban segítségről gondoskodni, vagy akár a keresztényeket is megnyerni maguknak. Ó, mért is nem hallgatják meg az aggastyán tanácsát, amelyet az óvatosság és a tapasztalat diktál?
Vinicius, hearing this, took the purse from his belt, and threw it to the fingers of Chilo.Vinicius e szavak hallatára elővette öve mellől az erszényt, s Chilon markába dobta:
"Thou hast it; be silent!"- Nesze, és hallgass.
The Greek felt that it was unusually heavy, and gained confidence.A görög érezte, hogy az nehéz, s ebből nyomban bátorságot merített.
"My whole hope is in this," said he, "that Hercules or Theseus performed deeds still more arduous; what is my personal, nearest friend, Croton, if not Hercules? Thee, worthy lord, I will not call a demigod, for thou art a full god, and in future thou wilt not forget a poor, faithful servant, whose needs it will be necessary to provide for from time to time, for once he is sunk in books, he thinks of nothing else; some few stadia of garden land and a little house, even with the smallest portico, for coolness in summer, would befit such a donor. Meanwhile I shall admire thy heroic deeds from afar, and invoke Jove to befriend thee, and if need be I will make such an outcry that half Rome will be roused to thy assistance. What a wretched, rough road! The olive oil is burned out in the lantern; and if Croton, who is as noble as he is strong, would bear me to the gate in his arms, he would learn, to begin with, whether he will carry the maiden easily; second, he would act like Æneas, and win all the good gods to such a degree that touching the result of the enterprise I should be thoroughly satisfied."- Minden reményem abban van - mondta -, hogy Hercules vagy Theseus még nagyobb tetteket is végrehajtott, s mi más az én legjobb, személyes barátom, ha nem Hercules? Téged pedig, tiszteletre méltó uram, nem nevezlek félistennek, mert egész isten vagy, s a jövőben sem feledkezel el szegény, hűséges szolgádról, akinek szükségleteiről időnként gondoskodni kell, mert ő maga, ha könyveibe temetkezik, semmire sem gondol... Néhány ölnyi kertecske meg egy házikó, akár a legkisebb porticusszal is, csak hogy a nyári hőségtől védjen, méltó ajándék volna egy ilyen adakozóhoz. Én pedig közben, a távolból fogom csodálni hősi tetteiteket, s könyörgök Iuppiternek, hogy segítsen meg benneteket, ha pedig valami történnék, olyan zajt csapok, hogy fél Róma összeszalad segítségetekre. Milyen rossz, göcsörtös út ez! Az olaj kifogyott lámpásomból, s ha Kroton, aki éppen olyan nemes, mint amilyen erős, karjára venne, s elvinne a kapuig, először mérlegelni tudná, hogy könnyen elbírja-e majd a leányt, másodszor pedig Aeneashoz hasonlóan járna el, s annyira megnyerné valamennyi becsületes isten kegyét, hogy a vállalkozás sikere felől már teljesen nyugodt volnék.
"I should rather carry a sheep which died of mange a month ago," answered the gladiator; "but give that purse, bestowed by the worthy tribune, and I will bear thee to the gate."- Inkább vinném egy rühes birka egy hónapos hulláját - felelte a birkózó -, de ha nekem adod azt az erszényt, amit a tiszteletre méltó tribunus dobott a markodba, akkor elviszlek a kapuig.
"Mayst thou knock the great toe from thy foot," replied the Greek; "what profit hast thou from the teachings of that worthy old man, who described poverty and charity as the two foremost virtues? Has he not commanded thee expressly to love me? Never shall I make thee, I see, even a poor Christian; it would be easier for the sun to pierce the walls of the Mamertine prison than for truth to penetrate thy skull of a hippopotamus."- Ficamítanád ki a lábad nagyujját! - felelte a görög. - Így hallgattad meg ama tiszteletre méltó aggastyán tanítását, aki a szegénységet és az irgalmasságot mondta a két legfőbb erénynek?... Nem megparancsolta világosan, hogy szeretned kell engem? Látom már, sosem lesz belőled amolyan tucatkeresztény sem, és hogy könnyebb a nap sugarainak áthatolniuk a Mamertinus-börtön falain, mint az igazságnak a te vízilókoponyádon.
"Never fear!" said Croton, who with the strength of a beast had no human feeling.Kroton pedig, akinek állati ereje volt ugyan, de ezzel szemben semmiféle emberi érzés nem volt benne, így szólt:
"I shall not be a Christian! I have no wish to lose my bread."- Ne félj, nem leszek kereszténnyé! Nem akarom elveszíteni a kenyeremet.
"But if thou knew even the rudiments of philosophy, thou wouldst know that gold is vanity."- Igen, de ha csak konyítanál a filozófiához, tudnád, hogy az arany nyomorult hiábavalóság!
"Come to me with thy philosophy. I will give thee one blow of my head in the stomach; we shall see then who wins."- Te gyere ellenem a filozófiáddal, én meg csak egyet ütök fejemmel a hasadba, s meglátjuk, ki győz.
"An ox might have said the same to Aristotle," retorted Chilo.- Ugyanezt mondhatta volna az ökör is Aristotelesnek - vágott vissza Chilon.
It was growing gray in the world. The dawn covered with pale light the outlines of the walls. The trees along the wayside, the buildings, and the gravestones scattered here and there began to issue from the shade. The road was no longer quite empty. Marketmen were moving toward the gates, leading asses and mules laden with vegetables; here and there moved creaking carts in which game was conveyed. On the road and along both sides of it was a light mist at the very earth, which promised good weather. People at some distance seemed like apparitions in that mist. Vinicius stared at the slender form of Lygia, which became more silvery as the light increased.Szürkülni kezdett. A hajnal halvány fénnyel vonta be a falak szegélyeit. Az út menti fák, az épületek s a szerteszórt síremlékek kezdtek előtünedezni a sötétségből. Az út már nem volt egészen üres. A zöldségárusok, zöldséggel alaposan megrakott szamaraikat és öszvéreiket terelve, igyekeztek a kapuk felé, hogy kapunyitásra odaérjenek. Itt-ott hússal és vaddal meg­rakott szekerek kerekei csikorogtak. Az úton és kétoldalt a talaj mentén könnyű ködréteg terjengett, mint a derűs idő előhírnöke. Az emberek ebben a ködben, távolabbról nézve, kísérteteknek látszottak. Vinicius elmerülten nézte Lygia karcsú alakját, amely minél jobban hajnalodott, annál ezüstösebb fényben úszott.
"Lord," said Chilo, "I should offend thee were I to foresee the end of thy bounty, but now, when thou hast paid me, I may not be suspected of speaking for my own interest only. I advise thee once more to go home for slaves and a litter, when thou hast learned in what house the divine Lygia dwells; listen not to that elephant trunk, Croton, who undertakes to carry off the maiden only to squeeze thy purse as if it were a bag of curds."- Uram! - szólalt meg Chilon. - Sértenélek, ha azt hinném, hogy bőkezűséged bármikor is véget ér, de most, hogy megfizettél, nem gyanúsíthatsz azzal, hogy a magam érdekében szólok. Íme, ismét csak azt tanácsolom, ha megtudtad, melyik házban lakik az isteni Lygia, térj haza rabszolgákért és gyaloghintóért, s ne hallgass Krotonra, erre az elefántormányra, aki csak azért vállalkozik rá, hogy egymaga elrabolja a szüzet, mert pénzes zsákodat szeretné kifacsarni, mint egy túrós zacskót.
"I have a blow of the fist to be struck between the shoulders, which means that thou wilt perish," said Croton.- Adósod vagyok egy hátbavágással, ami azt jelenti, hogy meghalsz - felelte Kroton.
"I have a cask of Cephalonian wine, which means that I shall be well," answered Chilo.- Adósod vagyok egy tömlő cephaloniai borral, ami azt jelenti, hogy épségben maradok! - vágott vissza az öreg.
Vinicius made no answer, for he approached the gate, at which a wonderful sight struck his eyes. Two soldiers knelt when the Apostle was passing; Peter placed his hand on their iron helmets for a moment, and then made the sign of the cross on them. It had never occurred to the patrician before that there could be Christians in the army; with astonishment he thought that as fire in a burning city takes in more and more houses, so to all appearances that doctrine embraces new souls every day, and extends itself over all human understandings. This struck him also with reference to Lygia, for he was convinced that, had she wished to flee from the city, there would be guards willing to facilitate her flight. He thanked the gods then that this had not happened.Vinicius nem felelt, mert már a kapuhoz közeledtek, ahol furcsa látvány tárult eléjük. Íme, két katona letérdelt, mikor az apostol odaért, az pedig kezét egy pillanatra a katonák vassisakjára tette, aztán keresztet rajzolt föléjük. A fiatal patríciusnak soha eszébe nem jutott volna, hogy már a katonák között is lehetnek keresztények, s ámulva gondolt rá, hogy miként a tűzvész a városban egyre újabb házakra terjed át, nyilván akképpen ejt rabul ez az új tan is egyre újabb és újabb lelkeket, s hihetetlen módon terjed. Ez már Lygiára való tekintettel is feltűnt neki, mert meggyőződött róla, hogy ha a leány ki akarna szökni a városból, bizonyára akadnának az őrség között, akik titokban elősegítenék menekülését. Áldott is érte minden istent, hogy ez nem történt meg.
After they had passed vacant places beyond the wall, the Christians began to scatter. There was need, therefore, to follow Lygia more from a distance, and more carefully, so as not to rouse attention. Chilo fell to complaining of wounds, of pains in his legs, and dropped more and more to the rear. Vinicius did not oppose this, judging that the cowardly and incompetent Greek would not be needed. He would even have permitted him to depart, had he wished; but the worthy sage was detained by circumspection. Curiosity pressed him evidently, since he continued behind, and at moments even approached with his previous counsels; he thought too that the old man accompanying the Apostle might be Glaucus, were it not for his rather low stature.Mikor kijutottak a falon kívül fekvő, beépítetlen területekről, a keresztények apró csopor­tokban kezdtek szétszéledni. Most már távolabbról és óvatosabban kellett követniük Lygiát, hogy feltűnést ne keltsenek. Chilon panaszkodott, hogy sebes a lába, és beleállt a nyilallás, s mindinkább hátramaradozott, amivel Vinicius nem törődött, úgy vélvén, hogy a gyáva és tehe­tetlen görögre már úgysem lesz szüksége. Ő akár azt is megengedte volna neki, hogy menjen, ahova akar, de a tiszteletre méltó bölcset hiába tartotta vissza óvatossága, a kíváncsiság viszont nyilván hajtotta, mert folyton követte őket, sőt időnként közeledett is hozzájuk, s egyre korábbi tanácsait ismételgette, meg azt a véleményét is hangoztatta, hogy az apostol mellett haladó öreget, ha kissé magasabb volna, Glaucusnak vélné.
They walked a good while before reaching the Trans-Tiber, and the sun was near rising when the group surrounding Lygia dispersed. The Apostle, an old woman, and a boy went up the river; the old man of lower stature, Ursus, and Lygia entered a narrow vicus, and, advancing still about a hundred yards, went into a house in which were two shops,--one for the sale of olives, the other for poultry.De még sokáig mentek ki a Transtiberisre, s már a napfelkelte közeledett, mikor a kis csoport, amelyhez Lygia is tartozott, szétoszlott. Az apostol, az öregasszony és a legényke a folyó mentén felfelé tartottak, az alacsony termetű aggastyán, Ursus és Lygia pedig beosontak egy keskeny vicusba, s miután még vagy száz lépést haladtak, beléptek egy ház pitvarába. A házban két bolt volt, az egyik egy olajárusé, a másik egy madárkereskedőé.
Chilo, who walked about fifty yards behind Vinicius and Croton, halted all at once, as if fixed to the earth, and, squeezing up to the wall, began to hiss at them to turn.Chilon mintegy ötven lépéssel Vinicius és Kroton után haladt, s most egyszerre megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, s a falhoz lapulva pisszegni kezdett nekik, hogy térjenek vissza hozzá.
They did so, for they needed to take counsel.Azok meg is tették, mert tanácskozniuk kellett.
"Go, Chilo," said Vinicius, "and see if this house fronts on another street."- Menj - parancsolta Vinicius -, nézd meg, annak a háznak a hátsó fele nem nyílik-e egy másik utcára?
Chilo, though he had complained of wounds in his feet, sprang away as quickly as if he had had the wings of Mercury on his ankles, and returned in a moment.Chilon, noha az imént még nyilallásra panaszkodott, úgy eliramodott, mintha a bokáin Mercur-szárnyak nőttek volna, s rövidesen vissza is tért.
"No," said he, "there is but one entrance."- Nem - jelentette -, csak egy kijárat van.
Then, putting his hands together, he said, "I implore thee, lord, by Jupiter, Apollo, Vesta, Cybele, Isis, Osiris, Mithra Baal, and all the gods of the Orient and the Occident to drop this plan. Listen to me--"Aztán összetette kezét, s így folytatta: - Iuppiterre, Apollóra, Vestára, Cybelére, Isisre, Osirisre, Mithrasra, Baalra, Kelet és Nyugat valamennyi istenére könyörgök, uram, mondj le erről a szándékodról... Hallgass rám...
But he stopped on a sudden, for he saw that Vinicius's face was pale from emotion, and that his eyes were glittering like the eyes of a wolf. It was enough to look at him to understand that nothing in the world would restrain him from the undertaking. Croton began to draw air into his herculean breast, and to sway his undeveloped skull from side to side as bears do when confined in a cage, but on his face not the least fear was evident.De nyomban abba is hagyta, mert észrevette, hogy Vinicius arca elsápadt az indulattól, s szeme szikrázott, mint a farkasé. Elég volt rápillantani, s tisztán látszott, hogy a világon semmi vissza nem tarthatja ettől a vállalkozástól. Kroton már jó előre teleszívta herculesi mellkasát, s fejletlen koponyáját ide-oda ingatta, mint a ketrecbe zárt medve. Egyébként a legkisebb nyugtalanság sem látszott arcán.
"I will go in first," said he.- Én megyek be elsőnek - mondta.
"Thou wilt follow me," said Vinicius, in commanding tones.- Utánam jössz - szólt rá Vinicius parancsoló hangon.
And after a while both vanished in the dark entrance.S egy pillanat múlva mindketten eltűntek a sötét pitvarban.
Chilo sprang to the corner of the nearest alley and watched from behind it, waiting for what would happen.Chilon beugrott a legközelebbi utcácskába, s egy ház szeglete mögül leste, hogy mi fog történni.
Chapter XXIIHUSZONKETTEDIK FEJEZET
ONLY inside the entrance did Vinicius comprehend the whole difficulty of the undertaking. The house was large, of several stories, one of the kind of which thousands were built in Rome, in view of profit from rent; hence, as a rule, they were built so hurriedly and badly that scarcely a year passed in which numbers of them did not fall on the heads of tenants. Real hives, too high and too narrow, full of chambers and little dens, in which poor people fixed themselves too numerously. In a city where many streets had no names, those houses had no numbers; the owners committed the collection of rent to slaves, who, not obliged by the city government to give names of occupants, were ignorant themselves of them frequently. To find some one by inquiry in such a house was often very difficult, especially when there was no gate-keeper.Vinicius csak a pitvarban látta, hogy milyen nehéz fába vágta a fejszéjét. A ház néhány emeletes, nagy épület volt, amilyent Rómában ezrével építettek a lakbérhaszon kedvéért, de rendszerint gyorsan s olyan selejtesen, hogy alig akadt esztendő, amikor néhány ilyen ház a lakók fejére nem omlott. Valósággal nagyon magas, keskeny méhkasok voltak ezek, tele kamrácskákkal és zugokkal, amelyekben tömegesen fészkelt a szegény lakosság. A városban, ahol számos utcának neve sem volt, ezeket a házakat nem számozták meg, tulajdonosaik rabszolgákra bízták a lakbérek beszedését, azokat pedig a hatóságok nem kötelezték, hogy a lakók nevét bejelentsék, s így gyakran maguk sem ismerték őket. Egy ilyen házban nagyon nehéz volt valakit kérdezősködés útján megtalálni, különösen, ha a háznak kapusa sem volt.
Vinicius and Croton came to a narrow, corridor-like passage walled in on four sides, forming a kind of common atrium for the whole house, with a fountain in the middle whose stream fell into a stone basin fixed in the ground. At all the walls were internal stairways, some of stone, some of wood, leading to galleries from which there were entrances to lodgings. There were lodgings on the ground, also; some provided with wooden doors, others separated from the yard by woollen screens only. These, for the greater part, were worn, rent, or patched.Vinicius és Kroton egy folyosó alakú, hosszú pitvaron át egy négy oldalról beépített kis udvarra jutottak, amely mintegy közös atriuma volt az egész háznak. A középen álló szökőkút vízsugara egy földbe épített kőmedencébe hullott alá. Mindegyik fal mellett részint fából, részint kőből épült lépcső vezetett felfelé a tornácra, s onnan lehetett a lakásokba jutni. Alul is lakások voltak, némelyiknek faajtaja is volt, de a legtöbbet csak túlnyomórészt elnyűtt, rongyos vagy foltozott gyapjúfüggöny választotta el az udvartól.
The hour was early, and there was not a living soul in the yard. It was evident that all were asleep in the house except those who had returned from Ostrianum.Még korán volt, az udvaron egy lelket sem lehetett látni. Nyilván mindenki aludt még a házban, kivéve azokat, akik most értek haza az Ostrianumból.
"What shall we do, lord?" asked Croton, halting.- Mit tegyünk, uram? - kérdezte Kroton, megállva.
"Let us wait here; some one may appear," replied Vinicius. "We should not be seen in the yard."- Várjunk itt, hátha jelentkezik valaki - felelte Vinicius. - Felesleges, hogy az udvaron meglássanak bennünket.
At this moment, he thought Chilo's counsel practical. If there were some tens of slaves present, it would be easy to occupy the gate, which seemed the only exit, search all the lodgings simultaneously, and thus come to Lygia's; otherwise Christians, who surely were not lacking in that house, might give notice that people were seeking her. In view of this, there was risk in inquiring of strangers. Vinicius stopped to think whether it would not be better to go for his slaves. Just then, from behind a screen hiding a remoter lodging, came a man with a sieve in his hand, and approached the fountain.Ugyanekkor azonban arra gondolt, hogy Chilon tanácsa helyes volt. Ha volna néhány tucat rabszolgája, megszállhatná a kaput, amely nyilván az egyetlen kijárata a háznak, s át lehetne kutatni minden lakást, így pedig mindjárt el kell találni Lygia lakását, mert ha nem, a keresztények, akikben itt bizonyára nincs hiány, figyelmeztethetik, hogy keresik. Ilyen szem­pontból veszélyes is lett volna idegen emberektől kérdezősködni. Vinicius egy darabig azon gondolkozott, ne menjenek-e haza rabszolgákért, mikor az egyik lakás függönye mögül egy ember lépett elő, kezében szitával, s a szökőkút felé tartott.
At the first glance the young tribune recognized Ursus.Az ifjú első szempillantásra megismerte Ursust.
"That is the Lygian!" whispered Vinicius.- Ez a lygius! - súgta Vinicius.
"Am I to break his bones now?"- Most mindjárt összetörjem a csontját?
"Wait awhile!"- Várj.
Ursus did not notice the two men, as they were in the shadow of the entrance, and he began quietly to sink in water vegetables which filled the sieve. It was evident that, after a whole night spent in the cemetery, he intended to prepare a meal. After a while the washing was finished; he took the wet sieve and disappeared behind the screen. Croton and Vinicius followed him, thinking that they would come directly to Lygia's lodgings.Ursus nem vette őket észre, mert a pitvar homályában álltak, s nyugodtan öblögette a kút vizében a szitában levő zöldséget. Nyilvánvaló volt, hogy a temetőben eltöltött éjszaka után most reggelit akart belőle készíteni. Munkáját hamarosan elvégezte, fogta a nedves szitát, s eltűnt a függöny mögött. Kroton és Vinicius nyomon követte, remélve, hogy egyenesen Lygia lakásába jutnak.
Their astonishment was great when they saw that the screen divided from the court, not lodgings, but another dark corridor, at the end of which was a little garden containing a few cypresses, some myrtle bushes, and a small house fixed to the windowless stone wall of another stone building.Mennyire csodálkoztak hát, látva, hogy a függöny nem a lakásba nyílik, hanem egy másik sötét folyosóba, melynek végén néhány ciprusból és egy-két mirtuszbokorból álló kiskert látszott, majd egy kis házikó, mely hátával a szomszéd ház tűzfalához simult.
Both understood at once that this was for them a favoring circumstance.Mindketten azonnal rájöttek, hogy ez kedvező körülmény számukra.
In the courtyard all the tenants might assemble; the seclusion of the little house facilitated the enterprise. They would set aside defenders, or rather Ursus, quickly, and would reach the street just as quickly with the captured Lygia; and there they would help themselves. It was likely that no one would attack them; if attacked, they would say that a hostage was fleeing from Cæsar. Vinicius would declare himself then to the guards, and summon their assistance.Az udvaron könnyen összecsődülhettek a ház összes lakói, ellenben a félreeső, kis magányos ház megkönnyítette vállalkozásukat. Gyorsan végeznek a védőkkel, vagyis Ursusszal, Lygiát elragadják, s ugyancsak gyorsan kijutnak vele az utcára, ott meg már könnyen segítenek magukon. Remélték, hogy senki sem tartóztatja fel őket, de ha ez megtörténnék is, meg­mondják, hogy Caesar megszökött túszáról van szó, végső esetben Vinicius leleplezi magát a vigilek előtt, és segítségül hívja őket.
Ursus was almost entering the little house, when the sound of steps attracted his attention; he halted, and, seeing two persons, put his sieve on the balustrade and turned to them.Ursus már éppen belépett volna a házikóba, mikor fülét megütötte a léptek zaja, megállt hát, a szitát letette a mellvédre, ő maga pedig visszafordult, s feléjük ment.
"What do ye want here?" asked he.- Mit kerestek itt? - kérdezte.
"Thee!" said Vinicius.- Téged! - felelte Vinicius.
Then, turning to Croton, he said in a low, hurried voice:Azzal Krotonhoz fordulva gyorsan, de halkan adta ki az utasítást:
"Kill!"- Öld meg!
Croton rushed at him like a tiger, and in one moment, before the Lygian was able to think or to recognize his enemies, Croton had caught him in his arms of steel.Kroton mint a tigris ugrott rá, s egyetlen pillanat alatt, még mielőtt a lygius magához térhetett és ellenségeit felismerhette volna, átölelte őt acélkarjaival.
Vinicius was too confident in the man's preternatural strength to wait for the end of the struggle. He passed the two, sprang to the door of the little house, pushed it open and found himself in a room a trifle dark, lighted, however, by a fire burning in the chimney. A gleam of this fire fell on Lygia's face directly. A second person, sitting at the fire, was that old man who had accompanied the young girl and Ursus on the road from Ostrianum.Vinicius sokkal jobban megbízott Kroton emberfeletti erejében, semhogy a harc végét bevárta volna, kikerülte hát őket, s az ajtóhoz ugorva, betaszította azt, s egy sötét szobába jutott, melyet csak a tűzhely lángja világított meg. A tűz fénye egyenesen Lygia arcára esett. A tűzhely mellett ülő másik személy amaz aggastyán volt, aki a leány és Ursus társaságában hagyta el az Ostrianumot.
Vinicius rushed in so suddenly that before Lygia could recognize him he had seized her by the waist, and, raising her, rushed toward the door again. The old man barred the way, it is true; but pressing the girl with one arm to his breast, Vinicius pushed him aside with the other, which was free. The hood fell from his head, and at sight of that face, which was known to her and which at that moment was terrible, the blood grew cold in Lygia from fright, and the voice died in her throat. She wished to summon aid, but had not the power. Equally vain was her wish to grasp the door, to resist. Her fingers slipped along the stone, and she would have fainted but for the terrible picture which struck her eyes when Vinicius rushed into the garden.Vinicius oly hirtelen toppant be, hogy mielőtt Lygia felismerhette volna, az ifjú már karjába kapta, s ismét az ajtó felé ugrott vele. Az aggastyánnak sikerült ugyan elállnia útját, de az ifjú egyik kezével Lygiát magához szorítva, a másik, szabad kezével eltaszította az öreget. Eközben az ifjú fejéről lecsúszott a kámzsa, s az ismerős, de e pillanatban rettenetes arc láttára a vér megfagyott Lygia ereiben, s a szó torkán akadt. Segítségért akart kiáltani, de nem bírt. Az ajtótokot is hiába igyekezett megragadni, hogy ellenállhasson. Ujjal lecsúsztak a kőről, s eszméletét vesztette volna, ha meg nem pillantja azt a borzalmas képet, amely akkor tárult szeme elé, amikor Vinicius kirohant vele a kertbe.
Ursus was holding in his arms some man doubled back completely, with hanging head and mouth filled with blood. When he saw them, he struck the head once more with his fist, and in the twinkle of an eye sprang toward Vinicius like a raging wild beast.Íme, Ursus egy embert tartott karjai között, kinek teste egészen hátrahanyatlott, feje lecsuklott, s szája vérben ázott. Mikor megpillantotta őket, öklével még egyszer lesújtott arra a fejre, s egy szempillantás alatt veszett vadállatként rohant Vinicius felé.
"Death!" thought the young patrician.„Ez a halál!” - villant át az ifjú patrícius agyán.
Then he heard, as through a dream, the scream of Lygia, "Kill not!"S aztán, mintegy álmában, hallotta Lygia kiáltását „Ne ölj!”
He felt that something, as it were a thunderbolt, opened the arms with which he held Lygia; then the earth turned round with him, and the light of day died in his eyes.Ezután karját mintha villámcsapás fejtette volna le Lygiáról, végül a föld forogni kezdett vele, s szeme előtt elsötétült a világ.
....... ...... ........ .......... .......... ........... ......... ......... ......... ........ .......... ........ ........ ........ .......... ....... ............... ...... ........ .......... .......... ........... ......... ......... ......... ........ .......... ........ ........ ........ .......... ....... ........
Chilo, hidden behind the angle of the corner house, was waiting for what would happen, since curiosity was struggling with fear in him. He thought that if they succeeded in carrying off Lygia, he would fare well near Vinicius. He feared Urban no longer, for he also felt certain that Croton would kill him. And he calculated that in case a gathering should begin on the streets, which so far were empty,--if Christians, or people of any kind, should offer resistance,--he, Chilo, would speak to them as one representing authority, as an executor of Cæsar's will, and if need came, call the guards to aid the young patrician against the street rabble--thus winning to himself fresh favor. In his soul he judged yet that the young tribune's method was unwise; considering, however, Croton's terrible strength, he admitted that it might succeed, and thought, "If it go hard with him, Vinicius can carry the girl, and Croton clear the way." Delay grew wearisome, however; the silence of the entrance which he watched alarmed him.Chilon azonban a ház szöglete mögé bújva tovább várta, hogy mi történik, mert a kíváncsiság harcra kelt benne a félelemmel. Arra is gondolt, hogy ha sikerül elrabolniuk a leányt, akkor jó lesz Vinicius közelében lennie. Urbanustól már nem félt, mert biztos volt benne, hogy Kroton megöli. Ellenben arra számított, hogy ha a néptelen utcákon sokadalom támadna, ha a keresz­tények vagy bármilyen más emberek ellenszegülnének Viniciusnak, akkor ő, mint a hatóság képviselője, a Caesar akaratának végrehajtójaként szól hozzájuk, s végső esetben a fiatal patrícius segítségére hívja a vigileket az utcai csőcselék ellen, s ezzel kiérdemli újabb kegyeit. Lelkében még mindig úgy vélekedett, hogy Vinicius cselekedete oktalan, tekintettel azonban Kroton rettenetes erejére, el tudta képzelni, hogy esetleg mégis sikerül. „Ha bajba jutnának, a tribunus maga viszi majd a leányt, s Kroton csinál neki utat.” A várakozást azonban kezdte sokallani, s a messziről szemmel tartott pitvar csendje is nyugtalanította.
"If they do not hit upon her hiding-place, and make an uproar, they will frighten her."„Ha nem találnak rá a rejtekhelyére, és zajt csapnak, akkor elriasztják.”
But this thought was not disagreeable; for Chilo understood that in that event he would be necessary again to Vinicius, and could squeeze afresh a goodly number of sestertia from the tribune.Ez a gondolat nem is volt számára kellemetlen, jól tudta ugyanis, hogy Viniciusnak akkor megint szüksége lesz rá, s ő ismét kipréselhet belőle nagyobb összegű sestertiusokat.
"Whatever they do," said he to himself, "they will work for me, though no one divines that. O gods! O gods! only permit me-"„Bármit tesznek - gondolta magában -, nekem teszik, noha ezt egyikük sem tudja... Istenek, istenek, csak azt engedjétek meg...”
And he stopped suddenly, for it seemed to him that some one was bending forward through the entrance; then, squeezing up to the wall, he began to look, holding the breath in his breast.S hirtelen abbahagyta, mert mintha valaki előbukkant volna a pitvarból. A falhoz lapult tehát, s lélegzetét visszafojtva figyelt.
And he had not deceived himself, for a head thrust itself half out of the entrance and looked around.S nem tévedett, a pitvarból félig előbújt egy fej, s körülnézegetett.
After a while, however, it vanished.De csakhamar eltűnt.
"That is Vinicius, or Croton," thought Chilo; "but if they have taken the girl, why does she not scream, and why are they looking out to the street? They must meet people anyhow, for before they reach the Carinæ there will be movement in the city--What is that? By the immortal gods!"„Ez Vinicius vagy Kroton - gondolta Chilon -, de ha elragadták a leányt, az miért nem sikoltozik, s miért kémlelnek ki az utcára? Emberekkel úgyis találkozniuk kell, mert mire kijutnak a Carinaera, már élénk forgalom lesz a városban. Mi ez? A halhatatlan istenekre!...”
And suddenly the remnant of his hair stood on end.S egyszerre minden maradék haja égnek meredt.
In the door appeared Ursus, with the body of Croton hanging on his arm, and looking around once more, he began to run, bearing it along the empty street toward the river.Ursus jelent meg az ajtóban Kroton holttestével a vállán, még egyszer körülnézett, aztán futásnak eredt az üres utcán a folyó felé.
Chilo made himself as flat against the wall as a bit of mud.Chilon olyan laposan simult a falhoz, mint egy darab vakolat.
"I am lost if he sees me!" thought he.„Ha meglát, végem!” - villant át agyán.
But Ursus ran past the corner quickly, and disappeared beyond the neighboring house. Chilo, without further waiting, his teeth chattering from terror, ran along the cross street with a speed which even in a young man might have roused admiration.De Ursus gyorsan elrohant a sarokház mellett, s a következő ház mögött eltűnt. Chilon szintén nem várt tovább, hanem a keresztutcán futásnak eredt, foga vacogott, gyorsasága pedig egy ifjúnak is becsületére vált volna.
"If he sees me from a distance when he is returning, he will catch and kill me," said he to himself. "Save me, Zeus; save me, Apollo; save me, Hermes; save me, O God of the Christians! I will leave Rome, I will return to Mesembria, but save me from the hands of that demon!"„Ha visszatérőben a távolból megpillant, utolér és megöl - gondolta magában. - Ments meg, Zeus, ments meg, Apolló, ments meg, Hermes, ments meg, keresztények istene! Itt hagyom Rómát, visszatérek Mesembriába, csak mentsetek meg e démon kezei közül.”
And that Lygian who had killed Croton seemed to him at that moment some superhuman being. While running, he thought that he might be some god who had taken the form of a barbarian. At that moment he believed in all the gods of the world, and in all myths, at which he jeered usually. It flew through his head, too, that it might be the God of the Christians who had killed Croton; and his hair stood on end again at the thought that he was in conflict with such a power.S a lygiust, aki Krotont megölte, most valóban emberfeletti lénynek hitte. Amint futott, az járt az eszében, hogy ez talán valami istenség, aki egy barbár ember alakját öltötte magára. E pillanatban hitt minden mítoszban és a világ minden istenében, akikből máskor gúnyt űzött. Az is átvillant az agyán, hogy Krotont talán a keresztények istene ölte meg, s a haja minden szála ismét égnek meredt a gondolatra, hogy ő egy ilyen hatalommal húzott ujjat.
Only when he had run through a number of alleys, and saw some workmen coming toward him from a distance, was he calmed somewhat. Breath failed in his breast; so he sat on the threshold of a house and began to wipe, with a corner of his mantle, his sweat-covered forehead.Csak akkor nyugodott meg némileg, mikor néhány sikátoron végigfutott, s a távolban munkásokat pillantott meg, amint feléje közeledtek, lélegzete már akadozott, leült tehát egy ház küszöbére, s palástja sarkával törölgette verejtékes homlokát.
"I am old, and need calm," said he.- Öreg vagyok, s békességre van szükségem - mondta.
The people coming toward him turned into some little side street, and again the place round about was empty. The city was sleeping yet. In the morning movement began earlier in the wealthier parts of the city, where the slaves of rich houses were forced to rise before daylight; in portions inhabited by a free population, supported at the cost of the State, hence unoccupied, they woke rather late, especially in winter. Chilo, after he had sat some time on the threshold, felt a piercing cold; so he rose, and, convincing himself that he had not lost the purse received from Vinicius, turned toward the river with a step now much slower.A szembejövő emberek befordultak egy mellékutcába, s ő ismét egyedül maradt. A város még aludt. Reggelenként a gazdagabb városrészekben korábban indult az élet, mert a gazdag emberek rabszolgáinak hajnalban kellett kelniük, míg azokban a negyedekben, ahol az állam által eltartott, tehát semmittevő szabad nép lakott, elég későn keltek, különösen télen. Chilon, miután jó ideje ült már a küszöbön, kellemetlen hideget érzett, felállt tehát, s meggyőződvén róla, hogy a Viniciustól kapott erszényt nem vesztette el, most már lassúbb léptekkel indult a folyó felé.
"I may see Croton's body somewhere," said he to himself. "O gods! that Lygian, if he is a man, might make millions of sestertia in the course of one year; for if he choked Croton, like a whelp, who can resist him? They would give for his every appearance in the arena as much gold as he himself weighs. He guards that maiden better than Cerberus does Hades. But may Hades swallow him, for all that! I will have nothing to do with him. He is too bony. But where shall I begin in this case? A dreadful thing has happened. If he has broken the bones of such a man as Croton, beyond a doubt the soul of Vinicius is puling above that cursed house now, awaiting his burial. By Castor! but he is a patrician, a friend of Cæsar, a relative of Petronius, a man known in all Rome, a military tribune. His death cannot pass without punishment. Suppose I were to go to the pretorian camp, or the guards of the city, for instance?"„Talán valahol megtalálom Kroton testét - gondolta magában. - Istenek! Ha ember ez a lygius, egyetlen év alatt sok millió sestertiust kereshetne, mert ha Krotont úgy megfojtotta, akár egy kölyökkutyát, akkor ki birkózhatnék meg vele? Valahányszor fellépne az arénában, annyi aranyat kapna, amennyi a testsúlya. Ez jobban őrzi azt a lányt, mint a Cerberus a poklot. Bár nyelné el a pokol! Nem szeretnék vele összeakadni. Félelmetes ember. De hát mihez is fogjak? Rettenetes dolog történt. Ha Kroton csontjait összetörte, akkor Vinicius lelke is nyilván ott nyöszörög amaz átkozott ház fölött, s várja temetését Castorral. Hiszen ő patrícius, a Caesar barátja, Petronius rokona, Róma-szerte ismert úr és katonai tribunus. Ennek a halálát nem viszik el szárazon... Hátha elmennék például a praetorianusok táborába vagy a vigilek­hez?”
Here he stopped and began to think, but said after a while,--Itt elhallgatott, s gondolkodóba esett, de kis idő múlva megszólalt:
"Woe is me! Who took him to that house if not I? His freedmen and his slaves know that I came to his house, and some of them know with what object. What will happen if they suspect me of having pointed out to him purposely the house in which his death met him? Though it appear afterward, in the court, that I did not wish his death, they will say that I was the cause of it. Besides, he is a patrician; hence in no event can I avoid punishment. But if I leave Rome in silence, and go far away somewhere, I shall place myself under still greater suspicion."- Jaj nekem! Ki vezette őt abba a házba, ha nem én?... Szabadosai és rabszolgái tudják, hogy jártam hozzá, s egyesek azt is tudják, hogy miért. Mi lesz, ha meggyanúsítanak, hogy szándékosan mutattam meg neki a házat, amelyben halálát lelte? Még ha későbben a bíróságon kiderülne is, hogy én nem akartam a halálát, akkor is azt mondják, hogy én voltam az oka... Ő patrícius, tehát büntetés nélkül semmiképpen meg nem úszom. Ha pedig csendben itt hagynám Rómát, s elköltöznék valahova messzire, azzal még nagyobb gyanúba keve­rednék.
It was bad in every case. The only question was to choose the less evil. Rome was immense; still Chilo felt that it might become too small for him. Any other man might go directly to the prefect of the city guards and tell what had happened, and, though some suspicion might fall on him, await the issue calmly. But Chilo's whole past was of such character that every closer acquaintance with the prefect of the city or the prefect of the guard must cause him very serious trouble, and confirm also every suspicion which might enter the heads of officials.Így is rossz volt, meg amúgy is. Csak arról volt szó, hogy a két rossz közül a kisebbet válassza. Róma óriási város, s Chilon most mégis úgy érezte, hogy még szűk is lehet neki. Mert bárki más egyenesen elmehetett volna a vigilek praefectusához, elmondhatta volna, mi történt, s még ha valamelyes gyanú esett volna is rá, nyugodtan várhatta volna a vizsgálatot. De Chilon egész múltja olyan volt, hogy akár a város praefectusával, akár a vigilekével bármiféle közelebbi ismeretség nagyon is kellemetlen következményekkel járhatna számára, s ezenfelül minden gyanút is alátámaszthatna, ami csak a hivatalnokok eszébe jut.
On the other hand, to flee would be to confirm Petronius in the opinion that Vinicius had been betrayed and murdered through conspiracy. Petronius was a powerful man, who could command the police of the whole Empire, and who beyond doubt would try to find the guilty parties even at the ends of the earth. Still, Chilo thought to go straight to him, and tell what had happened. Yes; that was the best plan. Petronius was calm, and Chilo might be sure of this, at least, that he would hear him to the end. Petronius, who knew the affair from its inception, would believe in Chilo's innocence more easily than would the prefects.Másfelől elszökni annyit jelentett volna, mint meggyőzni Petroniust arról, hogy Viniciust elárulták, és összebeszélés folytán gyilkolták meg. Pedig Petronius hatalmas úr volt, akinek az egész országban rendelkezésére állhatott a rendőrség, s kétségtelenül gondoskodott volna arról, hogy a bűnösöket akár a világ végén is felkutassák. Mindazonáltal Chilonnak eszébe jutott, hogy nem volna-e legjobb egyenesen elmenni hozzá, s elmondani, mi történt. Igen! Ez lesz a legjobb. Petronius nyugodt ember, s Chilon legalább afelől biztos lehetett, hogy végig­hallgatja. Petronius elejétől fogva ismerte a dolgot, tehát könnyebben hitelt is adhatna neki, mint a praefectusok.
But to go to him, it was needful to know with certainty what had happened to Vinicius. Chilo did not know that. He had seen, it is true, the Lygian stealing with Croton's body to the river, but nothing more. Vinicius might be killed; but he might be wounded or detained. Now it occurred to Chilo for the first time, that surely the Christians would not dare to kill a man so powerful,--a friend of Cæsar, and a high military official,--for that kind of act might draw on them a general persecution. It was more likely that they had detained him by superior force, to give Lygia means to hide herself a second time.De ahhoz, hogy elmenjen hozzá, pontosan kellett volna tudnia, hogy mi történt Viniciussal, márpedig Chilon ezt nem tudta. Látta ugyan a lygiust, amint Kroton holttestével a folyó felé osont, de egyebet semmit. Lehet, hogy Viniciust megölték, de az is lehet, hogy csak meg­sebesült, vagy foglyul ejtették. Chilonnak csak most jutott eszébe, hogy a keresztények bizonyára nem mertek volna megölni egy ilyen hatalmas urat, egy augustianust és magas rangú katonát, mert az ilyen cselekedet könnyen általános üldözést vonhatott volna maga után. A legvalószínűbb az volt, hogy erővel fogva tartják, s így Lygiának ideje legyen más helyen elrejtőzni.
This thought filled Chilo with hope.Ez a gondolat lelket vert Chilonba.
"If that Lygian dragon has not torn him to pieces at the first attack, he is alive, and if he is alive he himself will testify that I have not betrayed him; and then not only does nothing threaten me, but--O Hermes, count again on two heifers--a fresh field is opening. I can inform one of the freedmen where to seek his lord; and whether he goes to the prefect or not is his affair, the only point being that I should not go. Also, I can go to Petronius, and count on a reward. I have found Lygia; now I shall find Vinicius, and then again Lygia. It is needful to know first whether Vinicius is dead or living."„Ha az a lygius sárkány az első pillanatban szét nem tépte, akkor él, ha pedig él, akkor ő maga fogja tanúsítani, hogy nem árultam el, akkor pedig nemcsak hogy semmi nem fenyeget, de (ó, Hermes, ismét számíthatsz a két üszőre!) még újabb tér nyílik meg előttem... Megmondhatom valamelyik szabadosának, hol találhatja meg urát, az aztán, ha akar, mehet a praefectushoz, csak az a fontos, hogy én ne menjek... Petroniushoz is elmehetek, s jutalomra is számíthatok... Kerestem Lygiát, most majd Viniciust keresem, aztán megint Lygiát... Mindenekelőtt azonban meg kell tudnom, él-e, vagy sem.”
Here it occurred to him that he might go in the night to the baker Demas and inquire about Ursus. But he rejected that thought immediately. He preferred to have nothing to do with Ursus. He might suppose, justly, that if Ursus had not killed Glaucus he had been warned, evidently, by the Christian elder to whom he had confessed his design,--warned that the affair was an unclean one, to which some traitor had persuaded him. In every case, at the mere recollection of Ursus, a shiver ran through Chilo's whole body. But he thought that in the evening he would send Euricius for news to that house in which the thing had happened. Meanwhile he needed refreshment, a bath, and rest. The sleepless night, the journey to Ostrianum, the flight from the Trans-Tiber, had wearied him exceedingly.Itt eszébe villant, hogy éjszaka felkereshetné Demas péket, s megkérdezhetné Ursustól. De ezt a gondolatot nyomban elvetette. Úgy gondolta, jobb, ha semmi dolga sincs Ursusszal. Nagyon helyesen sejtette, hogy ha Ursus nem ölte meg Glaucust, akkor nyilván meggyónta ezt a szándékát a keresztények vénei közül valamelyiknek, s az figyelmeztette, hogy ez nem tiszta dolog, s valami áruló lehetett, aki ilyesmire rá akarta bírni. Egyébként elég volt Ursusra gon­dolnia, hogy egész testén végigfusson a hideg. Ellenben elhatározta, hogy estefelé Euriciust elküldi hírekért abba a házba, ahol a dolog végbement. Közben azonban ennie kellett, meg kellett fürödnie, és pihennie egyet. Az álmatlanul eltöltött éjszaka, a gyalogút az Ostrianumba, aztán a menekülés a Transtiberisről valóban szerfölött kimerítette.
One thing gave him permanent comfort: he had on his person two purses,--that which Vinicius had given him at home, and that which he had thrown him on the way from the cemetery. In view of this happy circumstance, and of all the excitement through which he had passed, he resolved to eat abundantly, and drink better wine than he drank usually.Csak egy dolog vigasztalta meg mindig, az, hogy két erszény is volt nála, az egyik, amelyiket otthon kapott Viniciustól, a másik pedig, amelyet a temetőből való visszatérés közben dobott oda neki. Tekintettel erre a szerencsés körülményre, valamint arra a sok megrázkódtatásra, amin átment, elhatározta, hogy bőségesen étkezik, és jobb bort is iszik hozzá, mint rendesen.
When the hour for opening the wine-shop came at last, he did so in such a marked measure that he forgot the bath; he wished to sleep, above all, and drowsiness overcame his strength so that he returned with tottering step to his dwelling in the Subura, where a slave woman, purchased with money obtained from Vinicius, was waiting for him.S mikor végre elérkezett a bormérések nyitásának órája, ezt olyan alaposan meg is tette, hogy a fürdőről teljesen elfeledkezett. Mindenekelőtt álmos volt, s ez annyira elvette minden erejét, hogy tántorogva ment haza a Suburrán levő lakására, ahol a Vinicius pénzén vásárolt rabszolganő várta.
When he had entered a sleeping-room, as dark as the den of a fox, he threw himself on the bed, and fell asleep in one instant.Ott belépett a cubiculumba; mely sötét volt, mint egy róka odúja, végigvágta magát fekhelyén, s nyomban elaludt.
He woke only in the evening, or rather he was roused by the slave woman, who called him to rise, for some one was inquiring, and wished to see him on urgent business.Csak estefelé ébredt fel, vagyis a rabszolganő költötte fel azzal, hogy valaki keresi, és sürgősen beszélni kíván vele.
The watchful Chilo came to himself in one moment, threw on his hooded mantle hastily, and, commanding the slave woman to stand aside, looked out cautiously.Az éber Chilon egyszerre magához tért, felkapta kámzsás palástját, rászólt a leányra, hogy húzódjék félre, s előbb óvatosan kinézett a szabadba.
And he was benumbed! for he saw before the door of the sleeping-room the gigantic form of Ursus.És megdermedt! A cubiculum ajtaja előtt ugyanis az óriás Ursust pillantotta meg.
At that sight he felt his feet and head grow icy-cold, the heart ceased to beat in his bosom, and shivers were creeping along his back. For a time he was unable to speak; then with chattering teeth he said, or rather groaned,--Egyszerre érezte, hogy feje és lába hideg, mint a jég, szívverése eláll, háta pedig borsódzik, mintha hangyák rajai mászkálnának rajta... Az első pillanatban nem bírt megszólalni, később azonban nagy fogvacogva kibökte, vagyis inkább kinyögte:
"Syra--I am not at home--I don't know that--good man-"- Syra, nem vagyok itthon... nem ismerem... ezt... a jóembert...
"I told him that thou wert at home, but asleep, lord," answered the girl; "he asked to rouse thee."- Megmondtam neki, uram, hogy itthon vagy, de alszol - felelte a leány -, ő azonban követelte, hogy költselek fel...
"O gods! I will command that thou--"- Ó, istenek!... Ezért...
But Ursus, as if impatient of delay, approached the door of the sleeping-room, and, bending, thrust in his head.De Ursus mintha a huzavona miatt türelmét vesztette volna, a cubiculum ajtajához lépett, s lehajolva bedugta fejét s bekiáltott:
"O Chilo Chilonides!" said he.- Chilon Chilonides!
"Pax tecum! pax! pax!" answered Chilo. "O best of Christians! Yes, I am Chilo; but this is a mistake,--I do not know thee!"- Pax tecum! Pax, pax110 - felelte Chilon. - Ó, keresztények legjobbika! Úgy van, Chilon vagyok, de ez tévedés... Nem ismerlek!
"Chilo Chilonides," repeated Ursus, "thy lord, Vinicius, summons thee to go with me to him."- Chilon Chilonides! - ismételte meg Ursus. - Urad, Vinicius hív, hogy velem együtt jöjj hozzá.
Chapter XXIIIHUSZONHARMADIK FEJEZET
A PIERCING pain roused Vinicius. At the first moment he could not understand where he was, nor what was happening. He felt a roaring in his head, and his eyes were covered as if with mist. Gradually, however, his consciousness returned, and at last he beheld through that mist three persons bending over him. Two he recognized: one was Ursus, the other the old man whom he had thrust aside when carrying off Lygia. The third, an utter stranger, was holding his left arm, and feeling it from the elbow upward as far as the shoulder-blade. This caused so terrible a pain that Vinicius, thinking it a kind of revenge which they were taking, said through his set teeth,Viniciust kínzó fájdalom ébresztette fel. Az első pillanatban nem tudta, hol van, és mi történik vele. A feje zúgott, s a szemét mintha köd homályosította volna el. Lassanként azonban visszatért öntudata, s végül ama ködön át három fölébe hajló emberi alakot pillantott meg. Kettőt megismert: az egyik Ursus, a másik pedig az az öreg, akit fellökött, mikor a leányt vitte. A harmadik idegen volt, ez a bal kezét fogta, s amint könyökétől a válláig és a kulcs­csontjáig végigtapogatta, olyan éles fájdalmat okozott neki, hogy Vinicius, azt hívén, ez a bosszúnak valami módja, összeszorított fogai közül sziszegte:
"Kill me!"- Öljetek meg.
But they paid no apparent heed to his words, just as though they heard them not, or considered them the usual groans of suffering. Ursus, with his anxious and also threatening face of a barbarian, held a bundle of white cloth torn in long strips. The old man spoke to the person who was pressing the arm of Vinicius,--De azok mintha nem is hallották volna, talán nem figyeltek a szavára, vagy éppenséggel a szenvedés megnyilvánulásának vették. Ursus gondterhelt, de egyúttal fenyegető, barbár arccal állt ott, s hosszú csíkokra tépett fehér vászondarabokat tartott, az öreg pedig így szólt az ifjú karját tapogató férfiúhoz:
"Glaucus, art thou certain that the wound in the head is not mortal?"- Bizonyos vagy felőle, Glaucus, hogy a fejseb nem halálos?
"Yes, worthy Crispus," answered Glaucus. "While serving in the fleet as a slave, and afterward while living at Naples, I cured many wounds, and with the pay which came to me from that occupation I freed myself and my relatives at last. The wound in the head is slight. When this one (here he pointed to Ursus with his head) took the girl from the young man, he pushed him against the wall; the young man while falling put out his arm, evidently to save himself; he broke and disjointed it, but by so doing saved his head and his life."- Úgy van, tiszteletre méltó Crispus - felelte Glaucus. - Mikor mint rabszolga a hajóhadnál szolgáltam, aztán mikor Neapolisban laktam, számos sebet kezeltem, s e foglalkozásom hasznából végül kiváltottam magamat és családomat... A fejseb könnyű. Mikor ez az ember (s itt fejével Ursus felé intett) kiragadta tőle a leányt, s őt magát a fiúhoz lökte, ez, estében nyilván maga elé tartotta karját, azt kificamította és eltörte ugyan, de azáltal megmentette fejét és életét.
"Thou hast had more than one of the brotherhood in thy care," added Crispus, "and hast the repute of a skilful physician; therefore I sent Ursus to bring thee."- A testvérek közül már nem egyet ápoltál - felelte Crispus -, s jó orvos hírében állsz... Azért küldtem érted Ursust.
"Ursus, who on the road confessed that yesterday he was ready to kill me!"- Aki útközben bevallotta, hogy még tegnap kész lett volna engem meggyilkolni.
"He confessed his intention earlier to me than to thee; but I, who know thee and thy love for Christ, explained to him that the traitor is not thou, but the unknown, who tried to persuade him to murder."- Nekem már korábban bevallotta ezt a szándékát, én pedig, ismervén téged és a Krisztus iránti szeretetedet, megmagyaráztam neki, hogy nem te vagy az áruló, hanem az az ismeretlen, aki rá akarta őt beszélni a gyilkosságra.
"That was an evil spirit, but I took him for an angel," said Ursus, with a sigh.- Gonosz szellem volt, s én angyalnak néztem - jegyezte meg Ursus sóhajtva.
"Some other time thou wilt tell me, but now we must think of this wounded man."- Majd máskor elmondod - vetette közbe Glaucus -, most a sebesülttel kell törődnünk.
Thus speaking, he began to set the arm. Though Crispus sprinkled water on his face, Vinicius fainted repeatedly from suffering; that was, however, a fortunate circumstance, since he did not feel the pain of putting his arm into joint, nor of setting it. Glaucus fixed the limb between two strips of wood, which he bound quickly and firmly, so as to keep the arm motionless.Azzal igyekezett Vinicius karját helyreigazítani, s noha Crispus az ifjú arcát folyton vízzel fröcskölte, az minduntalan ájuldozott a fájdalomtól. Ez azonban szerencsés körülmény volt számára, mert így legalább nem érezte a lába helyreigazításával, sem eltört karja összeillesz­tésével járó fájdalmat. Glaucus az eltört csontot két homorú deszka közé szorította, s gyorsan és erősen bekötözte, hogy mozdulatlanná tegye.
When the operation was over, Vinicius recovered consciousness again and saw Lygia above him.De a beteg az operáció után ismét magához tért, s Lygiát pillantotta meg maga mellett.
She stood there at the bed holding a brass basin with water, in which from time to time Glaucus dipped a sponge and moistened the head of his patient.Közvetlenül ágya mellett állt, kezében rézvederrel, melybe Glaucus minduntalan belemártotta a spongyát, s a beteg fejét mosogatta.
Vinicius gazed and could not believe his eyes. What he saw seemed a dream, or the pleasant vision brought by fever, and only after a long time could he whisper,--Vinicius csak nézte, s nem hitt a szemének. Azt hitte, az álom vagy a láz hozza elé ezt a drága látomást, s csak hosszas hallgatás után bírta suttogva kimondani:
"Lygia!"- Lygia!...
The basin trembled in her hand at that sound, but she turned on him eyes full of sadness.E hangra Lygia kezében megremegett a veder, de feléje fordította szomorú tekintetét.
"Peace be with thee!" answered she, in a low voice.- Békesség neked! - felelte halkan.
She stood there with extended arms, her face full of pity and sorrow.Csak állt kinyújtott kézzel, s arcán részvét és fájdalom tükröződött.
But he gazed, as if to fill his sight with her, so that after his lids were closed the picture might remain under them. He looked at her face, paler and smaller than it had been, at the tresses of dark hair, at the poor dress of a laboring woman; he looked so intently that her snowy forehead began to grow rose-colored under the influence of his look. And first he thought that he would love her always; and second, that that paleness of hers and that poverty were his work,--that it was he who had driven her from a house where she was loved, and surrounded with plenty and comfort, and thrust her into that squalid room, and clothed her in that poor robe of dark wool.Az ifjú pedig úgy nézett rá, mintha telíteni akarná vele szemét, úgy, hogy mikor becsukja, a képe akkor is ott maradjon a szemhéja alatt. Nézte az arcát, mely sápadtabb és soványabb volt, mint azelőtt, nézte sötét haja csigáit, szegényes munkásruháját, nézte makacsul, úgy, hogy tekintetétől a leány hófehér homloka kezdett rózsaszínűvé válni. Vinicius előbb arra gondolt, hogy ő ezt a leányt még mindig szereti, azután meg, hogy sápadtságának és ennek a szegényes öltözékének ő, Vinicius az oka, hiszen ő ragadta ki a házból, ahol szerették, ahol bőségben és kényelemben élt, ő taszította ebbe a nyomorúságos odúba, s öltöztette ebbe a sötét darócruhába.
He would have arrayed her in the costliest brocade, in all the jewels of the earth; hence astonishment, alarm, and pity seized him, and sorrow so great that he would have fallen at her feet had he been able to move.Mivel pedig szerette volna a legdrágább aranykelmékbe öltöztetni, s a világ minden éksze­rével felékesíteni, megdöbbent, elfogta a rémület és szánalom, s olyan lelkiismeret-furdalást érzett, hogy szívesen Lygia lábához borult volna, ha meg bírt volna mozdulni.
"Lygia," said he, "thou didst not permit my death."- Lygia - mondta -, nem engedtél megölni.
"May God return health to thee," she answered, with sweetness.A leány pedig gyengéden felelte: - Az Úr adja vissza egészségedet.
For Vinicius, who had a feeling both of those wrongs which he had inflicted on her formerly, and those which he had wished to inflict on her recently, there was a real balsam in Lygia's words. He forgot at the moment that through her mouth Christian teaching might speak; he felt only that a beloved woman was speaking, and that in her answer there was a special tenderness, a goodness simply preterhuman, which shook him to the depth of his soul. As just before he had grown weak from pain, so now he grew weak from emotion. A certain faintness came on him, at once immense and agreeable. He felt as if falling into some abyss, but he felt that to fall was pleasant, and that he was happy. He thought at that moment of weakness that a divinity was standing above him.Vinicius most végigélte azokat a sérelmeket is, amelyeket régebben okozott Lygiának, s azt is, amelyet most akart elkövetni, a leány szavai tehát valóságos balzsamként hatottak rá. E pilla­natban nem gondolt rá, hogy a leány ajkán át a keresztény tanok szólhatnak, csak azt érezte, hogy a szeretett nő beszél hozzá, s hogy válaszában van valami személyes gyöngédség és emberfeletti jóság, amely őt lelke mélyéig megrázza. S miként az imént a fájdalomtól, most a megindultságtól hagyta el ereje. Valami óriási, de egyúttal édes gyöngeség ömlött el rajta. Mintha feneketlen mélységbe zuhanna lefelé, de élvezte, ezt a zuhanást, s nagyon boldognak érezte magát. A lankadtság pillanatában arra is gondolt, hogy íme, egy istenség áll itt mellette.
Meanwhile Glaucus had finished washing the wound in his head, and had applied a healing ointment. Ursus took the brass basin from Lygia's hands; she brought a cup of water and wine which stood ready on the table, and put it to the wounded man's lips. Vinicius drank eagerly, and felt great relief. After the operation the pain had almost passed; the wound and contusion began to grow firm; perfect consciousness returned to him.Közben Glaucus befejezte fejsebének kimosását, s gyógyító írt tett rá. Ursus kivette Lygia kezéből a vedret, a leány pedig fogta az asztalon álló serleget, melyben vizes bor volt, s a sebe­sült ajkához tartotta. Vinicius mohón kiitta, s ettől nagyon megkönnyebbült. A kötözés befejezése után fájdalma csaknem teljesen elmúlt. A sebek és zúzódások kezdtek megnyugodni. Teljes öntudata visszatért.
"Give me another drink," said he.- Adj még innom - kérte.
Lygia took the empty cup to the next room; meanwhile Crispus, after a few words with Glaucus, approached the bed saying,--Lygia az üres serleggel átment a szomszéd szobába, Crispus viszont, miután Glaucusszal néhány rövid szót váltott, az ágyhoz lépett, és így szólt:
"God has not permitted thee, Vinicius, to accomplish an evil deed, and has preserved thee in life so that thou shouldst come to thy mind. He, before whom man is but dust, delivered thee defenceless into our hands; but Christ, in whom we believe, commanded us to love even our enemies. Therefore we have dressed thy wounds, and, as Lygia has said, we will implore God to restore thy health, but we cannot watch over thee longer. Be in peace, then, and think whether it beseems thee to continue thy pursuit of Lygia. Thou hast deprived her of guardians, and us of a roof, though we return thee good for evil."- Vinicius, az Isten nem engedte meg, hogy gonosz cselekedetet kövess el, ellenben meg­tar­totta életedet, hogy lélekben magadba szállj. Akihez képest az ember csak por, fegyvertelenül a kezünkbe adott, de a Krisztus, akiben hiszünk, azt parancsolta, hogy ellenségeinket is szeressük. Bekötöztük hát sebeidet, s mint Lygia is mondta, imádkozni fogunk, hogy az Isten adja vissza egészségedet, de tovább nem ápolhatunk. Maradj hát békességgel, s gondolkozz rajta, méltó dolog volna-e Lygiát tovább üldöznöd, akit megfosztottál gyámjaitól és hajlékától, meg minket, akik a gonoszért jóval fizettünk neked?
"Do ye wish to leave me? inquired Vinicius.- El akartok hagyni? - kérdezte Vinicius.
"We wish to leave this house, in which prosecution by the prefect of the city may reach us. Thy companion was killed; thou, who art powerful among thy own people, art wounded. This did not happen through our fault, but the anger of the law might fall on us."- El akarjuk hagyni ezt a házat, amelyben utolérhet a város praefectusának üldöző karja. Társad életét vesztette, te pedig, aki a tieid között hatalmas vagy, sebesülten fekszel. Nem mi vagyunk ennek az okai, de a törvény szigora minket sújtana...
"Have no fear of prosecution," replied Vinicius; "I will protect you."- Az üldözéstől ne féljetek - mondta Vinicius. - Én megvédelek.
Crispus did not like to tell him that with them it was not only a question of the prefect and the police, but of him; they wished to secure Lygia from his further pursuit.Crispus nem akarta neki megmondani, hogy itt nemcsak a praefectusról és a rendőrségről van szó, hanem benne sem bíznak, s az ő további üldözésével szemben is biztosítani akarják Lygiát.
"Lord," said he, "thy right arm is well. Here are tablets and a stilus; write to thy servants to bring a litter this evening and bear thee to thy own house, where thou wilt have more comfort than in our poverty. We dwell here with a poor widow, who will return soon with her son, and this youth will take thy letter; as to us, we must all find another hiding-place."- Uram - folytatta az öreg -, jobb kezed ép, itt van a tábla, s itt a stílus, írj szolgáidnak, hogy estenden jöjjenek érted a gyaloghintóval, s vigyenek haza, ott kényelmesebb lesz neked, mint itt, a mi szegény hajlékunkban. Mi itt egy szegény özvegyasszonynál lakunk, aki csakhamar hazajön fiával. Az a legény majd elviszi leveledet, nekünk meg más menedéket kell keresnünk.
Vinicius grew pale, for he understood that they wished to separate him from Lygia, and that if he lost her now he might never see her in life again. He knew indeed that things of great import had come between him and her, in virtue of which, if he wished to possess her, he must seek some new methods which he had not had time yet to think over. He understood too that whatever he might tell these people, though he should swear that he would return Lygia to Pomponia Græcina, they would not believe him, and were justified in refusing belief. Moreover, he might have done that before. Instead of hunting for Lygia, he might have gone to Pomponia and sworn to her that he renounced pursuit, and in that case Pomponia herself would have found Lygia and brought her home. No; he felt that such promises would not restrain them, and no solemn oath would be received, the more since, not being a Christian, he could swear only by the immortal gods, in whom he did not himself believe greatly, and whom they considered evil spirits.Vinicius elsápadt, mert megértette, hogy el akarják választani Lygiától, s ha őt most megint elveszíti, talán soha az életben nem látja többé... Megértette ugyan, hogy kettőjük között nagy dolgok mentek végbe, s ha ezek révén meg akarja őt nyerni, új utakat kell keresnie, amelyek felől még nem is volt ideje gondolkozni. Megértette azt is, hogy bármit mondana is ezeknek az embereknek, ha megesküdnék is, hogy Lygiát visszaadja Pomponia Graecinának, joguk van el nem hinni, s nem is hinnék. Hiszen ezt megtehette volna már régen; ahelyett, hogy Lygiát üldözi, elmehetett volna Pomponiához, megesküdhetett volna neki, hogy lemond Lygia üldözéséről, s akkor Pomponia maga kutatta volna fel, s vitte volna haza. Nem! Érezte, hogy semmi ilyenfajta ígéret vissza nem tarthatja őket, és semmiféle ünnepélyes esküt el nem fogad­nak, annyival is kevésbé, mert hiszen ő, nem lévén keresztény, legfeljebb a halhatatlan istenekre esküdhetnék, akikben ő maga sem igen hitt, amazok meg rossz szellemeknek tartották.
He desired desperately to influence Lygia and her guardians in some way, but for that there was need of time. For him it was all-important to see her, to look at her for a few days even. As every fragment of a plank or an oar seems salvation to a drowning man, so to him it seemed that during those few days he might say something to bring him nearer to her, that he might think out something, that something favorable might happen.Mindazonáltal kétségbeesetten igyekezett bármilyen módon kibékíteni Lygiát is meg gyámjait is - de ehhez időre volt szüksége. Az is fontos volt neki, hogy legalább néhány napig láthassa. S mint ahogy a fuldokló minden deszkaroncsban vagy evezőben a menekülést látja, ő is azt hitte, hogy e néhány nap alatt mondhat valami olyant, ami közelebb viszi őt a leányhoz, esetleg kitalál valamit, vagy valami kedvező dolog történik.
Hence he collected his thoughts and said,--Összeszedte tehát gondolatait, s így szólt:
"Listen to me, Christians. Yesterday I was with you in Ostrianum, and I heard your teaching; but though I did not know it, your deeds have convinced me that you are honest and good people. Tell that widow who occupies this house to stay in it, stay in it yourselves, and let me stay. Let this man (here he turned to Glaucus), who is a physician, or at least understands the care of wounds, tell whether it is possible to carry me from here to-day. I am sick, I have a broken arm, which must remain immovable for a few days even; therefore I declare to you that I will not leave this house unless you bear me hence by force!"- Hallgassatok meg, keresztények. Tegnap együtt voltam veletek az Ostrianumban, s hallottam tanaitokat, de ha nem ismerném is őket, cselekedeteitek meggyőztek róla, hogy becsületes, jó emberek vagytok. Mondjátok meg amaz özvegynek, aki itt lakik, hogy maradjon itt, marad­jatok itt ti is, és engedjétek meg, hogy én is itt maradjak. Ez az ember (s itt Glaucusra mutatott), aki orvos, vagy legalábbis ért a sebekhez, mondja meg, ma el lehet-e engem vinni... Beteg vagyok, s karom el van törve, annak pedig legalább néhány napig mozdulatlanul kell pihennie: éppen ezért kijelenteni, hogy nem mozdulok innen, ha csak erővel ki nem visztek.
Here he stopped, for breath failed in his breast, and Crispus said,--Itt abbahagyta, mert összezúzott melléből kifogyott a lélegzet, Crispus pedig így szólt:
"We will use no force against thee, lord; we will only take away our own heads."- Teveled szemben, uram, senki sem alkalmaz erőszakot, csak mi visszük el innen bőrünket.
At this the young man, unused to resistance, frowned and said,--Erre az ellenkezéshez nem szokott ifjú összeráncolta homlokát, s így szólt:
"Permit me to recover breath";- Hadd pihenjek egy kicsit.
and after a time he began again to speak,--Kis idő múlva aztán megint megszólalt:
"Of Croton, whom Ursus killed, no one will inquire. He had to go to-day to Beneventum, whither he was summoned by Vatinius, therefore all will think that he has gone there. When I entered this house in company with Croton, no one saw us except a Greek who was with us in Ostrianum. I will indicate to you his lodgings; bring that man to me. On him I will enjoin silence; he is paid by me. I will send a letter to my own house stating that I too went to Beneventum. If the Greek has informed the prefect already, I will declare that I myself killed Croton, and that it was he who broke my arm. I will do this, by my father's shade and by my mother's! Ye may remain in safety here; not a hair will fall from the head of one of you. Bring hither, and bring in haste, the Greek whose name is Chilo Chilonides!"- Kroton felől, akit Ursus megfojtott, senki sem fog kérdezősködni. Neki ma Beneventumba kellett volna mennie, ahova Vatinius hívta meg, azt fogják tehát hinni, hogy oda távozott. Mikor Krotonnal együtt beléptünk ebbe a házba, senki sem látott, csupán egy görög, aki velünk volt az Ostrianumban. Megmondom, hol lakik, hívassátok ide, én majd megparan­csolom neki, hogy hallgasson, mert azt az embert én fizetem. Házam népének is megírom, hogy én is Beneventumba utaztam. Ha az a görög máris bejelentette volna a dolgot a praefectusnak, megmondom neki, hogy Krotont én öltem meg, s az én kezemet ő törte el. Atyám és anyám árnyékára mondom, így cselekszem! Itt maradhattok hát biztonságban, mert senkinek egy haja szála sem görbül. Hozassátok ide gyorsan azt a görögöt, a neve: Chilon Chilonides!
"Then Glaucus will remain with thee," said Crispus, "and the widow will nurse thee."- Akkor hát Glaucus melletted marad, uram - felelte Crispus -, s az özveggyel együtt fog gondozni.
"Consider, old man, what I say," said Vinicius, who frowned still more. "I owe thee gratitude, and thou seemest good and honest; but thou dost not tell me what thou hast in the bottom of thy soul. Thou art afraid lest I summon my slaves and command them to take Lygia. Is this true?"Vinicius még jobban összehúzta szemöldökét. - Jól figyelj, öreg férfiú, mit mondok - hangsúlyozta. - Hálával tartozom neked, s úgy látom, jó és becsületes ember vagy, de nem mondod azt, ami a lelkeden fekszik. Te attól tartasz, hogy ide találom rendelni rabszolgáimat, s elvitetem Lygiát? Nem így van talán?
"It is," said Crispus, with sternness.- Úgy van! - felelte Crispus, kissé nyersen.
"Then remember this, I shall speak before all to Chilo, and write a letter home that I have gone to Beneventum. I shall have no messengers hereafter but you. Remember this, and do not irritate me longer."- Akkor hát vedd tudomásul, hogy Chilonnal a ti jelenlétetekben fogok beszélni, s előttetek írom meg a levelet a házamnak, hogy elutaztam. Később már más küldöncöket, mint titeket, nem találok... Ezt vedd fontolóra, s ne ingerelj tovább.
Here he was indignant, and his face was contorted with anger. Afterward he began to speak excitedly,--Felháborodott, arca összehúzódott a haragtól, aztán indulatosan mondta:
"Hast thou thought that I would deny that I wish to stay here to see her? A fool would have divined that, even had I denied it. But I will not try to take her by force any longer. I will tell thee more: if she will not stay here, I will tear the bandages with this sound hand from my arm, will take neither food nor drink; let my death fall on thee and thy brethren. Why hast thou nursed me? Why hast thou not commanded to kill me?" He grew pale from weakness and anger.- Netán azt hitted, eltagadom; hogy azért akarok itt maradni, hogy Lygiát láthassam?... Ezt a bolond is kitalálná, hiába is tagadnám. De erőszakkal többé nem próbálkozom... Neked azonban mást mondok. Ha Lygia itt nem marad, akkor ezzel az ép kezemmel szaggatom le karom kötelékeit, sem ételt, sem italt magamhoz nem veszek, s halálom szálljon reád és testvéreidre. Miért kötöztél be, miért nem ölettél meg?
Lygia, who had heard all from the other room and who was certain that Vinicius would do what he promised, was terrified. She would not have him die for anything. Wounded and defenceless, he roused in her compassion, not fear. Living from the time of her flight among people in continual religious enthusiasm, thinking only of sacrifices, offerings, and boundless charity, she had grown so excited herself through that new inspiration, that for her it took the place of house, family, lost happiness, and made her one of those Christian maidens who, later on, changed the former soul of the world. Vinicius had been too important in her fate, had been thrust too much on her, to let her forget him. She had thought of him whole days, and more than once had begged God for the moment in which, following the inspiration of religion, she might return good for his evil, mercy for his persecution, break him, win him to Christ, save him. And now it seemed to her that precisely that moment had come, and that her prayers had been heard.S elsápadt a haragtól és gyöngeségtől. De Lygia a szomszéd szobából hallotta Vinicius szavait, s meg volt győződve róla, hogy az ifjú meg is teszi, amit mond, fenyegetéseitől tehát megijedt. Semmiképpen nem akarta, hogy meghaljon, így, sebesülten és védtelenül, csak szánalmat keltett benne, de nem félelmet. Mióta megszökött, itt élt, olyan emberek között, akik állandó vallási rajongásban éltek, s csak az áldozatokra, önfeláldozásra és a végtelen irgalmasságra gondoltak, ő maga is annyira megittasult hát ettől az új ihlettől, hogy az pótolta számára a házat, a családot, az elveszett boldogságot, s ő is ama keresztény szüzek egyike lett, akik később megváltoztatták a világ régi lelkületét. Vinicius sokkal erősebben beleszólt életébe, és sokkal jobban ráerőszakolta magát, semhogy elfeledkezhetett volna róla. Napok hosszat rágondolt, s gyakran könyörgött Istennek egy olyan pillanatért, amelyben a tanítás sugallatát követve, jóval fizethetne neki a rosszért, könyörülettel az üldözésért, amelyben megtörhetné, meghódíthatná a Krisztus számára, és megmenthetné. Nos, e pillanatban úgy érezte, elérkezett az idő, s hogy imádsága meghallgattatott.
She approached Crispus therefore with a face as if inspired, and addressed him as though some other voice spoke through her,--Ihletett arccal lépett hát Crispushoz, s beszélni kezdett, de mintha valami más hang szólt volna belőle:
"Let him stay among us, Crispus, and we will stay with him till Christ gives him health."- Crispus, hadd maradjon itt közöttünk, s mi is vele maradunk, amíg Krisztus meg nem gyógyítja.
The old presbyter, accustomed to seek in all things the inspiration of God, beholding her exaltation, thought at once that perhaps a higher power was speaking through her, and, fearing in his heart, he bent his gray head, saying,--A vén presbiter pedig, ki megszokta, hogy mindenben Isten sugallatát keresse, látván a leány elragadtatását, mindjárt arra gondolt, hogy talán valami felsőbb hatalom beszélt belőle, szíve megrettent tehát, s meghajtotta ősz fejét.
"Let it be as thou sayest."- Legyen, amint mondod - felelte.
On Vinicius, who the whole time had not taken his eyes from her, this ready obedience of Crispus produced a wonderful and pervading impression. It seemed to him that among the Christians Lygia was a kind of sibyl or priestess whom they surrounded with obedience and honor; and he yielded himself also to that honor. To the love which he felt was joined now a certain awe, in presence of which love itself became something almost insolent. He could not familiarize himself, however, with the thought that their relations had changed: that now not she was dependent on his will, but he on hers; that he was lying there sick and broken; that he had ceased to be an attacking, a conquering force; that he was like a defenceless child in her care. For his proud and commanding nature such relations with any other person would have been humiliating; now, however, not only did he not feel humiliated, but he was thankful to her as to his sovereign. In him those were feelings unheard-of, feelings which he could not have entertained the day before, and which would have amazed him even on that day had he been able to analyze them clearly. But he did not inquire at the moment why it was so, just as if the position had been perfectly natural; he merely felt happy because he remained there.Vinicius az egész idő alatt le nem vette róla szemét, s Crispusnak ez a gyors engedelmessége nagyon is mély hatással volt rá. Azt gondolta, hogy Lygia a keresztények között valamiféle Sibylla vagy papnő, akit engedelmesség és tisztelet övez. S önkéntelenül ő is átvette ezt a tiszteletet. A szerelemhez most valami félelem is járult, amely mellett szerelme önmagában valósággal vakmerőségnek látszott. Emellett nem bírt megalkudni a gondolattal, hogy egymáshoz való viszonyuk megváltozott, hogy most már nem Lygia függ az ő akaratától, hanem ő a leányétól, hogy íme, itt fekszik betegen, megtörten, s most már nem támadó, hódító erő, hanem a Lygia oltalma alatt áll, mint egy védtelen gyermek. Büszke, önkényes természete számára az ilyen viszony minden más teremtéssel szemben megaláztatást jelentett volna számára - most azonban nemcsak hogy ilyesmit nem érzett, hanem hálás volt Lygiának, mintha úrnője lett volna. Hallatlan érzések voltak ezek benne, amelyek még egy nappal előbb a fejébe se fértek volna, sőt még ebben a pillanatban is ámulatba ejtik, ha tisztán számot tudott volna adni magának róluk. De ő most nem kérdezte, miért van ez így, mintha a legtermé­szetesebb dolog lenne, csak nagyon boldog volt, hogy ott maradhat.
And he wished to thank her with gratefulness, and still with a kind of feeling unknown to him in such a degree that he knew not what to call it, for it was simply submission. His previous excitement had so exhausted him that he could not speak, and he thanked her only with his eyes, which were gleaming from delight because he remained near her, and would be able to see her--to-morrow, next day, perhaps a long time. That delight was diminished only by the dread that he might lose what he had gained. So great was this dread that when Lygia gave him water a second time, and the wish seized him to take her hand, he feared to do so. He feared!--he, that Vinicius who at Cæsar's feast had kissed her lips in spite of her! he, that Vinicius who after her flight had promised himself to drag her by the hair to the cubiculum, or give command to flog her!S hálásan meg akarta köszönni Lygiának - de a hálával még egy másik érzés is párosult, melyet annyira nem ismert, hogy meg sem tudta volna nevezni. Ez az érzés az alázat volt. De az előbbi felbuzdulás annyira kimerítette, hogy nem bírt beszélni, csak a szemével köszönte meg, amelyben ragyogott az öröm, hogy itt maradhat mellette, hogy láthatja holnap, holnap­után s talán még sokáig. Örömét azonban megzavarta a félelem, hogy el ne veszítse, amit visszanyert, s ez a félelem oly nagy volt, hogy mikor Lygia kis idő múlva ismét odanyújtotta neki a vizet, őt pedig elfogta a vágy, hogy megragadja a leány kezét, nem merte megtenni, mert félt. Félt ő, ugyanaz a Vinicius, aki a Caesar lakomáján erőszakkal csókolta a leány száját, a lakoma után pedig azzal biztatta magát, hogy hajánál fogva vonszolja a cubiculumba, vagy megvesszőzteti.
Chapter XXIVHUSZONNEGYEDIK FEJEZET
BUT he began also to fear that some outside force might disturb his delight. Chilo might give notice of his disappearance to the prefect of the city, or to his freedmen at home; and in such an event an invasion of the house by the city guards was likely. Through his head flew the thought, it is true, that in that event he might give command to seize Lygia and shut her up in his house, but he felt that he ought not to do so, and he was not capable of acting thus. He was tyrannical, insolent, and corrupt enough, if need be he was inexorable, but he was not Tigellinus or Nero. Military life had left in him a certain feeling of justice, and religion, and a conscience to understand that such a deed would be monstrously mean. He would have been capable, perhaps, of committing such a deed during an access of anger and while in possession of his strength, but at that moment he was filled with tenderness, and was sick. The only question for Vinicius at that time was that no one should stand between him and Lygia.De már attól is félt, hogy valami rosszkor jövő segítség meg találja rontani örömét. Chilon tud­tul adhatta eltűnését a város praefectusának, vagy otthon, szabadosainak, s abban az eset­ben a vigilek támadása a ház ellen valószínűnek látszott. Átvillant ugyan agyán a gondolat, hogy akkor Lygiát elfogathatná s bezárhatná hazába, de úgy érezte, hogy ezt nem szabad, s nem is bírná megtenni. Önkényeskedő, vakmerő, elég romlott s szükség esetén irgalmat nem ismerő ember volt, de nem volt sem tigellinus, sem Nero. A katonaélet meghagyott benne bizonyos igazságérzetet, hitet és elég lelkiismeretességet ahhoz, hogy megértse, ez szörnyen aljas cselekedet lenne. Egészséges állapotában, dührohamában talán képes lett volna meg­tenni, de így, betegen, megindultságában, csak az volt számára fontos, hogy senki se álljon közéjük.
He noticed, too, with astonishment, that from the moment when Lygia had taken his part, neither she herself nor Crispus asked from him any assurances, just as if they felt confident that, in case of need, some superhuman power would defend them. The young tribune, in whose head the distinction between things possible and impossible had grown involved and faint since the discourse of the Apostle in Ostrianum, was also not too far from supposing that that might take place. But considering things more soberly, he remembered what he had said of the Greek, and asked again that Chilo be brought to him.Csodálkozva vette észre, hogy mióta Lygia védelmébe vette, azóta sem ő maga, sem Crispus nem kívánt tőle semmiféle fogadkozást, mintha biztosak lettek volna afelől, hogy szükség eseten megvédi őket valami természetfölötti erő. Vinicius fejében - amióta az Ostrianumban az apostol tanítását és elbeszélését hallotta - kezdett összezavarodni és elmosódni a lehetséges és lehetetlen közötti különbség, ő maga is hajlandó volt tehát elhinni, hogy ez is megtörtén­hetik. De mikor a dolgokat józanabbul megfontolta, maga is visszaemlékezett, mit mondott nekik a görögről, s ismét követelte, hogy hozzák elébe Chilont.
Crispus agreed, and they decided to send Ursus. Vinicius, who in recent days, before his visit to Ostrianum, had sent slaves frequently to Chilo, though without result, indicated his lodgings accurately to the Lygian; then writing a few words on the tablet, he said, turning to Crispus,--Crispus beleegyezett, s elhatározták, hogy Ursust küldik érte. Vinicius, aki az Ostrianum előtti utolsó napokban többször is eredménytelenül küldözte rabszolgáit Chilonért, pontosan megmagyarázta a lygiusnak, hogy hol van Chilon lakása, majd néhány szót írt egy táblácskára, aztán Crispushoz fordulva szólt:
"I give a tablet, for this man is suspicious and cunning. Frequently when summoned by me, he gave directions to answer my people that he was not at home; he did so always when he had no good news for me, and feared my anger."- Azért írtam e sorokat, mert Chilon gyanakvó és ravasz ember, s mikor én hívattam, gyakran azt mondatta embereimnek, hogy nincsen otthon. De ezt mindig olyankor tette, mikor nem volt semmi kedvező híre számomra, s félt haragomtól.
"If I find him, I will bring him, willing or unwilling," said Ursus.- Csak találjam meg, majd elhozom én, akár akarja, akár nem - fogadkozott Ursus.
Then, taking his mantle, he went out hurriedly.Azzal vette palástját, s gyorsan távozott.
To find any one in Rome was not easy, even with the most accurate directions; but in those cases the instinct of a hunter aided Ursus, and also his great knowledge of the city. After a certain time, therefore, he found himself at Chilo's lodgings.Rómában még pontos utasítások alapján sem volt könnyű megtalálni valakit, de Ursusnak segítségére volt az erdei ember ösztöne, meg az, hogy alaposan ismerte Rómát, úgyhogy bizonyos idő múlva már Chilon lakásán volt.
He did not recognize Chilo, however. He had seen him but once in his life before, and moreover, in the night. Besides, that lofty and confident old man who had persuaded him to murder Glaucus was so unlike the Greek, bent double from terror, that no one could suppose the two to be one person. Chilo, noticing that Ursus looked at him as a perfect stranger, recovered from his first fear. The sight of the tablet, with the writing of Vinicius, calmed him still more. At least the suspicion that he would take him into an ambush purposely did not trouble him. He thought, besides, that the Christians had not killed Vinicius, evidently because they had not dared to raise hands on so noted a person.De nem ismerte meg. Megelőzőleg csak egyszer látta életében, s akkor is éjszaka. Végül ama határozott és magabiztos öregember, aki rá akarta beszélni Glaucus meggyilkolására, egy cseppet sem hasonlított ehhez a rémülettől kétrét görnyedt göröghöz, olyannyira, hogy senki sem mondta volna, hogy az a két ember azonos. Chilon, miután rájött, hogy Ursus teljesen ismeretlen embernek nézi, csakhamar lecsillapodott első rémületéből. A tábla s rajta Vinicius írása még jobban megnyugtatta. Legalább az a gyanú sem eshetett rá, hogy szándékosan juttatta Viniciust csapdába. Arra is gondolt, hogy a keresztények nyilván azért nem ölték meg Viniciust, mert nem mertek kezet emelni egy ilyen előkelő személyiségre.
"And then Vinicius will protect me in case of need," thought he; "of course he does not send to deliver me to death."„Akkor hát Vinicius szükség esetén engem is megvédelmez - nyugtatta meg magát -, hiszen csak nem azért hívat, hogy megölessen.”
Summoning some courage, therefore, he said:Mikor tehát némi bátorságot öntött lelkébe, megkérdezte:
"My good man, has not my friend the noble Vinicius sent a litter? My feet are swollen; I cannot walk so far."- Jóember, vajon barátom, a nemes Vinicius nem küldött értem gyaloghintót? Meg van dagadva a lábam, s nem bírok olyan messzire gyalog elmenni.
"He has not," answered Ursus; "we shall go on foot."- Nem - felelte Ursus. - Gyalog megyünk.
"But if I refuse?"- S ha megtagadom?
"Do not, for thou wilt have to go."- Azt ne tedd, mert el kell jönnöd.
"And I will go, but of my own will. No one could force me, for I am a free man, and a friend of the prefect of the city. As a sage, I have also means to overcome others, and I know how to turn people into trees and wild beasts. But I will go, I will go! I will only put on a mantle somewhat warmer, and a hood, lest the slaves of that quarter might recognize me; they would stop me every moment to kiss my hands."- S el is megyek, de saját jószántamból. Másképp senki sem kényszeríthetne, mert szabad ember vagyok, s a város praefectusa jó barátom. Mint bölcsnek ugyancsak vannak eszközeim az erőszak ellen, s az embereket el tudom varázsolni fákká és állatokká. De elmegyek... elmegyek! Csak kissé melegebb palástot és csuklyát öltök, hogy e városrész rabszolgái fel ne ismerjenek, mert másként minduntalan feltartóztatnának kézcsókjaikkal.
He put on a new mantle then, and let down a broad Gallic hood, lest Ursus might recognize his features on coming into clearer light.Azzal más palástot öltött, s fejére bő gall csuklyát húzott, hogy Ursus fel ne ismerje vonásait, ha világosabb vidékre érnek.
"Where wilt thou take me?" asked he on the road.- Hová vezetsz? - kérdezte útközben.
"To the Trans-Tiber."- A Transtiberisre.
"I am not long in Rome, and I have never been there, but there too, of course, live men who love virtue."- Csak rövid ideje vagyok Rómában, s ott még sosem jártam, de nyilván ott is vannak emberek, akik szeretik az erényt.
But Ursus, who was a simple man, and had heard Vinicius say that the Greek had been with him in Ostrianum, and had seen him with Croton enter the house in which Lygia lived, stopped for a moment and said,--Ursus naiv ember volt, de mivel hallotta Vinicius elbeszéléséből, hogy a görög ott volt vele az Ostrianumban, s látta azt is, hogy Krotonnal együtt beléptek a házba, amelyben Lygia lakott, egy pillanatig hallgatott, majd így szólt:
"Speak no untruth, old man, for to-day thou wert with Vinicius in Ostrianum and under our gate."- Ne hazudj, öregember, mert ma ott voltál Viniciusszal az Ostrianumban és a mi kapunk előtt.
"Ah!" said Chilo, "then is your house in the Trans-Tiber? I have not been long in Rome, and know not how the different parts are named. That is true, friend; I was under the gate, and implored Vinicius in the name of virtue not to enter. I was in Ostrianum, and dost thou know why? I am working for a certain time over the conversion of Vinicius, and wished him to hear the chief of the Apostles. May the light penetrate his soul and thine! But thou art a Christian, and wishest truth to overcome falsehood."- Ah! - felelte Chilon. - Akkor hát a ti házatok a Tiberisen túl van? Nemrégen vagyok Rómában, s nem tudom, hogy hívják az egyes városnegyedeket. Úgy van, barátom! Ott voltam a kaputok előtt, s az erény nevében könyörögtem Viniciusnak, hogy ne menjen be. Az Ostria­num­ban is voltam, de tudod, miért? Nos, már régóta azon fáradozom, hogy Viniciust meg­térítsem, s azt akartam, hogy meghallgassa a legfőbb apostolt. Világosodjék meg a lelke és a tied is. Hiszen keresztény vagy, s kívánod, hogy az igazság győzedelmeskedjék a tévelygés fölött?
"That is true," answered Ursus, with humility.- Úgy van - felelte Ursus alázatosan.
Courage returned to Chilo completely.Chilon bátorsága teljesen visszatért.
"Vinicius is a powerful lord," said he, "and a friend of Cæsar. He listens often yet to the whisperings of the evil spirit; but if even a hair should fall from his head, Cæsar would take vengeance on all the Christians."- Vinicius hatalmas úr és Caesar barátja - mondotta. - Ő még gyakran hallgat a gonosz szellem kísértésére, de ha egy haja szála meggörbül, Caesar bosszút áll minden keresztényen.
"A higher power is protecting us."- Minket nagyobb hatalom védelmez.
"Surely, surely! But what do ye intend to do with Vinicius?" inquired Chilo, with fresh alarm.- Helyes! Helyes! De mit szándékoztok tenni Viniciusszal? - kérdezte Chilon megújuló nyugtalansággal.
"I know not. Christ commands mercy."- Nem tudom. Krisztus irgalmasságot követel.
"Thou hast answered excellently. Think of this always, or thou wilt fry in hell like a sausage in a frying-pan."- Ezt nagyon helyesen mondtad. Ezt soha el ne felejtsd, mert különben úgy fogsz sisteregni a pokolban, mint a hurka a serpenyőben.
Ursus sighed, and Chilo thought that he could always do what he liked with that man, who was terrible at the moment of his first outburst.Ursus felsóhajtott, Chilon pedig arra gondolt, hogy ezzel az emberrel, aki első indulatában olyan rettenetes, mindenkor azt teheti, amit akar.
So, wishing to know what happened at the seizing of Lygia, he asked further, in the voice of a stern judge,--Mivel pedig tudni akarta, hogyan folyt le Lygia elrablása, a szigorú bíró hangján faggatta tovább:
"How did ye treat Croton? Speak, and do not prevaricate."- Mit míveltetek Krotonnal? Mondd, de ne hazudj.
Ursus sighed a second time.Ursus ismét sóhajtott:
"Vinicius will tell thee."- Ezt majd elmondja Vinicius.
"That means that thou didst stab him with a knife, or kill him with a club."- Ez azt jelenti, hogy leszúrtad, vagy bunkóval vágtad agyon?
"I was without arms."- Én fegyvertelen voltam.
The Greek could not resist amazement at the superhuman strength of the barbarian.A görög elámult e barbár férfi roppant erején.
"May Pluto--that is to say, may Christ pardon thee!"- Bocsásson meg neked Pluto... akarom mondani, Krisztus!
They went on for some time in silence; then Chilo said:Egy darabig szótlanul mentek tovább, aztán Chilon szólalt meg:
"I will not betray thee; but have a care of the watches."- Én nem árullak el, de a vigilektől őrizkedj.
"I fear Christ, not the watches."- Én Krisztustól félek, nem a vigilektől.
"And that is proper. There is no more grievous crime than murder. I will pray for thee; but I know not if even my prayer can be effective, unless thou make a vow never to touch any one in life with a finger."- Ez helyes is. Nincs súlyosabb bűn, mint a gyilkosság. Majd imádkozom érted, de még nem tudom, az én imádságom is használ-e valamit, hacsak meg nem esküszöl, hogy soha többé egy ujjal sem illetsz senkit.
"As it is, I have not killed purposely," answered Ursus.- Én így sem öltem szándékosan - felelte Ursus.
But Chilo, who desired to secure himself in every case, did not cease to condemn murder, and urge Ursus to make the vow. He inquired also about Vinicius; but the Lygian answered his inquiries unwillingly, repeating that from Vinicius himself he would hear what he needed. Speaking in this way, they passed at last the long road which separated the lodgings of the Greek from the Trans-Tiber, and found themselves before the house. Chilo's heart began to beat again unquietly. From dread it seemed to him that Ursus was beginning to look at him with a kind of greedy expression.Chilon azonban minden oldalról biztosítani kívánta magát, tehát tovább is igyekezett undort kelteni Ursusban a gyilkosság iránt, és rábírni, hogy esküdjék meg. Vinicius felől is kérdezős­ködött, de a lygius kelletlenül felelgetett, mondván, hogy majd magától Viniciustól megtud mindent, amit tudnia kell. Így beszélgetve tették meg a hosszú utat, mely a görög lakását a Transtiberistől elválasztotta, s odaértek a házhoz. Chilon szíve ismét nyugtalanul kezdett dobogni. Félelmében úgy látta, mintha Ursus mohó pillantásokat vetne feléje.
"It is small consolation to me," said he to himself, "if he kills me unwillingly. I prefer in every case that paralysis should strike him, and with him all the Lygians,--which do thou effect, O Zeus, if thou art able."„Gyenge vigasz - gondolta magában -, hogy akaratlanul öl meg, jobb szeretném, ha előbb meglegyintené a guta, s vele együtt minden lygiust, amit adj meg, Zeusom, ha ugyan van hozzá hatalmad.”
Thus meditating, he wrapped himself more closely in his Gallic mantle, repeating that he feared the cold. Finally, when they had passed the entrance and the first court, and found themselves in the corridor leading to the garden of the little house, he halted suddenly and said,--Így elmélkedve, egyre erősebben burkolózott gall palástjába, mondván, hogy fél a hidegtől. Végül, mikor átmentek a folyosón meg az első udvaron, s a ház kertecskéjéhez vezető folyosóra értek, hirtelen megállt, és így szólt:
"Let me draw breath, or I shall not be able to speak with Vinicius and give him saving advice."- Várj, hadd szippantok egy kis levegőt, másként nem bírnék majd Viniciusszal beszélni, s neki üdvös tanácsokat adni.
He halted; for though he said to himself that no danger threatened, still his legs trembled under him at the thought that he was among those mysterious people whom he had seen in Ostrianum.Azzal megállt, mert noha egyre biztatta magát, hogy semmi veszedelem nem fenyegeti, mégis arra a gondolatra, hogy mindjárt ama titokzatos emberek elé kerül, akiket az Ostrianumban látott, a lába kissé remegni kezdett alatta.
Meanwhile a hymn came to their ears from the little house.Eközben a házból kiszűrődő énekhangok ütötték meg a fülét.
"What is that?" inquired Chilo.- Mi ez? - kérdezte.
"Thou sayest that thou art a Christian, and knowest not that among us it is the custom after every meal to glorify our Saviour with singing," answered Ursus. "Miriam and her son must have returned, and perhaps the Apostle is with them, for he visits the widow and Crispus every day."- Azt mondod, keresztény vagy, s nem tudod, hogy nálunk az a szokás, hogy minden étkezés után énekkel magasztaljuk a Megváltót? - felelte Ursus. - Miriam meg a fia biztosan hazatért, s lehet, hogy az apostol is itt van, mert mindennap meglátogatja az özvegyet és Crispust.
"Conduct me directly to Vinicius."- Vezess egyenesen Viniciushoz.
"Vinicius is in the same room with all, for that is the only large one; the others are very small chambers, to which we go only to sleep. Come in; thou wilt rest there."- Ő is ott van, ahol a többiek, mert az az egyetlen nagyobb szoba, a többi csupa apró cubiculum, ahova csak hálni járunk. No, menjünk, ott majd megpihensz.
They entered. It was rather dark in the room; the evening was cloudy and cold, the flames of a few candles did not dispel the darkness altogether. Vinicius divined rather than recognized Chilo in the hooded man. Chilo, seeing the bed in the corner of the room, and on it Vinicius, moved toward him directly, not looking at the others, as if with the conviction that it would be safest near him.S beléptek. A szobában már félhomály volt, mert a felhős, téli estén a néhány mécses világa nem bírta eloszlatni a homályt. Vinicius inkább megsejtette, mintsem megismerte Chilont a kámzsás alakban, ő pedig, amint a szoba szögletében megpillantotta az ágyat s azon Viniciust, egyenesen hozzá sietett - mintegy abban a meggyőződésben, hogy mégiscsak mellette lesz a legnagyobb biztonságban.
"Oh, lord, why didst thou not listen to my counsels?" exclaimed he, putting his hands together.- Ó, uram, miért is nem fogadtad meg tanácsomat?! - kiáltotta kezét összetéve.
"Silence!" said Vinicius, "and listen!"- Hallgass - szólt rá Vinicius -, és ide figyelj!
Here he looked sharply into Chilo's eyes, and spoke slowly with emphasis, as if wishing the Greek to understand every word of his as a command, and to keep it forever in memory.Azzal élesen a szemébe nézett, s lassan, nyomatékkal beszélt, mintha azt akarta volna, hogy Chilon minden szavát parancsnak vegye, s örökre emlékezetébe vésse:
"Croton threw himself on me to kill and rob me, dost understand? I killed him then, and these people dressed the wounds which I received in the struggle."- Kroton rám vetette magát, hogy meggyilkoljon és kiraboljon, érted? Erre én megöltem, ezek az emberek pedig bekötözték sebeimet, amelyeket a vele való harcban kaptam.
Chilo understood in a moment that if Vinicius spoke in this way it must be in virtue of some agreement with the Christians, and in that case he wished people to believe him. He saw this, too, from his face; hence in one moment, without showing doubt or astonishment, he raised his eyes and exclaimed,--Chilon azonnal megértette, hogyha Vinicius így beszél, azt azért teszi, mert így egyezett meg a keresztényekkel, s ha így van, akkor megköveteli, hogy higgyenek neki. Ezt egyébként az ifjú arcából is látta, tehát sem kételkedést, sem csodálkozást nem mutatva, egy pillanat alatt az égre emelte tekintetét, s úgy kiáltotta:
"That was a faith-breaking ruffian! But I warned thee, lord, not to trust him; my teachings bounded from his head as do peas when thrown against a wall. In all Hades there are not torments enough for him. He who cannot be honest must be a rogue; what is more difficult than for a rogue to become honest? But to fall on his benefactor, a lord so magnanimous--O gods!"- Vérbeli lator volt ő, uram. Ugye intettelek, hogy ne bízzál benne? Hiába igyekeztem tanítani, csak falra hányt borsó volt. Nincs is számára elég kemény kínszenvedés a Hadesben. Mert aki nem lehet becsületes ember, annak latornak kell lennie, s kinek nehezebb tisztességes emberré válnia, mint a latornak? De hogy valaki jótevőjére, egy ilyen nagylelkű úrra támadjon... Ó, istenek!...
Here he remembered that he had represented himself to Ursus on the way as a Christian, and stopped.Itt azonban észbe kapott, hogy útközben Ursus előtt kereszténynek mondta magát, s elhallgatott.
"Were it not for the 'sica,' which I brought, he would have slain me," said Vinicius.Vinicius pedig így szólt: - Ha a kés nem lett volna nálam, megölt volna.
"I bless the moment in which I advised thee to take a knife even."- Áldott legyen a pillanat, amikor azt tanácsoltam, hogy legalább egy kést vigyél magaddal.
Vinicius turned an inquiring glance on the Greek, and asked,--De Vinicius fürkésző pillantással kérdezte:
"What hast thou done to-day?"- Mit csináltál ma?
"How? What! have I not told thee, lord, that I made a vow for thy health?"- Hogyan? Nem mondtam volna még, hogy fogadalmakat tettem egészséged érdekében?
"Nothing more?"- S egyebet semmit?
"I was just preparing to visit thee, when this good man came and said that thou hadst sent for me."- S éppen hozzád készültem látogatóba, mikor ez a jóember megérkezett, s jelentette, hogy hívatsz.
"Here is a tablet. Thou wilt go with it to my house; thou wilt find my freedman and give it to him. It is written on the tablet that I have gone to Beneventum. Thou wilt tell Demas from thyself that I went this morning, summoned by an urgent letter from Petronius."- Íme egy táblácska, ezt elviszed házamba, megkeresed szabadosomat, s átadod neki. Azt írom, hogy elutaztam Beneventumba. Demasnak a magad nevében megmondod, hogy ma reggel utaztam el, mert Petronius sürgős levélben hívott.
Here he repeated with emphasis:Aztán nyomatékkal ismételte meg:
"I have gone to Beneventum, dost understand?"- Elutaztam Beneventumba, érted?
"Thou has gone, lord. This morning I took leave of thee at the Porta Capena, and from the time of thy departure such sadness possesses me that if thy magnanimity will not soften it, I shall cry myself to death, like the unhappy wife of Zethos in grief for Itylos."- Elutaztál, uram! Hiszen reggel búcsúztam tőled a Porta Capenánál, s azóta is annyira vágyakozom utánad, hogy ha nagylelkűséged meg nem könyörül rajtam, halálra zokogom magam, miként Zethos boldogtalan felesége Itylos miatti fájdalmában.
Vinicius, though sick and accustomed to the Greek's suppleness, could not repress a smile. He was glad, moreover, that Chilo understood in a flash; hence he said,Vinicius beteg volt ugyan, s meg is szokta a görög szerfölötti hajlékonyságát, de egy mosolyt mégsem bírt elnyomni. Annak is örült, hogy Chilon ilyen egyszeriben megértette, s így szólt:
"Therefore I will write that thy tears be wiped away. Give me the candle."- Akkor hát hozzáírom, hogy könnyeidet szárítsák fel. Add csak a mécsest.
Chilo, now pacified perfectly, rose, and, advancing a few steps toward the chimney, took one of the candles which was burning at the wall.Chilon, most már teljesen megnyugodva, néhány lépéssel a kandallóhoz lépett, s párkányáról levett egy mécsest.
But while he was doing this, the hood slipped from his head, and the light fell directly on his face. Glaucus sprang from his seat and, coming up quickly, stood before him.De mikor e mozdulatra a kámzsa lecsúszott fejéről, s a fény egyenesen arcára esett, Glaucus felugrott a padról, s gyorsan hozzálépve megállt előtte:
"Dost thou not recognize me, Cephas?" asked he.- Kaifás, nem ismersz meg? - kérdezte.
In his voice there was something so terrible that a shiver ran through all present.S hangja olyan ijesztő volt, hogy a jelenlevők mind összeborzadtak.
Chilo raised the candle, and dropped it to the earth almost the same instant; then he bent nearly double and began to groan,--Chilon felemelte a mécsest, de szinte abban a pillanatban a földre ejtette, aztán kétrét görnyedve nyögte:
"I am not he--I am not he! Mercy!"- Nem vagyok Kaifás... nem vagyok!... Kegyelem!
Glaucus turned toward the faithful, and said,--Glaucus pedig a vacsorázok felé fordult, s így szólt:
"This is the man who betrayed--who ruined me and my family!"- Íme, az ember, aki elárult s elveszejtett engem is meg családomat is!
That history was known to all the Christians and to Vinicius, who had not guessed who that Glaucus was,--for this reason only, that he fainted repeatedly from pain during the dressing of his wound, and had not heard his name. But for Ursus that short moment, with the words of Glaucus, was like a lightning-flash in darkness. Recognizing Chilo, he was at his side with one spring, and, seizing his arm, bent it back, exclaiming,--Történetét ismerték a keresztények mind, és Vinicius is, aki csak azért nem jött rá, hogy kicsoda Glaucus, mert kötözés közben minduntalan elájult, s nem hallotta a nevét. De Ursus számára a Glaucus szavait követő rövid pillanat olyan volt, mint a villámlás a sötétségben. Mikor Chilont felismerte, egyetlen ugrással mellette termett, s karját megragadva hátra­csavarta, s felkiáltott:
"This is the man who persuaded me to kill Glaucus!"- Ő beszélt rá, hogy öljem meg Glaucust!
"Mercy!" groaned Chilo. "I will give you--O lord!" exclaimed he, turning his head to Vinicius, "save me! I trusted in thee, take my part. Thy letter--I will deliver it. O lord, lord!"- Kegyelem! - jajgatott Chilon. - Visszaadom!... Uram, ments meg! - kiáltotta, fejét Vinicius felé fordítva. - Benned bíztam, emelj szót értem!... Elviszem a leveledet... Uram, uram!...
But Vinicius, who looked with more indifference than any one at what was passing, first because all the affairs of the Greek were more or less known to him, and second because his heart knew not what pity was, said,--De Vinicius, aki a legnagyobb közönnyel nézte a történteket, először azért, mert Chilon minden viselt dolgával tisztában volt, másodszor pedig, mert szíve nem ismerte a könyörü­letet, így szólt:
"Bury him in the garden; some one else will take the letter."- Kaparjátok el a kertben, a levelet majd elviszi más.
It seemed to Chilo that those words were his final sentence.Chilon úgy érezte, hogy e szavak végítéletét jelentik.
His bones were shaking in the terrible hands of Ursus; his eyes were filled with tears from pain.Csontjai ropogtak Ursus rettenetes kezében, s szemét a fájdalomtól elöntötte a könny.
"By your God, pity!" cried he; "I am a Christian! Pax vobiscum! I am a Christian; and if ye do not believe me, baptize me again, baptize me twice, ten times! Glaucus, that is a mistake! Let me speak, make me a slave! Do not kill me! Have mercy!"- Istenetekre kérlek, kegyelmezzetek! - kiáltotta. - Keresztény vagyok! Pax vobiscum! Keresztény vagyok, s ha nem hisztek nekem, kereszteljetek meg még egyszer, még kétszer, akár tízszer is! Glaucus, ez tévedés! Hallgassatok meg! Vessetek rabszolgaságra... Ne öljetek meg! Kegyelem!
His voice, stifled with pain, was growing weaker and weaker, when the Apostle Peter rose at the table; for a moment his white head shook, drooping toward his breast, and his eyes were closed; but he opened them then, and said amid silence,--S hangja a fájdalomtól egyre gyengébbé vált. Ekkor az asztal mellől egyszerre felemelkedett Péter apostol; egy darabig ingatta mellére horgasztott ősz fejét, szeme be volt hunyva, de aztán kinyitotta, s a beállott csendben megszólalt:
"The Saviour said this to us: 'If thy brother has sinned against thee, chastise him; but if he is repentant, forgive him. And if he has offended seven times in the day against thee, and has turned to thee seven times, saying, "Have mercy on me!" forgive him.'"- Íme, Megváltónk így szólt hozzánk: „Ha testvéred vétkezett ellened, dorgáld meg, s ha megbánta, bocsáss meg neki. S ha egy nap hétszer vetkeznék is ellened, ha mind a hétszer hozzád fordul, mondván: »Megbántam!«, bocsáss meg neki!”
Then came a still deeper silence.Erre még nagyobb csend lett.
Glaucus remained a long time with his hands covering his face; at last he removed them and said,--Glaucus sokáig állt, arcát tenyerébe rejtve, de aztán kezét leeresztette, s így szólt:
"Cephas, may God forgive thy offences, as I forgive them in the name of Christ."- Isten bocsássa meg neked, Kaifás, a sérelmemet, úgy, ahogy én megbocsátom Krisztus nevében.
Ursus, letting go the arms of the Greek, added at once:Ursus pedig eleresztette a görög karját, s nyomban hozzátette:
"May the Saviour be merciful to thee as I forgive thee."- Úgy könyörüljön meg rajtam Megváltóm, ahogy én is megbocsátok neked.
Chilo dropped to the ground, and, supported on it with his hands, turned his head like a wild beast caught in a snare, looking around to see whence death might come. He did not trust his eyes and ears yet, and dared not hope for forgiveness.Az pedig a földre rogyott, s kezére támaszkodva forgatta fejét, mint a hálóba akadt vad, körül­kémlelt, s várta, honnan éri a halál. Még nem hitt szemének és fülének, s nem merte remélni, hogy bocsánatot nyer.
Consciousness returned to him slowly; his blue lips were still trembling from terror.Lassan azonban kezdett visszatérni öntudata, s elkékült ajka remegett még a rémülettől.
"Depart in peace!" said the Apostle, meanwhile.Közben az apostol így szólt: - Menj el békével!
Chilo rose, but could not speak. He approached the bed of Vinicius, as if seeking protection in it still; for he had not time yet to think that that man, though he had used his services and was still his accomplice, condemned him, while those against whom he had acted forgave. This thought was to come to him later. At present simply astonishment and incredulity were evident in his look. Though he had seen that they forgave him, he wished to bear away his head at the earliest from among these incomprehensible people, whose kindness terrified him almost as much as their cruelty would have terrified. It seemed to him that should he remain longer, something unexpected would happen again; hence, standing above Vinicius, he said with a broken voice,--Chilon felkelt, de még nem bírt szólni. Önkéntelenül Vinicius ágyához lépett, mintha még mindig nála keresne oltalmat, eddig ugyanis még nem volt ideje meggondolni, hogy az, noha szolgálatait igénybe vette, s mintegy társa volt a vállalkozásban, elítélte őt, míg azok, akik ellen szolgált, megbocsátottak neki. Erre a gondolatra csak később jutott el. Most tekintetéből csak ámulat és hitetlenkedés tükröződött. Noha érezte már, hogy megbocsátottak neki, igyekezett irháját minél hamarabb menteni ezek közül az érthetetlen emberek közül, akiknek jósága éppúgy megrémítette, mint ahogy megrémítette volna kegyetlenségük. Attól tartott, ha tovább itt marad, megint valami váratlan dolog történhetik, megállt hát Vinicius ágya mellett, s szaggatott hangon mondta:
"Give the letter, lord,--give the letter!"- Add, uram, a levelet! Add a levelet!
And snatching the tablet which Vinicius handed him, he made one obeisance to the Christians, another to the sick man, pushed along sidewise by the very wall, and hurried out through the door.S a feléje nyújtott táblácskát elkapva, meghajolt a keresztények felé, majd Vinicius felé is, aztán a fal mellett meggörnyedve surrant ki a szobából.
In the garden, when darkness surrounded him, fear raised the hair on his head again, for he felt sure that Ursus would rush out and kill him in the night. He would have run with all his might, but his legs would not move; next moment they were perfectly uncontrollable, for Ursus stood near him really.Mikor a sötét kertbe ért, ismét égnek meredt a haja a rémülettől, mert biztos volt benne, hogy Ursus utánajön, s agyonüti a sötétben. Menekült volna minden erejéből, de lába felmondta a szolgálatot, kis idő múlva pedig egészen megbénult, mert Ursus valóban ott állt mellette.
Chilo fell with his face to the earth, and began to groan:Chilon arccal a földre borult, s siránkozni kezdett:
"Urban--in Christ's name"--- Urbanus... Krisztus nevében...
But Urban said:De Urbanus így szólt:
"Fear not. The Apostle commanded me to lead thee out beyond the gate, lest thou might go astray in the darkness, and, if strength failed thee, to conduct thee home."- Ne félj. Az apostol azt parancsolta, vezesselek ki a kapun, hogy a sötétben el ne tévedj, s ha gyenge vagy, hazakísérlek.
"What dost thou say?" asked Chilo, raising his face. "What? Thou wilt not kill me?"Chilon feltekintett. - Mit mondasz? Mit?... Nem ölsz meg?
"No, I will not; and if I seized thee too roughly and harmed a bone in thee, pardon me."- Nem, nem öllek meg, s ha túl erősen megragadtalak s megropogtattam csontjaidat, bocsáss meg.
"Help me to rise," said the Greek. "Thou wilt not kill me? Thou wilt not? Take me to the Street; I will go farther alone."- Segíts felállnom - szólt a görög. - Nem ölsz meg? Mi? Vezess ki az utcára, onnan már továbbmegyek magam.
Ursus raised him as he might a feather, and placed him on his feet; then he conducted him through the dark corridor to the second court. From there was a passage to the entrance and the street. In the corridor Chilo repeated again in his soul, "It is all over with me!" Only when he found himself on the street did he recover and say,Ursus könnyedén felemelte, mint egy pelyhet, s lábra állította, aztán a sötét átjárón át kivezette a másik kis udvarra, melyből az előszobába s onnan az utcára lehetett jutni. A folyosón Chilon megint elmondta magában: „Most már végem!” Csak akkor nyugodott meg, mikor az utcára értek, s így szólt:
"I can go on alone."- Innen már elmegyek magam.
"Peace be with thee."- Békesség veled!
"And with thee! and with thee! Let me draw breath."- Veled is, veled is!... Hadd pihenek meg.
And after Ursus had gone, he breathed with a full breast. He felt his waist and hips, as if to convince himself that he was living, and then moved forward with hurried step. "But why did they not kill me?"S mikor Ursus eltávozott, mélyen fellélegzett. Kezével megtapintotta derekát és bordáit, mintha így akart volna meggyőződni róla, hogy él, aztán gyors léptekkel elindult. De ötven-hatvan lépés után megint megállt, s így szólt: - De miért is nem öltek meg?
And in spite of all his talk with Euricius about Christian teaching, in spite of his conversation at the river with Urban, and in spite of all that he had heard in Ostrianum, he could find no answer to that question.S noha Euriciusszal már beszélt a keresztény tanokról, noha a folyó partján Urbanusszal is beszélgetett, ennek s mindannak ellenére, amit az Ostrianumban hallott, nem talált feleletet erre a kérdésre.
Chapter XXVHUSZONÖTÖDIK FEJEZET
NEITHER could Vinicius discover the cause of what had happened; and in the bottom of his soul he was almost as much astonished as Chilo. That those people should treat him as they had, and, instead of avenging his attack, dress his wounds carefully, he ascribed partly to the doctrine which they confessed, more to Lygia, and a little, also, to his great significance. But their conduct with Chilo simply went beyond his understanding of man's power of forgiveness. And the question thrust itself into his mind: Why did they not kill the Greek? They might have killed him with impunity. Ursus would have buried him in the garden, or borne him in the dark to the Tiber, which during that period of night-murders, committed by Cæsar himself even, cast up human bodies so frequently in the morning that no one inquired whence they came. To his thinking, the Christians had not only the power, but the right to kill Chilo. True, pity was not entirely a stranger to that world to which the young patrician belonged. The Athenians raised an altar to pity, and opposed for a long time the introduction of gladiatorial combats into Athens. In Rome itself the conquered received pardon sometimes, as, for instance, Calicratus, king of the Britons, who, taken prisoner in the time of Claudius, and provided for by him bountifully, dwelt in the city in freedom. But vengeance for a personal wrong seemed to Vinicius, as to all, proper and justified. The neglect of it was entirely opposed to his spirit. True, he had heard in Ostrianum that one should love even enemies; that, however, he considered as a kind of theory without application in life. And now this passed through his head: that perhaps they had not killed Chilo because the day was among festivals, or was in some period of the moon during which it was not proper for Christians to kill a man. He had heard that there are days among various nations on which it is not permitted to begin war even. But why, in such a case, did they not deliver the Greek up to justice? Why did the Apostle say that if a man offended seven times, it was necessary to forgive him seven times; and why did Glaucus say to Chilo, "May God forgive thee, as I forgive thee"?Vinicius szintén nem tudott számot adni magának a történtekről, s lelke mélyén csaknem úgy álmélkodott, mint Chilon. Mert azt, hogy ezek az emberek ővele úgy bántak, ahogy bántak, s ahelyett, hogy bosszút álltak volna rajta a támadásért, gondosan bekötözték sebeit, részben az általuk vallott tanoknak, még inkább Lygiának, de valamelyest saját személye jelentőségének is tulajdonította. De ahogy Chilonnal szemben viselkedtek, az teljességgel túlhaladta azt, amit ő a megbocsátás mértékéről el tudott képzelni. Ő is önkéntelenül feltette magának a kérdést: miért nem ölték meg ezek a görögöt? Hiszen büntetlenül megtehették volna. Ursus elásta volna a kertben, vagy éjjel kivitte volna a Tiberisbe, amely akkoriban, Caesar éjjeli rabló­kalandjai idején, reggelenként olyan gyakran vetett hullákat a partra, hogy nem is kutatták, hogyan kerültek oda. Emellett Vinicius szerint a keresztények nemcsak megölhették Chilont, de meg is kellett volna őt ölniük. Pedig az irgalmasság nem volt teljesen idegen attól a világtól, amelyben az ifjú patrícius élt. Hiszen az athéniak oltárt is emeltek neki, s hosszú ideig nem voltak hajlandók meghonosítani Athénban a gladiátorviadalokat. Előfordult, hogy Rómában is kegyelmet kaptak a legyőzöttek, mint például Callicrates, Britannia királya, akit Claudius vitt fogságba, de bőségesen ellátta, s szabadon élt a városban. De a személyes sérelmek megbosszulása Vinicius és mindenki más szerint is helyes és indokolt dolog volt. S ennek elhanyagolása ellentétben állt egész lelkületével. Mert hallotta ő is az Ostrianumban, hogy az ellenséget is szeretni kell, de ezt csak elméletnek tartotta, amelynek az életben nincs semmi jelentősége. Még most is megfordult az eszében, hogy Chilont talán azért nem ölték meg, mert valami ünnepi időszak vagy olyan holdforduló volt, amikor a keresztényeknek nem szabad ölniük. Hallotta ő, hogy vannak olyan időszakok, amikor egyes nemzeteknek háborút sem szabad kezdeniük. De akkor miért nem adták a görögöt az igazságszolgáltatás kezébe, miért mondta az apostol, hogy ha valaki hétszer vetkezik ellened, hétszer is meg kell bocsátani neki, s miért mondta Glaucus Chilonnak: „Isten bocsásson meg neked, úgy, ahogy én megbocsátok”?
Chilo had done him the most terrible wrong that one man could do another. At the very thought of how he would act with a man who killed Lygia, for instance, the heart of Vinicius seethed up, as does water in a caldron; there were no torments which he would not inflict in his vengeance! But Glaucus had forgiven; Ursus, too, had forgiven,--Ursus, who might in fact kill whomever he wished in Rome with perfect impunity, for all he needed was to kill the king of the grove in Nemi, and take his place. Could the gladiator holding that office to which he had succeeded only by killing the previous "king," resist the man whom Croton could not resist? There was only one answer to all these questions: that they refrained from killing him through a goodness so great that the like of it had not been in the world up to that time, and through an unbounded love of man, which commands to forget one's self, one's wrongs, one's happiness and misfortune, and live for others. What reward those people were to receive for this, Vinicius heard in Ostrianum, but he could not understand it. He felt, however, that the earthly life connected with the duty of renouncing everything good and rich for the benefit of others must be wretched. So in what he thought of the Christians at that moment, besides the greatest astonishment, there was pity, and as it were a shade of contempt. It seemed to him that they were sheep which earlier or later must be eaten by wolves; his Roman nature could yield no recognition to people who let themselves be devoured. This one thing struck him, however,--that after Chilo's departure the faces of all were bright with a certain deep joy. The Apostle approached Glaucus, placed his hand on his head, and said,--Hiszen Chilon olyan szörnyű sérelmet okozott neki, amilyent csak ember okozhat embernek, s ha elgondolta, hogy mit tenne ő azzal, aki például Lygiát megölné, lelke már a puszta gondolatra is úgy felforrt, mint a víz a fazékban, s nem ismert olyan kínokat, amelyekkel meg ne bosszulta volna! Amaz pedig megbocsátott! S Ursus is megbocsátott, holott ő valójában Rómában bárkit büntetlenül megölhetett volna, ha utána megöli a rex nemorensist,111 s elfoglalja helyét... Mert vajon Kroton legyőzőjének helyt tudna-e állni az a gladiátor, aki most viseli ezt a méltóságot, amelyhez csak az előző „király” megölése útján lehet eljutni? Mindezekre a kérdésekre csak egyetlen válasz volt. Nos, ezek azért nem öltek, mert volt bennük valami akkora jóság, hogy hasonló még nem volt ezen a világon, és határtalan emberszeretet, amely azt parancsolja, hogy feledkezzünk el saját balsorsunkról, önmagunkról és boldogságunkról, és csak másokért éljünk. Hogy ezért milyen jutalmat várhattak, azt Vinicius hallotta ugyan az Ostrianumban, de nem fért a fejébe. Ezzel szemben úgy érezte, hogy nagyon nyomorúságos lehet az a földi élet, amelynek kötelessége mindenről lemondani a más számára, ami jó és élvezetes. Így aztán abban, amit e pillanatban a keresztényekről gondolt, a legnagyobb csodálkozás mellett volt valami szánalom és egy csöpp megvetés is. Úgy érezte, hogy ezek bárányok, amelyeket előbb-utóbb felfalnak a farkasok, márpedig az ő római természete nem engedte meg, hogy elismeréssel adózzék azoknak, akik fel hagyják magukat falni. De egy dolog meglepte. Íme, amint Chilon távozott, valami mélységes öröm ragyogott minden arcon. Az apostol Glaucushoz lépett, kezét fejére tette, s így szólt:
"In thee Christ has triumphed."- Krisztus győzedelmeskedett benned!
The other raised his eyes, which were full of hope, and as bright with joy as if some great unexpected happiness had been poured on him. Vinicius, who could understand only joy or delight born of vengeance, looked on him with eyes staring from fever, and somewhat as he would on a madman. He saw, however, and saw not without internal indignation, that Lygia pressed her lips of a queen to the hand of that man, who had the appearance of a slave; and it seemed to him that the order of the world was inverted utterly. Next Ursus told how he had conducted Chilo to the street, and had asked forgiveness for the harm which he might have done his bones; for this the Apostle blessed him also. Crispus declared that it was a day of great victory. Hearing of this victory, Vinicius lost the thread of his thought altogether.Az orvos pedig felnézett a magasba, s szeméből olyan hit és vidámság sugárzott, mintha valami váratlan, nagy boldogság áradt volna ki rá. Vinicius azonban, aki legfeljebb a kielé­gí­tett bosszúvágy örömét értette volna meg, láztól kitágult szemével úgy nézett rá, mint valami tébolyultra. De látta, mégpedig nem minden belső felháborodás nélkül, hogy ezután Lygia királynői száját ennek a rabszolga formájú embernek a kezéhez szorította, s úgy érezte, hogy a világ rendje teljesen felborult. Azután bejött Ursus, s elmondta, hogyan kísérte ki Chilont az utcára, s hogyan kért tőle bocsánatot azért, hogy csontjait megropogtatta, amiért az apostol megáldotta őt is, Crispus pedig kijelentette, hogy a mai nap nagy győzelem napja. Vinicius e győzelemről hallva, teljesen elvesztette gondolatainak fonalát.
But when Lygia gave him a cooling draught again, he held her hand for a moment, and asked,--De mikor Lygia csakhamar ismét odanyújtotta neki a hűsítő italt, egy pillanatra fogva tartotta a leány kezét, s megkérdezte:
"Then must thou also forgive me?"- S te is megbocsátottál nekem?
"We are Christians; it is not permitted us to keep anger in the heart."- Mi keresztények vagyunk. Nekünk nem szabad haragot tartogatnunk szívünkben.
"Lygia," said he, "whoever thy God is, I honor Him only because He is thine."- Lygia - mondta -, bárki legyen is a te istened, százökrös áldozattal tisztelem meg, csak azért, mert a tied.
"Thou wilt honor Him in thy heart when thou lovest Him."- Majd megtiszteled szívedben, ha megszeretted - felelte a leány.
"Only because He is thine," repeated Vinicius, in a fainter voice;- Csak azért, mert a tied... - ismételte meg Vinicius halkabban.
and he closed his eyes, for weakness had mastered him again.S behunyta szemét, mert megint nagyon elgyengült.
Lygia went out, but returned after a time, and bent over him to learn if he were sleeping. Vinicius, feeling that she was near, opened his eyes and smiled. She placed her hand over them lightly, as if to incline him to slumber. A great sweetness seized him then; but soon he felt more grievously ill than before, and was very ill in reality. Night had come, and with it a more violent fever. He could not sleep, and followed Lygia with his eyes wherever she went.Lygia kiment, de csakhamar visszatért, s hozzálépve föléje hajolt, hogy meggyőződjék róla, alszik-e. Vinicius megérezte közelségét, kinyitotta szemét, és elmosolyodott, de Lygia gyöngéden szemére tette kezét, mintha így akarta volna álomra kényszeríteni. Erre végtelen boldogság töltötte el, de ugyanakkor betegebbnek is érezte magát. S valóban így is volt. Közben teljes éjszaka lett, s meghozta a magasabb lázat. Ettől nem bírt elaludni, s tekintetével követte Lygia minden mozdulatát.
At times he fell into a kind of doze, in which he saw and heard everything which happened around him, but in which reality was mingled with feverish dreams. It seemed to him that in some old, deserted cemetery stood a temple, in the form of a tower, in which Lygia was priestess. He did not take his eyes from her, but saw her on the summit of the tower, with a lute in her hands, all in the light, like those priestesses who in the night-time sing hymns in honor of the moon, and whom he had seen in the Orient. He himself was climbing up winding steps, with great effort, to bear her away with him. Behind was creeping up Chilo, with teeth chattering from terror, and repeating, "Do not do that, lord; she is a priestess, for whom He will take vengeance." Vinicius did not know who that He was, but he understood that he himself was going to commit some sacrilege, and he felt a boundless fear also. But when he went to the balustrade surrounding the summit of the tower, the Apostle with his silvery beard stood at Lygia's side on a sudden, and said:Időnként félálomba merült, ilyenkor mindent látott és hallott, ami körülötte történt, de a valóság összekeveredett benne lázas látomásaival. Látta például, hogy egy régi, elhagyatott temetőben torony alakú szentély áll, melynek Lygia a papnője. Nem vette le róla tekintetét, de a torony csúcsán látta őt, kezében lanttal, teljes fényben. Olyan volt, mint azok a Keleten látott papnők, akik éjszakánként a hold tiszteletére himnuszokat énekelnek. Ő maga erőlködve kúszott utána a kígyózó lépcsőkön, hogy elrabolja, utána kúszott Chilon, s fogvacogva ismételgette rémületében: „Uram, ne tedd, mert e szűz papnő, akiért Ő bosszút áll...” Vinicius nem tudta, ki az az Ő, de érezte, hogy szentségtörést készül elkövetni, s őt is rettenetes félelem szállta meg. De mikor elérte a torony tetejét övező korlátot, Lygia mellett egyszerre megjelent az ősz szakállú apostol, s így szólt:
"Do not raise a hand; she belongs to me." Then he moved forward with her, on a path formed by rays from the moon, as if on a path made to heaven. He stretched his hands toward them, and begged both to take him into their company.„Ne emelj rá kezet, mert ő az enyém.” S e szavak után a leánnyal együtt elindult a holdfény nyomán, mintegy az ég felé, ő, Vinicius pedig kezét feléjük nyújtva könyörgött, hogy vigyék őt is magukkal.
Here he woke, became conscious, and looked before him. The lamp on the tall staff shone more dimly, but still cast a light sufficiently clear. All were sitting in front of the fire warming themselves, for the night was chilly, and the chamber rather cold. Vinicius saw the breath coming as steam from their lips. In the midst of them sat the Apostle; at his knees, on a low footstool, was Lygia; farther on, Glaucus, Crispus, Miriam, and at the edge, on one side Ursus, on the other Miriam's son Nazarius, a youth with a handsome face, and long, dark hair reaching down to his shoulders.Erre felébredt, magához tért, s maga elé bámult. A magas tűzhelyen már csak gyenge parázs izzott, de még elég fényt árasztott. A többiek mind ott ültek a tűz körül és melegedtek, mert az éjszaka hűvös volt, s a szoba is elég hideg. Vinicius látta szájukból áradó párás leheletüket. Középen ült az apostol, lába mellett alacsony zsámolyon Lygia, távolabb Glaucus, Crispus, Miriam s a sor végén Ursus, a másikon Nazarius, Miriam fia, egy szép ábrázatú fiatal legényke, kinek hosszú fekete hajfürtjei a vállára omlottak.
Lygia listened with eyes raised to the Apostle, and every head was turned toward him, while he told something in an undertone. Vinicius gazed at Peter with a certain superstitious awe, hardly inferior to that terror which he felt during the fever dream. The thought passed through his mind that that dream had touched truth; that the gray-haired man there, freshly come from distant shores, would take Lygia from him really, and take her somewhere away by unknown paths. He felt sure also that the old man was speaking of him, perhaps telling how to separate him from Lygia, for it seemed to him impossible that any one could speak of aught else. Hence, collecting all his presence of mind, he listened to Peter's words.Lygia tekintete az apostolon csüggött, úgy hallgatta, a többiek arca is feléje fordult, ő pedig halkan beszélt valamit. Vinicius bizonyos babonás félelemmel nézett rá, s félelme alig volt kisebb annál, amit lázálmában érzett. Eszébe villant, hogy amit lázas állapotban látott, az igaz, és ez a távoli partokról érkezett agg jövevény valóban elveszi tőle Lygiát, s elviszi valami ismeretlen utakra. Meg volt győződve arról is, hogy az öreg róla beszél, s talán tanácsokat ad, miként válasszák el őket egymástól, ő ugyanis lehetetlennek tartotta, hogy valaki másról is beszélhessen, most hát egész öntudatát összeszedve figyelte Péter szavait.
But he was mistaken altogether, for the Apostle was speaking of Christ again.De nagyon tévedett, az apostol ugyanis megint a Krisztusról beszélt.
"They live only through that name," thought Vinicius.„Ők csak ebben a névben élnek!” - gondolta Vinicius.
The old man was describing the seizure of Christ.Az aggastyán pedig beszélt Krisztus elfogatásáról.
"A company came, and servants of the priest to seize Him. When the Saviour asked whom they were seeking, they answered, 'Jesus of Nazareth.' But when He said to them, 'I am He,' they fell on the ground, and dared not raise a hand on Him. Only after the second inquiry did they seize Him."- Jött egy csapat katona a papok szolgáival, hogy elfogják. Mikor a Megváltó megkérdezte, kit keresnek, azt felelték: „A názáreti Jézust!” De mikor Ő azt mondta: „Én vagyok!”, leborultak előtte, s nem mertek rá kezet emelni, csak miután még egyszer megkérdezték, akkor fogták el.
Here the Apostle stopped, stretched his hands toward the fire and continued:--Az apostol itt abbahagyta, majd kezét a tűz felé nyújtva, így folytatta:
"The night was cold, like this one, but the heart in me was seething; so, drawing a sword to defend Him, I cut an ear from the servant of the high-priest. I would have defended Him more than my own life had He not said to me, 'Put thy sword into the sheath: the cup which my Father has given me, shall I not drink it?' Then they seized and bound Him."- Hideg éjszaka volt, mint a mai, de felforrt a szívem, kirántottam hát kardomat, hogy megvédjem Őt, s levágtam a főpap szolgájának fülét. S védtem volna tovább is, jobban, mint tulajdon életemet, de ő így szólt hozzám: „Tedd hüvelyébe kardodat. A poharat, melyet nekem Atyám adott, ne igyam-e meg?” Ekkor elfogták, és megkötözték...
When he had spoken thus far, Peter placed his palm on his forehead, and was silent, wishing before he went further to stop the crowd of his recollections. But Ursus, unable to restrain himself, sprang to his feet, trimmed the light on the staff till the sparks scattered in golden rain and the flame shot up with more vigor. Then he sat down, and exclaimed:Itt az apostol elhallgatott, fejét tenyerébe hajtotta, hogy a további elbeszélés előtt emlékeinek áradatát lecsillapítsa. De Ursus nem bírt magával, felugrott, a tüzet megigazította a piszka­vassal, hogy arany szikrazápor lövellt ki belőle, s a láng is élénkebben felcsapott, aztán leült, s felkiáltott:
"No matter what happened. I--"- Hadd történt volna akármi... hej!
He stopped suddenly, for Lygia had put her finger to her lips. But he breathed loudly, and it was clear that a storm was in his soul; and though he was ready at all times to kiss the feet of the Apostle, that act was one he could not accept; if some one in his presence had raised hands on the Redeemer, if he had been with Him on that night--Oi! splinters would have shot from the soldiers, the servants of the priest, and the officials. Tears came to his eyes at the very thought of this, and because of his sorrow and mental struggle; for on the one hand he thought that he would not only have defended the Redeemer, but would have called Lygians to his aid,--splendid fellows,--and on the other, if he had acted thus he would have disobeyed the Redeemer, and hindered the salvation of man.De hirtelen abbahagyta, mert Lygia a szájára tette ujját. Csak hangosabban lihegett, s érezni lehetett, hogy lelke háborog, s hogy noha mindig kész volt az apostol lábát csókolni, ezt az egy cselekedetét lelke mélyén mégsem helyeselheti, mert ha véletlenül az ő szeme láttára emelt volna valaki kezet a Megváltóra, ha ő lett volna ott vele azon az éjjelen, hej, röpködtek volna a szilánkok... Már a puszta gondolatra is könnybe borult a szeme egyrészt a fájdalomtól, másrészt a lelki tusakodástól, mert egyrészt elgondolta, hogy nemcsak ő maga védelmezte volna a Megváltót, hanem összekurjantotta volna a lygiusokat, csupa szálas legényt, másrészt azonban tudta, hogy ha ezt megteszi, engedetlenséget követett volna el a Megváltóval szemben, s akadályozta volna abban, hogy a világot megváltsa.
For this reason he could not keep back his tears.Ezért nem bírta elnyomni könnyeit.
After a while Peter took his palm from his forehead, and resumed the narrative. But Vinicius was overpowered by a new feverish, waking dream. What he heard now was in his mind mixed up with what the Apostle had told the night previous in Ostrianum, of that day in which Christ appeared on the shore of the sea of Tiberius. He saw a sheet of water broadly spread out; on it the boat of a fisherman, and in the boat Peter and Lygia. He himself was moving with all his might after that boat, but pain in his broken arm prevented him from reaching it. The wind hurled waves in his eyes, he began to sink, and called with entreating voice for rescue. Lygia knelt down then before the Apostle, who turned his boat, and reached an oar, which Vinicius seized: with their assistance he entered the boat and fell on the bottom of it.Péter kis idő múlva levette tenyerét arcáról, s tovább kezdett beszélni, de Vinicius ismét lázas félálomba merült. Amit most hallott, összezavarodott elméjében azzal, amit az apostol előző éjszaka az Ostrianumban mondott ama napról, amikor Krisztus megjelent a Genezáret partján. Látta is a szélesen terjengő tavat, rajta a halászbárkát, s benne Pétert és Lygiát. Ő maga teljes erejéből úszott, de eltört karja annyira fájt, hogy nem érhette őket utol. A vihar arcába vagdosta a habokat, úgy, hogy már fuldoklott, s könyörögve kiáltott segítségért. Ekkor Lygia letérdelt az apostol elé, az pedig megfordította a csónakot, s feléje nyújtotta az evezőt, amit ő megragadott, s a bennülők segítségével felkapaszkodott a csónakba, aztán összerogyott.
It seemed to him, then, that he stood up, and saw a multitude of people sailing after them. Waves covered their heads with foam; in the whirl only the hands of a few could be seen; but Peter saved the drowning time after time, and gathered them into his boat, which grew larger, as if by a miracle. Soon crowds filled it, as numerous as those which were collected in Ostrianum, and then still greater crowds. Vinicius wondered how they could find place there, and he was afraid that they would sink to the bottom. But Lygia pacified him by showing him a light on the distant shore toward which they were sailing. These dream pictures of Vinicius were blended again with descriptions which he had heard in Ostrianum, from the lips of the Apostle, as to how Christ had appeared on the lake once. So that he saw now in that light on the shore a certain form toward which Peter was steering, and as he approached it the weather grew calmer, the water grew smoother, the light became greater. The crowd began to sing sweet hymns; the air was filled with the odor of nard; the play of water formed a rainbow, as if from the bottom of the lake lilies and roses were looking, and at last the boat struck its breast safely against the sand. Lygia took his hand then, and said, "Come, I will lead thee!" and she led him to the light.De azután úgy érezte, mintha felállván látta volna, hogy rengeteg ember úszik a csónak után. A hullámok tajtékkal árasztották el fejüket, némelyiknek már csak a keze látszott ki a habokból, de Péter minduntalan kimentette a fuldoklókat, beemelte őket a csónakba, mely valami csoda folytán egyre nagyobbá lett. Csakhamar akkora tömeg volt már benne, mint amennyi az Ostrianumban összegyűlt, sőt később még nagyobb is. Vinicius csodálkozott, hogyan férnek el, s attól félt, hogy valamennyien elmerülnek. De Lygia igyekezett őt meg­nyugtatni, s a távoli parton valami világosságot mutatott neki, amely felé eveztek. Itt Vinicius látomásai ismét összekeveredtek azzal, amit az Ostrianumban az apostoltól hallott, hogy Krisztus megjelent egyszer a tó partján. Most tehát egy alakot látott ama parti fényben, amely felé Péter a hajót kormányozta. S amint közelebb és közelebb értek, az idő egyre csendesebbé vált, a hullámok elsimultak, s a világosság erősödött. A tömeg ájtatos himnuszba fogott, a levegő megtelt nárdusillattal, a víz szivárványszínben játszott, s mintha a fenekéről liliomok és rózsák tekintettek volna felfelé. Végre a csónak orra enyhén a homokparthoz üt­kö­zött. Ekkor Lygia kézen fogta őt, s így szólt: „Gyere, elvezetlek!” S vezette a világosság felé.
........ ........ .......... .......... ........... .............. .......... .......... .......... ......... ..... .......... .......... ......... .................... ........ .......... .......... ........... .............. .......... .......... .......... ......... ..... .......... .......... ......... ............
Vinicius woke again; but his dreaming ceased slowly, and he did not recover at once the sense of reality. It seemed for a time to him that he was still on the lake, and surrounded by crowds, among which, not knowing the reason himself, he began to look for Petronius, and was astonished not to find him. The bright light from the chimney, at which there was no one at that time, brought him completely to his senses. Olive sticks were burning slowly under the rosy ashes; but the splinters of pine, which evidently had been put there some moments before, shot up a bright flame, and in the light of this, Vinicius saw Lygia, sitting not far from his bedside.Vinicius ismét felébredt, de látomásai csak lassan foszlottak szét, s nem egyszerre nyerte vissza valóságérzetét. Egy ideig még úgy érezte, hogy a tó partján van, s hogy nagy tömeg veszi körül, amelyben - nem tudni, miért - Petroniust kereste, s csodálkozott, hogy nem találja. A tűzhelynél már nem ült senki, de a tűz élénk fényt vetett a szobára, s ez teljesen visszaadta öntudatát. Az olajfaágak lomhán izzottak a rózsaszín hamu alatt, ellenben a píneahasábok, amelyeket nyilván frissen dobtak a parázsra, fényes lángot vetettek, s ennek világánál Vinicius megpillantotta az ágya közelében ülő Lygiát.
The sight of her touched him to the depth of his soul. He remembered that she had spent the night before in Ostrianum, and had busied herself the whole day in nursing him, and now when all had gone to rest, she was the only one watching. It was easy to divine that she must be wearied, for while sitting motionless her eyes were closed. Vinicius knew not whether she was sleeping or sunk in thought. He looked at her profile, at her drooping lashes, at her hands lying on her knees; and in his pagan head the idea began to hatch with difficulty that at the side of naked beauty, confident, and proud of Greek and Roman symmetry, there is another in the world, new, immensely pure, in which a soul has its dwelling.A leány látása lelke mélyéig megindította. Visszaemlékezett rá, hogy az előző éjszakát a leány az Ostrianumban töltötte, egész nap itt sürgött-forgott az ő sebeinek kezelésénél, s íme, most, mikor mindnyájan nyugovóra tértek, egyedül ő virraszt ágyánál. Könnyű volt azonban kitalálni, hogy bizonyára fáradt, mert mozdulatlanul ült, s szeme be volt hunyva. Vinicius nem tudta, alszik-e, avagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogamzani az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
He could not bring himself so far as to call it Christian, but, thinking of Lygia, he could not separate her from the religion which she confessed. He understood, even, that if all the others had gone to rest, and she alone were watching, she whom he had injured, it was because her religion commanded her to watch. But that thought, which filled him with wonder for the religion, was disagreeable to him. He would rather that Lygia acted thus out of love for him, his face, his eyes, his statuesque form,--in a word for reasons because of which more than once snow-white Grecian and Roman arms had been wound around his neck.Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogy ha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. De noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
Still he felt all at once, that, were she like other women, something would be lacking in her. He was amazed, and knew not what was happening in him; for he saw that new feelings of some kind were rising in him, new likings, strange to the world in which he had lived hitherto.De hirtelen megérezte, hogyha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami már nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
She opened her eyes then, and, seeing that Vinicius was gazing at her, she approached him and said,--Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, hozzálépett, s így szólt:
"I am with thee."- Itt vagyok melletted.
"I saw thy soul in a dream," replied he.Ő pedig így felelt: - Álmomban láttam a lelkedet.
Chapter XXVIHUSZONHATODIK FEJEZET
NEXT morning he woke up weak, but with a cool head and free of fever. It seemed to him that a whispered conversation had roused him; but when he opened his eyes, Lygia was not there. Ursus, stooping before the chimney, was raking apart the gray ashes, and seeking live coals beneath them. When he found some, he began to blow, not with his mouth, but as it were with the be